Zenedoboz


MusicPlaylist
Nagyon szeretném, ha kommentelnétek a fejezeteket, mert jelenleg nem igazán tudom, hogy tetszik-e nektek a történet. Ha bármi kritika vagy észrevétel van, amit esetleg máshogy képzelnétek el, én szívesen venném és ha jó ötletek vannak, nyitott vagyok a változtatásokra.
üdv. Hope

2011. szeptember 19.

A Sorsod nem a Végzeted - 30. fejezet

Sziasztok!
Ahogy ígértem, itt van a folytatás. Bár az előbbi fejezetre összesen egy valakitől kaptam visszajelzést, ami kis szomorúsággal tölt el, próbálok javítani kicsit a dolgokon, mert lehet a történet már nem olyan jó, mint régebben. A héten igyekszem megírni a következő fejezetet, egy kis plusszal de azt nem ígérem biztosra. És megpróbálom rendszerességgel a heti egy új fejezetes rendszert bevezetni, reméljük ezt a tanulmányaim is engedni fogják. Közérdekű közlemény viszont, hogy Bobbyval való közös megtanácskozás után úgy döntöttünk Eric karakterét megszemélyesítő színészt lecseréljük, mert nem igazán adja vissza a karakter jellemének változását. Ezzel most nem akarok semmit elárulni a jövővel kapcsolatban, majd megtudják erre most miért volt szükség. Remélem ezért nem szeditek le a fejem.
Jó olvasást!Üdv.:Hope.


30. VISZONTLÁTÁS


A nap további részében azt sem tudtam hol áll a fejem. Próbáltam kiötleni, hogyan tudnám az alibinket jól megoldani. Tervem volt rá, de a kivitelezésben nem voltam biztos. Ilyesfajta „bűbájt” még nem próbáltam, és féltem, hogy esetleg rosszul sülhet el.  Nem volt időm sokat gondolkodni ezen, Alice Cullen hamar rám bukkant és kénytelen-kelletlen túl kellett élnem egy ruhapróbát, ami ismét eszembe jutatta, hogy mindjárt elérkezik a rettegett nap, számomra is.

Amint szabadultam a szobámba siettem, mert már csak alig tíz percünk volt indulásig. Gina még sehol sem volt, pedig bíztam benne, hogy eljön és nem nekem kell elrabolnom. Szerencsére az utolsó pillanatban érkezett, és hozott két kiválasztottat is, pont olyanokat, akikre szükségem volt. A két lány kissé meg volt szeppenve, hiszen ritka az olyan alkalom, hogy a Hercegnő valakit magához hívat, és ahogy elnéztem, nem lehet valami jó hírem, ha ennyire tartottak tőlem. Persze a Hollys mutatványom még engem is megrémített volna, ha a közönség soraiból látom az eseményeket, mint kívül álló.

- Sziasztok!- köszöntem Ginának és kísérőinek. Gina komoran csak biccentett felém, de a másik kettő a szokásos szívre helyezett ökölbe szorított kézzel, mélyen meghajoltak előttem. Ezután pár pillanatnyi feszült csend következett. Még nem álltam készen, de nem is tudtam, hogyan is kezdjek a neki a dolgoknak. Hiszen a lányok nevét sem tudtam. Gina, mintha a gondolataimban olvasna, egy szemforgatás kíséretében bemutatta őket.

- Ő itt, Nadia Janovsky. - mutatott az idősebbiknek tűnő kiválasztottra. A lány körülbelül velem volt egymagas, és karcsú testalkata is az enyémre emlékeztetett. A haja bár nem volt olyan hosszú, és a színe sem egyezett az enyémmel, összességében megfelelő alanynak bizonyult. - Ő pedig, Natalia Janovsky. - folytatta Gina a másik lánnyal. Nem kellett megerőltetnem magam, hogy rájöjjek, egy testvérpárról van szó. A kisebbik kevésbé mutatott hasonlóságot Ginával, de a magasság és a hajszín, illetve hosszúság stimmelt.

Nem volt más hátra, mint álcázást vonni rájuk, a mi külsőnket kölcsönözve nekik, illetve kicsit módosítani a tudatukat. Nem lenne kellemes, ha idő közben azt hinnék, megzakkantam és valaki másnak képzelem magam. Luna biztosan hamar rájönne a dolgokra, és a legutóbbi fenyegetése elég komoly volt ahhoz, hogy én is óvatosabb legyek.

Rájuk mosolyogtam, jelezve nincs mitől félniük. Az eddigi rettegő arckifejezés, ami kiült az arcukra, kicsit megenyhült, de még mindig feszültek voltak.
- Ne ácsorogjatok az ajtóban! Gyertek, foglaljatok helyet!- invitáltam őket a díványra, amely rendkívül kényelmes volt számomra, mikor épp a valamelyik regényembe temetkezem bele egy nyugalmasabb napon. Végiggondolva ezt csak elképzeltem, mert valójában ilyesfajta élvezetekre nem nagyon volt lehetőségem az elmúlt napokban. De biztosan tudtam, ha kipróbálnám, minden pillanatát élvezném.

A vendégeim helyet foglaltak, de látszott a testtartásukon, hogy még mindig nem mernek ellazulni. Nem volt idő a feloldásukra, ezért mély levegőt vettem és az övékkel szemben lévő kis fotelben helyet foglalva, neki láttam a feladathoz. Gina eközben mögöttem állt, onnan figyelve az eseményeket.

Behunytam a szemem és magamban az istennőtől kértem segítséget a tervem megvalósításához. Összegyűjtöttem minden erőmet és koncentráltam. Felemeltem a fejem és a lányokra néztem. Mindketten összerezzentek. A szemem minden kétséget kizáróan ismét ezüstős fényben pompázott. Ezek szerint lassan állandóvá válik ez a jelenség, ha valami hétköznapitól eltérő dolgot teszek. Azonban addig nem lesz gond, amíg nem veszítem el ismét az erőm felett a kontrollt. Mélyen a szemükbe néztem és belemásztam a fejükbe, megfosztva őket az önálló gondolkodás szabadságától.
- Nadia! A neved most Hope Blackmoon. Te vagy a Hercegnő. Ellátod minden feladatomat, és minden feléd irányuló kérést teljesítesz. Te vagy a HERCEGNŐ!- csak egy apró bizsergést éreztem, ami azt jelentette könnyen befolyásolható és az ellenállását könnyen meg tudtam törni. Most a másik lány következett.
- Natalia! A neved most Gina Stone! Te vagy az Első Kiválasztott. Ellátod minden feladatát, és minden feléd irányuló kérést teljesítesz. Te vagy az ELSŐ KIVÁLASZTOTT!- ő kicsit nagyobb falatnak bizonyult. De az utolsó mondatom párszori megismétlése után az ő falai is leomlottak és mikor ismét a fotelból néztem rájuk, üveges tekintettel meredtek rám. Kissé meglepődve tapasztaltam, hogy a külsejűk úgy változott, ahogy átadták elméjüket az álcázó bűbájomnak. Ez kicsit megkönnyítette a feladatomat.

- Most menjetek, és ne feledjétek, ti vagytok a Hercegnő és az Első Kiválasztott!- bambán bólintottak, majd felálltak és távoztak a szobából. Amint az ajtó csukódott, felpattantam és a szekrényemhez siettem. Kivettem a két ruhát, illetve a már korábban megvásárolt ékszereket és cipőket is egy kis utazóbőröndbe pakoltam.

Eközben fél szemem folyamatosan Ginán volt. Az iménti kis mutatványom vagy meg sem lepte, vagy tökéjre fejlesztette a póker arcát, mert semmiféle reakciót nem tudtam róla leolvasni. A fotel tölgyfából faragott karfájára támaszkodva figyelte mit csinálok. Egy pillanatra sem nézett rám, de látszott, nagyon furdalja a kíváncsiság. Még magamra kaptam egy vékony kabátot, a hajamat pedig egy kontyba tűztem, majd az órámra nézve, láttam, hogy itt az idő.

- Jól van. Induljunk, már várnak ránk az Akadémia határán. - fordultam Gina felé, miközben láthatatlan köd burkot vontam körénk, és a cuccaink köré. Elindultam az ajtó felé, de Gina nem mozdult. Felé fordultam. Makacs arckifejezése elárulta, hogy addig bizony el nem indul, amíg nem árulom el, mibe rángattam bele. - Gina kérlek, bízz bennem, ha eljön az ideje, mindent meg fogsz tudni, de itt nem biztonságos beszélnem. - esdeklőn néztem rá.

- Rossz előérzetem van, és esküszöm, hogy megbánod, ha valamibe belerángatsz. - mondta fojtott hangon. Kicsit megütköztem az arckifejezésén. Létezik, hogy megfenyegetett? Nem volt időm ezzel tovább foglalkozni. Egy apró, tűszúrásnyi fájdalom a fejemben és egy Damusról felvillanó kép, amint a határnál az autójának dőlve vár, magamhoz térített.
- Menjünk!- zártam le végül a dolgot és gyors léptekkel elindultam a kellő irányba. Gina szorosan mellettem jött. Lélegzet visszafojtva haladtunk el egy-egy ismerős arc mellett, de végül kijutottunk az épületből és onnan már csak egy kisebb séta vezetett oda, ahol a találkozónk volt.

Mielőtt kiértünk a fák rengetegéből megtorpantam. Damus látványa, teljes valójában kissé letaglózott. A köd, ami megvédett minket a kíváncsi szemek elől, Damus számára is ugyanazt a hatást keltette. Nem látott minket. Ahogy végignéztem rajta, a szívem összeszorult. Haja kócos, bőre még a szokásosnál is fehérebb volt. A szeme fekete volt, akár a halál, alatta pedig sötét karikák jelezték, hogy az összeomlás szélén áll. Nem tudtam, mit tegyek. Mérges voltam rá, amiért kis híján kicsinált, féltékenysége hevében. Ugyanakkor nem tagadhattam le, hogy ég mindig ugyanúgy szerettem, mint azelőtt.
- Még nézegeted egy darabig, vagy végre odamegyünk?- zökkentett ki szarkasztikus hangnemben feltett kérdésével Gina. Ahogy rá néztem, szemében megvetést és némi zavarodottságot véltem felfedezni. Ez érthető volt. Talán tegnap ő is értesült arról, milyen jól éreztem magam Logannel. Az emlékek hatására apró mosolyt jelent meg az arcomon, amit próbáltam elnyomni. Ugyanakkor az a sunyi kis hang, ami tegnap megállásra kért, most csúfosan felnevetett, érezve a vívódásomat a két szeretett férfi között. Talán Gina is ezt érezte. Elhessegettem a gondolatot, és megköszönve a köd rejtekét, elengedtem azt és felfedtem valónkat.

- Jól van, induljunk!- válaszoltam közben Ginának, és kiléptünk a fák közül. Damus Ginát észre sem véve kutató pillantással meredt rám. Nem voltam elég gyors, ezért még épen elcsípte eltemetett érzelmeim egy foszlányát. Több sem kellett, elégedett mosoly ült ki az arcára.
- Sziasztok. - lökte el magát a járműtől, és felém indult. A szívem kihagyott egy ütemet, amikor a bőrünk összeért, miközben a ruhákat és a kis bőröndöt elvette tőlem. Szinte odadobtam hozzá a cuccokat, nem akartam ismét akarni őt. Nem tehettem. Látványosan kikerülve őt, Gina mellé siettem, aki tűnődve nézte az iménti jelenetet. Épp szóra nyitotta a száját, amikor gondolatban figyelmeztettem, hogy itt helyben kitekerem a nyakát, ha egy elmés megjegyzést kiejt a száján.

Gina mérgesen fújtatott egyet, majd bevágta magát az autó hátsó ülésére és jelezve nekem, hogy nem akar az utastéren osztozni, az orrom előtt becsapta az ajtót. Tanácstalanul Damusra pillantottam. Tekintete ismét olyan volt, akár egy élőhalotté. Nem értettem a hirtelen változást. Egyszerűen nem tudtam rajta kiigazodni, így megráztam a fejem és beültem az anyós ülésre. Ő is beszállt a kocsiba és gázt adott. Az utunk során, mindenki csöndben volt. Én végig őt figyeltem. Teste végig feszült volt, halántékán az egyik ér olyan erősen ki volt dagadva, mintha arra készülne, kiszakad a helyéről. A kormányt erősen markolta, egy-egy kanyarnál attól féltem, ki is tépi a helyéről. Tekintetét az útra szegezte, de ismertem már ahhoz, hogy tudjam, az esze teljesen máshol jár. Őrlődött, éppen úgy, ahogy én teszem, amióta elváltak útjaink.

Talán én már jobban elfogadtam a helyzetet, mint ő. Benne még mindig ott volt a remény szikrája, hátha meggondolom magam, bárcsak megtehettem volna. De Luna túl erős ellenfél volt számomra. Nem találtam a gyenge pontját. A szálak mind az ő kezébe futottak össze. Bábok voltunk mind az ő egyszemélyes kis színházában.

Érkezésünket, hangos fékcsikorgás jelezte.
- Hol vagyunk? Hope, mi ez a hely?- Gina kíváncsian tapadt az ablaküvegre. Gyanakodva kémlelte a nagy épületet, a feldíszített előkertet és verandát.
- Gyere. Mutatok neked valamit. - kiszálltunk az autóból, és elindultunk a házhoz. Amikor a bejárati ajtóhoz értünk, megálltam egy pillanatra és Gina felé fordultam. Szemében dacosság csillogott, kész volt bármire, nem tudhatta, mi várja az ajtó túloldalán.
- Gina, most jól figyelj rám!- vettem komolyra a szót. - Arra kérlek, hunyd be a szemed, és addig ne nyisd ki, amíg nem szólok.
- Minek?- kérdezte flegmán.
- Mert én, arra kérlek. - idegesen dobogott a lábával, körülöttünk lévő fák közötti sötétséget kémlelte, majd ismét visszatért rám a tekintete.
- Jól van, ha ezt akarod. - bíztam benne, hogy nem fog leskelődni, megfogtam a kezét és kitártam az ajtót. Idegenek látványa fogadott. Mind felénk kapták a pillantásukat. Többen közülük felismerhettek, mert egyből meghajoltak, amit én egy hálás mosoly kíséretében egy biccentéssel megköszöntem. Az emelet felé vettük az irányt. Reméltem, hogy Gaby a kis Arzhel szobájában lesz. Az emeleti folyosón összefutottam Aniával.
- Szervusz Hope. - köszöntött vidáman. Ujjamat a számra helyeztem, jelezve vendégem miatt, most maradjon csöndben. Halkan megkérdeztem.
- Odabent van?- miközben a babaszoba felé böktem a fejemmel. Ő bólintott. A mosolyt, ami lassan természetes tartozék volt nála, nem is akarta elrejteni, ahogy összekapcsolta a dolgokat, és rájött Gina és Gaby testvérek, és hónapok óta most látják egymást először.
Ginát az ajtóhoz irányítottam. Közben Gaby figyelmét is felhívtam.
- Szia Gaby! Megérkeztünk! Bemegyünk!- nem kaptam választ, de szinte éreztem a benne áramló feszültséget.

- Jól van Gina. Kinyithatod a szemed. Szóval, ez az, amit meg akartam neked mutatni. - értetlenül nézett rám, majd az ajtóra mutatott. Bólintottam.
- Nyisd ki. Valaki már nagyon régóta vár rád. Tekintsd utószülinapi ajándéknak. - még be sem fejeztem a mondatot, olyan erővel tépte fel az ajtót, de a mozdulat közben meg is állt. Válla felett elnézve, Gabyt láttam meg. Háttal állt nekünk. Hosszú fekete haja lágyan omlott a vállára, gyönyörű esküvői ruhája pedig, ilyen szögből is tökéletesen állt rajta.

A feszültség szinte tapintható volt a levegőben, ahogy teltek a másodpercek. Gina hol rám, hol pedig nővérére pillantott. Talán felismerte, de még nem hitte el, amit lát. Aztán Gaby megfordult. Szemeiben könnyek csillogtak. Gina hátratántorodott a meglepettség erejétől. Ez természetesen várható reakció volt, hiszen ő azt hitte, Gaby a Volturi támadása során meghalt. Eltemette őt, erre most ismét életben látja. Ilyen trauma engem is ilyen viselkedésre késztetett volna.

- Szia Gina.- szólalt meg alig halhatóan Gaby. - tekintete aggódó, és egyben bocsánatkérő is volt, amiért a húgát magára hagyta.
- Gaby? Te vagy az?- Gina szemét szinte elhomályosították a könnyek a felismeréstől, de még mindig képtelen volt elhinni, hogy valóban az a személy áll-e vele szemben, akit lát, és nem csak egy kósza ábránd lebeg előtte. Gaby száján már nem jöttek ki szavak, így csak bólintott válaszképpen.
Húga két lépésben átszelte a köztük lévő távolságot és a nyakába ugrott, szerencsére ő is észrevette, hogy bizony osztoznia kell Gabyn, a kis jövevénnyel így csak módjával szorította ki belőle a szuszt, miközben zokogva szidta nővérét, amiért hagyta szenvedni. Gaby elnézően mosolygott, és némán egy „köszönömöt” formált nekem a szájával.

Mivel itt már nem volt rám szükség, becsuktam az ajtót, és leballagtam a földszintre, onnan pedig egyenesen a kis kertbe vezetett az utam. Az öreg tölgy, ami annyi esemény szemtanúja volt, szinte magához hívott, kérlelve meséljek neki. Lépteim lelassultak, és különös fájdalom kezdett rám telepedni. A mellkasomat szinte összeroppantotta az érzés. Vívódtam. Ahogy ma az autójának támaszkodva láttam Damust, ismét fellobbant az iránta érzett őszinte szerelem érzése, ami arra késztetett, hogy minden szabályt és esküt felrúgva, karjaiba vessem magam és könyörögjek neki, hogy többé ne engedjen el. Másrészt Logan egyre inkább közel állt hozzám. És a tegnapi nap magam szembesültem vele, hogy valamilyen módon őt is szeretem. Nem tudtam megmagyarázni ezt. Hogyan lehetséges egyszerre két férfit szeretni? Talán az istennő szadista játéka ez?

- Khm.- váratlanul ért a hang, így ijedtemben megpördültem és a hang irányába elhajítottam egy tűzlabdát. Csak későn vettem észre, hogy Damus az. Szerencsére mora mivoltának köszönhetően rendkívüliek a reflexei és ki tudott térni a számára halálos lövés elől. Na, már csak ez hiányzott.
- Elnézést, azt hittem…- mégis mit hittem, hogy valami gonosz mumus rám támad? Itt annyi harcos tartózkodott, hogy csak egy öngyilkos merénylő próbált volna megtámadni. Ez Damus is nagyon jól tudta.
- Mit? Talán, hogy meg akarlak támadni? - Damus hangja gúnyos volt, szemében harag csillogott. Megértettem, hogy a jelenlegi helyzettel nincs kibékülve, de mégis, hogy feltételezhet rólam ilyesmit?
- Miért? Talán, nem állt szándékodban? Ha már tegnap nem sikerült… - válaszoltam félszegen. Az érzelmek olyan intenzitással változtak az arcán, hogy alig bírtam követni őt. Belső harcot folytatott, önmagával. Egy része tudta, hogy el kell engednie, de az ősi ösztön, miszerint képtelen a neki rendelt társ nélkül élni, mást sugallt neki. Végül az utóbbi győzedelmeskedett.

- Nem vethetsz meg a tegnapi tettemért. - megütközve néztem rá. Azt hittem, csak képzelődöm. Ezzel a mondattal szíven döfött. Megölte egy részemet.
- Bizonyára. Végülis csak egy hajszálon múlt, hogy átküldtél a Fénybe! - kiabáltam könnytől ázott arccal. Most az ő arcára ült ki a döbbenet.
- Sajnálom. Én, nem tudtam. Én csak, nem bírtam elviselni a tudatot, hogy valaki más vette át a helyemet. - próbált magyarázkodni, de ezt most nem bírtam elnézni neki, ezt már nem.

- Nem Damus. Ezzel már elkéstél. - könnyeimmel küszködve visszaindultam a ház felé, de elkapta a karomat és magához rántott. Csak centik választottak el minket egymástól. Ahogy jéghidege keze az enyémet szorította, a régi bizsergető érzés ismét mocorogni kezdett bennem.
- Eressz el!- parancsoltam rá, de nem engedett. Elkeseredett és dühös pillantása, szinte égette a bőrömet, de álltam a pillantását.
- Nem!- válaszolta megfeszült állkapoccsal. Szemében furcsa tűz kezdett égni. Ismerős volt már valahonnan, láttam már ilyen tekintetet. De elkéstem.

A következő pillanatban már a hatalmas tölgyfához szorított, olyan erősen, hogy levegőt is alig kaptam.
- Elég. Damus eressz el!- hangom remegett a rémülettől. Tudtam, ha belém mélyeszti a fogát, akkor rám a biztos halál vár.
- Az enyém, csak az enyém!- hörögte teljesen eszét vesztve.
- Kérlek. - nyöszörögtem erőtlenül. Damus kivillantotta hófehér fogsorát és lecsapott, nekem pedig végső kétségbeesésemben csak egy éles sikoly hagyta el a számat.

2011. szeptember 14.

A Sorsod nem a Végzeted - 29. fejezet


Sziasztok!
Ahogy ígértem itt is van az új fejezet. Köszönöm Bobbynak, újdonsült bétámnak a fejezetben nyújtott segítséget. Mindenkinek jó olvasást kívánok, s várom a visszajelzéseket.
Jó olvasást! 
üdv.:Hope.:)

29.MÁMOR

Minden egyes szívásnál úgy éreztem, menten elalélok. Ez most más volt. Amikor legutóbb Logan ivott belőlem, a vágy érzésének épp, hogy csak enyhe szikráját éreztem, így könnyen el tudtam folytatni, de most nem bírtam neki ellenállni. Akartam őt, bármit is fogok érezni később, most minden egyes porcikám érte rimánkodott. Halk sóhaj szakadt ki belőlem, amint befejezte a táplálkozást, és lezárta a sebet. A szívem olyan hevesen vert, hogy féltem nem fogja bírni ezt a terhelést. Le kellett valahogy csillapodnom, ami nem tűnt egyszerű feladatnak. Némi nyugalmat magamra erőltetve, megfordultam, ugyanis az elmúlt fél percben Hercegem, mint egy kőszobor nem mozdult, talán még levegőt sem vett. Kicsit megijedtem, mikor megláttam. Az egész teste merev volt, tekintetét a padlóra szegezte. Óvatosan megérintettem az arcát, mire megrezzent és felém kapta a fejét. Szemei szinte izzottak, ahogy rám nézett. Ez csak egy pillanatig tartott, mert helyét őszinte aggódás vette át. Óvatosan, felállt, majd hátrálni kezdett tőlem. Nem tudtam, mit tehettem, amivel ennyire megrémisztettem.

- Logan, mi a baj?- tettem fel kissé csalódottan a kérdést. Azt hittem, akar engem, de most úgy tűnt, szinte már undorodik tőlem. Az első könnycseppek már le is gördültek az arcomon.
- Én… én sajnálom. Nem akartam…- zavarban volt, de mégis mi a fenétől?
- De hát én ajánlottam fel magam, nincs miért szégyenkezned. - végre abbahagyta az ajtó felé sasszézást. Tekintete most inkább fürkésző volt, és kétségkívül volt valami rajtam, ami zavarta. Gyors pillantást vetettem magamra és a ruhámra, és azt eltekintve, hogy kissé gyűröttek voltak a ruháim, nem vettem észre semmi különöset magamon. Tanácstalanul emeltem rá ismét a tekintetem.

- A szemed…- bökte ki végül. - azt hittem, mérges vagy rám. - Kérdőn néztem rá. Gyorsan a kezembe vettem az ágyam mellett lévő kis éjjeliszekrényről egy kézitükröt, és végre én is szembesültem a látvánnyal, ami annyira megrémisztette drága Hercegemet. A szemeim ezüstös tűzben izzottak, pont úgy, mikor idekerülésem elején még nem voltam erőm teljes tudatában, a szemeim minden egyes dühkitörésemkor ezüstös csillogásba kezdtek. De most nem haragudtam és még csak nem is voltam mérges. Épp ellenkezőleg. Inkább olyan hevesen akartam őt, hogy… Loganre pillantottam, de már ő is tudta mi történhetett. Szemébe ismét visszatért az a tűz, ami az előbb már erősen égett. Egy szempillantás alatt került fölém, amit én egy apró sikollyal, majd egy elfojtott kuncogással díjaztam. Egy távoli hang kérte, hogy ne tegyem ezt, de hamar elhessegettem. Ahogy felnéztem abba a szempárba, minden más jelentéktelenné vált. Mindketten szaporábban vettük a levegőt.

- Biztos, hogy akarod?- kérdezte rekedt hangon, még mindig kissé bizonytalanul.
- Biztosan. - válaszoltam magabiztosan, ezzel engedélyt adva neki. Ajkait erősen az enyémekre nyomta, és nem kellett nekem sem könyörögni, nyelvével utat tört, majd őrült játékba kezdett velem. Eközben erős kezei a felsőm alatt már a melltartóm kapcsával babráltak. Testével szorosan hozzám simult, szinte már egynek éreztem magam vele. Nem választott el minket más, csak az a sok ruha. Micsoda aljasság, így megnehezíteni az ember feladatát…

A kapocs kattant, majd egy szempillantás alatt az ágy mellett kötött ki a felsőm és a melltartóm. Masszírozni kezdte a mellemet, és közben folytatta eszeveszett csókunkat. Tudatomra mámoros köd szállt alá, teljesen elborítva azt. Azt kívántam bárcsak örökké így maradnánk. Ez az érzés a fellegekbe repített, és nem akartam, hogy megszűnjön. Az utóbbi időben szinte már gyökeret vert bennem a fájdalom és a szomorúság, és ez az érzés nagyszerű gyomirtónak bizonyult.
Panaszosan felnyögtem, mikor ajakival elvált tőlem, talán nem kellett volna. Szája gonosz mosolyra húzódott és egy igazán mélyről jövő morgás kíséretében testem teljesen az uralma alá hajtotta. Ajkaival a melleimet olyan gyönyörben részesítette, hogy én azt álmomban sem gondoltam volna. Az érzés, amit kiváltott belőlem, egyszerűen leírhatatlan volt. A levegő szinte olyan ritka lett körülöttem, mintha a Himalája tetején lettünk volna. Lábaimat a derekán átkulcsoltam és még közelebb húzódtam hozzá. Éreztem, hogy férfiassága kemény, és várja szabadulását. Ösztönösen hozzá dörgölőztem, mire egy pillanatra abbahagyta testem kényeztetését és állatias hangon felnyögött. A pozitív visszajelzést nyugtázva folyattam ezt a műveletet, amíg teljesen az őrületbe kergettem. Lihegve húzódott el tőlem, és térdeplő helyzetbe tornászta fel magát. Mellkasa olyan gyorsan emelkedett és süllyedt, hogy alig bírtam szemeimmel követni.

- Megőrjítesz, ugye tudod?- nézett rám csillogó szemekkel, amire én egy huncut mosollyal helyeseltem, majd, mint egy macska odamásztam hozzá és az ölébe ültem.
- Tudom. És élvezem. - most én irányítottam. Megcsókoltam, hosszan, majd minden erőmet bevetve lenyomtam az ágyra, és az ingét kezdem el ki gombolni. Eközben ajkaink egy pillanatra sem váltak el egymástól. Miután megszabadítottam a problémát jelentő ruhadarabtól, a számmal a nyakát kezdtem harapdálni, és szép lassan egyre lejjebb haladtam, míg végül elértem a nadrágjához.

Amint a nadrágját összetartó gombhoz nyúltam, mint akit áram csapott meg, olyan erős fejfájás hasított belém. Legördültem róla és a kezem a fejemhez szorítottam, miközben magzatpózba húztam össze magam.

- Mi a baj Hope?- Logan ismét a régi volt. Tudta, hogy valami történt, és ez nem csak egy rosszul lét. Nem az volt. Az éles fájdalom nemhogy csillapodott volna, erősödött, miközben furcsa képek jelentek meg a szemem előtt a múltból. Mindnek Damushoz volt köze. Olyan volt, mint egy emlékvideó. A legszebb együtt töltött pillanataink voltak rajta újra és újra. Nem akartam ezeket látni, el akartam felejteni. De a látomás nem engedett, valaki belekényszerített ebbe a hallucinációba, és azt akarta, hogy addig szenvedjek ebben az állapotban, ameddig ő akarja.
- Logan, kérlek, segíts! - Könyörögtem neki hisztérikusan.
- Hope! Figyelj rám! Itt vagyok melletted és segítek, csak mondd el, mi történik!- ő is legalább annyira rémült lehetett, mint én, de valahogy mégis sikerült olyan nyugalmat árasztania felém, amitől kissé le tudtam csillapodni.
- A fejem… valaki képeket küld… nem enged… Damus! Kérlek! - tudtam, hogy ő az. Más nem lenne képes ilyesmire. Az ő képessége azonban olyan erős, hogy akár még engem is képes ilyen szinten irányítani. Hiszen ilyesmire már nem egyszer volt példa.

Kizártam Logant, és csak Damusra koncentráltam. Tudtam, hogy csak úgy szabadulhatok, ha ő hagyja abba azt, amit velem csinál. Ha ő képes ilyen messzire kivetíteni az erejét, akkor talán én is képes vagyok a gondolataimat közvetíteni felé.
- Damus, kérlek! El kell engedned. Ez fáj!- egy dühös morgást kaptam válaszul. Tehát sikerrel jártam. Részben. Sejtettem, milyen állapotban van. Képtelen lettem volna így meggyőzni. Ahhoz túlságosan is elvette az energiámat az, hogy ne őrjítsen meg teljesen ezzel az iszonyatos, fájdalommal járó hallucinációval. Aniát vettem célba. Biztosan Damus közelében van, hiszen nagyon jó barátja.

- Ania! Hope vagyok, segítened kell! Damus nem enged…!- felsikítottam az erős fájdalom hullámtól, ami most erősebben célozta meg a fejem. Éreztem, hogy vérzem. Már nem az ágyamban voltam. Logan bizonyára nem tudta mit tegyen, ezért elvitt a dokihoz.

Ania válaszolt.
- Hope? Mi történik? Én hallak a fejemben! - nem értem rá magyarázkodni.
- Damus! Állítsd meg!- újabb támadás. Már nem sokáig húztam, ha Damus nem áll le.
- Micsoda? Damus? A francba! Hope tarts ki, mindjárt jobb lesz! - ez volt az utolsó dolog, amit felfogtam. Egy utolsó fájdalom hullámot követően megszűnt körülöttem a világ. Még visszhangzott a fejemben az utolsó sikolyom hangja, de minden más megszűnt. Ismét a nagy semmi közepén kötöttem ki. Ez sem tartott sokáig, mert ismét visszajött a fájdalom, ami visszarántott a valóságba. A szemeim kipattantak. A levegőt pedig úgy szívtam magamba, mintha az életem múlna rajta.

- Helló kislány!- köszöntött a doki, nyugodt arckifejezéssel, miközben az újraélesztéseknél használt defibrillátort eltolta az ágy mellől, amiben feküdtem.
- A francba! - nyögtem fel. Ha így folytatom, rekordot fogok felállítani a halálból visszatértek között.
- Azt hiszem, innentől már nem lesz rám szükség, de ha mégis, tudjátok, hol találtok!- Carlisle még intett egyszer, aztán távozott.
- Kösz, doki. - szóltam még utána, tudtam, hogy úgyis meghallja.

- Mi volt ez az egész Hope?- Logan zavart volt, és meg is volt rémülve. Ha nem gondolnám azt, hogy mennyire erős érzelmileg, talán azt hinném, hogy egy könnycsepp helye látszik az arcán. El kellett terelnem a gyanakvását Damusról. Bár én nagyon is tudtam, hogy ez bizony az ő műve volt, ha Logan megtudná, biztos vagyok benne, hogy felkeresné, akkor viszont Gabyék is veszélybe kerülnének és a barátaim is. Azt viszont nem hagyhattam. Épp elég lesz Damusnak az én haragommal szembe nézni, nem akartam, hogy a Hercegem is ezen agyaljon.

- Biztosan csak egy rosszullét. Nem tudom, ilyen még nem volt. - nem hitt nekem.
- Azt hittem, hogy Damus teszi ezt veled. - hitetlenkedve néztem rá.
- Gondolod, hogy képes lenne ilyen erősen befolyásolni? Tény, hogy a hallucinációim között több ízben is szerepelt, de kétlem, hogy köze lenne ehhez. - elég meggyőző lehettem, mivel néhány pillanatnyi tétovázás után beleegyezően bólintott.
- Igazad lehet.
- Igazam is van.- vágtam rá ellentmondást nem tűrően. Bár hangom most már inkább volt olyan, mint aki valami rosszaságra készül. Logan szemében is felcsillant a szikra, de igyekezett azt elnyomni.

- Most nem lehet Hope. Még várnak rám a tanácsban, és a testőr növendékekre is rá kell néznem. A vékony pamut anyagot, amivel be voltam takarva, magam köré csavartam és lemásztam Hercegem ölébe.
- A Tanács várhat. A növendékek pedig kapnak egy szabad napot. - zártam le a témát, majd mielőtt visszakozni tudott volna, számat az övére nyomtam. Ennek már ő sem tudott ellenállni, felkapott és csak addig szakadt el tőlem, amíg új lakosztályomba nem értünk, ott ismét birtokba vette ajkaimat. Bár nagy hancurra készültem, amint a hátam alatt megéreztem az ágyat, iszonyatosan elálmosodtam. Bár legyűrtem a fáradtságomat, mégis csak másnap reggel tértem magamhoz.

A látvány örömmel töltött el. Logan még mélyen aludt, én pedig a mellkasán pihentem. Óvatosan lemásztam róla, és hagytam még szunyókálni. Ráfért. Mostanság nem nagyon aludhatott annyit. Elmentem zuhanyozni és hajat mosni. Bár szívesen visszabújtam volna Hercegem mellé, a mai nap nem rólam szólt. A mai napon Gaby férjhez megy és nekem még ki kell jutnom Ginával az Akadémia területéről. A szobához tartozott egy kis konyha, ami természetesen mindenfélével fel volt töltve, ami szem-szájnak ingere. Készítettem kávét, és találtam néhány finom, frissen készült lekváros fánkot is. Ezeket mind egy tálcára tettem és bevittem őket, hogy az ágyban közösen reggelizzünk. Ha nem ismerném Logant, talán aggódnék, hogy mire a szobába visszamentem, sehol nem találtam. De ismertem. Híres volt arról, hogy feltűnés nélkül tűnjön el. Egy üzenetet azonban hagyott nekem az ágyon. Gyönyörű régies írással volt a papírra írva. A betűk szinte egymásból bontakoztak ki, mint egy futórózsa.

Drága Hope!
Köszönöm a tegnapi napot és az együtt töltött éjszakát. Köszönöm, hogy vagy nekem.
Ódaadó szeretettel: Herceged.
Elmosolyodtam és eltettem a levelet a szekrényembe. Talán még jól is elsülhet a kettőnk dolga. Nem tagadhattam magam előtt sem, kezdtem beleszeretni, és ő is hasonlóképpen érzett irántam…

2011. szeptember 13.

Ismét a fedélzeten!!!

Örömmel jelentem, hogy ebben a pillanatban kezdődtek meg a 29. fejezet munkálatai, ami azt jelenti, hogy akár már hét végén lehet friss. Köszönöm a türelmeteket, most, hogy túl vagyok egy magánéleti krízisen, ami kihatott az írásra is, ismét beindul a gépezet.
üdv.:Hope.


A fejezet elkészült. Már el is küldtem bétázásra. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy visszatértem.:)