A Sorsod nem a Végzeted - 42. fejezet

42. A CSAPDA

Az autópályán haladtam, már jó félórája. Nagyjából kétpercenként ellenőriztem, hogy követ-e valaki, de szerencsére semmilyen gyanús furgon nem szegődött a nyomomba. Talán innen már sima ügy lesz. Úgy döntöttem Európába megyek, és bár ott kissé elmaradottabbak az emberek, ami a vámpírok elfogadását illeti, kevésbé kellett félnem az ottani fajgyűlölő emberektől, mint az itteni természetfeletti ellenségektől, Lunával az élen. Alapvetően semmilyen tervem nem volt. Még azt sem tudtam, melyik országba megyek, csak annyit tudtam biztosra, hogy ezt a kontinenst el kell hagynom. Könnyeim már korábban csordogálni kezdtek az arcomon, a döntésem miatt. Micsoda kifordított helyzet ez. Végül a Sorsom mégsem lehet a Végzetem. Ha ott maradok, azzal mindenki csak veszít, így remélhetőleg azok is életben maradnak, akik számomra a legfontosabbak, és a gyermekem is biztonságban és szeretetben nőhet fel. Távol az őt fenyegető veszélyektől…és az apjától. 

Hirtelen a fékre tapostam. Alig egy pillanat választott el attól, hogy az előttem álló járműbe frontálisan belehajtsak. Szükségem volt egy kis pihenőre. Túlfáradt voltam, hogy egyszerre sokat vezessek, és ennem is kellett valamit. A következő pihenőhelyen megálltam és a kis fogadóban kivettem egy szobát, majd vacsorát rendeltem. A kiadós evés után, melyet kb. fél óra múlva ki is adtam magamból, kimerülten az ágyra rogytam. Nem táplálkoztam tegnap óta, apám utasítása, pedig egyértelmű volt. Ha nem iszom, azzal a baba életét sodrom veszélybe. A fogadó mögött egy kis erdei út vezetett egy titokzatos fenyves rejtelmeibe. Alaposan felöltöztem és úgy döntöttem, ideje vadászni. Hamar nyomra akadtam. Egy sziklahasadékban vártam a megfelelő pillanatra, amíg a zsákmányom a megfelelő helyre nem lép. A gyanútlan szarvas békésen legelészett, mit sem sejtve élete utolsó pillanatairól. Elrugaszkodtam, és lecsaptam. A következő pillanatban egy fának csapódtam. Kellett pár másodperc, míg kitisztult a látásom. Felpattantam és támadó állásba lendültem. Egy háromtagú kis csapattal találtam szembe magam. Kettőről látszott, hogy már elvesztek, de a középső tökéletesen beszámíthatónak tűnt. Remek, már csak ez hiányzott.

- Bökjétek ki, mit akartok, aztán hagyjatok békében vadászni!- tértem egyből a lényegre.

- Nocsak, nocsak. Valaki nagyon rossz kedvében van. Mond csak, a testőreidet hol hagytad?- válaszolt a csapat vezetőjének vélt alak.

- Nincs szükségem testőrökre. És ha már tudod, ki vagyok, jobban teszed, ha eloldalogsz az embereiddel, amíg szépen mondom.- vámpír ellenfelem elnevette magát, mintha csak egy tea délutánon lennénk.

- Ó, nagyon is jól tudom ki vagy, Hope Blackmoon, csak azt nem értem, mi visz téged rá arra, hogy az ellenség karjaiba sétálj.

- Ki mondta, hogy ez a tervem?- vontam vállat és már támadtam is. Neki vetődtem a nagydarabnak, de a két vérszopó az utamat állta. Pillanatnyi figyelmetlenségemnek köszönhetően, egy jobb egyenes landolt a szemem alatt, de nem volt időm a fájdalommal foglalkozni. Gyorsan elhajítottam a tűzlabdát, egyenesen az egyik szerencsétlen mellkasára. Eleven fáklyaként égett hamuvá egy szempillantás alatt. A másik látva, társa vesztét, egy pillanatra vacillálni kezdett, de nem volt ideje végig gondolni a döntését. Rá vetettem magam és a lábaimat a nyakát átkulcsolva satuban tartottam, és egy laza mozdulattal elválasztottam a fejét a testétől. A vérszopó élettelünk a földre zuhant. Felugrottam és meggyújtottam a tetemet. Már csak ez a mitugrász szájhős maradt nekem. Tekintete nem volt rémült az iménti események láttán. Inkább kíváncsi és fürkésző. Nem volt kedvem tovább elemezgetni, csak gyorsan túl akartam lenni ezen az egészen, hogy végre pihenhessek egy kicsit. Elrugaszkodtam a földről, közben kezemben tűzlabdát képeztem, egyenest a vámpírra célozva. Azonban meglepetésemre nem, hogy meghátrált volna, ő is támadott. Kezében fegyvernek látszó tárgyat szorongatott. Elhajítottam a labdát, de hátulról egy nem várt ütés a földre terített, a tűz pedig kialudt, mielőtt célba ért volna. A gerincem sajgott a fájdalomtól, az arcom is kezdett zsibbadni. Valaki megragadott a hajamnál fogva és felrángatott.

- Állj fel ribanc! – a férfi hangja erőteljes és markáns volt. Meg mertem volna esküdni rá, hogy nem volt más vámpír a közelben. Hátra kaptam a fájdalomtól, próbáltam kiszabadulni a szorításból.

- Tartsd erősen.- lépett elém a vámpír, most már jól láttam a fegyverét. Egy injekciós tű, minden bizonnyal az én részemre. Hiába a helyzetem nem volt valami fényes, bármennyire is próbálkoztam, fogva tartóm egy kőszikla, már a kezeimet is lefogta, moccanni sem tudtam.

- Ezért az életeddel fogsz fizetni mora!- köptem a szavakat. Nem akartam megadni az örömöt, hogy félni lássanak.

- Majd meglátjuk.- mosolyodott el a vámpír, azzal a nyakamba döfte az injekciós tűt. Testem és tudatom felett elvesztettem az uralmat és végtelen sötétség ereszkedett rám.

- Mit látsz?-kérdeztem egyre türelmetlenebbül Noaht, miközben a terepjáróval már hosszú percek óta az országúton hajtottunk. Amint felocsúdtam a sokkból, riadóztattam a harcosokat. Darius, Noah, Lucas, és Hanio velem jöttek, Nicolas a nőkre vigyáz. Tudtam ez már a háború előszele, itt rengeteg forgott kockán. Ami késik, nem múlik, Hope-ot már egy seregnyi vérszopó üldözheti. Ő pedig teljesen egyedül van, egy gyermekkel a hasában.

- Európába készül.- Noah szeme csukva volt. A koncentrációtól az ér kidagadt a halántékán.

- Merre?

- Azt nem tudom. Még nem döntötte el. Megállt nem messze innen. Kb. egy órányira van egy pihenőhely.

- Taposs bele Darius.- adtam ki az utasítást, és bár a jó öreg Escalade már így is jóval a megengedett sebesség határ felett volt, Darius még inkább a gázra taposott.

Amint leparkoltunk, Noah hirtelen futásnak eredt. A fogadó mögötti erő felé vette az irányt. Abban a pillanatban én is megéreztem Hope vérének jellegzetes illatát. A többieket hátra hagyva a forráshoz villantam, de elkéstem. A nyomokból ítélve morák támadtak rá, és elhurcolták. Ami reményre adott okot, még éreztem őt. Tehát élt. Az egyik fa tövében hamu hevert szétszórva, amiből egyértelmű volt, feleségem nem adta magát olyan könnyen. A többiek is ideértek.

- Egy mora a tettes. Nem hiszem, hogy Lunának dolgozik. Nem látom őt pontosan, de valami sötét és nyirkos, talán földalatti bunkerbe vitték.

- Rendben. Indulás.- öles léptekkel visszaindultam az autó felé, de a többiek nem jöttek. Megálltam, és feléjük fordultam. Tekintetük szánakozó és talán kissé bűntudatos volt. Lucas felém lépett.

- Logan. Most nem fogjuk megtalálni. Menjünk vissza és kitalálunk egy stratégiát. Hollynak biztos vannak emberei, akik tudhatják, ki ez a vámpír.- ökölbe szorítottam a kezem. Az ösztön azt súgta, egy percet se vesztegessek, azonban a katona bennem nagyon jól tudta, hogy csak akkor lehet esélyünk élve kiszabadítani Hope-ot, ha fel vagyunk készülve.

- Az istenért!- vágtam az öklöm a mellettem békésen álló öreg fenyőbe.- Igazatok van. Ott találkozunk.- azzal ott hagytam őket és a saját házamba villantam. Senki sem volt itthon, egyszerűbb volt Lucas házba átvinni a többi itt lévő nőt, így kevésbé vagyunk támadhatóak.

A kastély üres volt, mikor megérkeztem. Titkon reménykedtem, hogy az iménti események csak a képzeletem játékát képezték, de, ahogy a hálószobába értem, minden ugyanúgy állt ott, mint mikor rájöttem, Hope elment. Az ágyra ültem, arcomat a tenyerembe temettem. Nem így kellett volna ennek történnie. Nem szabadott volna azt mondanom neki, hogy egy gyermek születése teher lenne. Hiszen, hogyan is okolhatnék egy ártatlan gyermeket, a saját utódomat a háború kitöréséért. Megtörtént volna ez nélküle is, talán egy kis idővel később, de a csata elkerülhetetlen lett volna. Most pedig mindketten veszélyben vannak.

Vettem egy mély levegőt, felálltam és járkálni kezdtem a szobában, hogy kissé kitisztuljanak a gondolataim. Próbáltam egy időre elhessegetni a bűntudatom, de nem ment egykönnyen. Igyekeztem összerakni az apró, széthullott darabokat. Végigpörgettem, ki állhat az események mögött, de valahogy mindig annál az átkozott nőszemélynél kötöttem ki. Biztos voltam benne, hogy mocskosul benne van a keze a dolgokban. Kezdtem azt érezni, hogy minden próbálkozásunk ellenére, vajnyi kevés esélyünk van ellene, hiszen ezek szerint a világ bármely pontján vannak kapcsolatai és őt szolgáló hűségesei. Egy dolgot tudtam, elő fogom keríteni Hope-ot, nem számít, milyen eszközökhöz kell nyúlnom. 

A Sorsod nem a Végzeted - 43. fejezet

43. EGY MÁSIK ÉN

6 héttel később

- Psszt. Hahó. Hallasz engem?- homályosan fogta fel az agyam, hogy a hangok nekem szólnak. Kinyitottam a szemem és a tőlem jobbra lévő cella felé fordítottam a tekintetem. Egy fiatal lányt tartottak ott fogva. Már nem volt energiám megállapítani, mely fajhoz tartozhatott, egy dolog mégis azonnal észrevehető volt rajta. Nem lehetett idősebb Ginánál. Hosszú aranyszőke haja, fürtökben omlott a vállára, bőre porcelánfehér, szemei pedig olyan tiszták akár a tavaszi égbolt. Friss fogás lehetett, talán a következő kísérlet alanya. Szegénynek sejtelme sem volt róla, mi vár rá. Először én sem sejtettem.

„Kissé zúgott a fejem, mikor magamhoz tértem. Pislogtam párszor, hogy a látásom kitisztuljon. A rémület első hulláma után alaposan szemügyre vettem a környezetemet. Egy börtöncellához leginkább emlékeztető helyen voltam. Börtönömet masszív acél rácsok tartották egybe. Nagy valószínűséggel a föld alatt lehettem, mert a levegő nyirkos volt, a beton alap itt-ott kis pocsolyákkal tarkított. A cellámban nem volt más, mint egy koszos matrac, és egy ki tudja mikor takarított wc kagyló. Nem én voltam itt az egyetlen. A cellák egymás mellett sorakoztak, különböző lényeket elzárva a szabadságtól. Felkeltem és a rácsokhoz mentem. Rázni kezdtem, de semmi. Az masszív rácsok meg sem mozdultak.

- Felesleges próbálkozás.- szólalt meg a mellettem lévő cellában kuksoló férfi. Kinézete önmagában is rémisztő volt, de a hangjából sütött a reménytelenség. Ruhája koszos, itt-ott vérfoltos, haja csomókban omlott a vállára. Ki tudja mióta lehetett már itt.

- Mi ez a hely?-kérdeztem, szinte suttogva.

- Ez az a hely, ahonnan élve nem kerülhetsz ki. Jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz, hogy életed hátralévő részét itt fogod eltölteni, kedvesem.- megráztam a fejem.

- Nem, az nem lehet. Nekem, el kell innen tűnnöm.- a pánik kezdett rajtam eluralkodni. Kiabálni kezdtem.

- Hahó! Valaki! Eresszenek ki innen!- a folyosó végén kinyílt egy ajtó. Feltehetőleg egy orvos lépett be rajta, de cseppet sem tűnt barátinak a tekintete. Mögötte az a két vámpír lépdelt, akik elraboltak. A cellám legtávolabbi sarkába húzódtam. Megálltak előttem.

- Üdvözöllek, új otthonodban.- a férfi vidám hangjától, kirázott a hideg.

- Ki maga?- szegeztem neki a kérdést, igyekeztem fékezni a dühömet.

- Az orvosod vagyok.

- Nincs szükségem orvosra. Engedjen el, és akkor nem esik bántódása.- A kezem kezdett felforrósodni, a türelmem pedig a végét járta.

- Kapjátok el, és hozzátok a küzdő térre.- az orvos egy kártyát húzott el a cellám előtt, mire az kinyílt, a két férfi pedig berontott a helységbe. A sarokba húzódtam, kezeimbe tűzlabdát formáltam.

- No, ki lesz az első?- kérdeztem erős éllel a hangomban, majd egyszerre dobtam feléjük a két végzetes tűzgolyót. Legnagyobb meglepetésemre, egy pillanatra köddé váltak, majd, amit eltűnt a veszély ismét megjelentek. A francba, ez nehezebb lesz, mint gondoltam. Mély levegőt vettem és rávetettem magam a kisebb darabnak tűnő fickóra. Átvetettem magam a feje fölött, majd lábaimat a nyaka köré kulcsoltam, és égő kezekkel fojtogatni kezdtem. A férfi felüvöltött, a társa azonban résen volt. Hátulról megragadott, és lerántott a földre. Tudtam, nincs időm ezért talpra ugrottam és folytattam a küzdelmet, még ha éreztem is, erőm egyre fogytán van. Közel fél órán át tartottam magam, azonban egy utolsó ütés, mely nagy valószínűséggel pár bordámat eltörte, végképp a földre terített. Ekkor tapsolást hallottam a cellám elől. Az orvos éljenzett, miközben ellenfeleim satuba fogtak és kivonszoltak addigi menedékemből.

- Lenyűgöző, ahogy küzdesz. Igazán szép példány a fajodból.- magyarázott „Frankeinstein”, miközben bőszen jegyzetelgetett, mellettem lépkedve. Amint megérkeztünk a küzdőtérre, ahogy ők mondták, a félelem új értelmet nyert számomra. Egy üvegfalú, neonfénnyel megvilágított, szabályos, négyszög alakú szobáról volt szó. Minden pontja bekamerázva. Biztos voltam benne, hogy hangszigetelt is.

- Vigyétek be!- adta ki az utasítást a doktor. A két szekrényajtó, egy kód segítségével kinyitotta az ajtót, és szó szerint bedobtak az üvegkalitkába. Minden erőmet összeszedve, feltápászkodtam és körbe kémleltem. A helység valami őrült laboratóriumra emlékeztetett, tele mindenféle számítógéppel, kémcsövekkel, melyekben vöröslő folyadékok voltak, egy vizsgáló asztallal, mely erős szíjjakkal volt ellátva, és az egyes orvosi műszerekről ne is beszéljünk.

Egyszer csak a kalitka túlsó felének ajtaja kinyílt és egy fiatal nőt löktek be. Fakó barna haja egyszerű copfba volt fogva, teste kidolgozott, szálkás izomzatú, látszott, hogy edzésben van. Fekete atlétát és terepszínű tréning nadrágot viselt. Tekintete elszánt volt, mint aki bármire képes az életben maradásért. Támadó állásba állt, miközben vicsorogva nézett rám. Szemfogai megnyúltak.

- Ugye, ez csak valami vicc.- néztem ki az üvegen keresztül. De közönségem teljes komolysággal várta, hogy itt harc törjön ki. Az orvos bőszen jegyzetelt.

A nő felugrott és egyenesen rám vetette magát. Reflexből egy tűzlabdát hajítottam rá, így üvöltve pillanatok alatt hamuvá égett. Odakint döbbent arcok néztek vissza rám.

Ismét nyílt az ajtó, újabb ellenfél lépett be, ugyanaz a ruha, kicsit masszívabb felépítés. Az ellenfelem férfi volt, éreztem, hogy erős, nálam jóval idősebb vámpír. Nem vacillált. Rám vetette magát, időm sem volt reagálni. Elkerülve, hogy feltépje a torkomat, a hátamra gördültem és a lábaimmal áthajítottam a fejem fölött. A szomszédos falnak csapódott. Nem volt időm vacillálni. Odaszökelltem és egy határozott mozdulattal, letéptem a fejét. A vér mindent beterített, bemocskolva a makulátlan tisztaságú helységet. A fejet ledobtam magam elé, miközben mélyeket lélegeztem. Erőm fogytán volt, sürgősen vérre volt szükségem. Az orvos biccentett a két vámpírnak, akik ismét egy kisebb kör után lefegyvereztek és visszavonszoltak az előző helyre. Ott rám zárták az ajtót és otthagytak.

- Ezek szerint, jól küzdöttél.- szólalt meg a szomszédom.

- Mi a fene, ez a hely?

- Ez kérlek egy illegális kísérleti központ, ahol természetfeletti lények a kísérleti nyuszik. És bogaram, ezzel a mostani sikereddel az elsőszámú kísérleti alany lettél.

- Ezt meg, hogy érted?

- Nézd, én nagyjából öt éve vagyok itt, de még egy zöldfülű sem volt képes az első nap után ilyen formában maradni.- nem értettem mire céloz.

- Nézz magadra. Még csak nem is lihegsz, a sebeid szinte már teljesen regenerálódtak. És ha jól sejtem, ma még nem táplálkoztál.

- De hát vámpír vagyok. Ez normális.- a férfi elnevette magát.

- Jómagam is a faj tagja vagyok, közel 300 éves, mégis örülök, hogy még nem száradtam ki teljesen. Te meg alig lehetsz pár hetes, az átváltozásod óta, és mégis honnan van ilyen nagy tapasztalatod harc terén? Nem láttam még Vardím nőt így harcolni.

- Félvér vagyok. Az apám mora.- szomszédom tőle szokatlan gyorsasággal felpattant.

- Az istennőre. Te vagy a..

- Ki ne mond!- hallgatattam el.- új barátom meghajolt előttem, hűsége őszintének tűnt.

- Hope. Hívj Hopenak.

- Mégis hogyan lehetséges? Hiszen lehetetlen civil embernek a közeledbe férkőzni. És hetek óta egy titkos helyen éltél.- gyanút fogva összehúztam a szemöldököm. – Az őrök is szoktak egymás között beszélgetni.

- Hát, miután Logannel elmenekültünk a főpapnő elmebeteg terve elől, történt valami, és egyedül indultam Európába. Vámpírok támadtak meg vadászat közben, aztán itt ébredtem.

- Hope, van valami, aminek a segítségével esetleg elérheted a feled? Ki kell jutnod innen, különben szörnyeteget csinálnak belőled.

- Ezt meg, hogy érted?- hangom felkúszott, szinte már egércincogásnak tűnt.

- Azért hoztak ide, hogy fegyvert formáljanak belőled. Kiéheztetnek, és harcképtelenné tesznek, majd fiatal kiválasztottak, emberek kerülnek veled szembe, és ha nem bírsz a vérszomjjal, elérik a céljukat. Azt akarják, hogy te magad légy a fajod legveszedelmesebb ellensége.- a földre rogytam. Tudtam, mi vár rám, de ez azt jelentette, hogy a gyermekem életébe fog kerülni.

- Az nem lehet, várandós vagyok. Hangom már szinte suttogás volt.

- A francba.- jött a dühödt reakció.- Tessék, itt a vérem, táplálkoznod kell. Nem olyan, mint a feledé, de elegendő lesz a magzatnak. Alkarját átnyújtotta a rácson, én pedig hálásan elfogadtam az ebben a helyzetben felajánlott táplálékot.”

- Mi a neved?- szegeztem neki a kérdést.

- Sarah vagyok. Mi ez a hely? Mit akarnak tőlem?- a lány félelme tapintható volt a levegőben.

- Tőled semmit. Te csak egy eszköz vagy, és ha jó passzban találsz, akkor nem lesz olyan szörnyű.- mondtam hidegen.

Alig pár nap alatt kiderült, hogy cellatársam Mikhael, segít, így az orrom előtt végeztek vele. Ezután, napokig arra kényszerítettek, hogy küzdjek az életemért, de vérhez nem jutottam. Egy hét után feladtam. A további napokban nem kellett küzdenem, aztán, amikor már azt hittem vége, egy fiatal, átváltozás előtti vardímot raktak a cellámba, kezét megvágták. A vérszag kiélesítette az érzékeimet, vadászó üzemmódba kapcsoltam. Tudtam, hogy a gyermekem élete múlik azon, amire készülök, de nem tehettem mást. A lány torkának ugrottam és majdnem szárazra szívtam, majd hamuvá égettem. Az orvos tekintete elégedett volt. Elérte, hogy behódoljak az akaratának. Ezután, minden héten jött egy áldozat, most pedig kénytelen voltam megtenni bármit egy kis vérért cserébe. Ha kellett kínvallatást végeztem, máskor agyonlőttem egy embert. Csak a vér számított, semmi más.

Logan

- Gyerünk már!- vártam türelmetlenül Lucasra. Az utóbbi hetekben az őrület határán voltam. A felemet, mintha elnyelte volna a föld, az informátoraink nem tudtak meg semmit, most azonban sikerül elkapni valakit, akiből információkat szedhettünk ki. Lucas már negyed órája vallatta azt a szerencsétlent, de még egy nyikkanást sem lehetett hallani.

- Na, ebből elég, én majd dalra fakasztom azt a nyomorultat.

- Logan, állj le!- termett mellettem egy pillanat alatt Darius és Niko. Az ajtót elállták, és szúrós tekintettel néztek rám.

- El az utamból!

- Nem, Királyom!- Niko bár az öcsém volt, ugyanúgy felbőszített, amiért ellenem szegült. Már épp ökölbe szorítottam a kezem, amikor nyílt az ajtó. Lucas lépett ki, kezéről a friss vért törölte le.

- Nem sok mindent sikerült kiszednem belőle. Egy biztos, Luna áll a dolgok mögött. Azt mondta, van egy kísérleti bázis, ahol vámpírokat tartanak fogva, de nem tudta, hogy Hope ott van-e.

- Megölöm azt a nőt, most rögtön!- átvillantam az Akadémiára, egyenesen a főpapnő lakosztályába.

- Luna!- üvöltöttem olyan eltorzult hangon, hogy még a falak is beleremegtek. Az egyik szobából lépett elő az ördögi nőszemély, arcára kaján vigyor ült ki.

- Nocsak, Logan Király. Minek köszönhetem ezt a váratlan látogatást?

- Mit műveltél vele?- szegeztem a nőt a falnak.

- Lassan a testtel.- két testőr jelent meg és lehámozott a vezetőjükről, de hamar leperegtek rólam.- Ha tudni akarod, még életben van.

- Hol van a feleségem?- türelmem a végét járta.

- Ne aggódj, amint megszüli az új nemzedék első tagját, mentesítem a kínjai alól.

- Te mocskos…

- De megmondhatom, hol van, ha visszatértek és kiadod a lázadókat nekem.- a válaszom egyértelmű volt, pisztolyommal a testőreit szíven lőttem majd a Lucas házába villantam.

- Noah!!!- üvöltöttem. A harcos egy pillanat alatt előttem termett.

- Mit tervez Luna a felemmel?- szegeztem neki a kérdést.

- Királyom, tudod, hogy bármit megteszek, amit kérsz, de Luna jövőjét nem látom, mágikus védőburok védi előlem.

- Elég!- öklömet a falba vertem, jókora lyukat hagyva.

- Logan. Itt az ideje, hogy egy kicsit lehiggadj.- Holly lépett be a házba, mögötte Hanio, Lucas, Darius és Nikolas.

- Holly?- ő volt az utolsó reményem.

- Üljetek le, híreim vannak.- képtelen voltam leülni, de Holly rosszalló pillantása, elég volt ahhoz, hogy meggondoljam magam.

Nos, Lucas elmondta, milyen helyen lehet a Királynő. Az utóbbi időben több kiválasztott is eltűnt az Akadémiáról, rejtélyes módon. Egy beépített emberem, bejutott a belső körökbe és részt vett egy ilyen elrablásban. Elküldte a koordinátákat a helyről.- Felugrottam. hirtelen új erőre kaptam.

- Ülj vissza Logan. Ez a hely egy kész katonai bázis. Ide nem elég a vámpír erő. Ide stratégia kell és egy jól kiképzett egység, megtervezett akcióval. Holnap mindent átbeszélünk, és este indulunk, napnyugta után.

- Most!- Holly rám nézett, hirtelen hasító fájdalom lett úrrá a fejemben.

- Térj már észhez Logan. Hetek óta nem táplálkoztál, már a józan eszedet is kezded elveszíteni, így nem vehetsz részt az akcióban.- miközben a fejembe hasító fájdalommal küzdöttem, tudatom egy része egyetértett a vándor szavaival, de a kötelék mást mondatott velem. Feltápászkodtam és elindultam Holly felé.

- Királyom, csak a te érdekedben tesszük.- a harcosok felé fordult.- Zárjátok valami biztos helyre.- azzal suhintott felém, amitől az egész testem görcsbe rándult, és pillanatok alatt elveszítettem az eszméletem. Csak órákkal később tértem magamhoz. Tudtam hol vagyok. Egy cellában, ahová Ericet szoktuk bezárni. Megdörzsöltem a halántékomat és felkeltem. Talán túlzás volt Holly képességét figyelmen kívül hagynom. Egy széken, egy pohár friss vér gőzölgött. Mély undorral fordítottam el a tekintetem.

- Jobban teszed, ha megiszod. Mivel közvetlenül, úgysem táplálkoznál belőlem, így viszont nem viszlek el a rajta ütésre.- szólalt meg Holly, kegyelmet nem ismerő hangon. Öles léptekkel odamentem hozzá.

- Nem tehetem. Hope a felem, ő tud nekem erőt adni.

- Oké, akkor másképp mondom. Hope már nem az a nő, aki egykor volt. Erősnek kell lenned, hogy meg tudd fékezni, amikor rá találunk.

- Ezt meg, hogy érted?

- Azon a helyen valami mássá formálták őt. Mit gondolsz, mit történt azokkal a kiválasztottakkal?- tanácstalanul néztem rá.

- Ők szolgálták a táplálékforrást a felednek. Hát nem érted? Luna bebiztosíthatja magát, ha Hopeból a saját faja ellen forduló fegyvert csinál. Nem kellett mást tennie, mint vérfüggőt csinálni belőle, hiszen egy anya bármire képes a gyermekéért.- Pár lépést hátratántorodtam. Tudtam, hogy Luna elméje teljesen megháborodott, de Holly szavai már túlzásnak tűntek. A pohárhoz nyúltam és egy húzásra megittam az túléleshez szükséges vért.

- Nincs vesztegetni való időnk.

- Logan, jól figyelj rám. Nem hagyhatod, hogy az érzelmeid elragadjanak. Nagy valószínűséggel ránk fog támadni, és mivel ő a legerősebb köztünk, csak akkor tudjuk megmenteni, ha nem kezdesz magán akcióba.- Bólintottam. A vadállat visszavonult, képes voltam egy kis ideig hideg fejjel gondolkodni. Átvillantunk Lucas házába, ahol a többiek már a fegyvereiket készítették elő, páran pedig a létesítmény tervrajzát tanulmányozták.

- Darius, te leszel a csapat irányítója. Kérlek, ismertesd az akció menetét.- tért a lényegre Holly, miközben mind a tervrajz köré gyűltünk.

Közel másfél órás stratégiai megbeszélést követően az akció kész volt. Összegyűjtöttük a legjobb harcosokat, így talán lesz némi esélyünk. Habár nem tetszett az ötlet, de Hopeot csak lefegyverezve tudjuk kihozni, ami az ő esetében csak Holly és az én képességem révén sikerülhetett. De ez most nem érdekelt, ha végre ismét magam mellett tudhatom őt ép testben, és remélhetőleg még valamennyire ép lélekkel.