Zenedoboz


MusicPlaylist
Nagyon szeretném, ha kommentelnétek a fejezeteket, mert jelenleg nem igazán tudom, hogy tetszik-e nektek a történet. Ha bármi kritika vagy észrevétel van, amit esetleg máshogy képzelnétek el, én szívesen venném és ha jó ötletek vannak, nyitott vagyok a változtatásokra.
üdv. Hope

2011. július 27.

A Sorsod nem a Végzeted - 27. fejezet

Sziasztok!
Kicsit megkésve, de itt van az új fejezet. Nem szaporítom tovább a szót. Jó olvasást, és várom a visszajelzéseket!:)
üdv.:Hope.

27. JÖVŐKÉP


Egy tisztáson találtam magam. Talán tavasz lehetett. A nap hétágra sütött, a természet különféle hangjai simogatták a lelkemet és ezernyi virág illata okozott kellemes bódultságot bennem. Körbenéztem. Mit keresek igazából itt? Pár méterre a fák rejtekéből egy alak lépett ki. Ismerős volt, de mégsem. Kilépett a fényre és így arca új megvilágításba került. Most már megismertem. Hercegem állt tőlem jó ötven méterre. Valamit fogott a kezében. Jobban megnézve féltő ölelésének tárgyát, rájöttem hogy inkább valakit. Egy gyönyörű kék szempár nézett rám. Két apró gyermeki kéz nyújtózkodott felém, miközben csilingelő gyermek nevetés zavarta meg a természet hangjait. Az enyhén napbarnított arcon kis gödröcskék jelentek meg. A kislány fészkelődni kezdett, apró kezecskéit felém nyújtotta. Logan lerakta. Az apró gyermek, alig látszott ki a virágok kavalkádjából, de nem zavarta meg méreteinek hátránya. Kis lábacskáit gyorsan szedegetve, felém kezdett futni. Ki ez a kislány, és miért akar hozzám szaladni? Hirtelen azon kaptam magam, hogy szeretet és boldogság érzése önt el, miközben leguggolok, és karjaimat széttárva elkapom, az ölembe ugró apró gyermek testet.

- Szia mami.- szólal meg a kislány. Lefagyok. Én, mami? Nem az nem lehet. Én nem…
Jobban megnézem a gyermeket. Hosszú ébenfekete haj. Enyhén napbarnított bőr, amelyen a napsugarai gyémántként csillognak. Élettel teli szemei olyan kékek, akár a tenger vize, mintha hercegem nézne vissza rám. Logan is ideért hozzánk. Szerelemittas szemei zavarba ejtenek. De mégis, mintha ez számomra normális lenne. Valami, nem tudom mi, azonban mégis zavar. Mintha ez nem lenne igaz. Mintha valami hiányozna. Bármennyire is próbálok koncentrálni erre a hiányosságra, nem jut eszembe semmi. Egy valami jelenik meg előttem. Egy aranyszín szempár, tele szerelemmel és fájdalommal.
- Kedvesem, minden rendben?- szólított meg aggódó arccal drága Hercegem.
- Igen.- válaszoltam nem túl meggyőzően, és próbáltam rendezni az arcvonásaimat.
Hirtelen, közelebb hajolt hozzám és megcsókolt. Érzéki volt, de valami mégsem stimmelt. Azonban nem ellenkeztem, valami furcsa érzés után vezérelve hagytam, hogy a vágy magával ragadjon. A karomban tartott – ezek szerint a kislányom – kuncogása vetett véget a csókunknak. Logannal egymásra mosolyogtunk, majd egy puszit nyomott a boldog kisgyermek feje búbjára. Valami furcsa motoszkálást hallottam a fák rejtekéből. A pillantásommal végigpásztáztam a sötét, és veszélyt rejtő területet, de semmi mozgást nem észleltem. Talán csak egy állat volt.

Hirtelen megakadt a szemem egy ponton. Mintha egy ember alakját véltem volna felfedezni egy fának dőlve. Éppen ott, ahol az imént drága Hercegem lépett elő a lányommal. Nem láttam teljesen, de krétafehér arca még az árnyék rejtekében is nagyon jól kivehető volt. Nem tudtam ki ez a fiatalember, de valahogy olyan érzésem volt, mintha már láttam volna. Azonban bármennyire is próbáltam visszaemlékezni olyan volt, mintha egy falba ütköztem volna.
- Gyere, menjünk.- Zökkentett ki Logan a gondolataimból. Átvette tőlem a picit, és kézen fogva elindultunk a mező szélén álló hatalmas fekete luxusautóhoz, ahol egy ismeretlen fajtánkbeli várakozott. Valószínűleg ő lehetett a sofőr. Mielőtt azonban az autóhoz értünk volna még megálltunk egy pillanatra. A virágok között ott volt három sírkő. Három vámpíré, akik az életüket vesztették csak, mert szerették egymást. „Itt nyugszik szeretett társunk Gabrielle Stone és párja Darius Lachlain, egyetlen kincsükkel Arzhel Lachlainnel.” Örökké szívünkben őrizzük emléketeket!”
Egy könnycseppet töröltem ki a szememből, miközben némaságba burkolózva beszálltam az autóba a családommal.

Nem tudtam, merre tartunk, azonban még mindig nem tudtam napirendre térni az ismeretlennel. A tekintete olyan ismerős volt. Szemei aranysárgák, mint az a kép, amit oly sokszor látok magam előtt. És kétséget kizáróan engem nézett. De akkor miért nem szólított meg?

Az autó megállt. Már nem a természetben voltunk. Ez itt már igencsak egy város képe volt. Tele nyüzsgő emberekkel és épületekkel. Kinéztem a sötétített ablakon, és egy hatalmas házat láttam meg, kívülről egy igazi kastélynak tűnt. A sofőr kinyitotta az ajtó, és segített kiszállni. Hercegem az autót megkerülve, mellém lépett és megfogta kezem, miközben másik karjában, a már szuszogó apróságot tartotta. Elindultunk fel a lépcsőn. Amint felértünk, a hatalmas kétszárnyú bejárati ajtó kinyílt és a fogadó bizottságunk állt előttünk, széles, elégedett mosollyal az arcán.

- Örülök, hogy megérkeztetek! Remélem jól telt a kirándulás. Siessünk, ne várakoztassuk a vendégeket!- Luna? Nem, az nem lehet. Ő nem. Elengedtem Logan kezét, és hátrálni kezdtem. Nem, ez nem történhet meg.
- Hope? Valami baj van?- nézett egyenesen rám, az ördögi nőszemély. Szemeiben gonoszság csillant. A győzelem szikrája csillogott, a tébolyult szempárban.

Megpördültem és menekülésre készen, már ugrottam volna, mikor ezernyi alak jelent meg előttem. Mind réveteg, homályosan remegő alakban lebegett előttem. Mindet ismertem .A barátaim voltak. De most, most nem úgy néztek rám. Mintha haragudnának, ez nem is harag volt, ez maga volt a színtiszta gyűlölet. Suttogni kezdtek, majd egyre hangosabban és hangosabban kántáltak.
- A te hibád! Te öltél meg! Te tehetsz róla! Minden a te hibád! Gyilkos! Áruló!- a fülemre szorítottam a kezem a fájdalomtól, ami apró, éles szúrásokat mérve rám, térdre kényszerített.
- Elég!- üvöltöttem kétségbeesetten. Nem bírtam elviselni a fájdalmat. Az agyam teljesen kitisztult. Rájöttem mindenre. Én okoztam ezt. Az egészet! Minden az én hibám!

- Hope! Hope! Ébredj!- a szemeim kipattantak, de még egy pillanatig azt hittem ez nem a valóság. Aztán Logan aggódó tekintete ráébresztett, hogy az egész csak egy rossz álom volt.
A könnyeim előtörtek, és nem bírtam tartani magam. Hercegem ölébe vetettem magam és hagytam, hogy a felgyülemlett feszültség elszabaduljon bennem.

- Jól van! Semmi baj, már vége van! Csak egy rossz álom volt, semmi több!- súgta a fülembe, mintha egy kisgyereket próbálna csitítgatni, miközben a hátamat simogatta. Hosszú idő telt el, mire úgy éreztem, teljesen megnyugodtam, de Logan ez alatt egy szót sem szólt. Mintha tudta volna, hogy most ez a helyes lépés.

- Azt hiszem, most már minden rendben.- szólaltam meg alig hallhatóan. Kibontakoztam a biztonságot nyújtó karokból és felültem. Most nagyjából szemmagasságba kerültem vele.  Egy hosszú pillanatig csak néztük egymást, majd Hercegem elkapta pillantását és felállt. Követtem a tekintetemmel, az agyamba vésve a mozdulatait, ahogy az izmok, mint egy gépezet működnek tökéletes összhangban.
- Azt hiszem, akkor én most megyek.- mondta egy kis tétovázással a hangjában. Bólintottam, de mikor az ajtó kilincsére tette a kezét, megállítottam.

- Logan.- mint aki erre várt, azonnal megpördült és reményteli arccal várta, mit fogok mondani. Lesütöttem a szemem, mert éreztem, hogy ha most szemeibe nézek, egyből elpirulok, noha sötét volt a szobában.- Félek.- böktem ki azt az egy szót, ami most azon érzést tükrözte, ami teljesen behálózta az elmémet.

Még mindig lefelé néztem. Valahogy, hirtelen olyan érdekesnek tűntek a takarón lévő kis minták. Hallottam, amint halk puffanó léptei közelednek, majd hatalmas súlya alatt megnyikordul az ágy. Meleg ujjai az állam alá nyúltak és kényszerítettek, hogy rá nézzek. Elmosolyodott, de közben olyan nyugodtságot és magabiztosságot árasztott magából, amitől úgy éreztem, mellette semmi bántódásom nem eshet.

- Nincs mitől félned, nem hagyom, hogy bántódásod essék, megvédelek bármi áron.- hangja komoly volt és ellent mondást nem tűrő. Azonban nem az a fajta határozottság volt benne, amit olyankor mond az ember, mikor az egyetlen szerelmét akarja megvédelmezéséről biztosítani. Ez egyfajta elkötelezettségről tett tanúbizonyság volt.

Beharaptam az alsó ajkam, amint ismét felsejlettek előttem az iménti rémálom egyes pillanatai. Vajon ez egy jel, amit az istennő küldött? Nem tudom. Nem elég egyértelmű, de az is lehet, hogy csak kibúvót keresek erre az egészre, ami most történik körülöttem.

- Szerinted jó ez így? Nem követünk el hibát ezzel?- tettem fel bizonytalanul a kérdést. Végig simított az arcomon, miközben keserű mosoly jelent meg magabiztos maszkján. Hollyra gondolt, ebben biztos voltam.
- Hope, ezt már milliószor átrágtuk. Nincs más lehetőség. Rajtunk múlik a fajunk fennmaradása.
- De, mi van, ha Luna téved?- kapaszkodtam az utolsó fűszálba, amivel kicsit megingathatom a velem szemben ülő férfit. Megrázta a fejét. Valamit motyogott magában. Nem értettem. Ismét rám nézett, tekintete most könyörgő volt.

- Nem téved Hope. Ez így van rendjén, és mi teljesítjük a ránk váró feladatot.- kicsit megijedtem, szigorú hangjától, de szemeiben láttam, hogy ez csak álca, titkol valamit, valami olyasmit, ami még őt is megrémíti. Vajon, tudja, hogy Luna csak báboknak használ fel minket az őrült tervéhez?
- Rendben.- hagytam rá a dolgot. Nem akartam feldúlni őt, ez a téma valószínűleg érzékenyen érintheti, az előbbi kirohanásából kiindulva.- Itt maradsz még egy kicsit?- kérdeztem bizonytalanul, mire elmosolyodott és bólintott.

Befeküdt mellém az ágyba, én pedig szorosan hozzá bújtam. Bíztam benne, jelen pillanatban talán ő volt ezen a helyen az egyetlen személy, aki még nem árult el. Lassú, mély légvételei, szép lassan könnyű álomba ringattak, ahol már nem voltak sem szellemek, sem kisgyerekek. Csakis a könnyű lebegés és a sötétség.

Másnap reggel, kipihenten ébredtem. Hercegem nem volt mellettem, ami kis szomorúsággal töltött el, de gondoltam, hogy biztos akadt némi elintéznivalója. A fürdőbe vettem az irányt, és egy kiadós zuhanyzás és hajmosás után, egy törölközőbe csavarva magam, frissen és üdén visszamentem a szobámba, hogy keressek valami ruhát. Időközben eldöntöttem, hogyan oldom meg Shadowék és Hanioék elszállásolását, Luna vadászó szemei elől. Az apám háza tűnt a legbiztosabb megoldásnak, ráadásul még orvos is, így felügyelni tudja a babák állapotát.  Felvettem egy lila tunikát, hozzá pedig egy bézsszínű nadrágot. Egy szintén lila balerinát választottam hosszá, és egy krémszínű kardigánt. Kerestem pár ékszert a ruhámhoz, és egy táskát, amibe az irataimat tehetem, majd kabátot felvéve úgy döntöttem megkeresem a barátaimat, megosztani velük a jó hírt.

Épp nyitottam ki az ajtót, mikor majdnem beleütköztem Noahba. Egy pillanatra megijedtem, hogy most milyen sztorit kell kitalálnom, hogy lerázzam, de mosolya elárulta, hogy azért jött, mert látta, mire készülök.

Némán tettük meg az utat Hanioék kis kunyhójáig. Noah kinyitotta nekem az ajtót, majd előre engedett. Amint beléptem a házba, a lépcső aljánál megláttam a már odakészített bőröndöket. Ezek szerint Shadow átadta az üzenetemet. Épp további két táskát hozott le Nio, mikor megpillantott. Arcán jól ki lehetett venni az aggodalomtól mély ráncokat a homlokán. Nem volt ezzel egyedül, mint idegesek voltunk, a tervem miatt. Az, hogy észrevétlenül el tudjanak tűnni nagy kockázattal járt. De a tervem biztos volt.

- Minden készen áll?- kérdeztem Niotól, mikor a maradék cuccot is lehozta az emeletről, és már csak Orionra vártunk. Shadow tűzpiros Jeepje már a ház előtt várt.
- Igen, azt hiszem, készen vagyunk.- sóhajtott Nio.
- Jól van, akkor indulhattok. A címet már betápláltam Shadow autójának gps-ébe. A lényeg, hogy még, ha a szerkezet teljesen máshova akar vinni, akkor is kövessétek. A házat csak akkor fogjátok meglátni, ha odaértek, biztonsági okokból.- adtam ki az utasítást az útra.

Noah kissé bizalmatlanul méregetett. Megvolt rá az oka. Feltételeztem, hogy ő már látta előre a tervem, azonban a menedékhelyünk helyszíne helyett nem láthatott mást csak egy tisztást. Az ő helyében ilyen információk tudatában és is kissé bizalmatlan lennék, de nagyon reménykedtem benne, hogy megbízik bennem annyira, hogy nem kíváncsiskodik. Nem akartam, hogy idő előtt megtudják, kikhez küldöm őket. A védelem volt a legfontosabb számomra, mindegyikük érdekében.

- Nem tetszik ez nekem. Hope én mindig is bíztam benned, de most az életünkről van szó. Biztos, hogy jól döntöttél?- nem haragudtam meg rá emiatt. Tudtam, hogy Shadow és a kis jövevény, számára mindennél fontosabb, éppen ezért higgadtan próbáltam rá hatni.
- Noah, meg kell értened, hogy a körülmények miatt, most nem mondhatok többet, majd ha odaértetek, rájössz, most miért titkolózom.- egy pillanatig azt hittem, nem hisz nekem, de aztán teste ellazult és beleegyezően bólintott.- Köszönöm.- súgtam oda neki egy mosoly kíséretében.

- Indulhatunk?- sietett be gyorsan Shadow. Talán ő látszott a legidegesebbnek, mindannyiunk közül, amit nem csodálok, hiszen épp a Királynőjét készült elárulni.
- Persze.- válaszoltam.

Segítettem nekik a kivinni a bőröndöket, majd mindegyiküktől elbúcsúztam. Fájt ez a búcsú, hiszen rájuk mindig számíthattam, noha voltak néha kisebb nézeteltéréseink. De végül mindig kiderült, hogy igaz és hű barátaim. Bármikor képesek lennének feláldozni magukat értem, és ezért valósággal csodáltam őket, azonban, nem lehetek annyira önző, hogy megfosztom őket az élet legcsodásabb ajándékától, a családtól.

- Köszönjük, még egyszer. Remélem, hamarosan találkozunk.- szólt még oda Noah, aztán felbőgött a nagy mamlasz motorja és szép lassan elindultak a kissé sáros talajon, el egy új élet felé, ahol biztonságban élhetnek majd a családjukkal és Gabyékkal együtt.
Mély levegőt vettem és behunytam a szemem és kértem az Istennőt, hogy védje meg barátaimat az illetlen szemektől, és védelme kísérje őket útjukon. Mikor kinyitottam a szemem örömmel vettem, hogy nem láttam már semmit. Az autó körül álca volt, így senki sem láthatta őket.

- Köszönöm, Selene.- mosolyodtam el, miközben egy könnycseppet töröltem le a szemem sarkából barátaim elvesztése miatt.
Fogtam magam és visszasétáltam az Iskola épületébe keresni valami elfoglaltságot. Ezek után már nem nagyon reménykedtem semmi izgalmasban. 

2011. július 24.

Újra itthon!

Sziasztok!
Hazaértem. Tele vagyok élményekkel és rengeteg ihlet halmozódott fel bennem, amíg nyaraltam. Most neki állok a következő fejezetnek és holnap már kapjátok is a frisst!:)
üdv.:Hope.

2011. július 13.

Nyaralás!!!

Sziasztok!

Szombaton elutazom sziesztázni júli 24-ig, ezért nem leszek gépközelben. Addig várnotok kell a frissel, mert a nagy készülődésben sajnos nem volt időm az egész fejezetet megírni. Viszont kárpótlásul, mivel elértük a 2000-es látogatási szintet, az első három kérdezőnek elárulok egy titkot a történetről vagy a szereplőkről. A lehetőség a titeket, bármit kérdezhettek, én válaszolok.
Hope

2011. július 7.

A Sorsod nem a Végzeted- 26. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a frisst. Most minden kiderül! Jó olvasást, és várom a visszajelzéseket!
üdv.Hope.



26. BÚCSÚCSÓK

„Nem akartam szeretni őt, (...) ki akartam irtani szívemből a szerelem csíráját is, de most, hogy újra láttam, ezek a csírák új erőre kaptak, kizöldültek. Szeretnem kellett, pedig rám se nézett.” 
/Charlotte Bronte/


Csak egy apró nyikkanásra volt időm, és már meg is támadta Logant. A következő pár pillanat, mintha lassítva játszódott volna le előttem. Logan a földön fekszik, és a támadó ráveti magát, de Hercegem még időben reagál és kihátrál a támadás elől. Rám néz, tekintete riadt. Valamit kiabál, de én csak lefagyva nézem az előttem játszódó jelenetet.

- Hogyan juthattunk idáig?- teszem fel magamnak a kérdést. Úgy érzem magam, mintha Rómeó és Júlia történetébe csöppentem volna. Vajon, ha Júlia kötelességből, mégis Parist választja, Rómeó is így cselekszik? Lesből támadt volna rájuk, egy óvatlan pillanatban, és így Júlia amúgy is darabokra tört lelkét még meg is tiporva ezzel a tettével?

Hideg érintés térít magamhoz. Összerezzenek, és reflexszerűen védekezni akarok, de aztán rájövök, nincs mitől félnem. Ania aggódó tekintete néz le rám. Hosszú búza szőke haja arcába hull, és apró faágak és levelek állnak ki belőle. Zavartan pislogok párat, majd észbe kapok és megpördülök. A két férfi lihegve mered egymásra. Mindketten támadóállásban. Damus szemében ismeretlen tűz ég. Bosszúvágy, de miért? Logan viszont védekező, mintha védelmezne valamit? Rám pillant, és ekkor megértem. Engem akar megvédeni valakitől, akit mindennél jobban szeretek… pontosabban szerettem.

Damus támad és ekkor lépünk közbe Aniával. Mintha megbeszéltük volna, pontosan tudjuk mi a dolgunk. Közéjük ugrottunk. Ania elkapta Damus karját, én pedig hercegem elé vetettem magam és védekezőn a mellkasom elé emeltem a kezem, amelyben egy tűzlabda formálódott.

- Elég!- kiáltottam.- Fejezzétek be! Ennek semmi értelme!- Damus megtorpant. Ania nem szólt semmit, csak figyelte, hogy barátja mikor tervez ismét támadni. Próbáltam feltörni készülő könnyeimet visszatartani, amely igencsak nagy erőfeszítésekbe került. Ha most nem leszek elég erős, ezt az egészet lezárni, mindig kísérteni fog.

- Damus!- szólítottam meg őt. Tekintete zavart volt, úgy éreztem nem ilyesmire számított. Tettem egy tétova lépést felé, de Logan visszahúzott. Válaszul Damus ajkait felhúzta, és éleset morgott. Oké, ez így nem fog menni! Megfordultam és Hercegem aggódó arcába néztem.

- Ezt le kell zárnom egyszer, és mindenkorra. Kérlek, bízz bennem!- néztem fel rá könyörgő tekintettel. Logan megértette, mit akarok és tett pár hátráló lépést, de közben nem vette le rólam a szemét.- Köszönöm.
Ismét Damus felé fordultam és odaléptem hozzá. Most Ania is hátrált pár lépést, érezte, hogy ez most csak a mi dolgunk, amiért hálás is voltam neki. Damus olyan közel jött hozzám, hogy éreztem hideg leheletének cirógatását.
- Miért csinálod ezt, Hope?- kérdezte rekedtes hangon. Nem bírtam a szemébe nézni, ő túlságosan is ismert ahhoz, hogy valami szánalmas hazugságba belenyugodjon.

Kezével az állam alá nyúlt és kényszerített, hogy ránézzek. Szemeiben a harag helyét átvette az elkeseredettség és tudtam, hogy azzal, hogy most véglegesen nemet mondok neki, egy életre megsebzem őt. Visszatekintve elkerülhetetlen volt az elválásunk. De még mindig hiszem valahol mélyen, legbelül, hogy bennünket egymásnak teremtettek.

- Sajnálom, tényleg, de kettőnk között ez az egész úgysem ment volna.- el sem hiszem, hogy ezeket a szavakat én mondom ki.

- Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen azt mondat, szeretsz.- Damus szemében az elárultság fénye csillogott. Elárultam őt, és ezzel a szerelmünket is. Hazudtam neki, még ha az ő érdekében is tettem. Azzal a tudattal nem bírt volna sem ő, sem én együtt élni, hogy még mindig szeretem. Jobb volt így. Ha elhitetem vele, hogy már nincs meg bennem az a láng, ami eddig, akkor talán belenyugszik. Sosem fog megbocsátani, ezt jól tudtam. Egy mély seb lesz a lelkén, amely sosem fog teljesen beforrni, és minden egyes nap, emlékeztetni fogja arra, hogy én gátlástalanul visszautasítottam őt. Gyűlölni fog, de legalább esélyt kap arra, hogy olyasvalakit találjon magának ebben a nyomorúságos öröklétben, aki tényleg képes viszonozni a szerelmét.

- Sajnálom. Most már Logan lett az életem. Értsd meg. Ő a vőlegényem és…- egy pillanatra muszáj volt szünetet tartanom, mert tudtam, hogy ezek után a szavak után nincs vissza út.-…szeretem őt.- lényegében nem hazudtam, mert tényleg szerettem Logant és talán szerelem is volt benne, de cseppet sem annyira erős, mint, amit valaha is éreztem az én drága Damusom közelében. Hátráltam egy lépést. Ha ő még mindig nem fogja fel, akkor nincs más választásom. Hidegséget erőltettem az arcomra.
- Köszönöm az együtt töltött időt. Sosem foglak elfelejteni, de ezt tényleg meg kell értened.- nem eresztett. Mielőtt észbe kaptam, elkapta a karomat, és olyan erősen szorította ajkait az enyémekre, hogy szinte már fájt. Haragudott. Rám. Ugyanakkor tudtam, hogy még mindig szeret. Megvártam, míg lehiggad egy kicsit. Mikor eleresztett, végre megláttam szemiben a beletörődést.

- Hát mégis igaz. Ez az egész csak játék volt.- szavai fájdalmasan hasítottak belém.
- Nem, Damus. Ne hidd, hogy csak játszottam veled, de az élet furcsa játékokat űz velünk. Sajnálom. Tényleg.- búcsúzóul egy apró csókot leheltem ajkaira. Majd végleg lezárva a kettőnk közötti kapcsolatot elindultam, vissza Loganhez, az új életem felé.

- Jól vagy?- fogta közre két meleg kezével az arcomat és fürkésző tekintettel meredt rám. Csak egy bólintásra futotta tőlem. Egy könnycsepp futott végig az arcomon.
- Menjünk haza.- suttogtam, majd szorosan hozzábújtam, és éreztem, ahogy meleg karjai körém fonódnak.
- Rendben.- mondta, majd az autója felé terelt. Nem zavart, hogy az én autóm itt marad. Úgyis csak Damusra emlékeztetne. Nem akarom többet az a járművet látni. Soha.

Logan kinyitotta nekem az utas felőli oldalon az ajtót, én pedig beszálltam a járműbe. Megkerülte az autót, majd ő is beszállt. A terepjáró motorja felbőgött. Damus és Ania pár méterre álltak tőlünk. Damus tekintete belém éget. Elvettem a lelkét, nem maradt már utána csak egy üres, hideg test.
- Viszlát.- suttogtam és tenyeremet az ablakra helyeztem. Ania intett, majd ahogy Logan elindult, a két mora alakja eltűnt a látómezőmből, örökre.

A visszafelé út csendben telt. Éreztem, hogy Logan néha rám pillant, de túlságosan is fájt most bármit is tennem, az imént történtek után. Csak bámultam ki az ablakon és néztem a fák elmosódó alakját. Lassan lement a nap, Salembe beérve emberek alakjai tűntek fel. Sokan a munkából indultak haza. Anyák a gyermekeiket vitték haza az iskolából. Fiatal szerelmesek épp az esti moziba készültek. Szinte már úgy tűnt gondtalanok. Amint bekanyarodtunk az iskola alaksorában lévő garázsba, mély levegőt vettem és próbáltam elnyomni az érzelmeimet. Nem lett volna jó, ha Luna sebezhetőnek lát. Amikor leállt az autó motorja, pár pillanatig szótlanul ültünk az autóban, végül Logan szólalt meg először.

- Hope, ha…- de belé fojtottam a szót.
- Minden rendben. Most már minden jó lesz.- erőltettem magamra egy mosolyt. Kiszálltam az autóból és Logan oldalán visszamentünk az iskolába. Nagy meglepetésére, szorosan hozzábújtam, mert kellett valaki, akiről tudom, hogy mellettem áll és nem fog elhagyni. Annyi embert vesztettem el most, hogy lassan úgy éreztem, teljesen magamra maradok. Már csak pár lépésre voltunk a szobámtól, amikor egy ötlet fogalmazódott meg bennem.
- Logan, kérhetek valamit?- néztem fel rá óvatos tekintettel.
- Persze.
- Szeretnék egy új szobát, ami csak az enyém.- az iménti feszes testtartása, ellazult, és meleg mosoly jelent meg az arcán.
- Jól van. Megyek és intézkedem. A mi lakosztályunk mellett úgy tudom üres az egyik szoba. Az, jó lesz?- bólintottam.- Jól van, akkor pakold össze a cuccaid és még ma át is költözhetsz.
- Köszönöm.- adtam egy puszit az arcára, majd besiettem a szobámba. Gyorsan elkezdtem összeszedni a cuccaimat. A Temérdek ruhát, amit az utóbbi időben vásároltam ruhazsákostul, és mindenestül az ágyamra dobáltam. A cipőket is, indulásra készre, dobozokba pakoltam. A pipere dolgaimat egy kis táskába tettem és, a szekrényemet is kiürítettem. Szerencsére időközben segítséget kaptam az iskolában dolgozó szolgálóktól, akiket Logan küldött. Már csak a személyes tárgyaim maradtak, amikor Gina toppant be.

- Mi a fene folyik itt?- kérdezte felháborodva. Arca nyúzott volt, amiből arra tudtam következtetni, hogy az éjszakája nem volt valami könnyű.
- Elköltözöm.- válaszoltam szárazon. Arcára kiült a döbbenet.
- Miért?- egy pillantra eltűnt jeges álarca és kétségbeesetten nézett rám.
- Mert itt az ideje, hogy saját szobám legyen, ahol Logannal kettesben tudok lenni, illetve intézni tudjam az esküvővel kapcsolatos ügyeket. Itt kétség kívül nehezen tudnám ezeket megtenni.
- Micsoda? És nekem erről miért nem szóltál? És Logannel kettesben lenni, de hát Damus…- felemeltem a kezem megállt parancsolva a szóáradatának.
- Nem gondolom, hogy minden egyes lépésemről be kellene neked számolnom Gina, és elég nagy vagy már, nélkülem is megleszel. Ott vannak a barátaid és Eric is. Ami pedig Damus illeti, már a múlté. A vele való kapcsolatomat, véglegesen lezártam, és igen szeretnék néha kettesben lenni a vőlegényemmel, ebben mi furcsa van?- hitetlenkedve nézett vissza rám.

- De hát, én nem… de te…az nem lehet. Mi történt veled? Rád sem ismerek.
- Gina, az emberek változnak, ahogy én is. Te is észrevehetnéd már magad. Azzal, hogy állandóan csak a múltat siratod, nem lesz semmi sem jobb. Fogadd el végre, hogy Eric a társad és ez ellen nem tehetsz semmit.- a szavak úgy hagyták el a számat, mint valami parancs. Még én magam is meglepődtem azokon, amiket az előbb mondtam. Gina megvető pillantást vetett rám, szemei könnyektől csillogtak.

- Elnézést kérek, Hercegnő.- hajolt meg előttem, szívére helyezett ököllel.- Engedelmével, most távoznék.- arcán a vonások megkeményedtek. Meggyűlölt. Jogosan. Megváltoztam, és nem előnyömre. Mindenkit elűzök magam mellől, de mindezt csak az ő érdekükben teszem. Bólintottam, majd fájdalommal teli szívvel utolsó pillantást vetve a régi szobámra, elindultam az új szobám és életem felé. Mire odaértem, szerencsére már mindenem el volt pakolva így nekem csak bele kellett szoknom az új helyzetbe.
Igazából nem is szoba volt, ahova kerültem. Egy kisebb lakosztály. Belépve az ember egy hatalmas nappaliban találta magát, a falak krémszínűek voltak, az egész szoba tele antik bútorokkal. Az ablakok hatalmasak, mind drapp selyemfüggönnyel díszítették. A kilátás szemet kápráztató volt. Egész messze el lehetett látni, még a hegyek körvonalai is kivehetőek voltak a messzeségben. Ez egy kis örömmel töltött el, szánalmas kis életemben. Azonban amint beljebb sétáltam rájöttem, hogy ez afféle hálószobával egybekötött nappali. Ugyanis a szoba másik felén hatalmas francia ágy magasodott, amelyen gyönyörű elefántcsont színű, és szintén drapp selyemhuzat volt, tele díszpárnákkal.

Lepakoltam a személyes holmijaimat a fal felé fordított kis mahagóni íróasztalra. Majd ledőltem az ágyamra. Legszívesebben ordítani lett volna kedvem, ahogy a mai nap eseményei végigpörögtek a szemem előtt.

Az asztal felől zörgő hang zavart meg az önsajnálkozásban. Feltápászkodtam és odabattyogtam. A telefonom volt az, és meglepetésemre Gaby hívott.
- Szia Gaby. Mi a baj?- kérdeztem suttogva, nem akartam, hogy esetleg valaki meghalljon, amint „halott” barátnőmmel csevegek.
- Hope. Mit tettél?- hangja zavart volt inkább, mint dühös. Egyből tudtam, hogy a Damussal való szakításunkról van szó.
- Gaby, nem tehettem mást. Nekem meg kell védenem titeket, és ezt csak bizonyos áldozatok révén tudom megtenni. Nem volt más választásom.- próbáltam nyugodtan megmagyarázni neki a helyzetet. Nem akartam, hogy felizgassa magát.

- De ezt akkor sem teheted. Damus… ő teljesen kikészült. Olyan, mint valami kőszobor. Lent a kiskertben ül, és nem mozdul.- épp úgy, ahogy anyám víziójában.
- Igazán sajnálom, de én már nem tehetek semmit. Gaby nekem vőlegényem van, és alig pár hét és összeházasodunk. Ezt a lépést meg kellett tennem, mindannyiunk érdekében. Idővel majd túl lesz rajtam, és ismét megtalálhatja boldogságot, olyasvalaki mellett, aki képes viszont szeretni.
- Hope. El sem hiszem, hogy ezt te mondod. Mi történt veled?- Mégis mi történt volna? Hát senki nem látja itt a lényeget rajtam kívül?
- Most mennem kell, Logan, hamarosan itt lesz. Majd az esküvőn találkozunk. Holnap a maradék elintéznivalót megcsinálom, így minden kész lesz. Jóéjt Gaby. Add át üdvözletem Dariusnak és az apámnak.- nem vártam meg válaszát. Kinyomtam a készüléket és ki is kapcsoltam egyből. A szívem kezdett darabokra hullani. Éreztem, hogy a terhek sokasága lassan túlnő rajtam, és maga alá temet.

Nem volt energiám meg várni, míg Hercegem meglátogat. Vettem egy gyors fürdőt, majd ágyba bújtam. Az éjjel most sötét volt és komor. Csak egy-két csillag világított csak a horizonton. Nem tudtam aludni. A könnyek megállíthatatlanul folytak le az arcomon, de én csak a plafont bámultam. Úgy éreztem, hogy minden olyan gyorsan zajlik körülöttem. Meg akartam állítani az időt. Meg kellett állnia. Képtelen voltam magam utolérni. A tetteim következményei éhes farkasokként tépték a lelkemet apró cafatokra, ezzel egy végtelen fekete üresség felé taszítva engem.

2011. július 6.

Folyt.köv.!

Sziasztok!
Köszönöm a türelmeteket, nagyon hálás vagyok. Most, hogy nagyjából túl tettem magam a történteken, és volt egy kiadós shopping túrám, illetve punnyadtam az önsajnálatban, jelentem újult erővel visszatértem. Ma még nem ígérek frisst, de a héten mindenképp jelentkezem és kiderül, ki zavarja meg Hope és Logan romantikus pillanatát!:)
üdv.Hope.

2011. július 4.

Krízishelyzet!!!

Sziasztok!
Nem szretnék visszaélni a jóindulatotokkal és türelmetekkel, de kicsit csúszni fog a folytatás. Terveim szerint csak pár napot, amíg összeszedem magam. Bővebben ennek az okát a másik blogomon olvashatjátok(http://mylifeas-hope.blogspot.com/) .
üdv. Hope.

2011. július 1.

A Sorsod nem a Végzeted- 25. fejezet

Sziasztok!
És ahogy ígértem itt a friss. Csak, hogy még izgalmasabb legyen a dolog. A végéért bocsi, de így még izgalmasabb lesz a folytatás és lehet találgatni. Na nem is szaporítom a szót tovább. Jó olvasást és bocsi a helyesírási hibákért, ez is a nyers változat, csak, hogy időben megkapjátok a fejit.:)
Üdv.: Hope.

25. A GYŰRŰ


- Gyere, ülj csak le.- invitált Logan a nappaliban lévő szófára. Kicsit aggódtam, hogy mi miatt jöttünk most ide, de ha valami olyasmi miatt, amit erősen sejtettem, akkor sem szabad őt visszautasítanom. Ez a kötelességem! Ez a Sorsom.

- De nem a végzeted…- visszhangzott a fejemben egy hang. Felkaptam a fejem, de nem volt senki a helységben rajtunk kívül.
- Valami baj van?- nézett rám Logan aggódó tekintettel.
- Oh, nem semmi baj.- legyintettem, miközben igyekeztem könnyed hangot megütni és mosolyogni. Mintha az égvilágon semmi gond nem lenne…

- Hope, ha van valami…- de belé fojtottam a szót. Éreztetnem kell vele, hogy már túl tettem magam Damuson, még ha ez nincs is így. Tudnia kell, hogy már csak ő számít, senki más. Boldoggá fogom tenni. Mindenkit boldoggá fogok tenni.
- Nem, tényleg jól vagyok. Nos, miért hoztál ide?- hirtelen megváltozott az arckifejezése. Ha nem ismerném, azt hinném ideges.
- Igazából arra gondoltam… nos, szóval…- erősen kellett magam kontrollálni, hogy ne kezdjek el nevetni, annyira viccesen nézett ki, ahogy ez a hatalmas férfi, előttem elbizonytalanodik. Egy bátorító mosolyt küldtem felé. Mély levegőt vett és beszélni kezdett.

- Tudom, hogy nincs ínyedre ez a házasság velem, és meg is értem. A részemről örülnék neki, ha magam mellett tudhatlak. Éppen ezért arra gondoltam, hogy mivel pár hét múlva itt az idő, talán… Szóval, hajlandó lennél ténylegesen elfogadni ezt a gyűrűt?- letérdelt előttem, és a zsebéből azt a gyűrűt vette elő, amit akkor húzott az ujjamra, mikor az eljegyzés volt.

Mondhatni, elakadt a szavam. Először mérges lettem. Mégis, hogyan kérhet tőlem ilyet? Aztán a szemeibe néztem, ami igencsak nagy hiba volt. Láttam a reményt, a reményt, hogy ha Holly már számára nem is létezik, talán én valamennyire pótolhatom őt. Végülis miért ne? Úgy sincs veszteni valóm.
- Igen.- böktem ki nagy nehezen ezt a rövidke kis szót. Úgy tűnt meglepte a válaszom, mert egy pillanatig merev arccal nézett rám. Mintha arról próbálna meggyőződni, hogy igazat mondok-e, vagy csak az idegeit húzom. Aztán, eluralkodott rajta a megkönnyebbülés és őszinte boldogságot sugárzó mosoly jelent meg az arcán.

Tudtam, hogy ez valójában csak olyan, „így mindkettőnknek könnyebb lesz” mosoly volt, de jól esett. Logan nem volt számomra teljesen közömbös, ezt be kellett, hogy valljam magamnak, noha Damus miatt ez a gondolat csak a tudatalattimban létezett, mélyen elrejtve. Most azonban, hogy a körülmények megváltoztak, rá kellett jönnöm, hogy Hercegem többet jelent számomra, pusztán barátnál, vagy egy védelmező bátynál. Valamiféle vonzalmat éreztem iránta, amit ha erősen táplálok az elkövetkezendő időkben talán még boldog is lehetek vele.

- Köszönöm.- válaszolta odaadó melegséggel. Hogyan haragudhatnék rá, hiszen annyira kedves és megértő velem szemben. Bűntudat töltött el, amiért állandóan azt kellett hallgatnia, hogy mennyire rossz nekem ez az egész, pedig neki is legalább annyira szörnyű volt ez a helyzet, ő még is elfogadta.
Megfogta a kezemet, és az aranyszínű karikagyűrűt az ujjamra húzta.
Pár pillanatig csak néztem a kezemet, az ujjamon a gyűrűvel. Kicsit furcsa érzés volt. Mintha egy bélyeg lenne rajtam. Aztán erőt vettem magamon, és lenyeltem az aggályaimat.

Percekig tartó kínos csönd állt be közénk. Egyikünk sem tudta, mi legyen most, végül én törtem meg a csendet, ami kezdett már kissé fojtogató lenni számomra.
- Azt hiszem, most megyek. Beszélnem kellene Ginával pár dologról.- elég átlátszó kifogásnak látszott az érvem, de jobb nem jutott eszembe. Azt mégsem mondhattam, hogy ez így egyszerre túl sok volt nekem, és nem akarok Logan közelében lenni. Ő azonban megértően bólintott, és segítő kezet nyújtva talpra állított. Azonban, mikor elindultam volna, ettől a fránya magas sarkútól kibicsaklott a bokám, és ha Hercegem nem kap el, biztosan nagy esés lett volna a vége. Azonban a nagy lendülettől, így mindketten a szófára estünk.

- Jól vagy?- kérdezte, aggódó arccal, de nekem csak egy bólintásra futotta. Arca, és hívogatóan telt ajkai vészesen közel kerültek hozzám. Elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem abba a búskomor, de mégis reménykedő szempárba. És ezek után képtelen voltam az eszem azon részére hallgatni, amely sikítva próbálta tudtomra adni, hogy amire készülök, életem egyik legnagyobb baklövése lesz. Azonban nem bírtam ellenállni. Annyira magával ragadott az érzés, hogy önkéntelenül is karjaimat Logan nyaka köré fontam és közelebb húztam magamhoz. Hercegem szaporábban kezdte venni a levegőt és szemében apró szikrája gyulladt annak a tűznek, ami régebben mindig ott volt jádezöld szemeiben.

A hideg ajkak súrolták az enyémeket. Mintha áram csapott volna belém. A szívem ki akart ugrani a helyéről, mert valami ismeretlen új érzés kerített hatalmába. Hercegem kicsit visszahúzódott, de abban a pillanatban utánakaptam és megcsókoltam. Először meglepődött, de aztán bele ment a játékba. Visszacsókolt. Megragadta a derekam és a szófához szegezett. Morgásszerű hang hagyta el a torkát, majd ajkaival ismét lecsapott az enyémekre.

Ha belegondolok, nem volt olyan rossz, sőt nagyon is jó volt. Nem tudom, mi volt az, ami hatalmába kerített és ilyesmire vett rá, de határozottan feledtette velem a problémáimat, hacsak pillanatnyi időre is, de úgy éreztem, hogy megállt az idő és most csak mi ketten vagyunk. Be kellett, hogy valljam magamnak valami képpen mégis vonzódtam Loganhez, csak eddig elnyomtam magamban ezt az érzést. Most azonban nem volt akadálya annak, hogy nyíltan felvállaljam, többé már nincs mi miatt közömbösséget mutatnom iránta. Hagytam, hogy nyelvével behatoljon a számba, és kényeztessen.

Levegő után kapkodva váltunk szét. Mindketten kipirult arccal néztünk egymásra. Kicsit bűntudatom volt. Szegényt teljesen összezavarhattam. Hiszen eddig annyira elutasító voltam vele, és most egyszer csak én támadom le.
- Sajnálom.- suttogtam, miközben próbáltam a ruhámat kisimítani, hogy ne legyen annyira feltűnő, épp most „hancúroztam” a vőlegényemmel.
- Ne, kérlek.- visszakozott. Óvatos pillantást vetettem rá. Legnagyobb meglepetésemre, nem volt dühös, még csak nem is volt szomorú, kivéve azt, ami mindig ott volt a szemében Holly elvesztése miatt.- Én köszönöm.- suttogta most ő a szavakat. Elpirultam és el kellett kapnom róla a fejem. 

- Azt hiszem, most már tényleg indulnom kell.
- Rendben. Nekem is még van pár elintézni valóm.- öltötte magára ismét arisztokratikus arckifejezését. Ezt szerettem benne. Mindig tudta, mikor kell témát váltani.

Egy búcsúcsók kíséretében visszaballagtam a szobámba és kibújva a cipőmből, az ágyamra vetettem magam. Kicsit összezavarodtam. Egyik pillanatról a másikra óriási bűntudat lett úrrá rajtam. Olyan volt, mintha, nem is tudom. Olyan érzésem volt, mintha megcsalnám Damust.

De mégis mit tehettem volna. Ő már a múlt. Nem siránkozhatok állandóan őmiatta. Ő is azt gondolja, hogy mi már sosem lehetünk együtt, akkor miért ne tehetném azt, amit? Mégis szörnyen éreztem magam. Ki kellett szellőztetnem a fejem. Muszáj volt elmennem egy kicsit. Most egyedül kellett lennem.

Gyorsan átöltöztem, majd az irataimat magamhoz véve, lementem az Akadémia alagsorába és bepattantam az autómba.

Pár perccel később már az országúton száguldottam, jóval többel a megengedett sebességnél. Nem érdekelt. Semmi sem érdekelt. A szemeimet már elhomályosították a könnyek, amik időközben előtörtek és megállíthatatlanul folytak végig az arcomon, benedvesítve a ruhámat.

Nem tudtam merre, vagy hová megyek egyáltalán, csak el akartam tűnni, egy kis időre. Nem menekülni akartam, pedig nagyon úgy tűnt, hogy azt teszem, inkább menedéket keresni. Egy helyet, ahol csak magam lehetek, ahol végre megszabadulhatok a fájdalomtól, amit az élet fura fintora okozott nekem.

Valaki követett. Nem rég vettem észre, hogy egy fekete terepjáró valahogy mindig mögém kerül, tartva a távolságot, de számomra éppen elég érthetően sugározva, hogy nem akarja, hogy lerázzam. Már csak ez hiányzott. Nagyon reméltem, hogy nem valami vérszopó kíván épp most eltenni láb alól, mert baromira nem volt kedvem hozzá. Gyorsítottam, majd amint lehetett lehajtottam egy mellékútra. Rejtélyes rajongóm követett. Hiába próbáltam Forma1-es pilótákat megszégyenítő trükkökkel lerázni, elég jó vezetőnek bizonyult. Feladtam. Végülis mi rossz történhet? Esetleg egy vérszopóval hoz össze a sors és megpróbál kinyírni. Félreálltam és vártam, mi következik.

Ahogy gondoltam követőm is így tett. Kezemben tűzlabdát idéztem és kiszálltam az autóból. Vártam. Jobbnak láttam, ha verekedésre kerül sor, akkor nem az autómnak kell majd a csata borzalmait elszenvednie, hiszen az egyetlen dolog volt, amit Damustól kaptam.

Pár pillanat múlva egy sötét alak szállt ki az autóból. Magas, kigyúrt alakja volt. Nem ember volt, erre egyből rájöttem. Viszont, morának kicsit lassú, így maradt a nem ellenség, csak valami kíváncsi némber, aki bajba akar keveredni. Nem láttam az arcát, mert baseballsapkát húzott a fejére és még a kapucnit is magára húzta. Nem rossz húzás. Azt biztosan tudta, hogyan rejtse el a kilétét. Idegesen kezdtem toporogni.

- Na, jó ez kezd kicsit unalmas lenni. Ki maga és mit akar tőlem.- mondtam, kicsit ingerülten. Nem válaszolt, de elindult felém. Fejét a lehajtotta. Remek. Úgy tűnik, egy önkéntes öngyilkos jelölttel van dolgom. Támadóállásba helyezkedtem, és tűzlabdát idéztem elő.
- Hé, haver, ha nem akarsz ropogósra sülni, akkor fogod magad és elhúzol.- mélyről jövő nevetés volt a válasz. Hát, ha ennyire viccesnek találja ezt, nekem mindegy. Elhajítottam a labdát, de legnagyobb meglepetésemre, simán kikerülte. Még csak különösebb erősfeszítésébe sem került, hárítania a támadásomat. Kezdtem bepöccenni. Valami ismeretlen, aki elrontotta a szökésemet, még jót is szórakozik rajtam, és könnyű szerrel kivédi a támadásaimat. Lehet ennél, szörnyűbb napom? Miért ver engem a sors, de komolyan? Ennyire rossz ember lennék? Ezeket, a kérdéseket, egyenesen Selenenek címeztem. Nem hittem el, hogy ezt komolyan velem csinálja. Annyi gonosz ember van a Földön. Szívassa inkább őket, ahelyett, hogy nekem kreál ilyen programokat.

Vártam, hogy esetleg visszatámad Mr. Sötétúr, de csak továbbra is lassan, súlyos léptekkel közelített felém. Ismét elhajítottam egy tűz labdát, de meg se kottyant neki kikerülni. Na jó, most mégis mi a fenéhez kezdjek? Túl fáradt voltam és kimerült az ilyen játékokhoz.

- Jól van, feladom. Mondja meg, mit akar, és essünk túl rajta.- még pislogni sem volt időm, máris előttem termett. Hatalmas alakja teljesen beborított. Ijedtemben teljesen az autóm ajtajára lapultam. Arcát még mindig nem mutatta meg. Éppen arra készültem, hogy leleplezem, mikor még közelebb húzódott hozzám. Oké, most már kezdtem félni. Egyszerűen mozdulni sem bírtam, mintha láthatatlan bilincsek tartanának mozdulatlanul. Támadóm hűvös lehelete a fülemet csiklandozta, és fura bizsergést okozott bennem. Oké, azt hiszem, a testem kezd megbolondulni. Nem szokásom izgalomba jönni, titokzatos, ismeretlen perverz állatoktól.

Nem mertem mozdulni. Ha valami pszichopata állat karmai közé kerültem, jobbnak láttam elkerülni a hirtelen mozdulatokat, és nem próbálkozni a szökéssel, mert még a végén meg talál gyilkolászni ez a titokzatos idegen. Hűvös ajkak érintették a nyakamat. Az érzéstől lábaim remegni kezdtek, és ha „támadóm” nem tart meg, nagy valószínűséggel összecsuklom.
- Kérem…- nyöszörögtem, mert testemnek nem tudtam parancsolni. A válasz egy elégedett morgás volt. Nagyszerű. Remélem legalább, ha megerőszakol ez a perverz állat, nem itt helyben fogja meg tenni. Ajkaival ismét végig súrolta a nyakamat. Megremegtem.

- Elég…- szakadt fel belőlem egy sóhaj, miközben önkéntelenül is hozzádörgölőztem az izmos férfi testhez. Elhúzódott, amit testem csalódottsággal fogadott, de a következő pillanatban ismét közel hajolt hozzám, és végre megszólalt.
- Csak ha megígéred, hogy nem hagysz el.- agyam azonnal kapcsolt, amint felismerte az őrült szexi hangot. Valahogy kiszabadítottam az egyik karomat és lerántottam támadómról az arcát rejtő kapucnit.

Első reakciómban nem tudtam eldönteni, hogy mérges legyek, vagy inkább örüljek, végül egy huncut mosoly kíséretében ennyit mondtam.
- Logan Whitesun, ez nagyon gonosz húzás volt.- csibészes félmosolyt eresztett, majd fölém hajolt és lágyan megcsókolt. Beletúrtam tüsi hajába és hagytam, hogy a vágy átvegye felettem az irányítást. Ő sem fogta vissza magát. Meleg keze, hamarosam már felhevült testemen vándorolt egyre feljebb. Kissé megemelt, én pedig kihasználva az alkalmat, lábaimmal átkulcsoltam a derekát. Éreztem egyre keményedő férfiasságát, ami igencsak izgatólag hatott rám. Kicsit kibújt belőlem a kisördög, és őt ingerelve többször is hozzádörgölőztem.

A közelből zajt hallottam, Logan meg sem rezdült, úgy tűnt neki nem tűnt föl. Egy pillanatra, elszakadtam tőle, amin egy kicsit meglepődött. Elnéztem a válla felett, de már csak a dühtől tajtékzó fekete szempárt láttam, ami egyenesen felénk közelített…