24. MEGFAGYOTT ÉRZELMEK
Leszálltam Luneről és szembeálltam vele. Kíváncsian nézett rám. A szemeiben ott volt minden. Fájdalom, aggódás, szeretet, hiány, gyűlölet és a viszontlátás boldogsága. Emlékezett rám. Én mégis elfelejtettem. Megöleltem és az arcom a sörényébe temettem, úgy zokogtam tovább.
Ahogy minél jobban sírtam, egyre több emlék tört fel a tudatalattimból. Láttam, ahogy Sky felemeli a kisbabát. Én voltam az a kisbaba. A nevén szólította. Az én nevemen. Most alaposabban elmerültem az emlékben. Gyönyörűen nézett ki. Hosszú csokoládébarna haja volt és szép zöldes sárga szemei. Az arca akár az enyém. Látszott, hogy indián vér csörgedezik benne. Egy szobába sétált be a kisbabával. Lucas odafordult és megcsókolta. Magas, haja étcsokoládé színű volt. Ugyanolyan sötétbarna szemekkel, mint az enyémek. Izmos volt és benne is indiánvér csorgott. Ők voltak a szüleim. Soha nem beszélhetek már velük. De az emlékek mindig itt lesznek és ez a legfontosabb. A szüleimtől lehet, hogy elszakítottak, de az emlékeimtől sosem fognak.
Felemeltem a fejem és az égre néztem. A hold beragyogta az eget. Végig simítottam azon a helyen, ahol Lune sebe lehetett mikor megsebesült és bizsergést éreztem. Begyógyították. Sky volt, az édesanyám. Puszit nyomtam Lune fejére és lefeküdtem. A holdat és az eget néztem. A szüleimre gondoltam, és arra, hogy mennyire szerettek. Nem fogok nekik csalódást okozni. Ezzel a gondolattal aludtam el ott a mező közepén.
Reggel a saját ágyamban ébredtem. Üresnek éreztem magam belül. Tudtam, hogy amit Nio és Damus követett el ellenem sosem fogom megbocsátani nekik, de mégis fájt. Szerettem őket.
Kimásztam az ágyból, és robotszerűen működtem. Gabyék próbáltak felvidítani a reggelinél meg az iskolában is a tanórák közben, azonban nem sok sikerrel. Alig vártam, hogy végre Lune-nal lehessek. Bementem az istállóba és kivételesen felnyergeltem a lovam. Bár Mistery mondta, hogy nekem nem kell részt vennem az órán, én mégis ezt tettem. Most Orion csipkelődő megjegyzései sem érdekeltek. Nem volt nehéz az órai anyag, még csukott szemmel is megcsinálom máskor, most azonban le akartam foglalni magam. Direkt kijavítottam még a legapróbb hibámat is. Míg mások azzal voltak elfoglalva, hogy vágta közben elengedjék a ló kantárát, én az egyensúlyra, helyes tartásra és egyebekre figyeltem.
2 hosszú és kimerítő lovaglással töltött óra után kivételesen örültem annak, hogy ma már nem kell többet lovagolnom. Lecsutakoltam Lune-t és kiengedtem a nap hátralévő részére, nem akartam bezárni. Az olyan lett volna, amit velem tettek. Erre a gondolatra akaratlanul is könnyek szöktek a szemembe.
- Mi van Hope? Tán ennyire szörnyű, hogy te sem vagy mindenben annyira jó?- kaptam az élcelődő megjegyzést Oriontól.
- El kell, hogy szomorítsalak kiscsillag!- ezt a szót, kifejezetten hangsúlyoztam- Én még álmomban is, jobban csinálok mindent, mint te teljes koncentrációban!
Elégedettséggel nyugtáztam azt az arcot, amit vágott. Már indultam volna kifelé mikor utánam szólt.
- Lehet, hogy jobb lovas vagy, de az én legalább ismerem a szüleimet és bármikor beszélhetek velük.- talált süllyedt. Megtalálta a gyenge pontom. A lábaim összecsuklottak. Valaki azonban elkapott és felsegített. Megdermedtem. Damus volt. Nem néztem rá. Nem szóltam egy szót sem. Tovább indultam. Felmentem a szobámba és az ágyamra dőltem, úgy zokogtam tovább.
Így teltek az elkövetkezendő napok, majd hetek is. Azon kívül, hogy órákra jártam és az alapvető szükségleteimet, mint az evés-ivás és tisztálkodás, elláttam. Minden időmet a szomorúság töltötte be. Ha végképp kiszáradtak a könnycsatornáim, olyankor Lune-nal kimentem a mezőre és hagytam, hogy a magány és a szomorúság teljesen magával ragadjon.
- Ebből elég.- rázott meg valaki. Épp a szokásos mezei semmittevésemet folytattam, mikor nagy meglepetésemre Bella rázott fel.
- Mit akarsz?- kérdeztem, teljesen érzelemmentes hangon.
- Azt, hogy ezt fejezd be. Ez nem megoldás Hope! Lehet, hogy Damus és Nio hibát követtek el azzal, hogy nem szóltak neked a szüleidről, de csak meg akartak ezzel védeni.
- Mit tudsz te erről? Te ismerted a szüleidet és a saját gyereked is ismer. Sosem kellett elszakadnod attól, akit szeretsz.- mondtam. Féltem, ha többet is mondok, akkor már érzelmek is vegyülnek a szavakba. Eddig jól meg voltam nélkülük. Nem kellenek most ezek.
- Tévedsz.- meglepetten néztem rá.- Tudod, mikor még ember voltam, a 18. születésnapomat Edwardéknál tartottuk. Elvágtam a kezem és Jasper rám támadt. Edward azt hitte, hogy ha elmennek, nekem tesz jót vele. Ugyanezt éreztem én is, mint te. Hónapokig. De nekem ott volt Jacob. Végül egy szerencsétlen balesetnek köszönhetően Edward visszajött, azóta el sem engedjük egymást.- furcsa volt ezt Bellától hallani. Nem bírtam elképzelni, hogy Edward elhagyja.
- Szép történet. Végeztél?- nem engedhettem meg magamnak, hogy érezzek. Az túl fájdalmas.
- Majd rájössz idővel, mit veszítesz. Csak vigyázz, nehogy túl késő legyen.- Felállt és elindult az erdő felé. Láttam, hogy Alice-el beszél és csóválja a fejét. Teljesen összezavarodtam.
Felültem Lune hátára és visszavágtattam a kertbe. Besétáltam az iskolába. Ettem valamit, majd felmentem a szobámba és a napi sírós műsort csináltam. Aztán felkeltem és megírtam a leckémet. Szerencsémre érzelmek nélkül könnyebb tanulni. Így kitűnő voltam. Még a harcművészeti órákon is remekeltem. Rájöttem, hogy érzelmek nélkül profibb gyilkoló gép lehet az ember. Nem érdekel, hogy kit ölsz meg, csak megölöd és mész tovább. Épp ez a gondolatmenet folyt le bennem, miközben sokadszorra terítettem le Shadowt. Szegénynek nehezebb dolga volt most velem, mert túl komolyan vettem a harc dolgot. Addig gyakoroltam egy-egy rúgást vagy ütést, amíg nagyrészt ki nem dőlt szegény. Én mindig megúsztam annyival, hogy véresre püföltem a végtagjaimat.
- Megint nyertem.- jelentettem ki, nem büszkén, hanem tényszerűen.
- Hope.- Lépett oda hozzám Edward. Nem tudta mikre gondolok, hiszen amióta ennyire fagyos lettem, tökéletes gondolat pajzzsal rendelkezem és az érzelmeimet, teljesen elnyomtam, így Jasper életét is megkönnyítettem.
- Úgy látom, Shadow már nem ellenfél neked. Itt az ideje, hogy levizsgázz.- mondta teljes egyszerűséggel.
- Most?
- Igen. A feladat annyi, hogy kerülj olyan pozícióba, mikor az ellenfél harcképtelen és megadhatod a kegyelemdöfést. Bármi megengedett.- bólintottam. Nem kellett más csak egy tőr. Szerencsére Noah nekem adta, amivel anno majdnem kinyírt. Ezt használom az óta is.
Pár perc kellett csak, hogy összeszedjem magam, és energiát gyűjtsek kint a levegőn. Visszamentem és intettem Edwardnak, hogy kész vagyok. Kíváncsi voltam, kit kapok ellenfélnek. Bárcsak visszaléptem volna. Damus lépett be az ajtón. Edward mindkettőnket odahívott a küzdőtér közepére.
- Nos, Hope itt az ellenfeled.- Nem éreztem semmit szerencsére. Fagyos tekintettel biccentettem, de egy szót sem szóltam. Damus hitetlenkedve nézett rám, de tudomásul vette, hogy már nem az a régi törékeny kislány áll előtte, mint régen.
- Hope. Ne az érzelmeid irányítsanak harc közben. Gondolkodj hideg fejjel. Mintha az életed múlna rajta.- mondta Edward.
- Ne aggódj. Hidegvérrel fogok gyilkolni.- Sarkon fordultam és a küzdőtér szélére mentem, hogy felkészüljek.
Most az egyszer elengedtem a gondolat pajzsomat. Azt akartam, hogy Edward hallja minden egyes gondolatomat. Morák gyilkolására képeztek ki, és most épp egy ellen küzdök. Milyen ironikus. Láttam Edward arcán, hogy hallja, amit gondolok és hezitál. Nem fog megállítani. Nem vártam meg, míg Edward elindítja a küzdelmet. Támadtam. Hidegfejjel küzdöttem. Ha Damus képes lett volna izzadni, most úszna benne. Én viszont teljesen fitt voltam. Végül leterítettem. Egy tűzlabdát idéztem elő. Sarokba szorítottam és csak rá kellett volna dobnom. Jól van hideg fej. Gyerünk Hope. Meg tudod tenni! Hazudott neked. Elárult. Megérdemli, hiszen csak egy mora! Felnéztem a szemeibe. Nem félt. Várta a halált. Szinte könyörgött érte. Szemeiben fájdalom tükröződött. Végül eloltottam a labdát és elindultam kifelé, de azért még visszakézből elhajítottam a tőrt. Pontosan a mellkasa közepébe talált. Elismerően nyugtáztam.
- Megtettem Edward. Átmentem?- bólintott.
- Átmentél. Most már hidegvérű gyilkos vagy. Bárkit képes leszel ezek után megölni lelkiismeret-furdalás nélkül. Gratulálok.
- Köszönöm a dicsérő szavakat Edward.- végignéztem a termen és mindenki döbbenten nézett vissza rám. Aztán Damusra néztem és egy könnycsepp gurult le az arcomon. Elindultam a szobámba. Kész voltam harcolni bármilyen vérszopó vagy Volturi tag ellen. Azon gondolkodtam, hogy holnap esetleg jelentkezem Lunánál, hogy engedjen ki terepre. Épp lefürödtem és átöltöztem, mikor kopogtak az ajtón.
- Tessék.
- Csak a tőrödet hoztam vissza.- ő volt. Egy pillanatra megint azt éreztem, mint régen, de elnyomtam.
- Kösz. Tedd le az ágyra.- azt hittem kiment de még mindig ott állt.
- Van még valami?
- Megváltoztál Hope. Olyan hideg és érzéketlen lettél.
- Lehetséges Damus. Megváltoztam. Harcos lettem. Nem maradtam törékeny kiválasztott. Elértem, hogy tiszteljenek, és büszke vagyok rá.- nagyon mélyen legbelül éreztem, hogy igaza van, de nem engedhettem meg magamnak az ilyesfajta érzelmeket.
- Holnap elmegyek.- elmegy.- Örökre Hope. Nem jövök vissza soha többet.
- A magad ura vagy Damus. Azt teszel, amit akarsz. Én nem gátollak meg benne.- majd elsétáltam mellette és kimentem a szobából. Elmegy, és sosem látom újra. Miattam, megy el. Igaza van. Megváltoztam. Szörnyű vagyok. Ez az én sorsom. A magány. Magányos harcos a nagyvilágban. Ha ő elmegy, akkor már tényleg nincs értelme a védelmemnek. Most azonban megkerestem Clair de Lune-t és kilovagoltam a mezőre. Megvártam, míg besötétedik és csak a csillagos eget bámultam. Éreztem, hogy valaki figyel, de nem foglalkoztam vele. Engedtem magamnak, hogy a könnyeim és az érzelmeim elárasszanak. Még egyszer utoljára aztán soha többet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése