A Sorsod nem a Végzeted - 41. fejezet

41. A JÓSLAT

Hope elájult. Felemeltem és óvatosan az ágyra tettem. Arca az utóbbi napokban erősen sápadt volt, de most különösen porcelánfehérré vált a bőre. Az előbbi haragom szertefoszlott, helyét erős bűntudat vette át. Megint erőszakosan próbáltam megoldani a helyzetet, ahelyett, hogy higgadtan leültünk volna megbeszélni a problémát. Most már biztos voltam benne, hogy Damusnak semmi köze nem lehet ehhez az állapothoz, valaminek viszont okoznia kellett Hope hirtelen gyengeségét. Mivel Lucas alig pár perce ment el, nem láttam értelmét visszarángatni. Hopenak talán csak egy kis pihenésre van szüksége. Nélkülem. Eddigi térdelő helyzetemből felálltam és óvatosan betakartam őt. Halk léptekkel az ajtóhoz mentem.

- Logan.- Hope hangja erőtlen volt, mégis éreztem, hogy meg van rémülve. Megpördültem és azonnal mellette termettem. Leültem mellé az ágyra, törékeny kezét a tenyerem közé fogtam. Tekintete még kissé homályos volt, de érzékelte a jelenlétemet.

- Segíts!- sikított fel hirtelen. Szemei kipattantak, felugrott, majd ülő helyzetben összegörnyedt és karjait a hasa köré fonta.

- Mi a franc ez?- kérdeztem, talán önmagamtól. Láthatóan erős fájdalmai voltak, akárcsak az imént, a doki mégis azt mondta minden rendben. Talán Lucas sem a régi már. Hope megrázkódott és kimerülten dőlt vissza az ágyra. Haja összekuszálódott, teste úszott a verejtékben. Habár a görcsroham enyhülni látszott, furcsamód az egyik kezét még mindig a hasán tartotta. Óvatosan a lábai alá nyúltam az egyik kezemmel, a másikkal pedig a hátát támasztottam meg és az ölembe vettem. Szüksége volt a támogatásomra, és habár a fájdalmait nem tudtam elvenni, éreztetni akartam vele, hogy itt vagyok és bármi történjék, mindig ő lesz a legfontosabb a számomra. Légzése egyenletesebb lett, fejét a mellkasomra döntötte és hamarosan mély álomba merült. Amikor teljes mértékben megbizonyosodtam róla, hogy nyugodtan alszik, visszatettem az ágyra, betakartam, és hangtalanul távoztam a szobából.

Harapnom kellett valamit, és biztos voltam benne, hogy Niko is szolgál új hírekkel mozgolódásokat illetően.

 A konyhában már zajlott az élet. Sorcha sárga köntösében és papucsában serénykedett a reggelit illetően. Gina, mint mindig, most is a legtávolabbi sarokban ült és csak üres tekintettel kevergette a teáját.

- Jó reggelt!- köszöntöttem őket. Sorcha vidáman rám mosolygott, pocakja egyre inkább egy hatalmas lufira kezdett emlékeztetni. Kezdtem azt hinni, hogy több gyerek is van odabent, mint azt Lucas állítja. Gina reakciója azonban kezdett aggasztani. Megrázkódott, majd szemeit lesütve szinte ki menekült a helységből.

- Ne aggódj, nehéz időszak ez most neki.- próbált kedvenc sógornőm megnyugtatni, de éreztem, hogy itt ennél többről van szó. Habár Eric visszatért közénk, és úgy tűnt ismét önmaga, modora csöppet sem volt éppen kellemes a velünk lakó nőkkel szemben.

- Merre találom az öcsémet?- fordultam Sorcha felé.

- Valószínűleg a gyerekszobában élet-halál harcot vív a kisággyal.- kuncogott.

- Akkor azt hiszem, elkél neki némi segítség.- mosolyodtam el, majd átvillantam Nikoék lakosztályába.

A látvány enyhén szólva is szórakoztató volt, mikor beléptem a babaszobájába. A falak mindenhol nap sárga színűek voltak, néhol kedves kis mintákkal lefestve. Az egész egy hatalmas mezőt juttatott eszembe. Középen Nikolas éppen erőnek erejével próbált két alkatrészt összeilleszteni, közben mindenféle szitok hagyta el a száját.

Nem bírtam megállni nevetés nélkül. A testvérem mindenhez értett, de a barkács munka sosem tartozott ezek közé.

- Majd akkor nevess, amikor ugyanebben a cipőben jársz.- mormogta és a földre dobta a két darabot.

- Nem értem minek ez a nagy felhajtás. Elvégre csak gyerekünk lesz, minek neki külön járóka.- zsörtölődött tovább, miközben az összeszerelési útmutatót lapozta át, feltehetőleg már sokadszorra.

Odasétáltam a járóka darabjaihoz, amíg testvérem próbálta megfejteni ezt a bonyolult használati útmutatót. Próba-szerencse alapon egymásba illesztettem két darabot, ami úgy tűnt összepasszolt, majd egy csavar segítségével rögzítettem. Nem telt bele pár perc, már meg is volt. Niko felpislantott a papírhalom mögül és leesett az álla. Legalábbis úgy nézett rám, mint aki szellemet látott.

- Így gondoltad?- kérdeztem humorosan, hogy kizökkentsem lefagyott állapotból.

- Valld be, hogy hetek óta ezt gyakorlod.- bökte oda enyhe sértődöttséggel, majd az ágyat a helyére húzta.

- Nincs olyan szerencsém.- válaszoltam. Habár Hopenak azt mondtam, jobb ez így, de titkon örültem volna, ha pár hónap múlva egy kis herceg járókáját rakhatom össze. A háborút tekintve viszont így kevésbé voltunk sebezhetőek. Ha kiderülne, hogy a felem terhes, az akár mindannyiunk számára végzetes lehetett volna, hiszen nincs is jobb célpont a várandós Királynőnél.

- Jössz, vagy még összeraksz pár bababútort?- zökkentett ki elmélkedésemből Niko. Felkaptam a fejem és ki siettem a szobából. Átmentünk a lakosztályban elkülönített dolgozó szobába. Niko egy halom papír között matatott, majd egy kézzel írott üzenetet nyújtott át nekem.

- Ez ma reggel érkezett Hollytól.

- Hát előkerült?- kérdeztem döbbenten.

- Csak ezt az üzenetet adta át Lucasnak, és újabb idegeneket hozott a házába, aztán tovább állt.

Gyűlnek a felhők, de még van időd. Amint a hideg tovaszáll, a sötétség alászáll. A kiválasztott és gyermeke lehet a megváltás, de életük halvány, az árny elfújja, mint egy gyertyaláng.

Holly

Az üzenet eléggé kusza, néhol teljesen érthetetlen. Abban biztos voltam, hogy időben a tavasz első napjaira számíthatunk Lunától a támadásra. A kiválasztott egyértelműen Hope volt, de a gyermek feltűnése a jóslatban egyszerűen lehetetlen, hiszen a feleségem nem várandós. A jóslat miatt csak akkor kellene aggódnunk, ha úton lenne a kis trónbitorló, de így a jövendölés teljesen értelmetlennek bizonyult.

Tanácstalanul Nikora pillantottam.

- Rám ne nézz! Én sem értem ezt az egészet Hopeval és a gyermekkel.

- Van még más hír?- adtam vissza a kézzel írott levélpapírost az öcsémnek.

- Csak a szokásos. Az Akadémián szokatlanul nagy a csend. Az egyik kém szerint azonban ismeretlen alakok járnak be az iskolába éjjelente, majd pirkadatkor távoznak.

- Értem. A kémek továbbra is figyeljenek. Darius pedig folytassa az új katonák kiképzését. Szükségünk lesz a jó harcosokra.- adtam ki az utasítást. Nikolas komoly tekintettel bólintott, majd a beszélgetés végét jelezve a telefonján kezdett babrálni. Átvillantam a kastély alaksorába, ahol egy kisebb kiképző központot alakítottunk ki. Átöltöztem tréningruhába, és egy kiadós futással kezdtem az edzésemet. Közben végig a jóslaton járt a fejem. Próbáltam apró jeleket keresni, ami esetleg elkerülte figyelmem és talán mégis igaz lehet, hogy Hope terhes, de valahogy nem rémlett fel semmi erre utaló dolog.

Kissé nyúzottan ébredtem. Még mindig sajgott minden porcikám a délutáni fájdalmaktól. A torkom száraz volt, táplálkoznom kellett. Nyújtózkodtam egyet, majd egy kiadós fürdőt vettem. Ez alkalommal alhasi fájdalomnak, hányingernek, vagy éppen szédülésnek nyoma sem volt. Épp a ruháim között matattam, mikor megakadt a kezem a korábban vásárolt kis rózsaszín babaruhán. Megálltam egy pillanatra. Végig simítottam a puha pamut anyagon, majd mélyen beleszagoltam. Nem volt rossz illata, kifejezetten kellemes levendula illat járta át, akárcsak a többi ruhaneműt. Legördültek az első könnycseppjeim. Egy gondolat fogalmazódott meg bennem. Logant, a családomat nem sodorhatom veszélybe, a gyermekemet pedig végképp nem. Nem volt mit szépíteni, egyértelműnek látszott, hogy a párom érthető okokból hallani sem akart gyermekről.

Előkaptam egy nagyobb kézi táskát. Beledobáltam a legszükségesebb dolgokat, majd a kis ruhát az ágyra helyeztem, és egy üzenetet hagytam, amivel meg tudom magyarázni ezt a csöppet sem átgondolt döntésemet. Árnyékot vontam magam köré és az alaksori parkolóba mentem. Beültem az egyik terepjáróba és gázt adtam. Nem tudtom hova megyek, de egy dologban biztos voltam. Jó messzire, ahol senkinek sem eshet baja, legfőképpen a születendő gyermekemnek.

Furcsa érzés késztetett arra, hogy hirtelen megálljak. Tompa, szúró fájdalom kezdett erősödni a mellkasomban. Tudtam, hogy a kötelék akar jelezni. Hope felébredt és bűntudata van, ugyanakkor erősen aggódik valami miatt. Gyorsan lezuhanyoztam, átöltöztem és a lakosztályunkba villantam. Ekkor döbbentem rá. A szoba üres volt. A nagy ruhásszekrény tárva nyitva, a ruhák egy része hiányzott. A fürdő szobába lépve észrevehető volt, hogy sebtében pár dolgot elvettek a helyéről. Visszasétáltam az ágyhoz. Szépen lassan egy furcsa, homályos köd kezdett leereszkedni a tudatomra. Most vettem csak észre. Az ágyra féltő gondoskodással egy kis rugdalódzó volt fektetve. Rajta egy papíros, melyen Hope kézírása. Csak egy szó állt rajta, mely az egész addigi életemet megváltoztatta.

- Sajnálom.

A földre rogytam. Egyrészt a sokktól, másrészt a fájdalomtól. Minden világossá vált. Hope reggeli rosszulléte. A titkolózása, hasának védelmezése. Terhes volt, és azt hitte, nem akarom a gyermeket, a mi közös gyermekünket.

- Mi történt?- zökkentett ki a sokkból Niko. Meglepődve nézem rá.

- Az egész kastély az üvöltésedtől zengett. Mégis mi a fészkes fene van?- az ágyra böktem a fejemmel. Fel-alá kezdtem járkálni. A jóslat így már nagyon is értelmet nyert. Viszont ez egyet jelent azzal, hogy a felem életveszélyben van. Hope ugyanolyan önfeláldozó típus, mint az anyja volt, így a szökésével, megint mindenki más biztonságával törődik. Egyet nem vett számításba, most már nem csak magát kell megvédenie, hanem a trónörököst is. És volt egy sejtésem, ha Holly már tudott a gyermekről, akkor Luna is, ami egyet jelent egy hajtóvadászattal, aminek a középpontjában a várandós felem állt.

A Sorsod nem a Végzeted - 40. fejezet

40. VÁRATLAN VENDÉG

4 héttel később

Furcsa érzéssel a gyomromban keltem fel. Mintha egy hullámvasútról szálltam volna le, úgy kavargott a gyomrom. Gyorsan lehámoztam magamról Logan erősen óvó karjait és öles léptekkel a fürdőszobába siettem. Épp időben értem oda, mert mindent, ami a gyomromban volt, rövid időn belül kiadtam magamból. Kissé mérgelődve lehúztam a wc-t, és kiöblítettem a számat.

- Ez a reggel is jól kezdődik.- zsörtölődtem magamban, miközben a köntösömet fölvéve a hátsó kertbe vezetett az utam. Szükségem volt egy kis friss levegőre. Bár a hányinger elmúlt, helyét erős szédülés vette át. A falnak támaszkodva tettem meg azt a pár perces utat, és szinte lihegve tártam szélesre a kétszárnyú üvegajtót. Meglepődve tapasztaltam, hogy éppen elcsíptem a napfelkeltét, pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy már jócskán felkelt a nap. Kissé hűvös volt, a növényeken fehérlett a dér, fák már csupaszon és komoran magaslottak a kertben. Leültem az egyik hintaszékbe, szorosan összefontam a karjaimat és vártam, hogy a testem regenerálódjon. Teltek-múltak a percek, de a kellemetlen érzés mégsem csillapodott. Gyorsan végig pörgettem a fejemben a tünetek esetleges okait, de valahogy nem illet egyik problémához sem a reggeli hányás és szédülés.

Felpattantam, és sietős léptekkel a könyvtárszobába indultam. Egy apró gondolat kezdte a fejembe befészkelni magát. Már hetek teltek el az esküvő és az azt követő éjszaka óta. Az első tüneteknek napokkal később jelentkeznie kellett volna, de nem történt semmi. Logan azt mondta, gyakori az ilyesmi az első termékenységi időszak után, kicsit talán meg is könnyebbült attól, hogy nem estem teherbe. Lehet, hogy mégis? Beléptem a hatalmas csarnokszerű helységbe, ahol a plafonig érő könyves polcok egymás mögött sorakoztak, kategorikusan sorba rendezve. Középen kényelmes bőr fotelek biztosították a zavartalan olvasgatást, a terem egyik sarkában, pedig íróasztalok voltak egymás mellé tolva, rajta olvasó lámpával és laptopokkal.

Biológia, erre volt nekem szükségem. Gyorsan megtaláltam, amit kerestem. Felhagytam a keresgéléssel és egyből a vámpírnők terhességéhez lapoztam. Gyorsan végig futottam azt a pár fejezetet, ami részletesen leírta, hogyan és milyen formában vehetők észre az első jelek, átlagosan hány nap telik el az aktus és a terhesség észre vehető jelei között. Elkeseredettségemre, bár a tünetek a gyanúmat igazolták, de akárhány könyvet néztem meg, mind azt írta, legkésőbb 4-5 nap múlva már elkezdődnek a rosszul létek. Leültem az egyik fotelba, lábaimat felhúztam és szorosan átkaroltam. Éreztem, szinte biztos voltam benne, hogy valami fejlődik bennem, és bár kicsit megkésve, de a testem ezt próbálja a tudtomra adni. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy egy kis élet fejlődik bennem, és anya leszek. Ugyanakkor aggódtam, hogy esetlen Logan nem fog örülni a hírnek, hiszen annyira megkönnyebbült, mikor azt hittük nem sikerült. Végül úgy döntöttem várok még egy kicsit, hogy biztos legyek a dolgomban. Visszasétáltam a lakosztályunkba, és mielőtt visszabújtam volna szerelmem mellé az ágyba, még bementem a fürdőszobába és megálltam az egész alakos tükör előtt. A vékony trikót felhúztam, majd oldalra fordultam. Valami eszement gondolattól fogva azt gondoltam, hogy esetleg már kövérebben látszom, de épphogy csak egy-két centit nőtt a hasam, mintha fel lennék puffanva. Ha az ember nem volt résen, fel sem tűnt neki. Végig simítottam a hasamon, és akkor hirtelen egy erős szúró fájdalomhasított belém. Összegörnyedtem és a padlóra zuhantam. Kezemet a hasam köré fontam, és imádkoztam az istennőhöz, hogy elmúljon a fájdalom. A fogaimat összeszorítottam, nehogy felébresszem Logant.

Amint enyhült a fájdalom, ülő helyzetbe tornáztam magam, hátamat a hideg csempének támasztottam. Valami nincs rendben, éreztem. Kezem még mindig a hasamon pihent, és akkor meghallottam valamit. Alig érzékelhető, szabálytalan, de ütemes kis dobogás. Elmosolyodtam. Most már biztos voltam benne, hogy a pocaklakó megérkezett. Örömöm nem tartott sokáig, ismét egy fájdalom hullám söpört végig rajtam, de sokkal erősebb. Nem tudtam visszafogni magam, felkiáltottam a fájdalomtól.

Egyik kezemmel a földre támaszkodtam, másik kezemmel még mindig a hasamat markolásztam. Tudtam, valami nem jó, szükségem lesz apám orvosi helytállására.

- Hope, mi történt?- Logan zavart, és aggódó tekintete még inkább megrémisztett. Ha ő is így nézett rám, akkor nagy lehetett a baj.

- Hívd Lucast, azt hiszem, szükségem lesz rá, és Gabriellenek is ide kell jönnie.- Nem értette. – Most!!- kiáltottam rá, hogy kizökkentsem lefagyott állapotból. Pislogott párat, majd felkapott magára egy pólót meg egy nadrágot, és elillant apám házába. Az a pár perc, amit várnom kellett, hosszú óráknak tűnt, miközben a fájdalom hullámok egyre erősödtek.

- Hol van a lányom?- hallottam a kérdést a hálószobából. Nem kellett válaszolnom, mert addigra odaértek. Gabyra néztem először, ő megértette, mi történik, és átvette az irányítást.

- Logan, ki kell menned!- parancsolt rá a felemre.

- Hogyan? Dehogy megyek, amíg nem lesz jobban.- dörrent rá Gabyra.

- Jól lesz, de most nem kell, hogy még te is itt lábatlankodj. Menj és szívj egy kis friss levegőt, mert az elkövetkező órákban, szükséged lesz a józan eszedre.

- De nem hagyhatom itt.- váltott inkább kétségbeesett hangnemre a férfi, aki nem ismert határokat, ha párjáról volt szó.

- Menj, kérlek.- nyöszörögtem. Mély levegőt vett, majd egy káromkodás közepette kisuhant és becsapta maga után az ajtót.

- Nem festesz valami jól.- guggolt le mellém Gaby, miután Logan hallótávolságon kívül került.

- Te már csak tudod.- böktem oda neki, emlékeztetve, hogyan találtam rá, még mikor ő járt ugyanebben a cipőben.

- Jól van, lányok, elég a ködösítésből. Hope mivel nem enyhül a fájdalom, addig egy kis fájdalom csillapítót, aztán megultrahangozzuk a méhed.- bólintottam.

Apám felnyalábolt a földről és a hálószobából nyíló korábban berendezett vizsgálóba vitt. Bekötött egy infúziót, majd beadta a gyógyszert. Pár perc múlva már sokkal jobban éreztem magam. Hideg folyadékon kent a hasamra, majd bekapcsolta az ultrahang monitorját, ahol a sok kis hangya egyből rohangálni kezdett. Gaby osztozva aggodalmamon, szorosan fogta kezem. A képernyőn nem tudtam kivenni semmit. Apám folyton váltogatta a képet, miközben folyamatosan mozgatta a hasamon azt a kis bigyót. Arca rezzenéstelen volt, nem tudtam, hogy mi lesz. Aztán kikapcsolta gépet és letörölte az átlátszó folyadékot a hasamról.

- Kész vagyunk.- jelentette ki. Majd felállt és idegesen járkálni kezdett fel-alá a szobában.

- Valami nincs rendben igaz?- szegeztem neki a kérdést. Megállt és rám nézett, tekintetében végtelen bánat elegye tükröződött.

- Erősnek kell lenned, különben nem fogod tudni végig csinálni.- még mindig nem értettem. Tekintete kezdett eltorzulni, a szomorúság helyét a harag vette át.- Az a nő bármire képes, hogy elvegye a szeretteidet, és ez alól a gyermeked sem lesz kivétel. Meg kell őt óvnotok, bármi áron.- és akkor megértettem. Félt. Rettegett attól, hogy a történelem megismétli önmagát és én is anyám sorsára jutok.

- Tehát igaz? Várandós vagyok?- kérdeztem könnybe lábadt szemekkel.

- Igen. A magzat kb. 4 hetes, de kicsit gyorsan fejlődik. A fájdalmat a tested átalakulása okozta. Próbál alkalmazkodni az új helyzethez.- értetlenül néztem rá.- A gyermeked egy afféle hybrid, a legerősebb vámpír lesz a Földön. Benne egyesül majd mindhárom faj. Másképp fejlődik, mint egy átlagos vámpír magzat, éppen ezért a szervezetednek hozzá kell szoknia ehhez, ettől jelentkeztek az erős alhasi fájdalmak. Azt javaslom az első időkben pihenj minél többet, ne erőltesd meg magad. Ilyenkor könnyen sebezhetőek vagytok. És ami a legfontosabb, mindennap táplálkoznod kell. Bólintottam.

- Rendben. De arra kérlek benneteket, hogy senkinek se szóljatok még. Még Logannek sem, nem szeretném ezzel terhelni most. Még ki kell találnom, hogyan tálaljam neki a dolgot.

- Attól félsz, hogy nem fog örülni a hírnek?- szegezte nekem felháborodottan a kérdést.

- Nem tudom. Eléggé megkönnyebbült, amikor azt hittük, nem sikerült.- magyaráztam aggodalmam okát.

- De el kell mondanod neki, a végsőkig nem halogathatod. Heteken belül észrevehető jelei lesznek a kis jövevénynek.- magyarázta szemrehányóan Gaby.

- Azt hiszem, megyek és beszélek Logannel. Szerintem már halálra izgulja magát, vágta ki magát Lucas. Figyelmeztető tekintetemre válaszolva, csak bólintott. Ebből tudtam, hogy a titkom biztonságban van.

- Nézd Gaby, ez most egy bonyolult helyzet. Luna biztos tervez valamit, amiért elszöktünk az Akadémiáról. Ami azt illeti Logan biztos benne, hogy sereget toboroz, hogy megtámadjon minket. Ha most elmondanám neki, hogy apa lesz, nem tudná józanésszel irányítani a katonákat és az végzetes lehet mindannyiunk számára.

- Jól van, de döntesz, de ne halogasd túl sokáig, különben még azt fogja hinni, hogy nem bízol benne.- elmosolyodtam.

- Alig várod már, hogy világgá kürtölhesd, kereszt mami leszel, igaz?- Gaby szája hatalmas vigyorra húzódott, és aprót bólintott. Az órájára pillantott.

- Ideje indulnom, Arzhel már biztosan hiányol, ha jól sejtem az apját megint bepalizta, és nem az igazak álmát alussza.- sóhajtott fel fogadott nővérem.

- Jól van, menj csak, nehogy kikapj, miattam. - Megölelt, majd kiment a lakosztályból.

Egyedül maradtam a gondolataimmal. Terhes vagyok. Kezem még mindig a hasamon nyugtattam, és boldogan hallgattam a kis élősködöm ütemes szívverését. Magam előtt elképzeltem, hogy a kis harcost hogyan tanítja az apja a kardforgatásra, vagy épp miként teríti le az első vérszopóját. Aztán felrémlett a kép, ahogy Luna végez vele. Megráztam a fejem, ilyesmire még csak gondolni sem akartam.

- Jobban vagy.- nem is vettem észre, hogy Logan bejött a szobába. Zavartan lesütöttem a szemem. Nehezebb lesz eltitkolni előle, mint gondoltam.

- Igen, csak egy kis rosszullét volt.- gyanakvó tekintetére halvány mosollyal legyintettem, miközben kiszedtem az infúziót a karomból és lemásztam a vizsgáló asztalról.

- Ugyan, semmi bajom, csak kicsit elfáradtam.- Indultam át a hálószobába, hogy felöltözzem.

- Ez nem magyarázat Hope. Úgy tűnt itt valami komolyabbról van szó, különben nem hívattad volna a dokit. És Gaby mit keresett itt?- matatni kezdtem a szekrényemben. Mégis mit mondhatnék, hazudni úgysem tudok neki.

- Csak kérdeznem kellett tőle valamit. Tudod, amolyan női dolgok. Dacosan állt velem szemben, karjait összefonta a mellkasa előtt.

- Valamit nem mondasz el nekem. Tudni akarom.

- Nem akarod.- sóhajtottam fel.- Még nem.

- Mit titkolsz előlem? Damus mászott bele a fejedbe megint? Esküszöm, megölöm azt a pszichopata őrültet.- hangja egyre ingerültebb lett, halántékán kezdett az ér feldagadni.

- Semmi köze Damushoz, és kérlek, ne nevezd így.- egy pillanat alatt előttem termett és vicsorogva falhoz szegezett. Ösztönösen a hasamhoz kaptam. Mintha egy hang azt súgta volna, védjem meg a magzatot, bármi áron.

- Eressz el, erre semmi szükség.- kérleltem.

- Azt hitted, nem jövök rá? Még mindig kavarsz vele, igaz? Mást átverhetsz, de engem nem. Emlékszel, össze vagyunk kötve.- hörögte, önkívületi állapotban. Szorítása egyre erősödött, ez már kifejezetten fájt.

- Logan, kérlek. Damus már a múlté, egyszerűen csak arra kértelek, ne mocskold be az emlékeket, amiket róla őrzök.- Öklét a falba csapta.

- A fenébe is.- elrántott a faltól, és az ágyra lökött. A szobát betöltötte birtoklási vágyának erős, és jellegzetes, csak rá jellemző, fűszeres illata. Máskor talán megőrültem volna, ettől az illattól, most inkább kényelmetlenül éreztem magam. Lekapta pólóját. Mellkasa ütemesen emelkedett fel és le, ahogy a dühe kezdett eluralkodni rajta. Le kellett csillapítanom. Ha észérvekkel nem ment, hát más módot kellet választanom.

- Én most kimegyek azon az ajtón.- álltam fel.

- Nem mész te sehová.- magasodott fölém, majd keményen megcsókolt. Egy pillanatra megremegtek a lábaim, mint mindig, mikor ajkaink összeértek, de tudtam ebből a szituációból, most csak akkor kerülhetek ki győztesen, ha nem adom át magam a vágynak.

- Elég.- toltam el magamtól. Rám mordult és ismét lecsapott rám, most még erőteljesebben.- Azt mondtam elég.- kiáltottam rá, miközben kezem éppen annyira forrósodott fel, hogy hátra tántorodjon.

- Azt mondtam elmegyek.- álltam fel ismét szikla szilárdan. Nem néztem rá, nem kellet, hiszen a kötelékünkön keresztül éreztem a csalódottságát és a fájdalmát. Épphogy elértem az ajtóig, mikor egy legrosszabbkor jövő szédülés ismét rám tört. Egy pillanatra meg kellett támaszkodnom. Vettem egy mély levegőt, de nem segített. A lábaim felmondták a szolgálatot, és ha Logan nem terem ott, a padlóra zuhanok, akár egy rongybaba. Látásom elhomályosult, és pillanatok múlva már az édes semmiben lebegtem.