Holdfény Akadémia - 17. fejezet

17. FESZÜLTSÉG

- Kérdezhetek valamit?- bontakoztam ki az ölelésből és dőltem neki az ajtófélfának.

- Persze. Mire vagy kíváncsi?- Damus fürkésző pillantást vetett rám, majd megfogta a kezem, és cirógatni kezdte.

- Többször is valahogy újra éltem azt a reggelt, amikor kivittél a kertbe. Olyan furcsa volt. Kívülről láttam magam, és mintha egy belső hang beszélt volna hozzám.

- Én voltam.- zavartan pislogtam. Nem fogtam fel elsőre, amit mondott.- Ez az én képességem. Hallucinációkat tudok előidézni és irányítani azokat.

- Te voltál? Te belemásztál a fejembe?- kicsit szíven ütött ez a tény.

- Ne haragudj, nem akartam. De akkor ez tűnt a legjobb megoldásnak. Sosem használom ezt a képességemet, és ígérem, ezután sem fogom. Kérlek, ne haragudj rám.- Damus nagyon bűnbánóan nézett. Igazából nem is haragudtam rá csak meglepett.

- Nem haragszom, csak meglepődtem. Köszönöm.- adtam egy puszit az arcára. Nagyon furcsán nézett. Azt hitte, haragszom rá. Először én is ezt hittem, de végig gondolva, ha azok a hallucinációk nem zavarnak meg, ki tudja, mit művelek?

- Tudod, nagyon nehezen lehet rajtad kiigazodni.- mosolygott Damus, de hirtelen megkeményedett az arca.

- Mi a baj?- kérdeztem, de már meg is kaptam a választ. Nio dühösen vágtatott felénk. Gyorsan szétrebbentünk, nehogy gyanús legyen a dolog, de már így is elég félre érthető volt a helyzet.

- Miért nem szóltál, hogy felébredt?- támadott Damusra.- Hope, neked ágyban lenne a helyed. Visszakísérlek a szobádba. Mi meg még később számolunk.- gyilkos pillantást vetett Damusra majd megragadta a karomat és vontatott magával.

- Nem!- jelentettem ki és lecövekeltem.- Már jól vagyok köszönöm, és egyedül is megtalálom a szobámat. Damus csak segített össze szednem magam, úgyhogy ne rajta verd le a haragodat. Az egyetlen, akire mérges lehetsz az én vagyok.- Nio meglepett arcot vágott, majd elengedett és intett, hogy menjek utána.

Hátrafordultam, de Damus is biccentett, hogy menjek. Nem látva más megoldást elindultam Nio mögött, közben azon töprengtem, hogy mostanság miért ilyen feszült. Azelőtt sosem, mindig ő volt a legvidámabb ember, akit csak ismertem.

Visszaértünk a szobámba, ő nem jött be. Az ajtó mellett megállt úgy, mint valami biztonsági őr. Bosszúsan forgattam a szemeimet, majd becsuktam az ajtót, hogy átöltözhessek, és végre lezuhanyozhassak.

Magamra kaptam egy farmert és egy lila tunikát. Nagyon szerettem ezeket a ruhákat, sokkal szabadabbnak éreztem magam bennük. Kicsit sminkeltem és beraktam kedvenc fülbe valómat, majd belebújtam az egyik balett cipőmbe. A hajamba egy hajpántot tettem és kivételesen nem fogtam össze.

Miután elkészültem, magamhoz vettem a könyveimet, amit az íróasztalon találtam, egy füzetet és a tolltartóm. A könyvek között ott volt az órarendem is. Hála istennek nem voltak olyan órák, amik a régi sulimban, így a matektól nem kellett félnem. Viszont a vámpírok történelmével és életével kapcsolatban annál több óra.

Mikor kiléptem a szobából, hogy elinduljak, ismét beleütköztem Orionba. Most nem szólt semmit, de gyilkos pillantást vetett rám. Nio csatlakozott hozzám, de úgy jött mellettem, mint egy szellem. Egy szót sem szólt, amíg a teremhez nem értem. Mikor beléptem, egy csomó szem rám szegeződött. Szerencsére ott volt Gaby, aki intett, hogy üljek mellé. Odabattyogtam, majd leültem. Nio a terem egyik sarkában foglalt helyet és onnan figyelt árgus szemekkel.

- Örülök, hogy végre az órákra is bejársz. Nem volt fair az a sok lógás hallod-e!- mondta Gaby cseppet sem gúnyosan.

- Hidd el, inkább lettem volna itt, mint ahol egyébként voltam.- Nem akartam, hogy bárki megtudja mik történtek velem, mióta ide jöttem és ezt Gaby észrevette, mert egyből másra terelte a témát.

- Észrevettem, hogy jól kijöttök Damussal. Régebben mi is nagyon jó barátok voltunk, amíg el nem ment. Eléggé magányos volt, amíg meg nem ismert téged. Azelőtt sosem mosolygott.- meglepett, amit Gaby mondott. Az én kedves Damusom nem mosolygott azelőtt? El nem tudom róla képzelni.

- Hát, mostanában sokat lógunk együtt, és nagyon élvezem a társaságát.

- Azt észrevettük! Damus is teljesen kivirult.

Sajnos beszélgetésünket félbe szakította az óra kezdete. Hirtelen ideges lettem, mikor Bella és Alice lépett be a terembe. Tudtam, milyen órám lesz, de elfelejtettem, hogy ezt az órát kik tartják. Azok után, amit tettem nem tudok Bella szemébe nézni.

Beletemetkeztem a könyveimbe és óra közben szorgosan jegyzeteltem, nehogy akár egy kicsit is észre vegyenek. Mikor kicsengettek, felpattantam és kifelé indultam, de Alice utánam szólt.

- Hope! Kérlek, várj egy picit! Beszélni szeretnénk veled.- már csak ez hiányzott. Mit akarhatnak vajon? Talán a földbe döngölni, azért amit tettem? Persze megértem, hiszen én is kiborulnék, ha életem szerelmét majdnem megölnék. Nincs más választásom. Egyszer úgyis eléjük kell állnom.

Megfordultam és még véletlenül sem nézve rájuk az egyik padba ültem. Miután mindenki kiment Alice lépett oda hozzám.

- Hope! Szeretném, ha tudnád, hogy mi nem akartunk és nem is akarunk neked ártani. Mi csak a javadat akarjuk.- kezdte Alice.- Tudom, hogy nehéz neked, de uralnod kell az érzéseidet. Nem akarok önző lenni, de Jasper teljesen kikészült amióta itt vagy.

Megdermedtem. Először sajnáltam őket, de aztán dühös lettem, amiért engem okolnak. Nem én kértem, hogy jöjjenek ide. Sőt azt sem én kértem, hogy engem hozzanak ide. Ha zavarja őket, akkor menjenek el.

- Sajnálom, de nem tehetek róla. Még nem igazán tudom irányítani.- még mindig nem néztem fel, de próbáltam egyre jobban előtörő dühömet palástolni.

- Azt vettem észre.- Hallottam meg most már Bella hangját. Meglepődve néztem fel, de ő csak a kezemre nézett. Észre vettem, hogy görcsösem szorítom a pad szélét és remegek.

- Nézd Bella! Én sajnálom, amiért úgy Edwardnak támadtam, de nem tehetek róla. Ha nem zaklatnátok állandóan, akkor ezek a dolgok nem történnének meg!- válaszoltam kicsit hangosabban a normál hangerőnél.

Nem vártam meg a válaszukat. Kiviharzottam a teremből, majd az épületből. Befutottam az erdőbe és tajtékzottam a dühtől. Egy fát vettem célba és rá irányítottam minden dühömet. Nem sokáig bírta a tűzlabdákat. Ezután egy másikat vettem célba és addig rúgtam és ütöttem ököllel, amíg a vér ki nem buggyant az öklömből.

Ekkor valaki hátulról rám vetette magát. Először ordítottam és támadni akartam, de aztán rájöttem, hogy Damus az. A kiabálás hangos sírásba ment át. A földre rogytam és csak sírtam. Pár perc után úgy éreztem, végre sikerült megnyugodnom és szembe fordultam vele.

- Sajnálom.- hüppögtem. Szégyelltem magam, hogy ennyi ideig sem bírtam a szörnyeteget visszatartani.

- Semmi baj. Itt vagyok, most már minden rendben lesz.- Szorosan magához ölelt és megint egy dalt kezdett dúdolni.

Kis idő múlva kibontakoztam az öleléséből és felálltam. Leporoltam a ruhámat, vettem egy mély levegőt és megint nyugodtnak éreztem magam.

- Jól van. Kész vagyok. Mennem kell a második órámra, mert nem akarok már az első napomon késni.- próbáltam mosolyogni, de nem sok sikerrel ment. Rettegtem ettől az órától. Mivel nekem is részt kellett vennem a Dimúrok óráin ezért most jött az Edwardékkal való óra.

- Ha akarod, veled megyek.- szólalt meg Damus.- Biztosan menni fog. Ott leszek és figyelek. Ha meg úgy érzed valami gond van, csak szólj és azonnal eljövünk.

- Jól van. Akkor induljunk.- visszamentünk. A szobámban gyorsan átöltöztem az órához. Majd rohantunk, hogy el ne késsünk. Szerencsére pont csöngetésre értünk be a nagy torna terembe. Most jóval több testőr volt itt, és mind minket figyelt. Nagyon megijedtem.