39. FÉNYBEN KÖTTETETT
Az egész alakos tükör előtt álltam.
Elkészültem. Valahogy mégsem akaródzott elindulni a Nagy Terembe. Tudtam, mi a
feladatom, de korántsem éreztem azt, hogy én lennék a legalkalmasabb jelölt a
rám váró feladatok megoldására. Most, hogy minden világossá vált számomra, Hope
titkait illetően, megértettem őt. Minden, amit tett, az a szeretteiért történt.
Képes volt önmagát is feláldozni, akárcsak az édesanyja. A gondolatra hirtelen
ökölbe szorultak a kezeim, amire most nem volt szükségem. Le kellett nyugodnom.
Jövendőbelimnek támogatásra van szüksége, hiszen ez a nap nem lesz számára
sétagalopp. Csak remélni mertem, hogy az átváltozás nem lesz számára olyan
elviselhetetlen, mint, ahogy gondoltam. Sosem láttam még morát átváltozni, de,
amit Lucastól és a történetekből hallottam, aggodalomra adott okot. Persze Hope
félvér volt, de nem egyszer felszínre tört már a vadabb énje.
Mély levegőt vettem, és a szobám
ajtajához sétáltam. Korábban az egyik testőrrel, elküldettem egy üzenetet
Hopenak, melyben beszámoltam a kis cseréről Eric személyét illetően. A többi
már csak rajta múlik. Biztos voltam benne, hogy kezelni tudja a helyzetet, a
miértekre majd ráérünk később. Kiléptem a szobámból, és csatlakoztam a
fivéreimhez.
- Mehetünk?- kérdezte Niko. Válaszom csak
egy bólintás volt, nem érzetem hajlamot a cseverészésre. Alig pár óra és minden
megváltozik. Őszintén szólva kissé ideges voltam. Mi lesz, ha Luna váratlan támadással
készül most, hogy Hope ennyire sebezhető.
Amint megérkeztünk, köszöntem pár tagnak
az elitből, csak az illendőség kedvéért, majd a helyemre sétáltam. Már minden
készen állt, csak a menyasszonyra vártunk.
---------------------------------------------------------
- Gyerünk emberek, nem késhetünk el!-
dorgálta meg a szolgálókat Sorcha, miközben még az utolsó simításokat végezték
a ruhámon. Egy kis emelvényen álltam, így könnyen észrevehető és persze
korrigálható volt minden apró hiba rajtam. Kicsit úgy érzetem magam, mint egy
kirakati bábú, és nem mellesleg teljesen kimerültem az egész napos készülődésben,
ami számomra alapvetően csak alvásból állt, mégis olyan volt, mintha most
másztam volna meg a Himaláját.
Kopogás szakította meg az
elmélkedésemet. Sorcha az ajtóhoz rohant és a hangokból ítélve egy testőrrel
folytatott szócsatát. Mivel túlfáradt voltam most az ilyen hangoskodáshoz,
ideje volt a sarkamra állni.
- Elég!- intettem a szolgálóknak, akik
még mindig a ruhámmal voltak elfoglalva, pedig igazán nem lehetett találni
rajta még egy kilógó cérnaszálat sem. Leléptem az emelvényről és az ajtóhoz
mentem, bár inkább afféle csoszogásnak lehetett nevezni.
- Mi a probléma?- néztem egyenesen a
megtermett testőr szemébe. Hirtelen kihúzta magát, és meghajolt előttem.
- Királynőm! Egy üzenetet hoztam, melyet
csakis a te kezedbe adhatok át.- nyújtotta felém az összehajtott papírt. Kissé
meglepett a dolog, nem vártam semmilyen levelet. Átvettem a papírt és a
többiekkel mit sem törődve fésülködő asztalom felé haladva kinyitottam a
papírost. Csak egy szót olvastam el belőle, de az bőven elég volt.
- Kifelé!- kiáltottam el magam. Minden
jelen lévő megállt az általa végzett tevékenység közepén, és döbbenten
pillantottak rám.- Gyerünk! Egyedül akarom tölteni, az utolsó perceket!-
dörögtem, meg is kellett egy pillanatra kapaszkodom, mert a hirtelen jött indulattól
egy kicsit megszédültem.
Sorcha ocsúdott fel először. Elkezdte az
embereket kifelé terelni. Amint megbizonyosodtam róla, hogy egy illetlen
szempár sem maradt a szobámban felnyitottam a levelet.
Drága Hope!
Kérlek, ne haragudj, de mindannyiunk érdekében
az apád segítségét kellett kérnem. Eric a tegnap este folyamán kezelhetetlenné
vált, kellett valaki, aki helyettesíti ebben a nevetséges színjátékban. Ne
aggódj, a barátaid biztonságban!
Logan
Remegő kézzel gyűrtem össze a papírt.
Megpördültem. Hirtelen miden lényegtelenné vált. Az apám itt van ebben az
épületben. Ha Luna…
- Hope, vigyázz!- felpillantottam,
Sorcha rémült tekintettel nyúlt a kezem felé.
- A francba!- nyögtem, miközben
megráztam a kezem, melyből kihullottak a papír elszenesedett darabjai. Barátnőm
épp az utolsó pillanatban érkezett, így még éppen időben elkapott, mielőtt a
földre zuhantam volna.
- Már nincs sok időd, indulnunk kell!-
pihegett Sorcha, miközben egész súlyomat megtartva, az ajtó irányába haladtunk.
- Tudom, és sajnálom, nem szabadott
volna magam így felizgatni.- megpróbáltam minden erőmmel azon lenni, hogy
megálljak a lábamon, de már az utolsó tartalékaimat éltem fel. Éreztem, ahogy
szépen lassan elhagy az erő, és emberi létem jobb létre szenderül.
- Megérkeztünk.- szakította félbe
csöndes pánikomat Sorcha, ahogy a Nagy Terem díszes ajtajára bökött a
tekintetével.
- Rendben. Innen egyedül csinálom
végig.- Határoztam el magam, és bár magam is kételkedtem benne, hogy meg
tudom-e csinálni, nem akartam Luna önelégült tekintetével szembe találkozni.
Mély levegőt vettem, és minden erőmet az egyensúlyom megtartásába öltem bele.
Semmi más nem számított, csak, hogy az egyik lábamat a másik után tegyem.
Sorcha kételkedve csóválta a fejét, de mikor kitártam az ajtókat, tudomásul
vette döntésemet, és mögém lépet, saját helyét elfoglalva a bevonulás során.
Az átütő fény kissé bántotta a szemem az
első pillanatokban, de pár pislogást követően mindent tisztán láttam. A két
oldalt álló tömeget. Tele ismeretlen emberrel, és nemessel. Nem kis
meglepetésemre voltak más különleges lények is a vendégek között, nem csak
fajtám béliek. Minden bizonnyal informátorok, vagy épp a gyanútlan emberek
védelme érdekében jöttek el. Aztán hirtelen megakadt a szemem. Ott állt,
királyi öltözéke a régi korokat juttatta eszembe. Hátán palást, gallérján
szőrme védte a nyakát. Családjának ősi kardja az oldalára erősítve, a kemény
bőr ruhán itt-ott megcsillant a fény, tekintélyes méreteit még inkább kiemelve.
Egy nagyot nyeltem, hogy leküzdjem a
hirtelen feltörő idegességet, és rá emeltem a tekintetem. Arcán megannyi
érzelem tükröződött. Előle nem tudtam elbújni, tudta, hogy nagy a baj, mégis
egy könnyed mosollyal köszöntöttem és indultam el felé. A ráncok mélyebbek
lettek a homlokán, ahogy összehúzta szemöldökét, az izmok megfeszültek az
arcán. Aggódott értem, ő is ugyanúgy félt a mai naptól, mint én. Egy dologban
azonban biztos voltam. A mai nap valami megváltozik, és legyen bármiféle
egyesség vagy átok, mi szerelmünk a Fényben köttetett és Selene áldása alatt
válik véglegessé.
Felléptem az emelvény utolsó
lépcsőfokára, és végre ott voltam. Alig pár lépés választott el tőle, felé
nyújtottam a kezem és már előttem is termett.
- Itt vagy.- súgta a fülembe, kissé
rekedtes hangon. Egy aprót hátrébb léptem, hogy a szemébe nézhessek.
- A mai naptól csak tiéd vagyok.-
válaszoltam önkéntelenül. Elmosolyodott, kezem szorosan tartotta, levéve a
lábaimról a terhet. Mintha megszűnt volna körülöttünk a világ. Halványan
hallottam Luna mondanivalóját, ahogy az egybegyűlteket köszönti, elmondja
micsoda nagy nap ez a mai a fajunk jövőjét illetően, és elkezdi az esküvői
szertartást.
- Hope Blackmoon és Logan Whitesun, ti a
Vardím és Dimur trón örökösei lesztek ennek a fajnak a jövője. Jegyességetek
hozzon el számunkra egy boldogabb és szebb jövőt, szerelmetek ajándékozza meg a
fajt a jövő nemzedékével, mely még erősebb fajjá tehet minket.- mint a robotok
úgy bólintottunk mindketten, noha Luna mondanivalója csöppet sem volt helyén
való. Logan magához húzott. A teremben néma csend telepedett le. Éreztem, hogy
mindent átjár a kettőnk közötti láthatatlan kapocs védelmező illata, melyet
drága Hercegem ont magából. Szuszogása cirógatta arcomat, ahogy felém hajolt.
Lehunytam a szemem és vártam, hogy puha ajkai az enyémekhez érjenek.
Hirtelen hatalmas fényesség áradt szét a
helyiségben. Kicsit eltávolodtam Logantől, hogy lássam, mi történik. Nem hittem
a szememnek. Selene halovány szellem alakját pillantottam meg… és rajtam kívül
még több száz jelen lévő vámpír. Tiszteletem jeléül ökölbe szorított kézzel
meghajoltam előtte. Mindenki más is így tett. Selene Luna jelenlétével mit sem
törődve egyenesen felénk lebegett. Luna halálra vált arccal tántorgott arrébb,
ha esetleg menekülnie kellene, még véletlenül se kerüljön kutyaszorítóba.
- Kedveseim. Jól tudjátok, miért
érkeztem.- Selene tekintete határozott, de ugyanakkor lágy és kedves volt.
Szellem kezét a kettőnkére helyezte, kellemes bizsergést kölcsönözve
mindkettőnknek. – A Sors más utat szánt nektek, mindkettőtök számára ott volt a
lehetőség, hogy párt találjatok. Meg is adtam nektek őket, mégis, valami furcsa
oknál fogva ti egymást választottátok. Idő kellett, hogy megtörténjen, de mind
tudjuk a Végzetünk nem egy pillanat alatt teljesül be. Nos, Hope Blackmoon és
Logan Whitesun. Én, mint minden vámpírok istennője áldásom adom erre a Fényben
köttetett kötelékre, melyet ti hoztatok létre. Ketten olyan erő birtokában
vagytok, melyet csak a halál árnyékolhat be. Vigyázzátok hát egymás lépteit és
óvjátok fajunkat a fenyegető veszélyektől.- Ismét hatalmas fényesség támadt és
Selene ahogy érkezett, úgy távozott is, egy szempillantás alatt. Innen már nem
volt vissza út. Logan hirtelen magához vont és határozott, de mégis oly lágy
csókkal pecsételte meg eskünket, hogy a lábam is kicsuklott alólam.
- Szeretlek.- pihegte, amikor ajkaink
szétváltak.
- Én is szeretlek Logan Whitesun.
Örökkön, örökké.- válaszoltam mérhetetlen boldogsággal telve.
- Nem maradt más hátra, itt az idő, hogy
az új Királynőnk átváltozásával ünnepeljük meg ezt az égi frigyet.- zavarta meg
örömünket Luna egy díszes aranyserleggel a kezében. Örömömet a hirtelen rám
törő rémület váltotta fel. El is feledkeztem erről az aprócska részletről. Most
már valahogy nem tűnt vonzónak a dolog, hogy itt, ennyi jelenlévő előtt
veszítsem el minden emberségem. Luna felém nyújtotta a gőzölgő, vérvörös
folyadékkal teli kupát. Remegő kézzel vettem el és a számhoz emeltem. Megláttam
a pohárban lévő vér tükröződő felületén a saját arcomat, benne minden félelmemet.
Majdnem elejtettem a kelyhet, mikor éreztem, hogy Logan karjai körém fonódnak,
lehelete a vállamat csiklandozza.
- Itt vagyok veled. Tudom, hogy képes
vagy rá. Együtt csináljuk végig.- súgta fülembe. Szavai bátorságot öntöttek
belém, és így képes voltam megtenni. A serleget a számhoz emeltem és nyelni
kezdtem. A vér forrón marta végig a torkom, keserédes gyönyört okozva.
Egyrészről olyan volt, mintha sósavat nyeltem volna, más részről viszont, egyre
többre és többre vágytam. A folyadék elfogyott.
A kupát elejtettem és a torkomhoz kaptam. A maró fájdalom szinte
megfojtott, lábaimból kiszállt az élet, ha Logan nem fog meg a földre zuhanok.
Éreztem, ahogy a végtagjaimba kisugárzik a fájdalom, az ereimben egy pillanatra
megfagy a vér, majd újult erővel indul meg. A testem lángokban állt, a fájdalom
pedig elviselhetetlenné vált.
---------------------------------------------------------
Nem tudtam mi tévő legyek. Hope önkívületi
állapotba került. Az átváltozása még a legvadabb rémálmaimat is felülmúlta.
Teste rángatózott a fájdalomtól, bőre olyan forróvá hevült, hogy csak az
önuralmamnak köszönhetően bírtam vele maradni. Orrából, szeméből, füléből és a
szája sarkából vér szivárgott. Szeme világító ezüstszínt vett fel. Sikítása az
egész épületben visszhangzott. Az emberek csak álltak és figyelték újdonsült
Királynőjük haláltusáját. Mindenki várt. Egyszerre mindennek vége szakadt. Hope
teste elernyedt, a sikítás abba maradt. Az emberi lét végleg távozott a
testéből, utat engedve a régen benne élő vámpír énjének. Teltek a másodpercek,
de nem történt semmi. Ez így nem volt rendjén. Már legalább két perc eltelt, de
Hope teste még mindig mozdulatlanul hevert a karjaimban. Luna tekintetében
rémület tükröződött. Erre ő sem számított.
- Miért nem történik semmi? – szegeztem
neki a kérdést. Rám sem nézett, még mindig halott feleségem testét bámulta.
- Ez lehetetlen. El kell fogadnia az
átváltozást.- motyogta maga elé. Tudtam, ha gyorsan nem teszek valamit,
elveszítem őt.
- A
kötelék. Emlékezz szavaimra, a ti köteléketek sebezhetetlen, csak a halál
árnyéka vethet neki véget.- visszhangzottak Selene szavai az elmémben.
Csuklómon apró vágást ejtettem, és megemeltem szerelmem fejét. Szájába csepegtettem
egy kés vért és kényszerítettem a testét, hogy nyeljen. Semmi nem történt. Nem
adtam fel, továbbra is kényszerítettem, hogy fogadja el a véremet, hiszen
egymás vére pecsételte meg a kötelékünket. Bizarr ötlet fogalmazódott meg
bennem. Meg vágott kezem továbbra is szájánál tartottam, de a másikkal meg
fogtam élettelen karját és bele haraptam. A vére most más volt. Ízletesebb,
egyenesen mellkason vágott az erő, ami átjárt vérének hatására. És ekkor életre
kelt. Szemei robbanásszerűen pattantak ki, kezét kirántotta, fogait a szájához
tartott karomba mélyesztette. Erősen szívott, túl erősen. Kényszerítettem, hogy
engedjen el. Eltaszítottam magamtól, mire felpattant és vadászó üzemmódba
kapcsolt. A vendégeket pásztázta, minden izma megfeszült, haja teljesen
összekuszálódott, ahogy ide-oda kapta a fejét.
- Hope.- szólítottam meg óvatosan. Felém
fordult. Fejét oldalra fordította, a hangom ismerősen csengett számára. – Én
vagyok az, Logan. Emlékszel rám? – szemöldökét összeráncolta, arcán
megfeszültek az izmok, ahogy koncentrált.
- Logan? – kérdezett vissza
bizonytalanul.
- Igen szerelmem.- léptem felé a kezemet
nyújtva.- vicsorogni kezdett és pár lépést hátrálni kezdett tőlem. Tudtam, ha
gyorsan nem térnek vissza az emlékei emberi életéből, tömegmészárlásba kezd.
Vardím énjének vissza kellett szereznie az irányítást a mora léte felett.
- Hope, nézz rám. Én vagyok az, Logan.
Itt találkoztunk az Akadémián. Még ki is áltál velem harcolni, együtt mentünk
el a Volturihoz, és te mutattad meg nekem, milyen jó ember vagyok.- Ismét felém
fordult. Egy pillanatra elbizonytalanodott, ezüst íriszei végig néztek rajtam,
minden egyes porcikámat felmérve. Behunyta szemeit és mély levegőt vett. Hosszú
másodpercek teltek el, mire kinyitotta szemeit. Szemei ismét gesztenye barnára
váltottak, arcán megannyi érzelem tükröződött. Egy pillanat alatt előttem
termett és szorosan hozzám bújt, miközben könnyek csorogtak le selymes bőrén.
Sikerült neki. Átváltozott és Vardím énje felülkerekedett. Óvatosan
kényszerítettem, hogy felém fordítsa.
- Sajnálom, egy kicsit nehezebben ment a
dolog, mint gondoltam.- szipogta, mire elmosolyodtam. Még most is mások
biztonságával törődött, pedig őt ragadta el majdnem a halál. Letöröltem a
könnyeit, arcát a két kezem közé vettem és megcsókoltam őt. Teste szépen lassan
ellazult, ujjaival beletúrt a hajamba és erősen magához vont. Kissé szokatlan
volt tőle, de nem akartam semmi rossznak az elrontója lenni.
- Bravó, gratulálok az ifjú párnak a
sikeres átváltozáshoz. Nincs más dolog hátra, mint megünnepelni ezt a frigyet.
Luna kettőt tapsolt és hirtelen testőrök jelentek meg minden irányból,
egyenesen felénk közelítve. Bekapcsolt a birtoklási vágy bennem, és elszakadva
szerelmem ajkaitól, magam mögé rántottam és vicsorogni kezdtem a közeledő
harcosok felé. A háttérben észrevettem, amint egy szinte átlátszó függöny
mögött előkészítenek egy ősi követ a nőstény fogadásához, ami a rituálé szerves
részét képezte. Ez volt az a bizonyos dolog, amire Luna egész végig készült.
Tudta, ha Hope átváltozik, termékenységi illata a tetőfokára hág, és én
képtelen leszek gondolkodni, csakis a vele való egyesülés fog a fejemben járni.
Ebben igaza volt, az ősi ösztön ellen nem tudtam mit tenni, azonban arra még
képes voltam, hogy felmérjem milyen nagy szenvedést és lelki traumát okozhat ez
a rituálé Hopenak. Mit sem törődve a harcosokkal, szembe fordultam Hope-val.
- Bízol bennem?- bólintott, bár
tekintetében látszott a rémület. Magamhoz szorítottam, közben Nikóra néztem,
aki már Eric mellett állt. Bólintottam, ezzel jelet adva neki és a következő
pillanatban köddé váltam és egy másik épületben öltöttem alakot. Hope
összeszorított szemekkel kapaszkodott belém, kissé megviselhette az utazás. Pár
pillanattal később a többiek is megérkeztek.
- Sikerült. Itt nem találnak ránk.-
jelentette be Nikó, feleségét magához ölelve. Lucas kissé bizonytalanul állt a
lábán, csak úgy, mint Gina.
- Jól van emberek, ez itt az új
otthonunk Hopeval. A vendégeim vagytok, de egyben arra is kérlek titeket, ne
hagyjátok el a birtokot, mert különben Luna emberei megtalálnak, és ki tudja, mit
tesznek veletek.
Bólintottak, majd Nikó elkísérte
Gináékat az egyik vendéglakosztályba. Hope végre kezdett megnyugodni.
Elengedett és elkezdte felmérni a terepet. A lakosztályunkban álltunk, a
nappali közepén. Megnézte a bútorokat, végigsimított a mahagóni dohányzó
asztalon, majd az egyik ajtóhoz suhant. Tökéletes érzéke volt a megfelelő
helyek megtalálásához. Hátra pillantott, egyenesen rám nézve. Kacér mosolyt
küldött felém. Elvarázsolt, ahogy ott állt előttem. Szertartási ruhája
piszkosan, néhol gyűrötten, mégis tökéletesen állt rajta. Haja kuszán omlott a
vállára, bőre csillogott a ráeső délutáni sugaraktól.
- Na, mi lesz már? Jössz, vagy még
ácsorogsz ott egy darabig.- förmedt rám türelmetlenül.
Elmosolyodtam, majd ösztöneimnek utat
engedve egy morgással válaszoltam és utána eredtem a rejtélyes szobába.
