23. LEHULL A LEPEL
Nem tudom mennyi idő telt el, amíg aludtam, de arra ébredtem, hogy szakad az eső, és bőrig ázom. Gyorsan berohantam az épületbe. Eszembe jutottak a mai nap eseményei, ezért egyből a szobámba rohantam. Szerencsére Gaby még mindig ott feküdt az ágyában. Ránéztem és bár az arcán látszott, hogy fájdalmai vannak, megnyugodtam, mert mióta visszaértünk nem rosszabbodott az állapota. Legalábbis ezt hittem. Úgy gondoltam elmegyek fürödni, és átöltözöm. Azonban mikor kiléptem a fürdőszobából Gaby torkát éktelen sikolyok, és hörgések hagyták el. Homlokán gyöngyözött a veríték és az orrából vér folyt. Odarohantam és letöröltem az izzadságot a homlokáról. A vállára tettem a kezem és koncentráltam a harapott sebre. Szép lassan abbamaradtak a sikolyok és a légzése is nyugodtabb lett. Sikerült. A seb teljesen begyógyult. Gaby felült és hálásan megölelt.
- Köszönöm Hope! Azt hittem meg fogok halni!
- Azt nem hagytam volna.- mosolyogtam majd elsötétült előttem a világ.
Megint álmodtam. Ugyanaz a vámpírnő. Egy ló mellett térdelt. A ló az oldalán hatalmas sebből vérzett. A nő rátette a kezét a sebre és sárgás fény árasztott el mindent. Pár pillanattal később a fény kihunyt és a ló életre kelt, a sebnek pedig nyoma sem volt. A nő felsegítette a lovat, majd a fülébe súgta.
- Clair de Lune segítse utadat.- majd a ló elvágtatott és a hold fényében ragyogott.
Az álom eltűnt és megint a valóságban voltam. Kinyitottam a szemem. Az ágyamban feküdtem. Felültem és meglepődve tapasztaltam, hogy Gaby ül az ágy mellett.
- Mi történt?- kérdeztem.
- Elájultál, miután meggyógyítottál.- ez az én formám, gondoltam.
- Hope, azt hiszem, kérni szeretnék valamit.- nem tudtam, mire céloz, de álltam elébe.
- Visszajöttek a többiek.- úgy ugrottam fel mintha puskából lőttek volna ki.
- Hol vannak? Miért nem ezzel kezdted?- örömöm elakadt, mikor Gaby könnyes szemeibe néztem.
- Mi a baj Gabrielle? Valakinek baja esett? Ugye nem halt meg senki?- hirtelen a legrosszabb jutott eszembe. Ha Damust elveszíteném, a szívem szakadna meg.
- Nem. Viszont a testőrök és pár farkas is csúnya harapásokat szerzett. Hope! Kérlek, segíts Dariusnak. Tudom, hogy nem valami felhőtlen a viszonyotok, de ha most nem segítesz neki, akkor örökre elveszítem!
- Semmi baj!- öleltem meg.- Persze, hogy segítek. Mondd meg, hol vannak, és mindenki sebeit begyógyítom. Nem gondolod, hogy hagyom Dariust meghalni? Akkor kivel kekeckednék állandóan?- mosolyogtam és letöröltem a könnyeit.
- Köszönöm. Te annyira jó vagy Hope! Nem is tudom, mi lenne velem nélküled!- még egyszer megöleltük egymást, majd lerohantunk az orvosi szobába. Ott volt mindenki, akit hátra hagytunk. A moráknak és Nionak semmi baja, azonban a többieknek nem egy, hanem sokkal több harapásuk és törésük, meg egyéb borzasztó sérülésük volt. A látvány rettenetes volt.
- Annyira örülök, hogy nem esett bajod!- szorított magához Damus.
- Én is örülök!- mosolyogtam.- Most azonban úgy látom, itt elkél egy kis segítség.
- Biztos vagy benne?- jött oda Carlisle.
- Teljesen. Nyugi, ha gond van, majd szólok!- mosolyogtam, majd odaléptem Dariushoz, aki mellett már ott ült Gaby és szorosan fogta a kezét.
- Látom, te aztán ki tettél magadért Darius.- látva a sérüléseit, csodálkozom, hogy még él.- Na jó, essünk neki!
Fölé emeltem a kezem és erősen koncentráltam. Már félig kész voltam, mikor kicsit megszédültem.
- Minden rendben?- fogta meg a derekam Damus.
- Persze, csak kicsit fáradt vagyok. Milyen idő van kint?- Damus döbbenten nézett rám, de a doki vette az adást és elhúzta a függönyt. Napfény áradt be az ablakon, ami kifejezetten jól jött most. Miközben a napfényben fürdőztem, éreztem, hogy megint feltöltődöm energiával. A kezem ismést Darius fölé helyeztem és most már pár perc alatt kész is voltam.
- Rendben. Kész vagyok. Darius megint egészséges vagy, mint a makk.- elindultam a következő haldokló felé, de Darius megfogta a kezem és megölelt. Furcsa volt ez tőle, mivel sosem voltunk puszi pajtások. Majd a fülemhez hajolt.
- Hope, köszönöm, hogy megmentetted Gabyt és az én életemet is! Örök hálával tartozom neked!- elengedett és Gabyhoz fordult. Felkapta és nevetve kimentek a szobából. Most Shadow következett. Ahogy elnéztem ép csontja nem maradt.
- Shadow… Azért jobban is vigyázhatnál magadra!- dorgáltam le kedvesen. Mosolygott, de a fájdalmai nagyon erősek voltak. Őt is gyorsan meggyógyítottam. Aztán jött Noah és a többiek. Fél óra alatt mindenkinek kutya baja sem volt. Rajtam kívül. Úgy omlottam Damus karjaiba, mint akit főbe lőttek.
- Elfáradtam.- jelentettem ki határozottan.
- Azt elhiszem.- majd adott egy puszit a homlokomra és felkapott. Odabújtam hozzá és mélyen beszívtam émelyítő illatát. A szobájába vitt, aminek nagyon örültem, mert most biztos csak zavarnánk Gabyékat.
- Egyet árulj el nekem Hope! Most, hogy csináltad? Olyan nyugodt voltál végig. Még csak szikráját sem vettük észre, hogy valami gond lenne.
- Nem tudom Damus. Egyszerűen most úgy éreztem ez a feladatom, hogy másoknak segítsek. Talán ez volt az, ami könnyebbé tette. Úgy éreztem, jót cselekszem.
Ezen mintha kicsit elgondolkodott volna. Hirtelen azonban máshol voltam. A vámpírnő volt megint. Egy kisbabát fogott a karjaiban. Vele szemben pedig egy férfi állt, szintén vámpír. Olyan boldogok voltak együtt. Eszembe jutott milyen is volt az én családom. Biztos, hogy rám sosem néztek ilyen szeretet teljesen. A kép hirtelen megváltozott. A kislány már nagyobb volt, úgy két éves. A fehér lovon ült, amit a vámpírnő meggyógyított. Kis kezecskéivel markolászta a ló sörényét és úgy száguldottak végig egy mezőn. Nem messze onnan a vámpírnő figyelte őket, majd ismét változott a kép. Érdekes módon itt már Damus és Nio is jelen volt. Valami fontosról beszéltek a nővel miközben a síró gyermeket próbálták csitítgatni.
- Sky, te is tudod, hogy a picinek így lesz a legjobb! El kell rejteni a Volturi elől, különben őt is megölik.- győzködte Nio.
- De nem akarom elveszíteni a kislányomat!- válaszolta a nő. Most az iménti férfi lépett be. A nő odafordult hozzá.
- Lucas, ugye te sem akarod ezt?- a nő a könnyeivel küszködött.
- Drágám, tudod, hogy nincs más választásunk! Eddig meg tudtuk védeni, de a mi erőnk is véges. Nem sodorhatjuk veszélybe a családunk utolsó leszármazottját.- a férfi szorosan megölelte a nőt, a kislány és szerelme fejére is csókot nyomott.
- Ígérem, hogy amíg csak lehet, elrejtjük a világ elől! Seattleben van egy család, amelyik segít elrejteni.- mondta Nio.
- Jól van. Akkor legyen. De amíg lehet, tartsátok ott Clair de Lune-t is. Így tudom, hogy biztonságban van az én reménységem.- a kép egyre jobban távolodott, majd felriadtam. Minden olyan zavaros lett hirtelen.
Körbenéztem és sötét volt a szobában. Egy alakot láttam meg járkálni a szobában. Damus. Felkapcsoltam az éjjeli szekrényen lévő lámpát. Rám nézett.
- Miért járkálsz?- kérdeztem, és közben letöröltem az izzadságot a homlokomról.
- Beszéltél álmodban.- az arca nagyon gondterheltnek látszott.
- Mi rossz van abban?- próbáltam terelni a témát, mert még számomra is új volt ez az álom. Túlságosan is életszerű. Mintha tényleg megtörtént volna, és nem is álom, hanem emlékkép lenne. Ki akartam szellőztetni a fejem.
- Kimegyek levegőzni.- mondtam és elindultam a kertbe. Leültem az egyik padra és észrevettem, hogy telihold van. Bár be volt borulva, a holdat mégis tisztán láttam. Eszembe jutott az a bizonyos álom, amiben a nő, vagyis Sky meggyógyította azt a fehér lovat.
Azt hittem, káprázik a szemem. Clair de Lune állt nem messze tőlem. A holdfény rásütött gyönyörű fehér szőrére. Ragyogott a holdfényben. Láttam magam előtt, ahogy a vámpírnő épp simogatja, majd rám néz. Megráztam a fejem. Az nem lehet.
Villámcsapásként ért a felismerés. Clair de Lune volt az a ló. De hát, az meg hogyan lehetséges? Visszarohantam az épületbe. Pont beleütköztem Nioba. Furcsán nézett rám.
- Ki az a Sky és Lucas? És ki volt az a kisbaba, akit el kellett rejtenetek?- Ismerte őket. A döbbent arc mögött észrevettem valami mást. Bűntudat. Nem vártam meg a válaszát. Berontottam a szobámba. Felráztam Gabyt.
- Psszt. Gaby kellj fel!
- Mi van? Már reggel van?- nézett rám elég kómásan.
- Nem még éjszaka, de kérdeznem kell valamit!- látta a kétségbeesett arckifejezésem.
- Jól van. Nyugodj meg! Mit szeretnél tudni?
- A ti szüleitek vámpírok voltak ugye?- furcsán nézett rám és bólogatott.
- Holly szülei is vámpírok igaz?- még mindig nem értette.
- Shadow és Noah rokonai is tele van Dimur vámpírokkal igaz?- kezdte kapizsgálni.
- Szóval arra akarsz kilyukadni, hogy a te szüleid miért nem vámpírok. Nem tudom Hope. Ez fizikailag lehetetlen. Csak azok hordozzák a kiválasztott gént, akiknek a szülei Vardím vámpírok. Darius említett valamit régebben egy Vardím lányról, akit emberek neveltek fel, de nem hiszem, hogy…- lefagyott. Rám nézett és már ő is értette. Én voltam az a kisbaba. Engem kellett elrejteni. Nekem is vámpírok voltak a szüleim.
- Ez hihetetlen Hope. Te vagy az, akit elrejtettek a halandók között. Hogyan jöttél rá? Valaki elmondta?
- Rájöttem. Magamtól. Amikor Shadowval harcoltunk, akkor volt az első emlékkép. Aztán már egyre több és hosszabb. Az utolsó most éjszaka volt. Szép lassan összeállt a kép, de még nem voltam biztos benne. Csak azt az egyet nem értem, hogy miért nem szólt senki sem?
- Biztos jó okuk volt rá. Hope, itt vagy? Nyugodj meg. Ezen ne húzd fel magad!- nem értettem miről beszél, aztán a kezembe adott egy tükröt. Két ezüstös szempár nézett vissza rám. A kezeim remegtek. Kezdődik.
Kirohantam a szobából. Végig száguldottam a folyosón és közben hagytam, hogy a könnyeim elszabaduljanak. Hirtelen megtorpantam. Ott állt előttem Damus, Nio és a többiek. Lesütött róluk, hogy mind tudták. Ők tervelték ki ezt az egészet.
- Tudtátok igaz? És nem szóltatok. Mégis mikor akartátok elmondani? Vagy talán abban reménykedtetek, hogy sosem jövök rá?- kiabáltam, miközben a könnyeim egyre jobban záporoztak. Damus elindult felém.
- Ne gyere közelebb! Elárultál engem! Azt hittem te más vagy Damus, de nem! Ugyanolyan vagy, mint mindegyik. Egész végig hazudtál nekem! Miattad nem ismerhettem soha a szüleimet. És Nio, hogy tehetted? Végig elhitetted velem, hogy az emberek, akik nevelnek, nem értik meg azt, ami velem történik. Hagytad, hogy azt higgyem, nem szeretnek. Szörnyetegek vagytok! Mindannyian!- Damus úgy nézett rám mintha halálos döfést kapott volna. Nio szintúgy. A többiek nem tettek semmit. Hagyták, hogy elfussak mellettük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése