Holdfény Akadémia - 20.fejezet

20. GYILKOLNI A SZERELEMÉRT?

Szerencsére nem kellett sokat keresgélnem, mert az egyik ajtóra hatalmas betűkkel volt kiírva, hogy CULLENÉK. Kopogtam volna, de az ajtó már nyílt is. Alice termett előttem és berántott az ajtón, majd bevágta mögöttem. Mindenki engem nézett, és ettől kicsit elpirultam. Sosem szerettem, ha mindenki engem bámul. Attól csak eszembe jutott, hogy különc vagyok. Most azonban nem ezért jöttem.

- Nos, igazából azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek tőletek.- kezdtem halkan.- Tudom, hogy nem a ti hibátok az, hogy ilyen nehéz eset vagyok, és inkább hálásnak kéne lennem azért, hogy segítetek, nem pedig folyton kiakadni.

- Bocsánatkérés elfogadva.- ölelt meg Alice. A mosolya Ginára emlékeztetett. Most a többiekre néztem, de ők is bólogattak. Ez boldogsággal töltött el. Úgy tűnik szép lassan minden helyre áll.

- Nos, akkor én megyek is.- Épp nyitottam volna az ajtót mikor eszembe jutott Shadow.

- Lent, van az orvosi szobában.- hallottam meg Edwardot. Mosolyogtam majd elindultam az orvosi szoba felé.

Nem volt bent senki. Shadow valószínűleg aludt, mert meg sem rezzent mikor odahúztam az ágyához egy széket. A nyaka be volt kötve és biztos kapott valami erős fájdalomcsillapítót. Mivel én okoztam a bajt, ezért úgy döntöttem helyre is hozom. Óvatosan letekertem a kötést. Borzasztóan nézett ki. Tele zúzódásokkal és véraláfutásokkal. Oda tartottam a kezem és a gyógyításra összpontosítottam. Sikerült. Pár pillanat múlva már nyoma sem volt a reggeli balhénak.

Most azonban csörömpölést hallottam a hátam mögül. Megpördültem és Noah égő tekintetével találtam magam szembe. Félre ugrottam, mire ő odarohant Shadowhoz. Miután rájött, hogy minden rendben, felém fordult.

- Miért nem tudod abbahagyni?

- Micsodát? Én csak segítettem neki!- nem értem miért olyan nagy baj az, ha segítek egy barátomnak?

- Úgy látom nem érted. Amióta itt vagy, valakinek mindig baja esik. Meddig akarsz még elmenni Hope?- nem értettem a szavakat, amit mondott. Teljesen kitértem a hitemből. Noah azt gondolja, veszélyes vagyok. Sőt, tudja! De hát senki nem szólt neki. 

- Kérlek, menj el innen! Hagyd el az iskolát, és ne gyere vissza többet! Ha fontosak a barátaid, akkor megteszed ezt értük.- Noah könyörgő tekintetére teljesen elöntött a lelkiismeret-furdalás és a bűntudat.

- Nem tehetem.- mondtam ki végül.- Noah nekem itt az új családom. Nincs senkim az ittenieken kívül! Nem kérhetsz tőlem ilyet!

- Akkor nem hagysz más megoldást. Én kezeskedem arról, hogy ne bánthass többet másokat!- majd egy tőrt rántott elő a zsebéből, és az előbbi elkeseredett arckifejezés helyett most düh és tébolyultság jelent meg rajta.

Noah rám vetette magát, de ellöktem. Épp elég időt nyertem ahhoz, hogy elfussak. Az istálló felé vettem az irányt és gyorsan kinyitottam Lune bokszát. Felpattantam rá is kivezettem. Amint kiértünk, máris vágtára fogtam és az erdő felé vettük az irányt.

Azonban hamarosan Noah utolért egy másik lovon. Nem gondoltam volna, hogy egyáltalán tud lovagolni. Ehhez képest olyan természetességgel vágtatott nyereg és kantár nélkül akár csak én.

Kiértünk a mezőre, és már szinte mellettem haladt. A mező közepéig érhettünk, mikor én leugrottam Luneról, de abban a pillanatban Noah is az ő lováról. Most szemtől szemben álltunk.

Elkezdődött. Sorozatos támadásokat mért rám. Szerencsémre rendkívül jól fejlett reflexeim vannak, így könnyűszerrel kivédtem őket. Nem akartam viszonozni a támadásait, mert féltem, hogy elvetném a sulykot, és úgy járnék, mint reggel.

- Miért nem támadsz? Gyerünk! Reggel már megmutattad, hogy nem vagy zöldfülű.- kiabálta Noah.

- Nem foglak bántani Noah! Nem vagy önmagad. Inkább menj a szobádba és feküdj le! Túlságosan kimerültél, és nem tudod, mit beszélsz.

- Teljesen tisztában vagyok a cselekedeteimmel! Megöllek és így nem lesz Shadownak több „balesete”.- szerelmes. Jöttem rá hirtelen. A szerelméért az ember még ölni is képes.

Sajnos túl sokáig töprengtem ezen, mert egy óvatlan pillanatban Noah elhajította a tőrt, ami egyenesen a mellkasomban landolt. Nagy szerencsémre épp, csak elkerülte a szívemet, de így is szörnyű fájdalom áradt szét a testemben. Le kell állítanom. Összeszedtem a maradék erőmet és rávetettem magam. A fájdalom egyre elviselhetetlenebb volt, végül egy jól irányzott ütéssel leterítettem a fiút.

Szerencsére csak elájult, de azért ellenőriztem, hogy nem lett-e nagyobb baja.

- Clair de Lune- suttogtam. Lune előjött a fák rejtekéből, mögötte a másik ló. Nagy nehezen felmásztam a hátára és Noaht felhúztam. Szépen visszaügettünk az istállóhoz. Azonban nem mentünk be, hanem megkerültük és az iskola felé vettük az irányt.

- Miután odaértünk az egyik ajtóhoz, lemásztam és Noaht lehúztam. Már nagyon szédelegtem, de még volt annyi erőm, hogy bevigyem a fiút.

- Menj aludni. Köszönöm a segítséget.- súgtam Lune fülébe a szavakat, mire ő vissza fordult az istálló felé.

Beléptem az egyik folyosóra, és lerogytam a földre, hogy nekidőlhessek a falnak. Megpróbáltam begyógyítani a sebem, de nem ment. Aztán rájöttem, hogy ez egy speciális, ezüst bevonatú tőr lehet. Szép lassan kezdett minden elhomályosodni és a hangok is egyre halkabbak lettek, mikor léptek zaját hallottam meg. Először nem is figyeltem rá, de aztán egyre több zaj hallatszott.

Végül valaki felemelt. Valami puhára érkeztem, feltételezem egy ágyban kötöttem ki. Kinyitottam a szemem és Carlisle állt az ágy mellett. Fel akartam ülni, de visszanyomott.

- Mi történt?- kérdezte zavartan, majd a mellettem lévő ágyra mutatott. Odanéztem és Noah feküdt rajta még mindig eszméletlen állapotban.

- Jól van? Ugye nem bántottam? Én próbáltam vigyázni…- aztán a hangom elcsuklott és sírni kezdtem.

- Nincs semmi baja. Csak elájult. Viszont áruld már el, hogy mi történt? Valaki meg akart ölni?- a tőrre mutatott, ami még mindig ott éktelenkedett a mellkasomban, egyre nehezebbé téve a légzést.

- Hát, miután elköszöntem tőletek, lementem az orvosi szobába Shadowhoz. Bűntudatom volt a reggeli incidenstől, ezért begyógyítottam a sérüléseit. Noah pont akkor lépett be és megkért, hogy menjek el, mert túl sok ember van veszélyben, amíg itt vagyok. Nemet mondtam, mire megtámadott. Elmenekültem, de lovon a közeli mezőig kergetett. Aztán ott is folytatódott a harc, majd végül nem figyeltem és ez a tőr landolt a mellkasomban. Végül nagy nehezen leütöttem és Clair de Lune visszahozott ide, de aztán már nem volt erőm elmászni a szobámig.

- Értem.- Kiment a szobából, és hallottam, hogy valakivel beszélget. Addig fogtam és megpróbáltam kiszedni magamból a tőrt. Végül egy laza csukló mozdulattal kirántottam és már kint is volt. Viszont így az összes levegő is elfogyott. Tudom, hogy kilyukadt a tüdőm, csak a tőr eltömítette a lyukat, ezért kaptam eddig levegőt. Eldobtam a fegyvert és az egyik kezemmel a mellkasomat szorítottam a másikkal meg minél nagyobb hangzavart próbáltam kelteni. 

- Segítség! Doki!- hörögtem, de hang nem igazán jött ki a torkomon levegő hiányában. Végül a maradék energiám is elfogyott. Erőtlenül csuklottam vissza az ágyra, és a világ elsötétült előttem.