Holdfény Akadémia - 16.fejezet

16. MEGOLDÁS

 - Neeee!- hallottam meg az üvöltést egyre közelebbről. Miért nem lehet hagyni az embert, egyedül meghalni? Még ilyenkor is követnek mindenhova. Suhintani akartam a kezemmel de nem tudtam. Egyre nehezebben ment a tisztán gondolkodás, de érdekes módon még rendesen láttam. Biztos csak az érzékeim játszanak velem.

Damus rohant felém. De megtorpant mikor meglátta, hogy a vér omlik a csuklómból. Mögötte, ott volt a többi is. Aztán váratlan fordulat történt. Gabrielle lépett oda hozzám és melegen mosolygott. Volt nála valami doboz, én nem tudom, de nem is érdekelt. Aztán jött Carlisle és csak üveges tekintettel nézett rám. Csalódott. Tudtam. Gabyra néztem, de ő folyamatosan csak mosolygott aztán, hatalmas fájdalmat éreztem. Kihúzta a karót a kezemből, de nem ment el. Valamit suttogott és ez megnyugtatott. A válla fölött láttam, Damus arcát. Elkínzott volt és mélységes fájdalom jelent meg az arcán mikor rám nézett. Könyörögve néztem rá, de nem segített meghalni. Mellette Edward arca megfeszült, tudtam, hogy már hallja a gondolataimat.

- Sajnálom. Nem akartalak bántani.- küldtem neki a gondolatot, mire elmosolyodott. Aztán Gaby eltakarta őket, ez kicsit feldühített és erre ő a tömegbe repült. Szerencsére elkapták, így nem esett baja, de most már nem mosolygott. Sírt. Én is sírtam, mert még így is képes vagyok másokat bántani. Aztán szúrást éreztem és ránéztem Carlislera. Nyugtató, állapítottam meg.

Erősen koncentráltam így nem aludtam el. Azt akartam, hogy fájjon. Ébren akartam lenni. Ha már nem halhatok meg, legalább had érezzem a fájdalmat. Carlisle mondott valamit Edwardnak. Nem hallottam, mert annyira koncentráltam arra, hogy ne aludjak el, hogy ezen egyszerű dolog, már nem ment. Aztán már a látásom is cserbenhagyott. Csak a vak sötétség terült elém, de én magamnál voltam ez a lényeg. Valaki felemelt. Damus. Az illata, megnyugtatott, megint. Aztán feladtam és elmerültem a csendben és a sötétségben.

Nem tudom mennyi idő telt el, de nyugodtam ébredtem. Sőt, inkább azt mondanám üresen. Igen ez a helyes szó erre az érzésre. Olyan üres voltam belül, mint még soha. Kinyitottam a szemem és nagy örömömre megint Damus szobájában voltam. Szerettem ezt a szobát. Talán az egyetlen dolog, ami valaha is boldoggá tett az Damus és Nio társasága volt.

Felültem az ágyon, és még nagyon fájt a fejem. Biztos attól van, amit a doki adott. Furcsa mód a szoba üres volt. Most, hogy így egyedül vagyok és ilyen üresen, talán nem bántok senkit. Gondoltam körbenézek Damus szobájában. Felkeltem, észrevettem, hogy a kezem be van kötve. Most azonban nem ezzel foglalkoztam, majd később begyógyítom. Szerencsére a lábaim engedelmeskedtek. Elindultam és kifejezetten stabilan ment a járás. Gyanúsan senki nem volt még csak a szoba közelében sem. Mikor kilestem, a folyosó teljesen kihalt volt. Na jó majd később megnézem a szobát, mert ez itt egyre furcsább. Elindultam a folyosón. Éreztem, hogy a kezem egyre jobban sajog. Muszáj begyógyítanom, mert egyre jobban lüktet és fáj.

Lefejtettem a kötést, ami már eléggé átvérzett. Furcsállottam, hogy Carlisle még csak el sem látta a sebet. Egy hatalmas lyuk tátongott a csuklómon. Hát jól van, essünk neki. Rátettem a sebre a másik kezem és koncentráltam. Szépen begyógyult a seb. Viszont most nem a kezem fájt, hanem már mindenem. Mi a fene ez? Megteltem érzelmekkel. Megint jött a düh, de megpróbáltam elnyomni. Nagyon nehéz, le is roskadtam a földre és a kezem a mellkasomhoz szorítottam. Megpróbáltam pozitív dolgokra gondolni, de csak rossz jutott eszembe. Minden emlék, ami az elmúlt időszakban történt, eszembe jutott. Remegtem. Vissza kell tartanom ezt a szörnyű dühöt, ami itt bennem tombol.

Lépéseket hallottam. Felnéztem, és nem messze tőlem Damus, Carlisle és legnagyobb meglepetésemre Jasper is ott állt. Aztán Carlisle elindult felém, de kezemmel jeleztem, hogy álljon meg.

- Nem akarok senkit bántani, úgyhogy ne gyertek közelebb!- préseltem ki nagy nehezen a szavakat.

- Nem is fogsz senkit bántani, csak engedd, hogy segítsünk.

- Mégis hogyan? Ezt nem tudom irányítani. Ez magától jön.- megint jött a düh, de nagy nehezen legyűrtem.

- Jasper majd segít.- mondta nyugodt hangon a doki.

- Mégis hogyan?- és váratlanul nem voltam dühös. Nyugodt voltam ismét és üres. Mint mikor fölkeltem.

- Ezt te csináltad?- kérdeztem.

- Vámpír képesség. Irányítani tudom mások érzelmeit, most viszont mennem kell, mert eléggé kimerítesz.- szomorúan néztem, ahogy elsuhan. Miattam, érzi rosszul magát.

- Odamehetünk?- kérdezte reményvesztett arcot vágva Damus.

- Persze. És sajnálom, amit tettem. Én nem voltam önmagam.- végül nem vártam meg, míg elindulnak. Az túl hosszú idő, míg ideérnek. Felpattantam, amitől mindketten meglepődtek, egy kicsit én is. Majd rohanni kezdtem. A doki hátrálni kezdett, de Damus nem. Mintha reménykedne valamiben. Aztán a nyakába ugrottam és sírni kezdtem.

Szorosan öleltem, mert nem akartam, hogy ennek a pillanatnak vége legyen. Annyira hiányzott. Aztán éreztem, ahogy felemel és elindulunk. Bevitt a szobájába és leült velem az ágyra. Valamit dúdolt, ami megnyugtatott és egy kis idő múlva már nem sírtam. A szorításból engedtem. Felnéztem rá, de ő csak mosolygott. Nem haragudott rám.

- Örülök, hogy visszajöttél. Szörnyen hiányoztál.- kezdte Damus, miután kibontakoztam az ölelésből és leültem mellé az ágyra.

- Te is nekem. Ha te nem vagy, akkor biztos rosszabb lett volna. Én nem tudom mi ütött belém. Mintha valami szörnyeteg lakna bennem, és én akkor kiengedtem. Veszélyes vagyok másokra.

- De legyőzted, és csak ez számít.- bíztatott Damus.- Én itt leszek mindig melletted és segítek.

- Köszönöm.- mosolyogtam.

- Viszont van valami, amire szeretnénk megkérni.- vette át a szót Carlisle.

- Nem szeretnénk, ha használnád az erődet addig, amíg ennek nem járunk a végére, és ki nem derítjük, hogy mitől jönnek ezek a dührohamok. Csak a te érdekedben.- Felálltam és az ablakhoz léptem. Eszembe jutott, hányszor szidtak le a szüleim, mikor az erőmet használtam gyerekként. Nem tehetem. Az egyetlen dolog, amitől különleges vagyok.

- Sajnálom, de ezt nem ígérhetem meg. Sajnos ez magától jön, és én szeretem.- fordultam a dokihoz, aki csalódottan elindult kifelé.

- Hé, doki!- szóltam utána.

- Igen?

- Ha valaki mindig mellettem van, akkor nagyobb az esélye, hogy nem lesznek ilyen kitöréseim nem?- kérdeztem reménykedve.

- Talán igen. Viszont nem tehetsz ki senkit ilyen veszélynek. Ez túl kockázatos.

- Én vállalom a kockázatot, és Nio is biztos igent mondana.- lépett mellém Damus és bátorítóan mosolygott.

- Mi is segítünk neki.- 4 ismerős arc kukkantott be a szobába.- odarohantam és mindegyiküket megöleltem.

- Annyira hiányoztatok. Gaby, annyira sajnálom, és köszönök mindent.- léptem oda Gabyhoz.

- Nem haragszom. Elárulok neked valamit. Ezen én magam is átmentem, de mint látod sikerült nekem is túl lennem rajta.- megdöbbentem. Végül megértettem, mikor első találkozásunkkor olyan titokzatosnak láttam. Ott volt az ő szemében is. Most már értettem. Ha a Volturi kiszemelt magának, űzött vadként menekülsz, amíg saját magad nem leszel gonosz, hacsak nem állnak melletted olyan barátok, mint akik nekem vannak.

- Köszönöm.- suttogtam Gaby fülében miközben még egyszer megöleltem. - Nos, szerintem ideje visszamennem a többi diákhoz, és végre már tanulni is egy kicsit.- Carlisle bólintott, majd mindannyian elindultunk. Damus azonban az ajtóban megállt. Visszafordultam és intettem a többieknek, hogy mindjárt megyek.

Odasétáltam hozzá. Megfogta a kezem és szorosan magához húzott. Felnéztem rá és ő rám mosolygott.

- Gondolod, hogy sikerülhet?

- Biztos vagyok benne. Én mindig melletted leszek, és segítek. Tudom, hogy nagyszerű és különleges vagy. Ezért fog sikerülni.- hálás voltam, amiért ennyire bízik bennem. Soha senkit nem éreztem ilyen közel a szívemhez, mint őt. Be kell, valljam, vonzódtam hozzá. Minden egyes perc, amit távol kell, hogy töltsek tőle, szörnyű magánnyal tölt el.

- Hope, valamit el kell mondanom.- tolt el magától hirtelen Damus. Kíváncsian néztem azokba a gyönyörű borostyán szemekbe.- Én nem tudok, egyszerűen nem megy, hogy ne legyek a közeledben. Nekem, muszáj veled lennem. Annyira félek, hogy bármikor bajod eshet! Nem bírnám elviselni, ha elveszítenélek.- meglepett, amit mondott és végtelen melegséggel töltött el.

A következő pillanatban éreztem, hogy közelebb húz magához és ajkai az enyémhez érnek. A szívem hírtelen a torkomban dobogott és a világ legboldogabb emberének éreztem magam. A nyaka köré fontam a karjaimat, ő meg a derekamat szorította magához és olyan lágyan, de mégis erőteljesen csókolt, hogy azt hittem menten elalélok. Aztán elindult a nyakamon lefelé és ott is végig csókolt. Olyan érzéki és csodás volt.

Aztán egyszer csak vége szakadt. Eltolt magától, én meg kapkodtam levegő után, jelen esetben ő is.

- Ne haragudj, de a véred illata egyszerűen megbolondít. Nem veszíthetem el az eszem, mert még kárt tennék benned.

- Tudom, hogy sosem bántanál.- Közelebb léptem és odabújtam ahhoz, akit jelen pillanatban a legjobban szerettem a világon.