Holdfény Akadémia - 25. fejezet

25. MEGBOCSÁTÁS

Nagy meglepetésemre azonban valaki elindult felém. Felnéztem és rá kellett jönnöm, hogy nem olyasvalaki, akire számítottam. Egy vérszopó. Már megint. Letöröltem a könnyeimet és felpattantam. Kész voltam harcolni, sőt egy kis izgalom is volt benne, hogy még csak keresnem sem kell, egyből föltálalja magát az első áldozatom.

Lune idegesen lóbálta a fejét. Érezte, hogy ebből gond lesz. Aztán rájöttem, hogy miért. Nem egyedül jött. Heten voltak. Azért majd utána járok, hogy a fenébe jutnak ezek ide be.

- Lune, keresd meg Noaht és hívj segítséget!- majd rácsaptam a farára és elvágtatott.

- Hát tényleg igaz, amit a hercegnőről mondanak.- jött még közelebb az első vámpír.

- Miért, mit mondanak? Remélem semmi rosszat!- mosolyogtam gúnyosan.

- Ha úgy vesszük nem.- mosolygott ő is ugyanúgy.- Azt mondják, kitanultad a harcművészetet. Te nem vagy olyan, mint a többi kiválasztott Hope. Te többre vagy hívatott, mint, hogy egy iskolában bujkálj olyanok között, akik csak fájdalmat okoztak neked.

- Mit tudsz te arról, hogy ki okoz nekem fájdalmat?- tudtam, mire gondol, de nem vehetik észre a gyenge pontomat.

- Adunk egy lehetőséget kislány. Állj a Volturi oldalára, és nem esik bajod. Viszont ha nemet mondasz, akkor…

- Várj. Kitalálom. Csak nem meg akartok ölni?- nevettem fel keserűen.

- Milyen gyorsan vág az eszed. Nos, mi a válaszod?- körbenéztem. Nem volt menekülési lehetőség, csak a harc. Viszont ha már itt úgysem érhet semmi jó, nem mindegy, hogy melyik oldalon állok?

- Megfontolandó a kérdés, kedves mora barátom.

- Hívj csak Billnek.- milyen kedves. Még be is mutatkozik. Lehet minden megölt mora nevét jegyzetelnem kéne.

- Nos kedves Bill, azt hiszem döntöttem. Lehet, hogy teljesen fölöslegesen vagyok itt, hiszen még itt sem hagytok békén, és különben is már nincs mit veszítenem. Megmondom őszintén ez egy nagyon fogós kérdés. Azonban eldöntöttem.- egy tűzlabdát gyújtottam és az egyik vérszopóra dobtam. Egy kilőve.

- Ez a válaszom neked Bill. És a Volturi meg elmehet, ahova akar, mert nem állok sosem az ő oldalukra.- nevettem, mire tettetett szomorúsággal csóválta a fejét.

- Kár. Igazán nagy kár. De te döntöttél így.

Nekem támadt, de gyorsabb voltam. Eltűnt, de épp elég bajom volt a többiekkel. Eldobtam egy pár tűz labdát, de csak kettő ért célba. Így is voltak még hárman, meg Bill a vezetőjük. Mivel a tőröm nem volt nálam, ezért egy fokkal nehezebb volt. Az egyik szemét disznó a hátamra ugrott, de gyorsan kapcsoltam, így lerántottam és letéptem a fejét. Aztán jött a tűz labda. Már csak, összesen 3.

- Gyerünk srácok. Csak ennyi telik tőletek? Pedig még csak be sem melegedtem.- Gyanúsan mosolyogtak. Ezzel kicsit megzavarodtam. Aztán rájöttem. Bill és a másik kettő nem átlagos vérszopó, hanem nekik is van különleges erejük. A következő pillanatban egy fának vágódtam. A bordáim fele eltörött, meg persze egy fa is kidőlt. Felpattantam és nem foglalkoztam a fájdalommal. Villámgyorsan ott termettem a háta mögött. Meggyújtottam a tűzlabdát és arcon csaptam vele. Már csak kettő. Nem figyeltem, ezért a másik kigáncsolt és rám vetette magát, azonban lerúgtam magamról. Érdekes módon nem támadt vissza. Valaki más harcolt vele. Most már csak Bill állt az utamban. Dühösen kezdtem a támadást, de kitért előlem és gyorsabb volt. Belemart a vállamba. Nem éreztem a fájdalmat csak dühöt. Megpördültem és már jött is felém. Olyan erővel rúgott meg, hogy egy pillanatra kiszorult belőlem a levegő. Aztán felém hajolt.

- Biztosan nem akarsz át állni a mi oldalunkra?

- Abból nem esztek!- most én rúgtam bele egy óriásit. Felálltam bár a rúgástól biztosan eltörött a bokám. Csak pár méterre volt, de felpattant és a hátam mögé került. Kirúgta a térdem, és a földre rogytam. Éreztem, ahogy belevájja a fogait a húsomba. Utolsó energiámmal meggyújtottam egy tűzlabdát és a hasába nyomtam. Vége lett.

Örömmel nyugtáztam, hogy megöltem 6 vámpírt. Igazán szép munka Hope. Azonban most inkább a sérüléseimmel kezdtem el foglalkozni. Hallottam a sietős lépteket. Tudtam, hogy ki az.

- Ne fáradj. Jól vagyok.- mondtam fel sem nézve.

- De hát megharapott! Kétszer is.

- Megesik.- Most már felnéztem rá. Damus aggódó tekintettel nézett rám.

Hirtelen megláttam mögötte az utolsó vámpírt. Egy tűzlabdát dobtam rá. Damus holtsápadt lett. Mármint még annál is jobban elsápadt, mint amilyen eredetileg.

- Ne aggódj, sosem ártanék neked!- mondtam, miközben a töréseimet gyógyítottam.

- Pedig megérdemelném.

- Ne mondj ilyet!- rájöttem, nincs vissza út. Nem csinálhatom ezt tovább. Szeretem őt, és túl kell lépnem a múlton, vagy elveszítem. Örökre.

Éreztem, hogy letérdel mellém, de nem néztem rá. A vállamon lévő harapással foglalkoztam. Az a bunkó vámpír jó kora sebet ejtett rajtam. Végre sikerült begyógyítanom és a másikat is könnyű volt. Most már felnéztem rá. Belenéztem, azokba a szomorú borostyán szemekbe. Nem hagyhatom, hogy elmenjen! Hirtelen könnyek tengere árasztotta el a szememet.

- Sajnálom!- hüppögtem és hozzábújtam. Mélyen beszívtam az illatát és hagytam, hogy a fáradtságtól elnyomjon az álom.

Másnap korán ébredtem. A saját szobámban voltam. Álmodtam. Gondoltam magamban és a szokásos depis hangulatomban készülődtem. Magamra kaptam egy farmert meg egy pólót és kifésültem a hajam. Kivételesen elidőztem a tükör előtt. Tényleg sokat változtam. Meg erősödtem, és sokkal erősebbek lettek a vonások az arcomon. Viszont nem láttam azt a fényt a szemeimben, mint régen. Valami hiányzott. Egy alakot láttam meg a tükörben. Damus.

Megfordultam és egyből a nyakába ugrottam, és olyan erősen szorítottam magamhoz, ami minden erőmből kitellett. Szegényt sikerült feldöntenem, de nem érdekelt. Nem akartam, hogy elmenjen. Nem mehet el. Lehámozta a karjaimat a nyakáról. Valljuk be, azért mégis csak erősebb nálam. Most egymással szemben voltunk, csak én épp rajta ültem.

- Kérlek, ne menj el! Nem bírnám ki. Sajnálom, hogy annyira elviselhetetlen voltam, de ígérem, többet nem teszem, csak ne menj el!- szipogtam megint a könnyeimmel küzdve.

Melegen mosolygott és letörölte a könnyeimet.

- Jól van. Először is nyugodj meg! Amint látod, még itt vagyok. És ígérem, nem megyek el, csak ha te akarod.

- Maradj itt! Örökre, velem.

- Parancsot értettem!- ezen, mindketten elnevettük magunkat. Lemásztam róla és átültünk az ágyamra. Szorosan hozzábújtam. Egy darabig csönd volt és csak élveztük egymás jelenlétét, majd félve megkérdeztem.

- Milyenek voltak?- felnéztem rá és láttam zavart pillantását.- A szüleim.

- Értem. Hát nézzük csak. Édesanyád nagyon kedves, és mindenkin segíteni akart. Ugyanakkor rendkívül tehetségesen harcolt is. Apád meg egy derék Vardím volt. Igazságos, de az ellenségeivel könyörtelen. Ők ketten egy igazán ütős páros voltak. Amikor megérkeztél, egy pillanatra sem hagytak magadra. Te voltál a szemük fénye. Sky egyszerűen imádott. Már akkor is nagyon szép voltál. Szépségedet biztos édesanyádtól örökölted.- ittam a szavait. Kicsit elszomorított, hogy többet tud a szüleimről, mint én, aki a lányuk vagyok.

- Bár csak több időt tölthettem volna velük!

- Hidd el, nekem sem volt könnyű meghozni azt a döntést, de a te érdekeidet kellett szem előtt tartanunk. Ha ott maradtál volna, biztosan nem éled meg a másnapot.

- Kik ölték meg őket?- kérdeztem kíváncsian. Damus arca megfeszült.- Tudni akarom, ki felelős a szüleim haláláért!

- Jól van. De ne húzd fel magad. Ismered őket, legalábbis találkoztál már velük.- meglepődve néztem rá.- Alec és Jane. Noah szülei árulták el őket.

- Ezt nem hiszem el!- Nagyon mérges lettem. Egy hajszál választott el attól, hogy megölhessem a szüleim gyilkosait. Szegény Noaht sajnáltam. Azzal a tudattal élni együtt, hogy a szüleid segítettek megölni az egyik barátod szüleit.

- Rendben. Meg fogom őket keresni.- álltam fel.

- Nem fogod. Nem ismered őket. Nem tudod mire képesek.- nézett rám ellentmondást nem tűrően Damus.

- Oké.- engedtem.- Majd még visszatérünk rá, most viszont még egy pár embertől bocsánatot kell kérnem.

- Veled menjek?

- Ezt egyedül kell elintéznem.

- Rendben.- magához húzott és forrón megcsókolt. Hirtelen megállt körülöttünk az idő és csak mi voltunk. Aztán vége szakadt. Cinkosan mosolygott, majd már csak homályos alakját láttam.

Elindultam és szép sorjában mindenkitől bocsánatot kértem. Szerencsére a barátaim megértők voltak. Noaht is megnyugtattam, hogy amit a szülei tettek nem az ő hibája és egy pillanatig sem haragudtam rá. Már csak Cullenék és Nio volt hátra. Bekopogtam a lakosztályuk ajtaján, majd benyitottam. Ott volt mindenki. Még a farkasok és Nio is. Nagy meglepetésemre Nio és Jacob nyugodtan beszélgettek. Azonban miután észrevettek mindenki néma csendben várta mi fog történni.

- Sziasztok! Ezúton is szeretnék tőletek elnézést kérni. Nem kellett volna így felfújnom a dolgot. Tudom, hogy csak jót akartatok, de úgy tűnik kicsit nehéz a felfogásom.- Ezen mindenki nevetett és örömmel nyugtáztam, hogy ez afféle bocsánat elfogadás volt a részükről. Azonban Nio nem nevetett. Szoborszerű hatást keltett, ahogy engem bámult. Odasétáltam. Ettől kicsit meglepődött.

- Szeretném, ha vigyáznál rám.- mosolyogtam, majd megöleltem. Először mereven ült majd szép lassan felengedett és viszonozta az ölelést.

- Azt hittem már sosem kéred meg.- súgta a fülembe.

Még beszélgettünk egy darabig, majd visszamentem a szobámba és ledőltem. Ma valahogy furcsán lefárasztott, hogy megint a régi voltam. Már épp lecsukódtak a szemeim, mikor Damus jött be. Odahívtam magamhoz és hozzábújva aludtam el.

ÚJ SZTORI!!!!

Sziasztok!

Hamarosan fent lesz egy általam írt új fanfiction történet. Ez a twilight alapján, a Breaking Dawn után játszódik kb. 100 évvel. Egyelőre ennyit árulok el. Pár nap múlva már megtekinthető lesz az oldal, és a Prológus is fel kerül.

üdv.: Hope:-)

Holdfény Akadémia - 24. fejezet

24. MEGFAGYOTT ÉRZELMEK

Leszálltam Luneről és szembeálltam vele. Kíváncsian nézett rám. A szemeiben ott volt minden. Fájdalom, aggódás, szeretet, hiány, gyűlölet és a viszontlátás boldogsága. Emlékezett rám. Én mégis elfelejtettem. Megöleltem és az arcom a sörényébe temettem, úgy zokogtam tovább.

Ahogy minél jobban sírtam, egyre több emlék tört fel a tudatalattimból. Láttam, ahogy Sky felemeli a kisbabát. Én voltam az a kisbaba. A nevén szólította. Az én nevemen. Most alaposabban elmerültem az emlékben. Gyönyörűen nézett ki. Hosszú csokoládébarna haja volt és szép zöldes sárga szemei. Az arca akár az enyém. Látszott, hogy indián vér csörgedezik benne. Egy szobába sétált be a kisbabával. Lucas odafordult és megcsókolta. Magas, haja étcsokoládé színű volt. Ugyanolyan sötétbarna szemekkel, mint az enyémek. Izmos volt és benne is indiánvér csorgott. Ők voltak a szüleim. Soha nem beszélhetek már velük. De az emlékek mindig itt lesznek és ez a legfontosabb. A szüleimtől lehet, hogy elszakítottak, de az emlékeimtől sosem fognak.

Felemeltem a fejem és az égre néztem. A hold beragyogta az eget. Végig simítottam azon a helyen, ahol Lune sebe lehetett mikor megsebesült és bizsergést éreztem. Begyógyították. Sky volt, az édesanyám. Puszit nyomtam Lune fejére és lefeküdtem. A holdat és az eget néztem. A szüleimre gondoltam, és arra, hogy mennyire szerettek. Nem fogok nekik csalódást okozni. Ezzel a gondolattal aludtam el ott a mező közepén.

Reggel a saját ágyamban ébredtem. Üresnek éreztem magam belül. Tudtam, hogy amit Nio és Damus követett el ellenem sosem fogom megbocsátani nekik, de mégis fájt. Szerettem őket.

Kimásztam az ágyból, és robotszerűen működtem. Gabyék próbáltak felvidítani a reggelinél meg az iskolában is a tanórák közben, azonban nem sok sikerrel. Alig vártam, hogy végre Lune-nal lehessek. Bementem az istállóba és kivételesen felnyergeltem a lovam. Bár Mistery mondta, hogy nekem nem kell részt vennem az órán, én mégis ezt tettem. Most Orion csipkelődő megjegyzései sem érdekeltek. Nem volt nehéz az órai anyag, még csukott szemmel is megcsinálom máskor, most azonban le akartam foglalni magam. Direkt kijavítottam még a legapróbb hibámat is. Míg mások azzal voltak elfoglalva, hogy vágta közben elengedjék a ló kantárát, én az egyensúlyra, helyes tartásra és egyebekre figyeltem.

2 hosszú és kimerítő lovaglással töltött óra után kivételesen örültem annak, hogy ma már nem kell többet lovagolnom. Lecsutakoltam Lune-t és kiengedtem a nap hátralévő részére, nem akartam bezárni. Az olyan lett volna, amit velem tettek. Erre a gondolatra akaratlanul is könnyek szöktek a szemembe.

- Mi van Hope? Tán ennyire szörnyű, hogy te sem vagy mindenben annyira jó?- kaptam az élcelődő megjegyzést Oriontól.

- El kell, hogy szomorítsalak kiscsillag!- ezt a szót, kifejezetten hangsúlyoztam- Én még álmomban is, jobban csinálok mindent, mint te teljes koncentrációban!

 Elégedettséggel nyugtáztam azt az arcot, amit vágott. Már indultam volna kifelé mikor utánam szólt.

- Lehet, hogy jobb lovas vagy, de az én legalább ismerem a szüleimet és bármikor beszélhetek velük.- talált süllyedt. Megtalálta a gyenge pontom. A lábaim összecsuklottak. Valaki azonban elkapott és felsegített. Megdermedtem. Damus volt. Nem néztem rá. Nem szóltam egy szót sem. Tovább indultam. Felmentem a szobámba és az ágyamra dőltem, úgy zokogtam tovább.

Így teltek az elkövetkezendő napok, majd hetek is. Azon kívül, hogy órákra jártam és az alapvető szükségleteimet, mint az evés-ivás és tisztálkodás, elláttam. Minden időmet a szomorúság töltötte be. Ha végképp kiszáradtak a könnycsatornáim, olyankor Lune-nal kimentem a mezőre és hagytam, hogy a magány és a szomorúság teljesen magával ragadjon.

- Ebből elég.- rázott meg valaki. Épp a szokásos mezei semmittevésemet folytattam, mikor nagy meglepetésemre Bella rázott fel.

- Mit akarsz?- kérdeztem, teljesen érzelemmentes hangon.

- Azt, hogy ezt fejezd be. Ez nem megoldás Hope! Lehet, hogy Damus és Nio hibát követtek el azzal, hogy nem szóltak neked a szüleidről, de csak meg akartak ezzel védeni.

- Mit tudsz te erről? Te ismerted a szüleidet és a saját gyereked is ismer. Sosem kellett elszakadnod attól, akit szeretsz.- mondtam. Féltem, ha többet is mondok, akkor már érzelmek is vegyülnek a szavakba. Eddig jól meg voltam nélkülük. Nem kellenek most ezek.

- Tévedsz.- meglepetten néztem rá.- Tudod, mikor még ember voltam, a 18. születésnapomat Edwardéknál tartottuk. Elvágtam a kezem és Jasper rám támadt. Edward azt hitte, hogy ha elmennek, nekem tesz jót vele. Ugyanezt éreztem én is, mint te. Hónapokig. De nekem ott volt Jacob. Végül egy szerencsétlen balesetnek köszönhetően Edward visszajött, azóta el sem engedjük egymást.- furcsa volt ezt Bellától hallani. Nem bírtam elképzelni, hogy Edward elhagyja.

- Szép történet. Végeztél?- nem engedhettem meg magamnak, hogy érezzek. Az túl fájdalmas.

- Majd rájössz idővel, mit veszítesz. Csak vigyázz, nehogy túl késő legyen.- Felállt és elindult az erdő felé. Láttam, hogy Alice-el beszél és csóválja a fejét. Teljesen összezavarodtam.

Felültem Lune hátára és visszavágtattam a kertbe. Besétáltam az iskolába. Ettem valamit, majd felmentem a szobámba és a napi sírós műsort csináltam. Aztán felkeltem és megírtam a leckémet. Szerencsémre érzelmek nélkül könnyebb tanulni. Így kitűnő voltam. Még a harcművészeti órákon is remekeltem. Rájöttem, hogy érzelmek nélkül profibb gyilkoló gép lehet az ember. Nem érdekel, hogy kit ölsz meg, csak megölöd és mész tovább. Épp ez a gondolatmenet folyt le bennem, miközben sokadszorra terítettem le Shadowt. Szegénynek nehezebb dolga volt most velem, mert túl komolyan vettem a harc dolgot. Addig gyakoroltam egy-egy rúgást vagy ütést, amíg nagyrészt ki nem dőlt szegény. Én mindig megúsztam annyival, hogy véresre püföltem a végtagjaimat.

- Megint nyertem.- jelentettem ki, nem büszkén, hanem tényszerűen.

- Hope.- Lépett oda hozzám Edward. Nem tudta mikre gondolok, hiszen amióta ennyire fagyos lettem, tökéletes gondolat pajzzsal rendelkezem és az érzelmeimet, teljesen elnyomtam, így Jasper életét is megkönnyítettem.

- Úgy látom, Shadow már nem ellenfél neked. Itt az ideje, hogy levizsgázz.- mondta teljes egyszerűséggel.

- Most?

- Igen. A feladat annyi, hogy kerülj olyan pozícióba, mikor az ellenfél harcképtelen és megadhatod a kegyelemdöfést. Bármi megengedett.- bólintottam. Nem kellett más csak egy tőr. Szerencsére Noah nekem adta, amivel anno majdnem kinyírt. Ezt használom az óta is.

Pár perc kellett csak, hogy összeszedjem magam, és energiát gyűjtsek kint a levegőn. Visszamentem és intettem Edwardnak, hogy kész vagyok. Kíváncsi voltam, kit kapok ellenfélnek. Bárcsak visszaléptem volna. Damus lépett be az ajtón. Edward mindkettőnket odahívott a küzdőtér közepére.

- Nos, Hope itt az ellenfeled.- Nem éreztem semmit szerencsére. Fagyos tekintettel biccentettem, de egy szót sem szóltam. Damus hitetlenkedve nézett rám, de tudomásul vette, hogy már nem az a régi törékeny kislány áll előtte, mint régen.

- Hope. Ne az érzelmeid irányítsanak harc közben. Gondolkodj hideg fejjel. Mintha az életed múlna rajta.- mondta Edward.

- Ne aggódj. Hidegvérrel fogok gyilkolni.- Sarkon fordultam és a küzdőtér szélére mentem, hogy felkészüljek.

Most az egyszer elengedtem a gondolat pajzsomat. Azt akartam, hogy Edward hallja minden egyes gondolatomat. Morák gyilkolására képeztek ki, és most épp egy ellen küzdök. Milyen ironikus. Láttam Edward arcán, hogy hallja, amit gondolok és hezitál. Nem fog megállítani. Nem vártam meg, míg Edward elindítja a küzdelmet. Támadtam. Hidegfejjel küzdöttem. Ha Damus képes lett volna izzadni, most úszna benne. Én viszont teljesen fitt voltam. Végül leterítettem. Egy tűzlabdát idéztem elő. Sarokba szorítottam és csak rá kellett volna dobnom. Jól van hideg fej. Gyerünk Hope. Meg tudod tenni! Hazudott neked. Elárult. Megérdemli, hiszen csak egy mora! Felnéztem a szemeibe. Nem félt. Várta a halált. Szinte könyörgött érte. Szemeiben fájdalom tükröződött. Végül eloltottam a labdát és elindultam kifelé, de azért még visszakézből elhajítottam a tőrt. Pontosan a mellkasa közepébe talált. Elismerően nyugtáztam.

- Megtettem Edward. Átmentem?- bólintott.

- Átmentél. Most már hidegvérű gyilkos vagy. Bárkit képes leszel ezek után megölni lelkiismeret-furdalás nélkül. Gratulálok.

- Köszönöm a dicsérő szavakat Edward.- végignéztem a termen és mindenki döbbenten nézett vissza rám. Aztán Damusra néztem és egy könnycsepp gurult le az arcomon. Elindultam a szobámba. Kész voltam harcolni bármilyen vérszopó vagy Volturi tag ellen. Azon gondolkodtam, hogy holnap esetleg jelentkezem Lunánál, hogy engedjen ki terepre. Épp lefürödtem és átöltöztem, mikor kopogtak az ajtón.

- Tessék.

- Csak a tőrödet hoztam vissza.- ő volt. Egy pillanatra megint azt éreztem, mint régen, de elnyomtam.

- Kösz. Tedd le az ágyra.- azt hittem kiment de még mindig ott állt.

- Van még valami?

- Megváltoztál Hope. Olyan hideg és érzéketlen lettél.

- Lehetséges Damus. Megváltoztam. Harcos lettem. Nem maradtam törékeny kiválasztott. Elértem, hogy tiszteljenek, és büszke vagyok rá.- nagyon mélyen legbelül éreztem, hogy igaza van, de nem engedhettem meg magamnak az ilyesfajta érzelmeket.

- Holnap elmegyek.- elmegy.- Örökre Hope. Nem jövök vissza soha többet.

- A magad ura vagy Damus. Azt teszel, amit akarsz. Én nem gátollak meg benne.- majd elsétáltam mellette és kimentem a szobából. Elmegy, és sosem látom újra. Miattam, megy el. Igaza van. Megváltoztam. Szörnyű vagyok. Ez az én sorsom. A magány. Magányos harcos a nagyvilágban. Ha ő elmegy, akkor már tényleg nincs értelme a védelmemnek. Most azonban megkerestem Clair de Lune-t és kilovagoltam a mezőre. Megvártam, míg besötétedik és csak a csillagos eget bámultam. Éreztem, hogy valaki figyel, de nem foglalkoztam vele. Engedtem magamnak, hogy a könnyeim és az érzelmeim elárasszanak. Még egyszer utoljára aztán soha többet.

Holdfény Akadémia - 23. fejezet

23. LEHULL A LEPEL

Nem tudom mennyi idő telt el, amíg aludtam, de arra ébredtem, hogy szakad az eső, és bőrig ázom. Gyorsan berohantam az épületbe. Eszembe jutottak a mai nap eseményei, ezért egyből a szobámba rohantam. Szerencsére Gaby még mindig ott feküdt az ágyában. Ránéztem és bár az arcán látszott, hogy fájdalmai vannak, megnyugodtam, mert mióta visszaértünk nem rosszabbodott az állapota. Legalábbis ezt hittem. Úgy gondoltam elmegyek fürödni, és átöltözöm. Azonban mikor kiléptem a fürdőszobából Gaby torkát éktelen sikolyok, és hörgések hagyták el. Homlokán gyöngyözött a veríték és az orrából vér folyt. Odarohantam és letöröltem az izzadságot a homlokáról. A vállára tettem a kezem és koncentráltam a harapott sebre. Szép lassan abbamaradtak a sikolyok és a légzése is nyugodtabb lett. Sikerült. A seb teljesen begyógyult. Gaby felült és hálásan megölelt.

- Köszönöm Hope! Azt hittem meg fogok halni!

- Azt nem hagytam volna.- mosolyogtam majd elsötétült előttem a világ.

Megint álmodtam. Ugyanaz a vámpírnő. Egy ló mellett térdelt. A ló az oldalán hatalmas sebből vérzett. A nő rátette a kezét a sebre és sárgás fény árasztott el mindent.  Pár pillanattal később a fény kihunyt és a ló életre kelt, a sebnek pedig nyoma sem volt. A nő felsegítette a lovat, majd a fülébe súgta.

- Clair de Lune segítse utadat.- majd a ló elvágtatott és a hold fényében ragyogott.

Az álom eltűnt és megint a valóságban voltam. Kinyitottam a szemem. Az ágyamban feküdtem. Felültem és meglepődve tapasztaltam, hogy Gaby ül az ágy mellett.

- Mi történt?- kérdeztem.

- Elájultál, miután meggyógyítottál.- ez az én formám, gondoltam.

- Hope, azt hiszem, kérni szeretnék valamit.- nem tudtam, mire céloz, de álltam elébe.

- Visszajöttek a többiek.- úgy ugrottam fel mintha puskából lőttek volna ki.

- Hol vannak? Miért nem ezzel kezdted?- örömöm elakadt, mikor Gaby könnyes szemeibe néztem.

- Mi a baj Gabrielle? Valakinek baja esett? Ugye nem halt meg senki?- hirtelen a legrosszabb jutott eszembe. Ha Damust elveszíteném, a szívem szakadna meg.

- Nem. Viszont a testőrök és pár farkas is csúnya harapásokat szerzett. Hope! Kérlek, segíts Dariusnak. Tudom, hogy nem valami felhőtlen a viszonyotok, de ha most nem segítesz neki, akkor örökre elveszítem!

- Semmi baj!- öleltem meg.- Persze, hogy segítek. Mondd meg, hol vannak, és mindenki sebeit begyógyítom. Nem gondolod, hogy hagyom Dariust meghalni? Akkor kivel kekeckednék állandóan?- mosolyogtam és letöröltem a könnyeit.

- Köszönöm. Te annyira jó vagy Hope! Nem is tudom, mi lenne velem nélküled!- még egyszer megöleltük egymást, majd lerohantunk az orvosi szobába. Ott volt mindenki, akit hátra hagytunk. A moráknak és Nionak semmi baja, azonban a többieknek nem egy, hanem sokkal több harapásuk és törésük, meg egyéb borzasztó sérülésük volt. A látvány rettenetes volt.

- Annyira örülök, hogy nem esett bajod!- szorított magához Damus.

- Én is örülök!- mosolyogtam.- Most azonban úgy látom, itt elkél egy kis segítség.

- Biztos vagy benne?- jött oda Carlisle.

- Teljesen. Nyugi, ha gond van, majd szólok!- mosolyogtam, majd odaléptem Dariushoz, aki mellett már ott ült Gaby és szorosan fogta a kezét.

- Látom, te aztán ki tettél magadért Darius.- látva a sérüléseit, csodálkozom, hogy még él.- Na jó, essünk neki!

Fölé emeltem a kezem és erősen koncentráltam. Már félig kész voltam, mikor kicsit megszédültem.

- Minden rendben?- fogta meg a derekam Damus.

- Persze, csak kicsit fáradt vagyok. Milyen idő van kint?- Damus döbbenten nézett rám, de a doki vette az adást és elhúzta a függönyt. Napfény áradt be az ablakon, ami kifejezetten jól jött most. Miközben a napfényben fürdőztem, éreztem, hogy megint feltöltődöm energiával. A kezem ismést Darius fölé helyeztem és most már pár perc alatt kész is voltam.

- Rendben. Kész vagyok. Darius megint egészséges vagy, mint a makk.- elindultam a következő haldokló felé, de Darius megfogta a kezem és megölelt. Furcsa volt ez tőle, mivel sosem voltunk puszi pajtások. Majd a fülemhez hajolt.

- Hope, köszönöm, hogy megmentetted Gabyt és az én életemet is! Örök hálával tartozom neked!- elengedett és Gabyhoz fordult. Felkapta és nevetve kimentek a szobából. Most Shadow következett. Ahogy elnéztem ép csontja nem maradt.

- Shadow… Azért jobban is vigyázhatnál magadra!- dorgáltam le kedvesen. Mosolygott, de a fájdalmai nagyon erősek voltak. Őt is gyorsan meggyógyítottam. Aztán jött Noah és a többiek. Fél óra alatt mindenkinek kutya baja sem volt. Rajtam kívül. Úgy omlottam Damus karjaiba, mint akit főbe lőttek.

- Elfáradtam.- jelentettem ki határozottan.

- Azt elhiszem.- majd adott egy puszit a homlokomra és felkapott. Odabújtam hozzá és mélyen beszívtam émelyítő illatát. A szobájába vitt, aminek nagyon örültem, mert most biztos csak zavarnánk Gabyékat.

- Egyet árulj el nekem Hope! Most, hogy csináltad? Olyan nyugodt voltál végig. Még csak szikráját sem vettük észre, hogy valami gond lenne.

- Nem tudom Damus. Egyszerűen most úgy éreztem ez a feladatom, hogy másoknak segítsek. Talán ez volt az, ami könnyebbé tette. Úgy éreztem, jót cselekszem.

Ezen mintha kicsit elgondolkodott volna. Hirtelen azonban máshol voltam. A vámpírnő volt megint. Egy kisbabát fogott a karjaiban. Vele szemben pedig egy férfi állt, szintén vámpír. Olyan boldogok voltak együtt. Eszembe jutott milyen is volt az én családom. Biztos, hogy rám sosem néztek ilyen szeretet teljesen. A kép hirtelen megváltozott. A kislány már nagyobb volt, úgy két éves. A fehér lovon ült, amit a vámpírnő meggyógyított. Kis kezecskéivel markolászta a ló sörényét és úgy száguldottak végig egy mezőn. Nem messze onnan a vámpírnő figyelte őket, majd ismét változott a kép. Érdekes módon itt már Damus és Nio is jelen volt. Valami fontosról beszéltek a nővel miközben a síró gyermeket próbálták csitítgatni.

- Sky, te is tudod, hogy a picinek így lesz a legjobb! El kell rejteni a Volturi elől, különben őt is megölik.- győzködte Nio.

- De nem akarom elveszíteni a kislányomat!- válaszolta a nő. Most az iménti férfi lépett be. A nő odafordult hozzá.

- Lucas, ugye te sem akarod ezt?- a nő a könnyeivel küszködött.

- Drágám, tudod, hogy nincs más választásunk! Eddig meg tudtuk védeni, de a mi erőnk is véges. Nem sodorhatjuk veszélybe a családunk utolsó leszármazottját.- a férfi szorosan megölelte a nőt, a kislány és szerelme fejére is csókot nyomott.

- Ígérem, hogy amíg csak lehet, elrejtjük a világ elől! Seattleben van egy család, amelyik segít elrejteni.- mondta Nio.

- Jól van. Akkor legyen. De amíg lehet, tartsátok ott Clair de Lune-t is. Így tudom, hogy biztonságban van az én reménységem.- a kép egyre jobban távolodott, majd felriadtam. Minden olyan zavaros lett hirtelen.

Körbenéztem és sötét volt a szobában. Egy alakot láttam meg járkálni a szobában. Damus. Felkapcsoltam az éjjeli szekrényen lévő lámpát. Rám nézett.

- Miért járkálsz?- kérdeztem, és közben letöröltem az izzadságot a homlokomról.

- Beszéltél álmodban.- az arca nagyon gondterheltnek látszott.

- Mi rossz van abban?- próbáltam terelni a témát, mert még számomra is új volt ez az álom. Túlságosan is életszerű. Mintha tényleg megtörtént volna, és nem is álom, hanem emlékkép lenne. Ki akartam szellőztetni a fejem.

- Kimegyek levegőzni.- mondtam és elindultam a kertbe. Leültem az egyik padra és észrevettem, hogy telihold van. Bár be volt borulva, a holdat mégis tisztán láttam. Eszembe jutott az a bizonyos álom, amiben a nő, vagyis Sky meggyógyította azt a fehér lovat.

Azt hittem, káprázik a szemem. Clair de Lune állt nem messze tőlem. A holdfény rásütött gyönyörű fehér szőrére. Ragyogott a holdfényben. Láttam magam előtt, ahogy a vámpírnő épp simogatja, majd rám néz. Megráztam a fejem. Az nem lehet.

Villámcsapásként ért a felismerés. Clair de Lune volt az a ló. De hát, az meg hogyan lehetséges? Visszarohantam az épületbe. Pont beleütköztem Nioba. Furcsán nézett rám.

- Ki az a Sky és Lucas? És ki volt az a kisbaba, akit el kellett rejtenetek?- Ismerte őket. A döbbent arc mögött észrevettem valami mást. Bűntudat. Nem vártam meg a válaszát. Berontottam a szobámba. Felráztam Gabyt.

- Psszt. Gaby kellj fel!

- Mi van? Már reggel van?- nézett rám elég kómásan.

- Nem még éjszaka, de kérdeznem kell valamit!- látta a kétségbeesett arckifejezésem.

- Jól van. Nyugodj meg! Mit szeretnél tudni?

- A ti szüleitek vámpírok voltak ugye?- furcsán nézett rám és bólogatott.

- Holly szülei is vámpírok igaz?- még mindig nem értette.

- Shadow és Noah rokonai is tele van Dimur vámpírokkal igaz?- kezdte kapizsgálni.

- Szóval arra akarsz kilyukadni, hogy a te szüleid miért nem vámpírok. Nem tudom Hope. Ez fizikailag lehetetlen. Csak azok hordozzák a kiválasztott gént, akiknek a szülei Vardím vámpírok. Darius említett valamit régebben egy Vardím lányról, akit emberek neveltek fel, de nem hiszem, hogy…- lefagyott. Rám nézett és már ő is értette. Én voltam az a kisbaba. Engem kellett elrejteni. Nekem is vámpírok voltak a szüleim.

- Ez hihetetlen Hope. Te vagy az, akit elrejtettek a halandók között. Hogyan jöttél rá? Valaki elmondta?

- Rájöttem. Magamtól. Amikor Shadowval harcoltunk, akkor volt az első emlékkép. Aztán már egyre több és hosszabb. Az utolsó most éjszaka volt. Szép lassan összeállt a kép, de még nem voltam biztos benne. Csak azt az egyet nem értem, hogy miért nem szólt senki sem?

 - Biztos jó okuk volt rá. Hope, itt vagy? Nyugodj meg. Ezen ne húzd fel magad!- nem értettem miről beszél, aztán a kezembe adott egy tükröt. Két ezüstös szempár nézett vissza rám. A kezeim remegtek. Kezdődik.

Kirohantam a szobából. Végig száguldottam a folyosón és közben hagytam, hogy a könnyeim elszabaduljanak. Hirtelen megtorpantam. Ott állt előttem Damus, Nio és a többiek. Lesütött róluk, hogy mind tudták. Ők tervelték ki ezt az egészet.

- Tudtátok igaz? És nem szóltatok. Mégis mikor akartátok elmondani? Vagy talán abban reménykedtetek, hogy sosem jövök rá?- kiabáltam, miközben a könnyeim egyre jobban záporoztak. Damus elindult felém.

- Ne gyere közelebb! Elárultál engem! Azt hittem te más vagy Damus, de nem! Ugyanolyan vagy, mint mindegyik. Egész végig hazudtál nekem! Miattad nem ismerhettem soha a szüleimet. És Nio, hogy tehetted? Végig elhitetted velem, hogy az emberek, akik nevelnek, nem értik meg azt, ami velem történik. Hagytad, hogy azt higgyem, nem szeretnek. Szörnyetegek vagytok! Mindannyian!- Damus úgy nézett rám mintha halálos döfést kapott volna. Nio szintúgy. A többiek nem tettek semmit. Hagyták, hogy elfussak mellettük.

Kirohantam a kertbe. Lune még mindig ott állt. Amikor meglátott halk horkanással üdvözölt. Felpattantam a hátára és vágtára fogtam. Futottunk és futottunk. Ki a mező közepére.

Holdfény Akadémia - 22.fejezet

22. VOLTURI KÖVETEK

Miután sikerült mindent megmagyaráznunk, úgy döntöttünk ideje visszamenni az Akadémiára. Épp léptem ki az ajtón, mikor 3 vörös szempár nézett vissza rám. Nem szokványos ruhákat viseltek. Mintha régi korokból jöttek volna, és a mozgásuk is olyan múltbéli volt. Elől egy szőke lány állt. Körülbelül egyidős Ginával. Mögötte egy fiatal fiú, úgy 16 év körüli és egy 20-as éveiben járó férfi. Mind nomádok, de mégis úgy festettek, mint Cullenék. Ezt úgy értem, hogy nem olyan fejvesztettek, mint a többi vérszopó. Önuralom a megfelelő szó a megjelenésükre.

Pár pillanat múlva már mindenki körülöttem állt, védelmezőn. Úgy vettem észre nem idegenek ezek a nomádok itt senkinek. Körbenéztem és minden egyes arcon más-más érzelem jelent meg. Először a Stone lányokon akadt meg a szemem. Szó szerint farkas szemet néztek a legidősebbnek látszó nomáddal. Gaby szemeiből harag és düh sugárzott, míg húga szeméből inkább a kíváncsiság és bizonyítási vágy. Rájöttem. Ismerik azt az alakot. Lehet, köze van a szüleik halálához. A következő személy Noah arca volt. Shadow előtt állt védelmezőn és a fiatal nomád lánnyal mintha néma vitába szálltak volna. Az utolsó, akinek a tekintete az emlékezetembe vésődött, Damus. A harmadik nomádot nézte, szemei egészen feketévé változtak. A fiú gúnyosan mosolygott, ettől kirázott a hideg. Végül a szőke lány törte meg a feszült csendet.

- Milyen szép fogadtatás! Azért ezt mégsem kellett volna srácok. Mi csak a lányért jöttünk és már itt sem vagyunk.- elindultak, majd mikor Bella lépett legelőre megtorpantak.

- Mi is örülünk a találkozásnak Jane. Alec, Dimitri.- A két fiú biccentett.- Azonban el kell, hogy szomorítsunk, mert senki nem megy innen sehová. Legfeljebb olyan helyre, ahova ti be sem tehetitek a lábatokat.

- Jaj, Bella, kérlek! El sem juttok az Akadémiáig, és a lány már rég nálunk lesz.- nevetett Jane.

- Hát akkor azt hiszem jobb, ha ezt most kiderítjük.- mosolygott vissza fagyosan Bella. Sosem gondoltam, hogy ilyen is tud lenni. Mindig olyan esetlennek és törékenynek tűnt.

- Az is volt.- súgta oda Edward.- De az idők során ő is megedződött. Nessie miatt sok bajunk volt a Volturival, ezért Bellának is meg kellett tanulni ezt a fajtaviselkedést, még ha igen távol is áll tőle.- Bólintottam majd elámulva figyeltem a következő pillanatokat. Alec és Jane erősen koncentráltak valamire, mire Gaby és Bella is. Éreztem, hogy bizsergés árad szét a testemben. Védőburok. Ez most jól jött. Nyugtáztam. Azonban nem tartott sokáig, mert bár a mentális erők ellen jól jön, Dimitri gyorsan közbe avatkozott és úgy vetődött rájuk, mint egy ragadozó. Edward és Darius egyből a segítségükre sietett, és elkezdődött a harc. A fák rejtekéből további vérszopók jöttek elő. Hirtelen nem tudtam mi tévő legyek. Teljesen lefagytam. Majd egy kéz rántott ki a pillanatnyi sokkos állapotomból.

- Hope! Tűnj el innen! Most! Vidd magaddal a kiválasztottakat, a többit bízd ránk!- kiáltotta Damus.

- De mi lesz veletek?- kérdeztem a feltörő könnyekkel küzdve.

- Ne aggódj! Hamarosan megint együtt leszünk, mindannyian!- majd egy puszit nyomott a homlokomra és már el is tűnt a tömegben.

Gina az egyik fa tövében bújt el. Ez még neki is sok volt, ezért teljesen meg is rémült. Elmagyaráztam neki, mi a helyzet és egyből hívta is a lovakat. Most nem raktunk nyerget a lovakra, mivel így még gyorsabbak lehetünk.

Pár perccel később tanácstalanul álltunk a fák között. Gaby és Holly még mindig nem jöttek és kezdtünk aggódni.

- Jól van Gina. Nem lesz semmi baj! Most odamegyek és megpróbálom kihozni őket. Addig indulj el! Ne nézz hátra! Csak menj. Ha odaértél az Akadémiára, szólj azonnal Lunának, hogy küldjön erősítést. Most menj!- bólintott és már vágtatott is ki az erdőből. Legalább ő biztonságban van.

Most azonban valaki megragadott hátulról. Megpördültem, ezzel kiszabadítva magam. Egy vérszopó. Tudtam, hogy nincs más választásom, használnom kell a mentális erőmet. Tűzlabda keletkezett a kezemben, amit rá hajítottam a vérszopóra. Egy kilőve. Nyugtáztam. Sajnos ezzel azonban felkeltettem a többiek figyelmét is. Úgy jöttek folyamatosan, mintha sosem akarnának elfogyni. Az én energiám viszont folyamatosan csökkent. Végül úgy döntöttem, marad a fizikai harc. Azonban hamar kiderült, hogy ide nem elég az adottság. Ide tapasztalat kell. Körbevettek.

- Segítség!- kiabáltam kétségbeesetten.

Két farkas jelent meg. Az egyik rám kacsintott. Aztán a vérszopókra támadtak, ezzel szabad utat engedve nekem. Olyan gyorsan szaladtam a házhoz amennyire lehetett. Holly épp Janenel volt elfoglalva. Rájöttem pár pillanat után, hogy azonos a képességük. Fogtam és a kezemmel egy kis hurrikánt csapva elrepítettem Jane-t. Tudtam, hogy ezzel csak időt nyerek.

- Holly gyere! Mennünk kell!- bólintott, majd együtt kerestük meg Gabyt. A látvány azonban sokkolt. Megharapta Alec. Darius védelmezőn állt előtte és állta Alec támadásait. Azonban ő is fogytán van az erejével.

- Holly, fel tudod tartani Alecet, amíg elviszem Gabyt a fák közé?- bólintott majd mindketten mentünk a dolgunkra. Holly nagyon jól bánt az erejével, így meg is lepte a fiút.

- Elviszem és meggyógyítom. -Rohantam oda Dariushoz.

- Jól van, de kérlek vigyázz rá! Nem bocsátanám meg magamnak, ha ezt nem élné túl.

- Ne aggódj! Erős lány. Egy harapás nem fogja vissza.- próbáltam mosolyogni, de ilyen helyzetben ez nem igazán ment. Szerencsére Gaby még valamennyire magánál volt, ezért tudott jönni a lábán. Holly gyorsan ott termett mellettünk és segített Gabyt vinni. Mikor beértünk a fák közé Gabyt az egyik fa törzséhez támasztottam.

- Holly, neked kell Gaby lován jönnöd! Én viszem őt.

- Jól van. Mögöttetek jövök. Ha bárki utánunk jönne, majd elbánok vele.- hálásan bólintottam majd a kezem Gaby vállára tettem, ahol belemart a nomád. Mivel én is erő szűkében voltam, ez csak ideiglenesen segített. Nagy nehezen Gaby feltápászkodott Clair de Lune-re aztán én is felpattantam mögé. Holly is felszállt. Elindultunk a fák sűrűjében. Még hallottam a sikoltozásokat és a kiabálást, de szép lassan elhalkultak.

Most jóval hamarabb visszaértünk, mint mikor odafele mentünk. Holly segített Gabynak leszállni, majd előre rohant segítségért. Én bevittem a szobánkba és az ágyára fektettem.

- Gaby! Úristen! Mi történt? Meghalt?- rohant be sírva Gina és a nővére nyakába borult.

- Nincs olyan szerencséd.- szólalt meg alig hallhatóan Gaby. Gina felnézett rám, várva a segítséget.

- Sajnálom Gina, de nekem is időre van szükségem.

- De megígérted. Azt mondtad nem lesz baja. Hazudtál nekem Hope Blackmoon! Gyűlöllek!- kirohant a szobából és bevágta az ajtót.

- Ne vedd a szívedre Hope. Már így is túl sokat tettél értünk. Köszönöm, hogy a húgomat megkímélted a harctól és hazaküldted. És azt is köszönöm, hogy haza hoztál. Ha nem jössz, akkor biztos ott halunk meg.

- Kötelességemnek éreztem, hogy segítsek. Tudom, mit érez most Gina. Meglepődtem volna, ha beletörődött volna ebbe a helyzetbe. Viszont most pár órát bírj ki légy szíves, amíg feltöltődöm! Próbálok sietni rendben?- legbelül óriási bűntudatom volt, mert tudom milyen kínokat élt most át Gabrielle és persze Gina is.

- Hope! Már így is sokat segítettél nekünk. Ezért hálával tartozom. Bárcsak itt lettél volna, mikor anyáékat megölték!

- A múlton nem lehet változtatni. A fő, hogy hamarosan rendbe jössz. Most pihenj! Hívok valakit, aki hoz neked fájdalomcsillapítót.

- Rendben.- még mondtam volna valamit, de már aludt is. Nagyon kimerült volt szegény. Kiosontam a szobából és örömmel vettem tudomásul, hogy kint süt a nap. Beszámoltam Lunának az eseményekről és megkértem valaki lássa el Gabyt, majd kimentem a kertbe, ahol Damussal voltam. Lefeküdtem és hagytam, hogy rám süssön a nap meleg fénye, majd szép lassan elnyomott az álom.   

KÉRÉS!!!

SZIASZTOK!

Örülök, hogy már van, aki olvassa a sztorimat, de nagyon örülnék neki ha írnátok kommenteket, vagy kritikát, mert így nem tudom, hogy mi tetszik és esetleg min kéne változtatni.

köszi.: Hope

Holdfény Akadémia - 21.fejezet

21. LÉLEGZET

Jeges kék szempár szegeződött rám, miközben az engem fojtogató kezeket markolásztam. Gyűlölet és harag sütött a szemekből. Noah. Jöttem rá. Legalábbis valaha az a fiú volt. Most azonban egy teljesen más lény akar megölni.

Szerencsére valaki megragadta hátulról majd a szomszéd falnak csapódott. Kapkodtam a levegő után. Bár már nem fojtogatott Noah, valahogy mégsem akart a levegő bejutni a tüdőmbe. Kétségbeesetten markolásztam az ágy szélét és próbáltam levegőhöz jutni. Carlisle jelent meg az ágyamnál és valamit beadott, mert pár pillanat múlva megint a semmiben zuhantam egyre mélyebbre és sötétebbre.

Mikor kinyitottam a szemem már kaptam levegőt. Nyitottam volna a számat, azonban valami megakadályozott benne. Egy cső. Ki akartam szedni, de valaki lefogta a kezem. A kéz irányába néztem és Nio ült az ágy mellett. Nem értettem a helyzetet. Teljesen meg voltam zavarodva. Aztán eszembe jutott a gondolatátvitel Nioval.

- Mi történt velem Nio?- Nio felkapta a fejét, bár ne tette volna. Két szomorú és elgyötört szempár szegeződött rám. Az arca gyűrött, a szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek.

- Miután kihúztad a tőrt, majdnem megfulladtál, mert vérrel telítődött meg a tüdőd. Kaptál oxigént, és a sérülést elláttuk. Azonban pár napja Noah valahogy meglógott az őrizetből és majdnem megfojtott, miután teljesen összeroncsolta az ellátott sérülésedet. Kénytelenek voltunk lélegeztető gépre tenni, mert nem voltál képes egyedül lélegezni.- Még mindig meg akart ölni. Addig nem nyugszik, amíg el nem tesz láb alól. Hacsak előbb őt nem ölik meg a tetteiért. Meg kell állítanom őket. Noah nem tehet semmiről.

- Hope, én annyira sajnálom, hogy nem vigyáztam rád, de annyira haragudtál rám, hogy azt hittem ezzel neked teszek jót. Végül majdnem meghaltál miattam.  

- Nio. Én sosem haragudtam rád. Csak a helyzettől voltam kiakadva. Tudom, hogy te csak jót akarsz, és elfogadom. Az, hogy ez történt velem, meg csakis az én hibám. Ne emészd magad emiatt. Rendben?- Nio bólintott majd egy puszit nyomott a homlokomra és kiment.

Ez pont jól jött, mert így feltűnés nélkül ki tudok osonni. Kirántottam a csövet a torkomból, ami persze a fulladást eredményezett, de gyorsan a mellkasomra tettem a kezem és begyógyítottam a probléma forrását. Pár pillanat múlva végre egy jó mélyet lélegezhettem.

Kimásztam az ágyból, ami nagy meglepetésemre a saját ágyam volt a saját szobámban. Ennek örültem, mert így nem a véres ruhában kellett megtalálnom Noaht. Lezuhanyoztam és átöltöztem. Pont mikor a cipőmet vettem fel, lépett be Nio, Damus kíséretében. Mindketten olyan viccesen néztek rám. Mintha szellemet látnának. Nio még el is nézett mellettem. Erre nevetnem kellett.

- Fiúk, tényleg én vagyok az. Nem szellemet láttok.- majd odarohantam és mindkettejüket megöleltem.

- De hát, hogyan? Az előbb még… Ez nekem túl sok.- Nio Lehuppant az ágyra és még mindig nem hitte el, hogy tényleg ott állok makkegészségesen.

- Egyszerű. Gyorsan gyógyulok.- cinkos pillantást vetettem Damusra, aki erre mosolyogva csóválta meg a fejét.

- Hol van Noah?- kérdeztem, mire Damus dühös arckifejezésre váltott. 

- Biztos helyen. Ahol nem bánthat többet.

- De szeretnék vele beszélni. Nem az ő hibája volt.- kétségbeestem. Féltem, hogy valami olyasmi fog történni, aminek nem kellene.

- Nem mehetsz oda.- vágta rá dühösen egyszerre a két férfi.

- De igen. Ebben még ti sem akadályozhattok meg. Azzal félre löktem őket az útból és futásnak eredtem. Shadowt kell megkeresnem. Ő biztosan tudja, hol van, hiszen nem vallotta be még önmagának sem, de én már az elején éreztem, hogy több van közte és Noah között, mint puszta barátság. Épp egy nyitott ajtajú szoba mellett rohantam el, mikor megtorpantam. Visszanéztem és ott ült bent Shadow az ágyán és zokogott.

- Csak hogy megtaláltalak.- megragadtam a karját és felrántottam. Meglepődve nézett rám.

- Shadow, figyelj rám! Hol van most Noah? Meg kell akadályoznom, hogy olyat tegyenek vele, amiről nem tehet.- hadartam gyorsan.

- Miért? Miért tennéd meg érte?- kérdezte fagyosan.

- Mert, tudom, hogy nem gondolta komolyan és csak azért tette, mert szeret téged és meg akar óvni.

- Tényleg így gondolod?- abbahagyta a sírást és most már ő vonszolt kifelé a szobából.

- Persze. Tudom milyen, mikor bármit meg tennél azért, akit szeretsz.- Futásnak eredtünk.

- Jól van. Szedjük össze a többieket.- azzal végig nyargaltunk az egész iskolán és összeszedtük Hollyt és Gabyékat.

- Kimentünk az istállóba, mert ott úgysem keresnek.

- Nos, áruld el hova vitték. Biztos, hogy nincs már az iskolában.- kérdeztem sürgetően Shadowt miközben Lune-t szerszámoztam fel kivételesen.

- A ti régi házatokban.- meglepődve fordultam meg.

- Miután eljöttél otthonról, a régi családod elköltözött, mert nem igazán szerették ezt az esős helyet. Úgy tudom most Phoenixben élnek.- ez szíven ütött, de nem hibáztattam őket.

10 perc múlva már útra készen voltunk. Holly kocsival előre ment felderíteni a terepet. Én és Gina a saját lovainkon, míg Shadow azon a lovon, amin múltkor Noah lovagolt.

Mint kiderül ő Noah lova. Azt is megtudtam, hogy nem csak azoknak van lovuk, akik ezeket az órákat tanulják. Vannak, akik idehozatták az otthoni lovukat. Így történ Noah esetében is. Artemis nevű lova egy gyönyörű Andalúziai. Sötétben nem látszott, de most gyönyörűnek láttam. Gabynak egy barna-fehér foltos Pintoja van. Ever.

Mindannyian lóra szálltunk és Seattle felé vettük az irányt. Viszonylag hamar odaértünk. Kicsit több mint egy órába telt. A háztól nem messze álltunk meg és ott leszerszámoztuk a lovakat, majd elengedtük őket. Szerencsére ezek a lovak nem mennek el így bármikor, és bárhol el lehet őket engedni. Holly már várt ránk és közölte az információkat.

- Szóval. A házat Darius és Emmett őrzi. Velük könnyen elbánok.

- De Dariussal azért ne olyan durván- kérte Gaby. Ezen önkéntelenül is elmosolyodtam.

- Jól van, akkor majd visszafogom magam. Viszont bent a házban Cullenék vannak, meg a farkasok. Ők már nehezebb eset. Valószínűleg már tudják, hogy jövünk, mert Alice ugyebár a jövőbe lát.

- Nem biztos. Azt sem látta, hogy mire készül Noah.- vágtam közbe.

- Akkor is még ott van Edward, meg Bella.- visszakozott Holly.

- Elmondom mi a terv. A lényeg, hogy Shadow és én bejussunk Noahoz, hogy észhez térítsük.

- Jól van. Akkor Holly lebénítja népeket, de csak ésszel.- figyelmeztette Gabrielle. Én Bellával foglalkozom, Gina meg..- tudtam, hogy a húgát nem akarja belekeverni, mert félti, de észre kell, hogy vegye a húga már nem az a kislány, akivel az Akadémiára került. Képes harcolni.

- Gina meg a farkasokkal és Nessievel foglalkozik.- vágtam a szavába. Gina nagyon örült ennek és hálálkodva nézett rám. Gaby annál kevésbé.

- Erről nem nyitok vitát Gaby. A húgod már épp elég nagy ahhoz, hogy harcolhasson. Csak bízz bennünk! Rendben?- végül nagy nehezen rábólintott de még mindig nyugtalanul és idegesen nézett a húgára, akit majd szétvetett az izgalom és a tettvágy.

Még a részleteket átbeszéltük és 10 perc múlva megkezdtük a hadműveletet. Darius és Emmett meglepődve vette tudomásul a jelenlétünket. Majd biccentettem Hollynak, aki összpontosított a két férfire. Pár pillanat múlva már a földön fetrengtek a fájdalomtól. A biztonság kedvéért egy pár jól irányzott ütéssel Shadow eltörte Darius lábát.

- Na ennyit a finomságokról- jegyezte meg Gaby, amint otthagytuk őket.

- Nyugi, ha végeztünk, meggyógyítom.- nyugtattam meg a lányt.

Most azonban jött a neheze. 3 farkas és szerencsére csak 4 vámpír meg Nessie volt a házban. Holly egyből nekiesett a három férfi vámpírnak. Ez már azért csúnyábban nézett ki, mint az előbbi eset. Gaby Bellát foglalta le. Még szerencse, hogy szinte azonos a képességük. Gina a farkasokra vetett magát, amit persze Nessie megpróbált megakadályozni. Végre láthattam az ő képességeit is. Nessie azzal lendülettel vágódott neki a falnak. Gina elégedetten nyugtázta, majd a magasba emelkedett mikor Seth megpróbálta elkapni. Ez nem semmi. Levitálás és gondolattal való mozgatás. 

Shadow az alagsor felé vezetett. Mikor leértünk kivágtam az ajtót. Noah nézett ránk. Szemei beesettek voltak de amint meglátott megint dühtől égtek valamikor gyönyörű kék szemei. Egyből nekem támadt, de Shadow előugrott és lefogta. A fiú meglepődött.

- Noah. Kérlek, nyugodj meg! Nem akarlak bántani, ezért megkérlek, hogy ne támadd meg Hope-ot többször!- mondta lágyan Shadow. A fiú abbahagyta az ellenállást, de még mindig dühösen nézett rám.

- Szeretném megmagyarázni a dolgokat.- kezdtem bele.- Nekem eszem ágában sem volt Shadowt bántani és sosem jutna ilyesmi az eszembe.  Ha aznap reggel bántani akartam volna, már rég nem élne.- sajnos tényleg ez volt az igazság.

- Igaza van. Vette át a szót Shadow.

- Tessék?- kérdeztük egyszerre.

- Hát, ha akkor nem támad vissza Hope, akkor sosem tanulom meg, hogy ne becsüld alá a gyengébbnek kinéző ellenfelet. Hope. Én komolyan azt hittem, hogy simán laposra verlek, hiszen a mentális erőd nélkül még sosem harcoltál. Én magam is meglepődtem ezen. Először haragudtam rád, de miután megtudtam, hogy te gyógyítottál meg, rájöttem, még nagyon sokat kell tanulnom. Inkább hálával tartozom neked.- Noah és én is értetlenül néztünk. Aztán a fiú törte meg a csendet.

- Te nem haragszol rá, amiért meg akart ölni?- tessék már megint itt tartunk.

- Noah. Hopenak esze ágában sem volt megölni.

- De láttam, hogyan szorított a falhoz, és nem engedett el még akkor sem, mikor már Damus próbálta meggyőzni. Láttam, hogy előjön belőle a szörnyeteg. A szeme is megváltozott.

- A szemem?- most már tényleg össze voltam zavarodva.

- igen. Ezüstös színű lett pár pillanatra és úgy néztél magad elé, mintha itt sem lennél.

- A látomás.- jutott eszembe.

- Neked látomásod volt?

- Láttam valamit, de nem tudom mi is volt az valójában. A látomásban egy vámpírnő ugyanígy fojtogatott egy vérszopót. Aztán elengedte. Azt hiszem, én is akkor engedtem el Shadowt. Olyan volt, mintha egy pillanatra annak a nőnek a testében lettem volna.- a szemeim előtt megint megjelentek azok a képek, amiket akkor láttam.- De biztosíthatlak, hogy végig magamnál voltam. Eszem ágában nem volt megölni Shadowt.

- Akkor viszont bocsánatkéréssel tartozom.- Noah felállt és kezet nyújtott. A szemeiből eltűnt a düh, helyét bűntudat és szégyen vette át.

- Ne érezd magad rosszul Noah. Nem haragszom.- mosolyogtam.- Én is ezt tettem volna a helyedben. A szerelmünkért gyilkolni is képesek vagyunk.- Mindketten elpirultak, majd egymásra néztek, és szorosan megölelték egymást. A többi már szerintem magánügy, úgyhogy visszamentem megnézni mi a helyzet a többiekkel. 

Mikor visszaértem a földszintre büszkén nyugtáztam, hogy a mi kis szerény csapatunk győzedelmeskedett. Hollynak intettem, hogy befejezheti morbid brutalitását, és Gabyék is felhagytak erejük fitogtatásával. Végszóra már Damusék is betoppantak. Pont ekkor jött föl Noah és Shadow is. Ezt a részt utálom a legjobban. A magyarázkodás. De hát valahol ezt is el kell kezdeni. Odamentem szégyellősen a szívemhez legközelebb álló két személyhez és belekezdtem cselekedeteim megmagyarázásába, ami bár érthetetlennek tűnik olyanoknak, akik eddigi életüket csupa harcban és háborúban élték. Én azonban tudtam, hogy most nem ez a veszély állt fent. Noah nem áruló volt, hanem csupán csak beindult nála a védelmező ösztön az iránt a személy iránt, akit a világon a legjobban szeret. Én is ezt tettem volna a helyében.

Holdfény Akadémia - 20.fejezet

20. GYILKOLNI A SZERELEMÉRT?

Szerencsére nem kellett sokat keresgélnem, mert az egyik ajtóra hatalmas betűkkel volt kiírva, hogy CULLENÉK. Kopogtam volna, de az ajtó már nyílt is. Alice termett előttem és berántott az ajtón, majd bevágta mögöttem. Mindenki engem nézett, és ettől kicsit elpirultam. Sosem szerettem, ha mindenki engem bámul. Attól csak eszembe jutott, hogy különc vagyok. Most azonban nem ezért jöttem.

- Nos, igazából azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek tőletek.- kezdtem halkan.- Tudom, hogy nem a ti hibátok az, hogy ilyen nehéz eset vagyok, és inkább hálásnak kéne lennem azért, hogy segítetek, nem pedig folyton kiakadni.

- Bocsánatkérés elfogadva.- ölelt meg Alice. A mosolya Ginára emlékeztetett. Most a többiekre néztem, de ők is bólogattak. Ez boldogsággal töltött el. Úgy tűnik szép lassan minden helyre áll.

- Nos, akkor én megyek is.- Épp nyitottam volna az ajtót mikor eszembe jutott Shadow.

- Lent, van az orvosi szobában.- hallottam meg Edwardot. Mosolyogtam majd elindultam az orvosi szoba felé.

Nem volt bent senki. Shadow valószínűleg aludt, mert meg sem rezzent mikor odahúztam az ágyához egy széket. A nyaka be volt kötve és biztos kapott valami erős fájdalomcsillapítót. Mivel én okoztam a bajt, ezért úgy döntöttem helyre is hozom. Óvatosan letekertem a kötést. Borzasztóan nézett ki. Tele zúzódásokkal és véraláfutásokkal. Oda tartottam a kezem és a gyógyításra összpontosítottam. Sikerült. Pár pillanat múlva már nyoma sem volt a reggeli balhénak.

Most azonban csörömpölést hallottam a hátam mögül. Megpördültem és Noah égő tekintetével találtam magam szembe. Félre ugrottam, mire ő odarohant Shadowhoz. Miután rájött, hogy minden rendben, felém fordult.

- Miért nem tudod abbahagyni?

- Micsodát? Én csak segítettem neki!- nem értem miért olyan nagy baj az, ha segítek egy barátomnak?

- Úgy látom nem érted. Amióta itt vagy, valakinek mindig baja esik. Meddig akarsz még elmenni Hope?- nem értettem a szavakat, amit mondott. Teljesen kitértem a hitemből. Noah azt gondolja, veszélyes vagyok. Sőt, tudja! De hát senki nem szólt neki. 

- Kérlek, menj el innen! Hagyd el az iskolát, és ne gyere vissza többet! Ha fontosak a barátaid, akkor megteszed ezt értük.- Noah könyörgő tekintetére teljesen elöntött a lelkiismeret-furdalás és a bűntudat.

- Nem tehetem.- mondtam ki végül.- Noah nekem itt az új családom. Nincs senkim az ittenieken kívül! Nem kérhetsz tőlem ilyet!

- Akkor nem hagysz más megoldást. Én kezeskedem arról, hogy ne bánthass többet másokat!- majd egy tőrt rántott elő a zsebéből, és az előbbi elkeseredett arckifejezés helyett most düh és tébolyultság jelent meg rajta.

Noah rám vetette magát, de ellöktem. Épp elég időt nyertem ahhoz, hogy elfussak. Az istálló felé vettem az irányt és gyorsan kinyitottam Lune bokszát. Felpattantam rá is kivezettem. Amint kiértünk, máris vágtára fogtam és az erdő felé vettük az irányt.

Azonban hamarosan Noah utolért egy másik lovon. Nem gondoltam volna, hogy egyáltalán tud lovagolni. Ehhez képest olyan természetességgel vágtatott nyereg és kantár nélkül akár csak én.

Kiértünk a mezőre, és már szinte mellettem haladt. A mező közepéig érhettünk, mikor én leugrottam Luneról, de abban a pillanatban Noah is az ő lováról. Most szemtől szemben álltunk.

Elkezdődött. Sorozatos támadásokat mért rám. Szerencsémre rendkívül jól fejlett reflexeim vannak, így könnyűszerrel kivédtem őket. Nem akartam viszonozni a támadásait, mert féltem, hogy elvetném a sulykot, és úgy járnék, mint reggel.

- Miért nem támadsz? Gyerünk! Reggel már megmutattad, hogy nem vagy zöldfülű.- kiabálta Noah.

- Nem foglak bántani Noah! Nem vagy önmagad. Inkább menj a szobádba és feküdj le! Túlságosan kimerültél, és nem tudod, mit beszélsz.

- Teljesen tisztában vagyok a cselekedeteimmel! Megöllek és így nem lesz Shadownak több „balesete”.- szerelmes. Jöttem rá hirtelen. A szerelméért az ember még ölni is képes.

Sajnos túl sokáig töprengtem ezen, mert egy óvatlan pillanatban Noah elhajította a tőrt, ami egyenesen a mellkasomban landolt. Nagy szerencsémre épp, csak elkerülte a szívemet, de így is szörnyű fájdalom áradt szét a testemben. Le kell állítanom. Összeszedtem a maradék erőmet és rávetettem magam. A fájdalom egyre elviselhetetlenebb volt, végül egy jól irányzott ütéssel leterítettem a fiút.

Szerencsére csak elájult, de azért ellenőriztem, hogy nem lett-e nagyobb baja.

- Clair de Lune- suttogtam. Lune előjött a fák rejtekéből, mögötte a másik ló. Nagy nehezen felmásztam a hátára és Noaht felhúztam. Szépen visszaügettünk az istállóhoz. Azonban nem mentünk be, hanem megkerültük és az iskola felé vettük az irányt.

- Miután odaértünk az egyik ajtóhoz, lemásztam és Noaht lehúztam. Már nagyon szédelegtem, de még volt annyi erőm, hogy bevigyem a fiút.

- Menj aludni. Köszönöm a segítséget.- súgtam Lune fülébe a szavakat, mire ő vissza fordult az istálló felé.

Beléptem az egyik folyosóra, és lerogytam a földre, hogy nekidőlhessek a falnak. Megpróbáltam begyógyítani a sebem, de nem ment. Aztán rájöttem, hogy ez egy speciális, ezüst bevonatú tőr lehet. Szép lassan kezdett minden elhomályosodni és a hangok is egyre halkabbak lettek, mikor léptek zaját hallottam meg. Először nem is figyeltem rá, de aztán egyre több zaj hallatszott.

Végül valaki felemelt. Valami puhára érkeztem, feltételezem egy ágyban kötöttem ki. Kinyitottam a szemem és Carlisle állt az ágy mellett. Fel akartam ülni, de visszanyomott.

- Mi történt?- kérdezte zavartan, majd a mellettem lévő ágyra mutatott. Odanéztem és Noah feküdt rajta még mindig eszméletlen állapotban.

- Jól van? Ugye nem bántottam? Én próbáltam vigyázni…- aztán a hangom elcsuklott és sírni kezdtem.

- Nincs semmi baja. Csak elájult. Viszont áruld már el, hogy mi történt? Valaki meg akart ölni?- a tőrre mutatott, ami még mindig ott éktelenkedett a mellkasomban, egyre nehezebbé téve a légzést.

- Hát, miután elköszöntem tőletek, lementem az orvosi szobába Shadowhoz. Bűntudatom volt a reggeli incidenstől, ezért begyógyítottam a sérüléseit. Noah pont akkor lépett be és megkért, hogy menjek el, mert túl sok ember van veszélyben, amíg itt vagyok. Nemet mondtam, mire megtámadott. Elmenekültem, de lovon a közeli mezőig kergetett. Aztán ott is folytatódott a harc, majd végül nem figyeltem és ez a tőr landolt a mellkasomban. Végül nagy nehezen leütöttem és Clair de Lune visszahozott ide, de aztán már nem volt erőm elmászni a szobámig.

- Értem.- Kiment a szobából, és hallottam, hogy valakivel beszélget. Addig fogtam és megpróbáltam kiszedni magamból a tőrt. Végül egy laza csukló mozdulattal kirántottam és már kint is volt. Viszont így az összes levegő is elfogyott. Tudom, hogy kilyukadt a tüdőm, csak a tőr eltömítette a lyukat, ezért kaptam eddig levegőt. Eldobtam a fegyvert és az egyik kezemmel a mellkasomat szorítottam a másikkal meg minél nagyobb hangzavart próbáltam kelteni. 

- Segítség! Doki!- hörögtem, de hang nem igazán jött ki a torkomon levegő hiányában. Végül a maradék energiám is elfogyott. Erőtlenül csuklottam vissza az ágyra, és a világ elsötétült előttem.

Holdfény Akadémia - 19. fejezet

19. SZÜLETETT LOVAS

Szerencsére csak Gina volt. A lova épp, hogy magasabb, mint Lune és korom fekete, a homlokán egy fehér folttal. Nem vagyok és nem is voltam soha nagy ló szakértő így a lovának a fajtáját sem tudtam. Mindenesetre nagyon szép hatást keltettek együtt.



- Szia! Hogyan találtál meg?- kérdeztem mosolyogva
- Nem volt nehéz. Nem sokan lovagolnak errefelé, így a friss patanyomok alapján találtam ide.- válaszolta büszkén.


- Tudod, furcsa, hogy Mistery megengedte, hogy Clair de Lune-on lovagolj. Még senki nem tudta megülni, egy valakit kivéve, de ő már nincs itt. Nem is ismertem, csak még a tanárnő említette, mikor megkérdeztem, miért nem lehet rajta lovagolni.- magyarázta, miközben úgy nézett minket mintha ufók lennénk.


- Mi az?- kérdeztem.
- Semmi, csak hihetetlennek tűnik, hogy alattad ennyire nyugodt. Nagyon gyakorlott lovas lehetsz, ha nem dobott még le. Bár ami azt illeti, azt hittük, hogy mikor felágaskodott, leesel. Azonban bámulatos volt, ahogy ültél rajta. Ráadásul nyereg nélkül. Ha szóltál volna, segítettem volna felnyergelni.- magyarázott lelkesen.


- Nos, az elmúlt 10 évben nem voltam lovak közelében. Utoljára 6 éves koromba ültem egy Camargue-n, és soha nem használtam nyerget. Jobb szeretek így lovagolni. Szabadabbnak érzi tőle magát az ember. Ilyenkor olyan mintha eggyé válnál a lóval. Csodálatos.


- Hát azt el tudom képzelni. Ahogy elvágtattál, nagyon boldognak tűntél és végre felszabadultnak. Azt hiszem ez a ló eddig csak rád várt.- mosolygott.


- És neked, hogy megy? Kit köszönthetünk lovad személyében?- kérdeztem kíváncsian.
- Ő itt Éjfél. Egy igazi befogott Mustang. Nagyon aranyos, bár kicsit szeleburdi. Nagyon szeretem, már itt laktam, mikor csikóként idekerült. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk.- A ló helyeslően nyerített, mire mindketten elnevettük magunkat.


- Gina, mond mégis mit lehet tanulni egy ilyen órán? Gondolom, az alapokat mindenki ismeri.
- Persze. Erre az órára ezért is nehéz bekerülni. Általában olyan dolgokat, mint például a lábbal való irányítás. A kantárt nem használhatod, csak a lábaddal adhatsz utasítást. Különböző gyakorlatokat kell a ló hátán végezni, miközben az valamelyik lépés módban jár. Persze ezek nagyon nehezek. Mi csak most fogjuk elkezdeni a nyereg nélküli lovaglást.- mondta irigykedve.
- Ezek elég nehéz feladatok. Elsőre biztosan nekem sem menne. Emlékszem mennyit estem kis koromban mikor vágtában megpróbáltam felállni.


- Te már csináltad ezeket a gyakorlatokat?- meredt rám Gina.
- Persze. Csak az már nagyon régen volt.- válaszoltam.
- Akkor próbáld ki, hátha nem is felejtetted el annyira!- lelkesedés ült ki az arcára és izgatottság. A szemei ragyogtak.
- Megpróbálhatom, de nem ígérek semmit. Először megpróbálom a sima vágtát kantár nélkül.- mondtam, majd levettem a lóról a kantárat. Az úgyis zavaró.


- Mit művelsz? Kantár nélkül csak akkor lehet csinálni, ha már minden pöpecül megy!
- Én ilyen gyakorlatoknál sosem használtam kantárat. Így könnyebb, hidd el.- nyugtattam, látva riadt arcát.
- Na, most figyelj, mert ez csak egyszeri alkalom lesz!- nevettem.


Összeszedtem a gondolataim és előhalásztam azokat az emlékeket, amikor ezeket tanultam. Lune sörényébe kapaszkodtam és az óriási mező szélére irányítottam. Először sima vágtára fogtam. Csodálatos érzés volt. A kezeimet kitártam és éreztem, hogy eggyé válok a lóval. A következő fordulóban, már minden magától jött. Lune gyorsított én meg átvéve a ló ritmusát, megpróbáltam felállni. Végül sikerült. Olyan volt mintha repülnék. Aztán leugrottam a fűbe. Berohantam a mező közepére, majd jelet adtam Lune-nak. Egyenesen felém vágtatott, amikor odaért hozzám, a nyakába kapaszkodtam és felugrottam. Tettünk még egy kört, majd visszafogtam, mert tudtam, hogy én is és a ló is kifáradtunk. Leszálltam a lóról és hagytam, hadd legeljen. Én magam elterültem a fűben és átadtam magam a természetnek.


- Ez eszméletlen volt!- Rohant oda hozzám Gina.- Le sem tagadhatott, neked ez a génjeidben van! És ne mond nekem, hogy 10 éve nem ültél lovon, mert nem hiszem el! Ilyet nem lehet 10 év kihagyás után csinálni! Kizárt!- csivitelt Gina, miközben ő is levette a nyerget Éjfélről és lekapcsolta a kantárszárat, hogy a ló bóklászhasson.


- Nem akarsz engem is megtanítani?- tette fel a kérdés pár perc múlva.- Tudod, nekem nem megy annyira a lovaglás. Orion folyton cikiz miatta. Ő a legjobb a csoportban, bár az, amit ő tud, fele olyan jó sincs, mint te.
- Gina, figyelj ide!- Ültem föl, és komolyan néztem a szemébe.- Senkinek nem mondhatod el, amit most láttál! Ez nem normális. Nekem le kellett volna esni arról a lóról az első pillanatban, mégis úgy lovagolok, mint egy született lovas.- kicsit ideges lettem, hiszen ez számomra is hihetetlen volt.


- Oké. De, akkor sem titkolhatod el örökre.- mondta. Még sokáig beszélgettünk aztán egy jó nagyot kordult a gyomrom, és úgy döntöttünk visszamegyünk. Már úgyis ebédidő van és ez volt az utolsó óránk. Még jó, hogy ez jóval hosszabb, mint a többi.


Gina felszerszámozta Éjfélt. Én nem tettem vissza a kantárat Holdsugárra. Szerencsére Ginának volt nyeregtáskája, így abba tettük.

- Mit szólnál egy versenyhez visszafele?- kérdezte izgatottan.
- Viccelsz? Naná!- nevettem.

A mező közepéről indultunk. Persze nem volt komoly verseny, és Ginára is vigyáznom kellett, nehogy a nagy sietségben lepottyanjon. Persze erre nem volt szükség, mert biztosan ült a lovon. Az utolsó pár kilométeren rákapcsoltunk, végül hagytam, hogy Gina nyerjen. Aztán mikor kiértünk az erdőből, már lépésben mentünk az istállóig. Valaki ott állt az ajtóban azonban nem tudtam elsőre kivenni, ki az. Aztán rájöttem ki az. Damus volt.


- Én előre megyek jó?- mondta sejtelmes hangon Gina.
- Jó. Mindjárt megyek én is.- válaszoltam, majd ő előre ügetett. Leszálltam Lune-ról és hagytam, legelészni még egy kicsit, majd odarohantam Damushoz és megöleltem.


- Szia!- mondtam, miután kibontakoztam az öleléséből.
- Nem mondtad, hogy tudsz lovagolni.- mondta tettetett sértődöttséggel.
- Nem kérdezted.- válaszoltam nevetve.


- Jó téged ilyen ragyogónak látni!
- Hát, Clair de Lune csodálatos ló.- Az arca hirtelen meg feszült.
- Mit mondtál?- kérdezte fagyosan.
- Azt, hogy csodálatos ló.


- Mi a neve a lónak?- most már kifejezetten dühösen kérdezte.
- Clair de Lune. De miért fontos ez?- nem tudtam, miért van ezen úgy kiakadva. Talán tud valamit, amit én nem?
- Megölöm. Esküszöm, megölöm!- Mielőtt még kérdezhettem volna már el is tűnt a szemem elől.


Nem, töprengtem ezen. Bevittem Lune-t az istállóba és alaposan lecsutakoltam. Találtam egy almát is, amit oda adtam neki jutalmul. Adtam egy puszit az orrára majd elindultam a szobámba, hogy átöltözzem és lezuhanyozzam.


Furcsamód Gaby nem volt ott, úgyhogy lezuhanyoztam és egy pólót, meg a kedvenc farmeromat magamra kaptam, majd elindultam enni valamit. Lent csak néhány diák volt. A hűtőben volt egy pár mirelit pizza. Kivettem egy sonkásat és megmelegítettem. Gyorsan megettem, majd visszamentem a szobámba és megírtam a leckémet.


Kicsit elálmosodtam, ezért lefeküdtem. Nem tudom mennyit aludtam, de mikor felébredtem már sötét volt. Feloltottam a villanyt, de Gináék még sehol. Az órára nézve még csak 6 múlt.


Megfésülködtem, és felöltöztem, majd elindultam megkeresni az egyik Cullent. Beszélnem kell velük, mert ez így nem jó. Én nem akarok velük haragba lenni, mert alapvetően egész normálisak.

Holdfény Akadémia - 18. fejezet

18. LÁTOMÁS A MÚLTBÓL

Aggódó tekintettel néztem Damusra, de ő csak melegen mosolygott majd megszorította a kezem és elindult. Mikor odaértünk a többi diákhoz, ő ott hagyott és elvonult a többi testőrhöz. Észrevettem Shadowt, úgyhogy odamentem hozzá.


- Szia!- köszöntem.
- Szia Hope! Látom, te sem úsztad meg ezeket a szadista órákat.- nézett rám sajnálkozva Shadow. Bárcsak megúszhattam volna. Akkor nem kéne attól félnem, hogy bárkiben kárt teszek.


Noah lépett oda hozzánk, és elég idegesnek tűnt.
- Szia! Ma lehetőleg ne akarj semmit csinálni, csak nézd, amit az órán veszünk! Ha Edward kér meg rá, akkor is mondj nemet, vagy kéredzkedj ki!- Értetlenül néztem rá. Nem tudom, miért mondta ezt, de teljesen igaza volt. Eszem ágában nem volt ma fizikailag részt venni az órán. Amíg ilyen kiszámíthatatlan vagyok, bárkinek baja eshet.


- Ne aggódj, csak nézőnek jöttem. Eszem ágában nem volt részt venni az órán, különben sem hiányzik, hogy mindenki az én bénázásomat lássa.- próbáltam úgy tenni, mintha tényleg ez lenne a probléma forrása, de Noah nem tűnt ebben biztosnak. Végül bizonytalanul bólintott és elment.


- Mi volt ez az egész?- kérdezte kíváncsian Shadow.
- Gondolom, csak figyelmeztetett, hogy ez itt nem kezdőknek való, és teljesen igaza van. Nem tudom, miért is kell nekem ezeket a dolgokat tanulnom, de ők biztosan jobban tudják.- intettem a fejemmel az épp bevonuló Edwardék felé.

- Jól van. Akkor kezdjük az órát.- szólalt meg Edward. Jasper elmagyarázta, hogy a mai órán azokat a dolgokat veszik át, amit múltkor mi is gyakoroltunk, annyi nehezítéssel, hogy most védekezni kell, nem elugrálni a támadások elől.


Hát azt hiszem, akkor én most a háttérbe vonulok, gondoltam. Épp megfordultam és elindultam a legtávolabbi sarokba, valaki megragadta a csuklómat. Riadtam pördültem meg és csalódottan vettem tudomásul, hogy Edward az.

- Nem menekülhetsz a problémák elől állandóan!
- Nem menekülök, csak próbálok másokban nem kárt tenni, de most épp ebben akadályozol meg.


- Nyugi nem lesz gond. Különben is van itt elég testőr, hogy leszedjen rólunk, ha épp ki akarsz minket nyírni.- Gúnyos mosoly követte a szavait. Tudtam, mire céloz.
- Ne aggódj, Bellától már megkaptam a magamét reggel. Tudom, mihez kell tartanom magam.- válaszoltam szintén ilyen gúnyosan. A mosoly egyből lefagyott az arcáról.


Végül Shadowt kaptam párnak, aminek kifejezetten örültem, hiszen neki biztosan nem ártanék. Sikerült kialkudni vele, hogy ő támadjon, mert még mindig nem voltam biztos magamban.
Mivel elméletileg kezdő voltam, én először csak kerülgettem a támadásait. Örültem, hogy nem kell védekezni, mert az már keményebb dió volt. Mi van, ha egyszer csak elpattan a cérna? Bele sem mertem gondolni.


- Szerintem nyugodtan csinálhatjátok azt, amit a többiek, ahogy látom, a támadások elől való menekülés már elég jól megy.- szólt oda Jasper. Amitől rettegtem. Persze Shadow szemében végre boldogságot láttam e téren.


- Jól van, nem lesz erős, de próbáld meg kivédeni.- figyelmeztetett Shadow.
- Oké. Viszont ne finomkodj. Bánj úgy velem, ahogy mással tennéd rendben?- Shadow bizonytalanul bólintott majd elkezdtük. Tudtam, hogy nem szabad kivédenem a támadásait, mert azok csak felhergelnének. Azt meg nem akartam.


Az elején még nem volt gond. Bár nem védtem, ki a támadásait, kicsit már kezdtek sajogni a végtagjaim az állandó esésektől, rúgásoktól, és pofonoktól.


- Ez így nem jó. Kérlek, legalább egy támadásomat védd ki!- Látszott, hogy megbántva érzi magát, amiért nem voltam hajlandó kivédeni az egyébként tökéletes támadásait, de féltem, hogy kárt teszek benne.


- Nem hagyhatnánk inkább abba?- próbálkoztam, bár még az óra több mint fele hátra volt.
- Nem. Amíg legalább egy ütésemet nem véded ki, addig innen nem megyünk sehova.- éreztem a hangjában a dühöt. Mégis tudtam, hogy nem fogok eleget tenni a kérésének.


A következő percekben egyre durvább rúgásokat kaptam. Aztán olyan hévvel lökött a falnak, hogy egy pillanatra a levegő is kiszorult belőlem. Mire feleszméltem, már ott is termett és a torkomnál fogva a falhoz szegezett. Szeméből sütött a harag.


- Csak egyet. Egyetlen egyet!- sziszegte. Ekkor mintha valami bekapcsolt volna. Nem afféle harag, hanem valami más, amit még sosem éreztem.
- Ahogy akarod.- mosolyogtam.


A következő pillanatban hasba rúgtam. A terem másik végében landolt, és hitetlenkedve meredt rám. Én is meglepődtem egy pillanatra. Sosem tanultam ilyen dolgokat, most mégis olyan természetességgel csináltam, mintha kis korom óta tudnám. Nem habozott. Felpattant és megint támadott. Most már bátrabban vettem fel vele a harcot. Átengedtem magam ennek a különös, de mégis felemelő érzésnek. Gyorsak voltak a támadásai. Én viszont gyorsabb voltam. Egy óvatlan pillanatban a háta mögé kerültem és hátra csavartam a kezeit, de azzal a lendülettel kiszabadította magát és a feje fölött átlendített. A hátamon landoltam. Ha ettől nem törött el a gerincem, akkor semmitől. Azonban nem volt időm a fájdalommal foglalkozni, mert Shadow épp a kegyelemdöfést készült megadni. Amikor épp rám vetette volna magát, arrébb gurultam és felpattantam.


A fájdalomnak nyoma sem volt. Megragadtam hátulról és én is áthajítottam a fejem fölött. Ugyan úgy érkezett, mint az imént én is. Nem hagytam időt neki, hogy feleszméljen. A nyakát megragadtam és a falhoz szorítottam.

- Remélem, ez már megfelel.- sziszegtem.
- Nem kapok levegőt.- lihegte. Szorítottam a fogáson.


- Te akartad annyira, hogy védekezzek. Pont mikor kezdek belejönni, akkor akarod abbahagyni?- Ez már nem én voltam. Le kellett állítanom magam. Damus épp végszóra ért oda. Valamit suttogott a fülembe, de nem igazán figyeltem rá. Még mindig Shadowt szorítottam a falhoz. Kétségbeesetten kaparta a kezemet. Fulladozott.



Hirtelen máshol voltam. Tudtam, hogy nem Damus volt az. Egy fiatal vámpír egy morát szorított ugyanígy a szoba falához. A nő olyan gyönyörű volt. Nagyon emlékeztetett önmagamra. Hosszú fekete haja volt, nagy mogyoróbarna szemekkel. A háttérből gyereksírást hallottam. Aztán egy férfi lépett oda hozzá. Szintén vámpír, de nem mora. Valamit a fülébe súgott mire a nő elengedte a vérszopót. Elrohant, mire a gyereksírás abba maradt. Ez idő alatt a férfi vámpír kivitte szobából, sőt a házból a vérszopót és megölte. Tűzlabdával.
Hirtelen visszatértem a valóságba. Elengedtem Shadowt, és ő a földre zuhant. Megfordultam és döbbent arcokkal találtam magam szembe. Odaléptem Edwardhoz.


- Én megmondtam.- majd kisétáltam a teremből. A szobámba mentem és lezuhanyoztam. Átöltöztem, majd elindultam a következő órámra. Furcsa, hogy Damus nem kísért el, de gondolom Shadownak kellett segíteni. Kivételesen nem haragudtam magamra. Valami más volt ebben a dühkitörésben. Még soha nem történt velem ilyen. Ha az erőmet nem használtam, akkor nem tudtam harcolni, most meg úgy küzdöttem, mint egy képzett Dimur. És mi volt az a jelenet a fejemben? Kik voltak azok a vámpírok?
Nagyon elmélyülhettem a gondolataimban, mert észre sem vettem, hogy Nio lép oda hozzám.

- Mi történt?- kérdezte idegesen.
- Mikor?- válaszoltam, mint aki nem tudja, miről van szó.
- Az órán. Láttam Shadowt és azt hittem megint gond van, de úgy látom nem is zavartatod magad. Hope ezen nem lehet csak úgy átsiklani! Valami gond van veled, te meg úgy kezeled, mintha ez teljesen normális lenne.


- Nem tudom, miről beszélsz. Részt vettem az órán, és aktívan. Már ez is gond?
- Az nem gond, de te majdnem megfojtottad azt a lányt, mert megpróbált rávenni, hogy kivédd a támadásait.
- Megtettem. Én szóltam előre, hogy gond lesz, de a drágalátos Edwardotokat ez nem érdekelte.- förmedtem rá Niora majd otthagytam.


A következő órámon meglepődtem. Lovaglás? Nem mintha nem örülnék neki, de ez már nem is tantárgy az iskolákban. Szerencsére kaptam lovagló felszerelést így most az volt rajtam. Nem is emlékszem mikor lovagoltam utoljára. Még kis koromban, talán 6 éves voltam. Szép emlék volt. Akkor még olyan szép volt minden. Emlékszem, hogy anyu mosolyogva integetett miközben egy gyönyörű Camargue-n ültem. A kedvenc lófajtám volt egész életemben. Mindig is misztikus lényeknek tartottam a lovakat, de ez a fajta még különlegesebb. Kis koromban „tündérlovaknak” hívtam őket.


Megérkeztem az istállóba. Meglepődve vettem észre, hogy itt van Gina is. Legalább nem leszek egyedül. Elindultam felé, de valaki megállított.


- Ne is reménykedj benne, hogy te ma lóra ülsz! Csak tapasztalt lovasokat engednek itt lovagolni.- Orion. Hát persze. Miss tökéletes kisasszony területére léptem be.


- Köszönöm a figyelmeztetést, de ne becsüld le annyira a magamfajta kezdőt.- mosolyogtam, mire ő egy horkantás kíséretében sarkon fordult és elment a klikkjéhez.

- Szia, Gina! Nem is tudtam, hogy lovagolsz.- köszöntöttem.

- Pedig igen. A kedvenc elfoglaltságom. Imádom a lovakat. Mielőtt idejöttünk volna, volt egy lovam és azon lovagoltam minden nap. Nagyon örülök, hogy itt még vannak ilyen órák, mert amúgy nagyon rossz lenne, hogy a lovaglás kimarad az életemből.- csivitelte mosolyogva.


Megjött a tanárnő. Szép volt akárcsak a többi vámpír. Nem volt olyan magas, de így is gyönyörű testalkattal rendelkezett. Lapockáig érő hullámos sötét barna haja és sötét barna szemei voltak. A bőre színe napbarnított. Rajta is lovagló ruha volt. Miután elmondta, hogy a mai nap mit vesznek a többiek az órán én türelmesen megvártam, amíg egy-két diáknak segít a lovak felszerszámozásában. Végre végzett. Odajött hozzám.


- Szervusz Hope! A nevem Mistery és én tartom a lovagló órákat. Szerencséd van, mert már csak egy szabad lovunk van. Nem gondoltam volna, hogy szeretsz lovagolni.- végignézett rajtam és hitetlenkedő arckifejezés ült ki az arcára.


- Pedig régen nagyon szerettem, de már több mint 10 éve nem ültem lovon. Gondolom ez még egy darabig, így is marad.- mondtam és a hangomban némi szomorúság volt hallható.


- Már miért maradna? Most azonnal felnyergeljük a lovadat!- Odavezetett az utolsó bokszhoz. Nem hittem a szememnek. Egy gyönyörű Camargue állt előttem és kíváncsi szemekkel méregetett. Első pillantásra beleszerettem.


- Bemutatom neked Clair de Lune-t. Kicsit tüzes. Diák még nem ült rajta, mert ahhoz egy kicsit veszélyes, de úgy gondolom, hasonlóak vagytok, ezért neked nem fog problémát okozni. Itt egy nyereg meg a többi felszerelés. Szerintem boldogulsz. Nyugodtan lovagolj ki az erdőbe, ma az a feladatod, hogy összeszokjatok.- majd elment a többi diákhoz.


Holdsugár. Milyen különös. Ez a ló tényleg különleges. Közelebb léptem és hagytam, hadd szagolja meg a kezem. Előrébb lépett és miután megszagolta, kedvesen nyerített. Elővettem egy kefét és bementem a bokszába. Lecsutakoltam, közben meséltem neki magamról. Néha nyerített, mintha egyetértene, vagy legalábbis véleményt nyilvánítana a történésekről. Teljesen belefeledkeztem a csutakolásba.


Miután elkészültem, nem tettem rá nyerget. Kis koromban sosem ültem nyeregben lóra, és úgy gondoltam most is megmaradok ennél a szokásomnál. Rátettem a kantárt majd kerestem valamit, amire ráállhatok, hogy a hátára ugorjak. Végül sikerült és már rajta is ültem. Kivezettem az istállóból. A többi diák hitetlenkedve nézett rám, kivéve Ginát és Misteryt. Ők mosolyogtak. Orion viszont nagyon haragos pillantásokat lövellt felém. Én csak mosolyogtam, majd Lune elindult. Úgy döntöttem én nem az egész nevét fogom használni, az túl hosszú, inkább maradok a Lune-nél. Hirtelen, azonban a ló megindult alattam és vágtába ugrott.


Riadtan kaptam el a kantárat, de valahogy ösztönöses odaszorítottam a lábam az oldalához így nem estem le. Meghúztam a szárat, hogy álljon meg, de ahelyett, hogy megállt volna felágaskodott, még így is fent maradtam. Már nem féltem. Teljesen ura voltam a cselekedeteimnek. Olyan érzés volt, mintha megint 6 éves lennék, és a házunk melletti mezőn vágtatnék. A lábammal megböktem és meglazítottam a szárat.



- Gyerünk kislány. Repüljünk egy kicsit.- súgtam a fülébe. Mintha megértette volna, olyan gyorsan indult el. Végig száguldottunk az iskola mellett, át az erdőn és végig egy hatalmas mezőn. Nem gondoltam volna, hogy az iskolának ekkora a területe, de most boldogsággal töltött el. A mező közepére vezettem a lovat, és hagytam, hadd legeljen. A hátára borultam és simogattam.

Közben azon gondolkodtam, hogy nem felejtettem el, hogyan kell lovagolni. Hihetetlen számomra, hogy most itt ülök álmaim lován, és szabadnak érzem magam.

Nem tudom mennyi idő telt el, mert mozgást hallottam az egyik bokorból. Riadtam ültem fel. Még Lune is felkapta fejét és a füleit hegyezni kezdte.