25. MEGBOCSÁTÁS
Nagy meglepetésemre azonban valaki elindult felém. Felnéztem és rá kellett jönnöm, hogy nem olyasvalaki, akire számítottam. Egy vérszopó. Már megint. Letöröltem a könnyeimet és felpattantam. Kész voltam harcolni, sőt egy kis izgalom is volt benne, hogy még csak keresnem sem kell, egyből föltálalja magát az első áldozatom.
Lune idegesen lóbálta a fejét. Érezte, hogy ebből gond lesz. Aztán rájöttem, hogy miért. Nem egyedül jött. Heten voltak. Azért majd utána járok, hogy a fenébe jutnak ezek ide be.
- Lune, keresd meg Noaht és hívj segítséget!- majd rácsaptam a farára és elvágtatott.
- Hát tényleg igaz, amit a hercegnőről mondanak.- jött még közelebb az első vámpír.
- Miért, mit mondanak? Remélem semmi rosszat!- mosolyogtam gúnyosan.
- Ha úgy vesszük nem.- mosolygott ő is ugyanúgy.- Azt mondják, kitanultad a harcművészetet. Te nem vagy olyan, mint a többi kiválasztott Hope. Te többre vagy hívatott, mint, hogy egy iskolában bujkálj olyanok között, akik csak fájdalmat okoztak neked.
- Mit tudsz te arról, hogy ki okoz nekem fájdalmat?- tudtam, mire gondol, de nem vehetik észre a gyenge pontomat.
- Adunk egy lehetőséget kislány. Állj a Volturi oldalára, és nem esik bajod. Viszont ha nemet mondasz, akkor…
- Várj. Kitalálom. Csak nem meg akartok ölni?- nevettem fel keserűen.
- Milyen gyorsan vág az eszed. Nos, mi a válaszod?- körbenéztem. Nem volt menekülési lehetőség, csak a harc. Viszont ha már itt úgysem érhet semmi jó, nem mindegy, hogy melyik oldalon állok?
- Megfontolandó a kérdés, kedves mora barátom.
- Hívj csak Billnek.- milyen kedves. Még be is mutatkozik. Lehet minden megölt mora nevét jegyzetelnem kéne.
- Nos kedves Bill, azt hiszem döntöttem. Lehet, hogy teljesen fölöslegesen vagyok itt, hiszen még itt sem hagytok békén, és különben is már nincs mit veszítenem. Megmondom őszintén ez egy nagyon fogós kérdés. Azonban eldöntöttem.- egy tűzlabdát gyújtottam és az egyik vérszopóra dobtam. Egy kilőve.
- Ez a válaszom neked Bill. És a Volturi meg elmehet, ahova akar, mert nem állok sosem az ő oldalukra.- nevettem, mire tettetett szomorúsággal csóválta a fejét.
- Kár. Igazán nagy kár. De te döntöttél így.
Nekem támadt, de gyorsabb voltam. Eltűnt, de épp elég bajom volt a többiekkel. Eldobtam egy pár tűz labdát, de csak kettő ért célba. Így is voltak még hárman, meg Bill a vezetőjük. Mivel a tőröm nem volt nálam, ezért egy fokkal nehezebb volt. Az egyik szemét disznó a hátamra ugrott, de gyorsan kapcsoltam, így lerántottam és letéptem a fejét. Aztán jött a tűz labda. Már csak, összesen 3.
- Gyerünk srácok. Csak ennyi telik tőletek? Pedig még csak be sem melegedtem.- Gyanúsan mosolyogtak. Ezzel kicsit megzavarodtam. Aztán rájöttem. Bill és a másik kettő nem átlagos vérszopó, hanem nekik is van különleges erejük. A következő pillanatban egy fának vágódtam. A bordáim fele eltörött, meg persze egy fa is kidőlt. Felpattantam és nem foglalkoztam a fájdalommal. Villámgyorsan ott termettem a háta mögött. Meggyújtottam a tűzlabdát és arcon csaptam vele. Már csak kettő. Nem figyeltem, ezért a másik kigáncsolt és rám vetette magát, azonban lerúgtam magamról. Érdekes módon nem támadt vissza. Valaki más harcolt vele. Most már csak Bill állt az utamban. Dühösen kezdtem a támadást, de kitért előlem és gyorsabb volt. Belemart a vállamba. Nem éreztem a fájdalmat csak dühöt. Megpördültem és már jött is felém. Olyan erővel rúgott meg, hogy egy pillanatra kiszorult belőlem a levegő. Aztán felém hajolt.
- Biztosan nem akarsz át állni a mi oldalunkra?
- Abból nem esztek!- most én rúgtam bele egy óriásit. Felálltam bár a rúgástól biztosan eltörött a bokám. Csak pár méterre volt, de felpattant és a hátam mögé került. Kirúgta a térdem, és a földre rogytam. Éreztem, ahogy belevájja a fogait a húsomba. Utolsó energiámmal meggyújtottam egy tűzlabdát és a hasába nyomtam. Vége lett.
Örömmel nyugtáztam, hogy megöltem 6 vámpírt. Igazán szép munka Hope. Azonban most inkább a sérüléseimmel kezdtem el foglalkozni. Hallottam a sietős lépteket. Tudtam, hogy ki az.
- Ne fáradj. Jól vagyok.- mondtam fel sem nézve.
- De hát megharapott! Kétszer is.
- Megesik.- Most már felnéztem rá. Damus aggódó tekintettel nézett rám.
Hirtelen megláttam mögötte az utolsó vámpírt. Egy tűzlabdát dobtam rá. Damus holtsápadt lett. Mármint még annál is jobban elsápadt, mint amilyen eredetileg.
- Ne aggódj, sosem ártanék neked!- mondtam, miközben a töréseimet gyógyítottam.
- Pedig megérdemelném.
- Ne mondj ilyet!- rájöttem, nincs vissza út. Nem csinálhatom ezt tovább. Szeretem őt, és túl kell lépnem a múlton, vagy elveszítem. Örökre.
Éreztem, hogy letérdel mellém, de nem néztem rá. A vállamon lévő harapással foglalkoztam. Az a bunkó vámpír jó kora sebet ejtett rajtam. Végre sikerült begyógyítanom és a másikat is könnyű volt. Most már felnéztem rá. Belenéztem, azokba a szomorú borostyán szemekbe. Nem hagyhatom, hogy elmenjen! Hirtelen könnyek tengere árasztotta el a szememet.
- Sajnálom!- hüppögtem és hozzábújtam. Mélyen beszívtam az illatát és hagytam, hogy a fáradtságtól elnyomjon az álom.
Másnap korán ébredtem. A saját szobámban voltam. Álmodtam. Gondoltam magamban és a szokásos depis hangulatomban készülődtem. Magamra kaptam egy farmert meg egy pólót és kifésültem a hajam. Kivételesen elidőztem a tükör előtt. Tényleg sokat változtam. Meg erősödtem, és sokkal erősebbek lettek a vonások az arcomon. Viszont nem láttam azt a fényt a szemeimben, mint régen. Valami hiányzott. Egy alakot láttam meg a tükörben. Damus.
Megfordultam és egyből a nyakába ugrottam, és olyan erősen szorítottam magamhoz, ami minden erőmből kitellett. Szegényt sikerült feldöntenem, de nem érdekelt. Nem akartam, hogy elmenjen. Nem mehet el. Lehámozta a karjaimat a nyakáról. Valljuk be, azért mégis csak erősebb nálam. Most egymással szemben voltunk, csak én épp rajta ültem.
- Kérlek, ne menj el! Nem bírnám ki. Sajnálom, hogy annyira elviselhetetlen voltam, de ígérem, többet nem teszem, csak ne menj el!- szipogtam megint a könnyeimmel küzdve.
Melegen mosolygott és letörölte a könnyeimet.
- Jól van. Először is nyugodj meg! Amint látod, még itt vagyok. És ígérem, nem megyek el, csak ha te akarod.
- Maradj itt! Örökre, velem.
- Parancsot értettem!- ezen, mindketten elnevettük magunkat. Lemásztam róla és átültünk az ágyamra. Szorosan hozzábújtam. Egy darabig csönd volt és csak élveztük egymás jelenlétét, majd félve megkérdeztem.
- Milyenek voltak?- felnéztem rá és láttam zavart pillantását.- A szüleim.
- Értem. Hát nézzük csak. Édesanyád nagyon kedves, és mindenkin segíteni akart. Ugyanakkor rendkívül tehetségesen harcolt is. Apád meg egy derék Vardím volt. Igazságos, de az ellenségeivel könyörtelen. Ők ketten egy igazán ütős páros voltak. Amikor megérkeztél, egy pillanatra sem hagytak magadra. Te voltál a szemük fénye. Sky egyszerűen imádott. Már akkor is nagyon szép voltál. Szépségedet biztos édesanyádtól örökölted.- ittam a szavait. Kicsit elszomorított, hogy többet tud a szüleimről, mint én, aki a lányuk vagyok.
- Bár csak több időt tölthettem volna velük!
- Hidd el, nekem sem volt könnyű meghozni azt a döntést, de a te érdekeidet kellett szem előtt tartanunk. Ha ott maradtál volna, biztosan nem éled meg a másnapot.
- Kik ölték meg őket?- kérdeztem kíváncsian. Damus arca megfeszült.- Tudni akarom, ki felelős a szüleim haláláért!
- Jól van. De ne húzd fel magad. Ismered őket, legalábbis találkoztál már velük.- meglepődve néztem rá.- Alec és Jane. Noah szülei árulták el őket.
- Ezt nem hiszem el!- Nagyon mérges lettem. Egy hajszál választott el attól, hogy megölhessem a szüleim gyilkosait. Szegény Noaht sajnáltam. Azzal a tudattal élni együtt, hogy a szüleid segítettek megölni az egyik barátod szüleit.
- Rendben. Meg fogom őket keresni.- álltam fel.
- Nem fogod. Nem ismered őket. Nem tudod mire képesek.- nézett rám ellentmondást nem tűrően Damus.
- Oké.- engedtem.- Majd még visszatérünk rá, most viszont még egy pár embertől bocsánatot kell kérnem.
- Veled menjek?
- Ezt egyedül kell elintéznem.
- Rendben.- magához húzott és forrón megcsókolt. Hirtelen megállt körülöttünk az idő és csak mi voltunk. Aztán vége szakadt. Cinkosan mosolygott, majd már csak homályos alakját láttam.
Elindultam és szép sorjában mindenkitől bocsánatot kértem. Szerencsére a barátaim megértők voltak. Noaht is megnyugtattam, hogy amit a szülei tettek nem az ő hibája és egy pillanatig sem haragudtam rá. Már csak Cullenék és Nio volt hátra. Bekopogtam a lakosztályuk ajtaján, majd benyitottam. Ott volt mindenki. Még a farkasok és Nio is. Nagy meglepetésemre Nio és Jacob nyugodtan beszélgettek. Azonban miután észrevettek mindenki néma csendben várta mi fog történni.
- Sziasztok! Ezúton is szeretnék tőletek elnézést kérni. Nem kellett volna így felfújnom a dolgot. Tudom, hogy csak jót akartatok, de úgy tűnik kicsit nehéz a felfogásom.- Ezen mindenki nevetett és örömmel nyugtáztam, hogy ez afféle bocsánat elfogadás volt a részükről. Azonban Nio nem nevetett. Szoborszerű hatást keltett, ahogy engem bámult. Odasétáltam. Ettől kicsit meglepődött.
- Szeretném, ha vigyáznál rám.- mosolyogtam, majd megöleltem. Először mereven ült majd szép lassan felengedett és viszonozta az ölelést.
- Azt hittem már sosem kéred meg.- súgta a fülembe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése