35. VÉG
Nem tudom, mennyi idő telt el, mióta elaludtam. Mikor kinyitottam a szemem, reménykedtem, hogy ami történt csak álom volt. Azonban rá kellett döbbennem, hogy nem. Damus tényleg elment, és itt hagyott engem. Felültem az ágyon, és meglepődve tapasztaltam, hogy Bella és Jasper ültek az ágyam mellett.
- Örülök, hogy végre felébredtél. Azt hittük már örökre begubózol!- értetlenül néztem rá.
- Nem tudtunk felébreszteni, bármit próbáltunk.
- Sajnálom.- mondtam fakó hangon.
- Hope, ami történt az nem a te hibád! Damus vissza fog jönni, csak időre van szüksége.- próbált megnyugtatni Bella. Persze átláttam a szitán.
- Most komolyan azt gondolod, hogy ezt elhiszem?
- Sajnálom, igazad van. Csak annyit mondok, hogy ha most magadba fordulsz, attól nem lesz jobb. Bízz benne, hogy visszajön, és ne add fel, mert a szerelem nem ismer lehetetlent.- nem értettem a szavait, de nem magyarázta meg. Felállt és kiment.
Jasper is kiment, ezzel eltűnt az a nyugalom, ami eddig átjárt. Helyét mélységes fájdalom és üresség vette át. Csak ültem az ágyamon, és azon gondolkodtam, hogy merre járhat most.
Hirtelen egy kép jelent meg előttem.
Damus vérszopókat öl meg sorra, majd összeseik. A fák mögül három Volturi tag lép ki. Jane, Alec és ha jól sejtem Eva. Damus vonaglik a földön a fájdalomtól, amit Jane okozott neki. A következő képen Damus egy cellában volt. Kínozzák őt. Megpróbálják kiszedni belőle, hogy hol rejtőzöm. Éheztetik, majd Aro ráveszi, hogy embert öljön. Hasztalanul kiabálok, hogy hagyják abba. Az utolsó kép, amit látok, Damus karmazsin vörös szemei, amint Evara merednek. Szemeiben semmit sem látok, az emberi vér teljesen elvette az eszét. Ez már nem Damus volt, csak egy megtébolyult fiú, akit valaha ismertem.
- Hope! Ébredj fel! Gyere vissza Hope!- hallottam meg valakinek a hangját. A következő pillanatban kipattantak a szemeim és riadtan ültem fel az ágyamban. Darius és Logan voltak bent.
- Hope! Mi történt az előbb? Mikor bejöttünk, sikítoztál és Damus nevét kiabáltad. Mit láttál Hope?- kérdezte aggódva Darius. Nem mondhattam el neki, hogy Damusból vérszopó lett, a buta képzelődéseimben.
- Semmit.- mondtam ki végül.- Most pedig ha megbocsátotok, elmegyek lezuhanyozni.
- Mi megértjük, hogy most szörnyen érzed magad, de azzal, hogy begubózol nem lesz jobb.- szólt utánam Darius. Nem figyeltem rá. Robotszerűen vonultam a fürdőszobába. Lezuhanyoztam, majd felvettem egy fekete topot, és nadrágot húztam hozzá. Előkotortam az egyik fekete balerinámat, és a hajamat kontyba tűztem. Gyászoltam. Gyászoltam a fiút, akit szerettem. Gyászoltam a szüleimet. Gyászoltam a veszteségeket, és ez az érzés kezdett eluralkodni rajtam.
Kiléptem a szobámból és pont összefutottam Lunával. Rámosolyogtam és mentem volna tovább, de megállított.
- Hope! Logan szólt, hogy már tudsz az egyezségről. Csak gondoltam szólok, hogy a mostani bálon jelentjük be az eljegyzéseteket és Gabriellét is. Ezen az eseményen itt lesznek a nemesi családok képviselői és leszármazottai a világ minden pontjáról.- Bólintottam, majd tovább indultam. Nem akartam most arra gondolni, hogy pár nap múlva hivatalosan is Logan menyasszonya leszek. Hisz még csak most vesztettem el Damust.
Kimentem a mi kis kertünkbe és leültem a fűbe. Az eső szemerkélni kezdett, de nem érdekelt. Most erre volt szükségem. Egyedül itt érezhettem kicsit magam mellett Damust. Körülbelül egy óra múlva már teljesen eláztak a ruháim, úgyhogy a szobámba mentem és átöltöztem, valami kényelmesebbe. A kedvenc tőrömet magamhoz vettem és a frissem beszerzett Berettámat is.
Lementem abba a terembe, ahol a fegyverhasználatot lehet gyakorolni. Először arra gondoltam a lövést gyakorlom. Koncentráltam és minden erőmet a célzásra és a gyorsaságra összpontosítottam. Miután végeztem, megnéztem a bábukat, amiket el kellett találnom. Pontosan oda találtam, ahova kellett. A szívének a helyére. A következő a tőr volt. A fegyvertárból elvettem még pár másikat is.
Arra gondoltam, hogy a közelharcot is ideje átvenni. Egy szimulátor terembe mentem át, ahol holografikusan kivetített mora vérszopókat lehetett gyilkolászni. Pont nekem való. Egy órát voltam bent. Minden találatom és támadásom halálos volt a számláló computer szerint. Elégedetten fejeztem be. A tőröket visszatettem a helyükre majd saját fegyvereimet zsebre tettem.
Visszasétáltam a szobámba és lezuhanyoztam. Szerencsére eddigi időtöltésem csak a délelőttömet vette el. Ezért lovagló ruhát kaptam magamra és elmentem Lunehoz. Adtam neki egy almát és lecsutakoltam. Érdekes módon, aki megfordult az istállóban, nem szólt hozzám. Még Mistery sem. Miután elkészültem, kivezettem a lovamat és felpattantam a hátára. A kedvenc mezőm felé vettem az irányt. Az erdő vége felé lelassítottam és lépésben mentünk tovább. Mielőtt kiértünk volna az erdőből, két alakot pillantottam meg. Legnagyobb megdöbbenésemre Haniot láttam és…
Nem az nem lehet. Orion. Minden kétséget kizáróan Orinnal volt, és épp bensőségesen ölelgették egymást. Nem, ezt most nem hagyhatom. Nem elég, hogy Damus elhagy, még ezt is végig kell néznem. Ezt árulásnak vettem Hanio részéről. Engem elhanyagolt, kitudja mióta, még csak színét sem láttam. Ez a lány meg csak kihasznált, hogy Nio közelébe férkőzhessen. Leugrottam Luneról és egyenesen feléjük sétáltam. A tőrömet, ami eddig a zsebemben volt, most megmarkoltam és elővettem. A másik kezemben a Berettám volt. Észrevettek és egyből szétrebbentek.
Orion megijedt, mikor észrevette kezeimben a fegyvereket. Hanio is, de ő gyorsan kapcsolt.
- Hope, félreérted a helyzetet!- próbált magyarázkodni Nio, miközben Orion elé állt védelmezőn. Bevésődött a lányba. Látni lehetett az arcából. Az én farkasom elhagyott engem.
- Nem hiszem, hogy bármit is félreértettem volna. A helyzet világos. Te, Hanio, elhanyagolsz, még csak színedet sem láttam már lassan hetek óta. Orion, én megbíztam benned, de átvertél. Csak azért barátkoztál velem, hogy Nioval lehess.- förmedtem rá a riadt lányra.
- Nem Hope! Hidd el én nem akartam ártani neked.- próbált magyarázkodni.
- Nem érdekelnek a kifogásaitok. Mindketten hazudtatok nekem, és orvul hátba támadtatok.- a következő pillanatban mindkét fegyveremet rájuk szegeztem. Arra vártam, hogy Nio egy pillanatra arrébb menjen, így célba vehetem Oriont. Legnagyobb meglepetésemre átváltozott. Eszembe jutott, mikor engem védett így. Most azonban én voltam számára az ellenség. Nem haboztam. Támadtam, és Nio is. Rám vetette magát, de a pisztoly elsült. A földre zuhant. Hallottam Orion sikolyát. Ránéztem és mosolyognom kellett az arckifejezésén. Végre hasonló fejet vágott, mint mikor én veszítettem el Damust.
- Hogy tehetted Hope? Hisz ő szinte a testvéred volt!- mondta könnyekkel küzdve.
- Elárult engem. Ahogy te is Orion.- célba vettem és a pisztoly egyenesen a mellkasának bal oldalára szegeztem. Tudtam, hogy ha eltalálom a szívét, meghal. Az ezüst golyó a mi fajtánk számára halálos, de legalábbis életveszélyes. Azonban ha a szívet találja el valaki, az illető halálra ítélt.
- Mik az utolsó szavaid Orion?- mosolyogtam, miközben kiélesítettem a fegyverem.
- Sajnálom, ami veled történt Hope. De azzal, hogy megölsz engem és Haniot, nem oldódik meg semmi.
- Ennyi? Végeztél, mert kezdek kifogyni a türelmemből.
- Sajnálom, hogy a szüleidet megölték. Sajnálom, hogy az egyezséget be kell tartanod…
- Fejezd be Orion! Ne merészeld ezeket mondani nekem!- kiabáltam rá. A Berettát tartó kezem remegni kezdett. Az emlékek elöntötték az agyam, de ő csak folytatta.
- Sajnálom, hogy azt gondolod elárultunk Nioval. Sajnálom, hogy Damus elment. Tényleg sajnálok mindent, ami veled történt, de ezzel nem tudod őket meg nem történté tenni.- igaza volt. Ami történt, megtörtént.
- Rendben.- mondtam ki végül. A pisztolyt ledobtam a földre. Orion hálásan fújta ki a levegőt majd elindult felém.
- Igazad van Orion. Ha nem tehetem a dolgokat meg nem történté, akkor önmagamat teszem azzá. Megszorítottam az ezüstpengéjű tőrt a kezemben és magam felé fordítottam.
- Vigyázz Niora, és mondd meg a többieknek, hogy sajnálok mindent.- Hallottam a sikolyát, de nem érdekelt. Nagy levegőt vettem és a mellkasomba döftem a tőrt.
Éreztem a fájdalmat, ahogy belülről mar az ezüst. Éreztem, hogy a földre zuhanok, és a szívem egyre szabálytalanabbul ver, majd megáll. Körülöttem sötétség honolt és mélységes csend. Örültem, hogy végre vége, mikor hirtelen egy mezőn találtam magam, melyen egy kis patakocska ment keresztül. Olyan érzésem támadt, hogy a patakon át kell mennem, ezért így tettem. Egy ösvényre érkeztem. Elindultam rajta és rövidesen, egy dombra értem. Selene volt ott. Ragyogott, mikor megláttam. Odasétáltam hozzá, majd fejet hajtottam.
- Hope Blackmoon! Nagy butaságot csináltál, ugye tudod?- kezdett bele minden vámpírok istennője.
- Sajnálom, de ezt a terhet nem cipelhettem tovább. Én nem vagyok alkalmas arra a feladatra, melyre kijelölt engem.
- Azt hiszem nem értetted, amit legutóbb mondtam. Rajtad múlik azoknak a jövője, akiket most cserbenhagytál. A szüleid nem ezt tették volna.
- A szüleim engem hagytak cserben!- emeltem fel a hangom egy kicsit jobban a kelleténél.
- Ejnye, Hope! A szüleid az életüket adták azért, hogy te élhess. Nem lehetsz olyan önző, hogy még el is várd, hogy veled legyenek.- Selenenek igaza volt. Önző vagyok.
- Én megértem, hogy sok baj történt veled mostanság, de ha erős vagy és hiszel abban, hogy a végén rendbe jönnek a dolgok, akkor minden jóra fordul.- bólintottam.
- Most menj vissza és teljesítsd be a végzeted!- homlokon csókolt, majd hirtelen erős fájdalmat éreztem a mellkasomban. A következő pillanatban kipattantak a szemeim és levegő után kapkodtam. A látásom homályos volt, és hallani is csak összefolyt zsibajt hallottam.
Kellett egy kis idő, mire a látásom és a hallásom visszatért. Sokan voltak a szobában, ahol feküdtem. Carlisle valami csővel babrált, amit a karomból vezetett ki, és utasításokat osztogatott a többieknek. Bent volt még a szobában Darius, Gabrielle és Gina is. Holly Shadowék, Logan és a testvérei, Orion és Hanio. Hála istennek jól volt. Persze nem hagyhattam ki a sorból Cullenéket sem. Végre észrevették, hogy magamhoz tértem. A doki odasétált hozzám és leült egy székre.
- Hogy érzed magad?- mégis hogy érezném magam, miután egy tőrt szúrtam a szívembe?
- Nincs valami jól, de a humora rendben van.- Edward felé néztem. Hálásan mosolyogtam, hogy tolmácsolta, mire gondoltam, mivel most nem éreztem erőt ahhoz, hogy beszélni tudjak.
- Sajnálom. Tudom ,hogy butaságot csináltam.- gondoltam a szavakat, miket Edward tolmácsolt nekem.
- Semmi baj. Túl sok rossz dolog történt veled mostanság.- halványan elmosolyodtam, mert mindenki, aki bent volt a szobában, mellettem állt és nem hagyott cserben. Orionnak igaza volt. Azzal, ha feladom, nem hozom vissza Damust.
- Most hagyunk pihenni. Ha valami gond van, Edward és Alice itt lesznek a közelben.- bólintottam. Mindenki kiment. Kinéztem az ablakon és meglepődve tapasztaltam, hogy nincs lesötétítve, miközben árad be a napfény. Aztán rájöttem miért. Megpróbáltam ellazulni és feltöltődni a napsugaraival. Egy fél óra után már valamivel erősebbnek éreztem magam.
Megpróbáltam felülni, de ekkor éles fájdalom hasított a mellkasomba. Körbenéztem és csak most vettem észre, hogy az ágyam mellett gépek vannak, melyek a szívem és a tüdőm működését szolgálják. Na azt már nem. Én nem maradok így a hátralévő életemben. Összeszedtem az összes energiámat, amit eddig gyűjtöttem és a belőlem kilógó csöveket kirántottam. A vér ömleni kezdett, de gyorsan odatettem a kezeimet és a gyógyításra koncentráltam. Nagy nehezen sikerült, begyógyítanom, a fizikai sebet. Az infúziót kiszedtem, meg a másik csövet is a kezemből, melyből nagy valószínűség szerint vér jött. Biztosan sok vért veszítettem öngyilkossági kísérletem során.
Felültem az ágyon és épp az ágyból kimászni készültem, mikor Alice és Edward rontott be Carlisle és Noah kíséretében. Mindannyian rémült arccal néztek rám. Noah látta, mit fogok tenni, erre mindenki a frászt kapta. Ez vicces.
- Szerintem csöppet sem volt vicces, kisasszony!- förmedt rám Edward. Megrántottam a vállam, majd felálltam. Szerencsére lábaim stabilak voltak. Úgy gondoltam, nem fogok beszélni. Még nem.
- Elmehetek?- néztem Edwardra.
- El akar menni.- tolmácsolt Carlislenak. A doki elgondolkodott és alaposan végig nézett rajtam, hátha talál valami sérülést, de lelki sebeimen kívül más bajom nem volt.
