Zenedoboz


MusicPlaylist
Nagyon szeretném, ha kommentelnétek a fejezeteket, mert jelenleg nem igazán tudom, hogy tetszik-e nektek a történet. Ha bármi kritika vagy észrevétel van, amit esetleg máshogy képzelnétek el, én szívesen venném és ha jó ötletek vannak, nyitott vagyok a változtatásokra.
üdv. Hope

2014. április 21.

A Sorsod nem a Végzeted - 44. fejezet


Kedves Olvasók!

Elnézést a kis kavarásért, a lényegi fejezet valahogy kikerült a szórásból. Most pótlom, tehát itt van Hope kiszabadításának leírás. Jó szórakozást!


44. Hybrid

A folyosó végén kinyílt az ajtó. Itt volt az idő, mégsem mozdultam. Kihasználtam bénultságom utolsó pillanatait. Egy hete táplálkoztam utoljára, végtagjaim még sajogtak a legutóbbi küzdelem óta. Hasam már láthatóan gömbölyödött. Nem volt már olyan sok időm. Talán pár hónap. Tudtam ezt a gyermeket a születése után, többé nem fogom látni. Belőle is ugyanolyan fegyvert csinálnak, akárcsak belőlem, a vége pedig az lesz, hogy megküzdünk egymással, melyből nagy valószínűséggel én fogok vesztesként kikerülni, de legalább vége lesz a szenvedéseimnek, és nem kell több ártatlant megölnöm a túlélésem érdekében. Már nem tudtam számon tartani, hány társammal végeztem, egyszerűen ki kellett kapcsolnom az érzelmeimet, hogy ne veszítsem el a józan eszem.

- Ébresztő Hybrid!- szólalt meg a Frankenstein a cellám előtt. A modora megváltozott, miután megpróbáltam végezni vele pár hete. Azóta csak egy kísérleti alanyként tart számon, személyem megszűnt létezni. Ahogy a zár kattant, lassan nyújtózkodtam egyet és felálltam. A két szokásos mamlasz megragadott és szorosan tartva kivezetett a cellámból. Már nem ellenkeztem, idővel megtanultam, hogy az ellenkezés csak büntetéshez vezet, ami egyenlő kínokkal, abból pedig párszori alkalom bőven elég volt. Ahogy haladtunk végig a folyosón, üres tekintettel meredtem előre, hiszen minek is néztem volna a többi nyomorultra, úgyis csak idő kérdése és végzem velük. Már félúton jártunk, mikor hirtelen, hatalmas robbanás rázta meg az egész létesítményt. A detonációtól pár métert sodródtam hátrafelé és a falnak csapódtam. Egy pillanatra minden levegő kiszorult a tüdőmből, de már talpon is voltam. Támadó állást vettem fel és az ellenséges csapatot kezdtem felmérni.

- Gyerünk Hybrid! Végezz velük!-szólalt meg a szőke vámpír az egyik cellának támaszkodva. Vártam pár másodpercet, de végül arra a következtetésre jutottam, hogy ez is csak valamiféle teszt lehet és a vége, egy kis finomság lesz számomra, hiszen az alkunk ebből állt. Én végzek az ellenséggel, cserébe nem hagy kiszáradni.

Érzékeimre hagyatkozva, árnyékot vontam magam köré. Szemügyre vettem mindegyik betolakodót. Nem lehettek többen 10 főnél, mind állig felfegyverkezve. Nagyrészük vámpír, de egy alakváltót is érzékeltem, arcukat nem vettem szemügyre. Mögéjük lopóztam és a legutolsóra támadtam először. Alulról meggyújtottam, majd elégedett mosollyal konstatáltam, ahogy fülemet simogató halálsikolyok közepette hamuvá ég. A többi harcos megpördült, arcukon döbbenet ült, azonban a félelem legapróbb jele sem látszott. Ennek örültem, elegem volt már a beszari, életükért könyörgő nyápicokból.

Felkaptam a földről az előző nyomorult fegyverét és újabb két nyavalyást segítettem át a túlvilágra, miközben egy harmadikat, egy jól irányzott rúgással a szembenálló falig repítettem.
- Most!- kiáltott fel egy női hang. Oldalra pillantottam és egy szőke alacsony termetű nő egyenesen felém tartott. Már ugrottam volna, amikor két erős kéz ragadott meg és szempillantás alatt a földre szegezett. Mozdulni sem bírtam. A vámpírnő fölém hajolt, majd hirtelen erős fájdalom hasított belém. Üvöltésem keresztül hasította az egész létesítményt. Vesztettem. Ezzel megpecsételtem a sorsomat.

- Holly, vigyázz!- megéreztem. Vér csöppent, egyenesen az arcomra. Szemeim tágra nyíltak, ahogy a vérszomj eluralkodott rajtam. Egy pillanat alatt reagáltam. Karjaimat felforrósítottam, így a rám nehezedő férfi, káromkodások közepette eleresztett. Több sem kellett. A vérző nőre vetettem magam. Egy pillanat alatt lecsaptam nyaki vénájára, vére erőt adott nekem. Különleges vardím volt ez, szántam, amiért erre a sorsra juttattam, de csak én kerülhetek ki győztesen.
Csak egy pillanatig érezhettem a zamatos nedű ízét, a nagydarab ugyanis elkapott és lerántott áldozatomról. Az egyik cellának csapódtam, ajkamról csöpögött a friss vér.
- Vigyétek ki!- hangzott az utasítás, majd az életben maradtak kivitték az eszméletlen nőt. Csak mi ketten maradtunk. Körülöttünk holttestek hevertek. Az őrök lefegyverezve, a doktor eltűnt. A cellákban lévőket kimenekítették. Egy kósza pillanatra körbe kémleletem. Valami nem stimmelt. Ha ez egy teszt volt, akkor miért likvidálták az őröket, és miért engedték ki a többi alanyt? Nem számított, nekem egy feladatom volt, minden ellenséget legyőzni. Talpra álltam. Hajam összekuszálódva ragadt vérrel kevert, verítékes arcomra.

A férfi kevésbé tűnt ebben a pillanatban veszélyesnek. Tekintete fürkésző, és óvatos volt. Egy lépést tett felém, de mint egy furcsa kifordított keringőben, ahogy közeledett én úgy hátráltam. Arcának minden egyes porcikáját felmértem. Valami, mélyen legbelül, azt mondatta velem, hogy nem bánthatom. Halovány képek jelentek meg előttem. Fejemet oldalra fordítottam, ahogy próbáltam felidézni bármiféle közös emléket a fickóval.

- Hope. Héé. Ennyi volt. Vége van. Nem kell többet ezt tenned.
- Hope? Ki az a Hope?- ízlelgettem a nevet. Miért hív így? És miért mondja ezeket a szavakat? Talán ez valami taktika a részéről? Meg akart zavarni, hogy aztán likvidálhasson. Elhessegettem a furcsa gondolatokat és támadó állásba álltam. Kezemben tűzlabdát formáltam. A férfi egy pillanatra megmerevedett, aztán, mint aki számított a reakciómra, testét meg feszítette és abban a pillanatban, hogy elhajítottam gyilkos fegyverem, egyenesen a szemembe nézett. A levegő megfagyott, a tűzgolyó megállt a levegőben, én pedig képtelen voltam megmozdulni. A férfi alig néhány lépésben átszelte a köztünk lévő távolságot, de nem adta meg a végső kegyelemdöfést. Mintha várna valamire, mélyen a szemembe nézett. Keresett, kutatott valamit, de képtelen voltam rájönni, mi lehet az. Szemeiben láttam világító szürke szemeim ürességét visszatükröződni.

- Mit tettek veled?- suttogta reményvesztett hangon. Lépések zaja szakította meg ellenfelem reményvesztett elmélkedését.
- Lucas. Segíts rajta. Nem emlékszik semmire. Kikapcsolta az emberségét.- magyarázott a fickó, kifinomultabb, minden bizonnyal mora társának. Az elővett orvosi táskájából egy injekciós tűt. Remek, egy újabb orvos, de a férfi elkapta a karját.- Ezzel ugye nem ártasz a babának?
- Logan, valahogy el kell vinnünk innen. Jelen pillanatban ez csak egyféleképpen lehetséges. Ha szerencsénk van, és vigyáztak a magzatra, akkor nem esik bántódása.
- De, mi van, ha mégis?- a mora, látva, nincs esélye az érzelmektől túlfűtött bikával szemben, eltette a fecskendőt és felém fordult.
- Jól van, akkor még egy dolgot kipróbálunk, de bíznod kell bennem.- a Logan nevű bizonytalanul bólintott.

A mora rám nézett. Tekintete szúrós volt. Végig mért, majd megszólított.
- Átmentél a teszten Hybrid.- jelentette ki. Megnyugodtam, hogy mégsem buktam el, és valóban csak egy éles helyzetben teszteltek.- Azonban, mielőtt éles bevetésen is használunk, elszállítunk egy másik bázisra.- azzal megfordult és határozott léptekkel elindult kifelé.

A Logan nevű férfi, feloldott bénaságomból és furcsa mód kevésbé szorosan tartva kivitt az épületből. Egy terepjáró hátuljába raktak, kezemet hátul megkötözték a biztonság kedvéért. Nem utaztam egyedül. További fegyveres őrök ültek velem szemben, egy másik fekete terepjáró pedig nagy valószínűséggel még egy maroknyi katonát rejtett. Az út nem volt rövid, s bár lesötétített ablakokon keresztül semmit nem láttam, éreztem magam alatt a talaj változását. Az út első felét földúton tettük meg, aztán a talaj simává vált, ami egyet jelentett az országúttal. Becsuktam a szemem, minden pillanatot ki kellett használnom a pihenésre, és volt egy olyan érzésem, hogy egy időre ez volt az utolsó alkalom, amikor nyugodtan alhattam.

2014. március 8.

A Sorsod nem a Végzeted - 45. fejezet



45. KETRECBE ZÁRT OROSZLÁN

„ A szörnyetegek valóságosak, ahogyan a szellemek is. E lények bennünk élnek, és időnként ők győzedelmeskednek.” 
/ Gyilkos elmék c. film/

Türelmetlenül doboltam a térdemen. A társaim némán ültek az autóban. Három harcosunkat vesztettük el, mindüket Hope ölte meg. Ahogy felelevenedtek előttem azok a pillanatok, a hideg futkosott a hátamon. Hollynak igaza volt. Hope, olyanná lett, akár egy hidegvérű gyilkos. Egyszerűen átnézett rajtunk. Még a köteléken keresztül sem értem el. Olyan volt, mintha egy több méter vastag falat húzott volna maga elé, melyen senki sem hatolhat át. Tökéletes gyilkoló gépet faragtak belőle. Mozgása már-már művészi volt, és annak ellenére, hogy mekkora veszélynek volt kitéve, nap, mint nap, a magzat mégis tudott fejlődni. Ebbe talán kapaszkodhatunk, hiszen egy anya bármire képes a gyermekéért, talán ennek révén még visszahozható.

Az autó megállt. Felpillantottam, és láttam, hogy megérkeztünk a kastélyhoz. Darius felém fordult.
- Biztos vagy benne, hogy a terv működni fog?
- Muszáj működnie. Más különben mind halálra vagyunk ítélve.- barátom keze ökölbe szorult, ahogy dühét igyekezett visszafojtani.

Kiszálltunk az autóból, közben a többiek már kiszedték Hopeot az autó hátsó részéből. Körbe kémlelt, tekintete a birtok körül pásztázott. Mindent alaposan felmért.  Az épületet, az ablakokat, még a hatalmas kétszárnyú kaput is jól megfigyelte. Elindultunk az alaksor felé. A kiképző központban kialakítottunk egy üvegfalú, úgynevezett dühöngőt. Egy kicsit átalakítottam, hogy Hope kényelmesen érezze magát. Az üvegfalú helységet egy kisebb szobának rendeztük be, hogy az első időkben se érezze magát itt fogolynak.

Amikor megérkeztünk, a felemet bekísérték új lakosztályába, majd magára hagytuk. A falak szándékosan úgy lettek kialakítva, hogy belülről, tükörként funkcionáljanak, míg kívülről látni lehessen a bent zajló eseményeket.
Hope megállt a szoba közepén. Nem nyúlt semmihez, csak körbe nézett. Aztán kiszúrt egy pontot a falon és várt. Feszülten várakozott.
- Most meg mire vár?- kérdeztem Lucast.
- Az ellenfelére.- kérdőn néztem rá.- Minden bázison van egy üvegkalitka. Itt küzdenek egymással az alanyok. Aki nyer, az életben marad, aki veszít, az meghal.- odasétáltam, ahol a feleségem állt. Csak figyeltem, ahogy keresztülnéz rajtam és várja a meg nem érkező ellenfelét. Magamat hibáztattam. Ha jobban figyelek rá, akkor mindez nem történik meg, és nem veszítem el a felem.
- Logan. Légy türelemmel. Csak egy kis időre van szüksége.- Holly megnyugtatólag a vállamra tette a kezét. A nyakán lévő kötés árulkodott Hope borzalmas vérszomjáról. Tekintete fáradtnak látszott, ahogy a többieké is.
- Menjetek, pihenjetek egy kicsit. Majd én vigyázok rá.- jelentettem ki. Harcos társaim komoran bólintottak, és pillanatok alatt magunkra hagytak. Egy kényelmes fotelban helyezkedtem el. Őszintén szólva, most kezdtem csak érezni az elmúlt hetek koplalásának eredményét. Minden porcikám sajgott, végtagjaim elnehezültek, de képtelen voltam pihenni. A percek lassan órákká nyúltak, de Hope még mindig ugyanabban a testhelyzetben állt. Még mindig várakozott. Aztán egyszer csak megmozdult. Sétálni kezdett faltól-falig, mint ideges tigris a ketrecében. Felálltam és odasétáltam hozzá.

El akartam neki mondani mindent. Azt akartam, hogy megint a régi legyen. Szerettem volna, ha emlékszik rám, ha megérinthetem, és a karjaimba zárhatom, de tudtam, hogy azzal csak olajat öntenék a tűzre. Nincs rosszabb egy összezavart vérfüggő vámpírnál.

A kiképző központ ajtaja kinyílt. Lucas lépett be rajta. Mellém sétált. Nem szóltunk egymáshoz. Pár percig a lányát figyelte, majd megrázta a fejét.
- Meg kell vizsgálnom a magzatot. Valami nem stimmel.- a komputerhez sétált, beütött egy kódot, mire a belső tükrök átlátszóvá váltak. Hope megállt és tekintetét egyenesen ránk szegezte.
- Szervusz Hybrid! Látom kissé megéheztél.- Hope szeme résnyire szűkült. Pár lépést hátrált, majd vállait előre görnyesztette, szemfogai megnyúltak és torz vicsorgással jelezte nem tetszését. Szinte már állatias volt a viselkedése.
- Mégis mi a fenét művelsz Lucas?
- Van kéznél a levett véredből?- fordult felém kíváncsi tekintettel. Zavartan bólintottam és egy kis hűtőből elővettem egy tasak tőlem vett vért. Már akkor sem értettem, amikor Lucas megkért, had vegyen le pár tasakkal, de most végképp zavarossá vált a dolog.

Eközben Hope, egy pillanatra sem vette le rólunk a tekintetét. Aztán a doki kinyitotta a kalitka ajtaját és belépett. Egyik kezében a tasak vér, másikban az orvosi táskája. Furcsamód azonban felem nem foglalkozott vele. Egy pillanatra sem tévesztett szem elől. Éreztem keres valamit. Egy pontot kettőnk között. A köteléke felismert, épp csak a tudata nem volt képes azonosítani.

Lucas megérintette a vállát, mire Hope megrázkódott, zavartan ugrott két lépést hátra, szinte neki ütközött az ágynak. A pánik apró jelei kezdtek rajta megmutatkozni.
- Kik maguk? Mert, hogy ez nem egy másik bázis az egyszer biztos.- szeme ide-oda ugrált kettőnk között.
- Valóban. Nem a kísérleti központtól vagyunk. A Királyi testőrség harcosai támadtak tegnap a központra, ahol fogva tartottak téged, majdnem két hónapig.
- Királyi Testőrség?- ismét csak engem figyelt. Szemei hirtelen a szürke és a barna egyes árnyalatai között kezdtek váltakozni.
- Igen. A nevem Lucas. Én vagyok a Királyi udvar orvosa. Ott kint pedig, a vámpírok jelenlegi uralkodóját látod. Logan Whitesunt.
- No, várjunk csak egy pillanatra.- Hope talpra ugrott és egyenesen nekirontott a minket elválasztó üvegfalnak. Metsző pillantása szinte felnyársalt, de álltam a tekintetét. Tudtam, önmagának kell a kirakós darabjait összeraknia.

Hope

A vámpírok uralkodó családjának birtokán voltam. Torz mosolyra húzódott a szám. Egy kibaszott mentőakció közepébe csöppentem. A férfi, Logan annyira ismerősnek tűnt. És nem a rengeteg filmből, amit megnézettek velem róla, hogy a küzdő technikáját tanulmányozzam. Ő volt a végső célpont. De volt még valami. Egy aprócska hang azt suttogta ismerem őt, azt mondta nem bánthatom.
- A végső célpont.- böktem ki végül, és visszasétáltam az orvoshoz. Lehuppantam mellé az ágyra és elégedett mosollyal nyugtáztam, hogy a mai napon jóllakottan térhetek nyuvogóra.- Mit akar a vérért cserébe?- böktem oda a kérdést a dokinak. Nem tűnt olyan szörnyűnek az előzőhöz képest.
- Megvizsgálni téged és természetesen a magzatot.- bólintottam és hanyattfeküdtem az ágyon. Vért vett tőlem, és mintát a magzatvízből. Behozott egy hordozható ultrahang készüléket és megvizsgálta a baba mozgását, és beazonosította nagyjából mikorra várható a szülés.
- Kíváncsi vagy a baba nemére?- megvontam a vállam. Elvégre sok közöm nem lesz a gyerekhez.- Kislányt hordasz a szíved alatt.
- Ha maga mondja.- vetettem oda. Az orvos megrökönyödve nézett rám, de egy pillanattal később megint ura volt az érzelmeinek.
- És mond csak, ki a gyermek apja.
- Az apja?- reflexszerűen a Királyra pillantottam, de hirtelen nem tudtam, kinek köszönhetem áldott állapotom.- No, látja, ez egy nagyon jó kérdés. De ne is próbálkozzon, ha tudnám ki voltam, mielőtt a bázisra vittek, már rég kitálaltam volna maguknak, de azok ott annyiszor sokkoltak, hogy örülök, ha az utolsó áldozatom arcát magam elé tudom képzelni.- Nagy robajjal rázkódott meg luxusbörtönöm fala, ahogy Logan Király hidegvérét elveszítve többször egymás után a falba vert.
A doki odaadta jussomat, amit inkább állva fogyasztottam el. Jó műsornak ígérkezett, ahogy a Király teljesen elveszíti önuralmát, és saját embereinek kell lefegyverezni.
- Ennek meg mi baja?- kérdeztem az orvost.
- Emlékezteted valakire.- kérdőn felhúztam a szemöldököm.- A két hónapja eltűnt állapotos felére.- Kiesett a kezemből a véres tasak. A levegő kiszorult a mellkasomból, mintha egy gát szakadt volna át a tudatomon, hirtelen olyan erős düh érzése áramlott keresztül rajtam, ami csak nagyon ritkán éreztem. Hátra tántorodtam. Képek százai jelentek meg előttem. Logan szemén keresztül láttam a világot. Éreztem, amit ő. A fájdalmat, a magányt, a reményvesztettséget.

- Mi a fenét adott nekem?- förmedtem rá a doktorra. Arcán apró mosoly jelent meg.
- Azt, ami visszahoz téged.- mielőtt elkaphattam volna, kilibbent a cellámból és bezárta maga mögött az üvegajtót.

Remek. Gondoltam. Elpocsékoltam egy őrült dühkitörése miatt majdnem egy hétre elegendő véradagomat. Zsörtölődve az ágyba rúgtam és a dohányzó asztal melletti fotelba vetettem magam. Szándékosan háttal az esetleges néző közönségemnek. Gömbölyödő pocakomra néztem. Remegő kézzel végig simítottam rajta, melyet a bent lakó kis élősködő apró rúgásokkal díjazott. Pár napja, már azt hittem vége, akkor kezdődött a mozgolódás. Akkor elszomorított a tény, hogy a hasamba fejlődő gyermek ennyire szívós, de most talán van remény a számára. Talán a Király örökbe fogadja, és sajátjaként neveli fel a gyermeket, hogy fájdalmát enyhítse saját családjának elvesztése.

Kislány lesz. Örültem a hírnek. Reméltem, hogy ugyanolyan tűzről pattant és kitartó lesz, mint amilyen én magam is voltam. Talán megengedik, hogy elnevezzem, hogy egy pillanatra a kezemben tartsam, mielőtt örökre búcsút kell mondanom neki. Egy kósza könnycsepp folyt végig az arcomon. Gyorsan letöröltem és igyekeztem úrrá lenni előtörő érzelmeimen.
Lehunytam a szemem és a Királyt kerestem. Hamar megtaláltam. Egy szobában volt, valószínűleg a saját lakosztályában. Egy francia ágyon ült, kezével a párnát simogatta. Magányos volt, végtelenül egyedül érezte magát. Hirtelen úgy éreztem szüksége van rám, de megráztam a fejem és felugrottam. Valami történt velem, és a szó negatív értelmében. Lehet valami tudat módosítót adtak nekem, amitől hallucinálni kezdek? Az ágy melletti könyves polchoz mentem. Egy könyvet emeltem le. Kinyitottam és nagy meglepetésemre egy fotóalbum képei mutatkoztak meg előttem. Az orvos volt rajta, feltehetőleg a felével és a gyermekükkel. A képek csak a gyermek kb. két éves koráig tartanak, azután semmi. Furcsa, lehet történt velük valami. Becsuktam a fotó albumot és visszatettem a helyére. Pihennem kellett, de az ágy idegen volt számomra. Luxusbörtönöm legtávolabbi oldalához húzódtam és a földre feküdtem. Az álom pillanatok alatt elnyomott.

Logan

Idegesen járkáltam a lakosztályomban. Sikerült elérnem őt, de nem voltam felkészülve arra a rengeteg kínra, melyet Hopenak el kellett szenvednie. Nem bírtam magam kontrollálni. Tudtam, hogy érez, hogy figyel, mégsem jöttek vissza az emlékei. Miután Niko segítségével ismét önmagam bírtam lenni, úgy döntöttem nem megyek vissza hozzá. A hiánya azonban így még elviselhetetlenebbé vált. Csak ültem az ágyon és odaképzeltem, ahogy az igazak álmát alussza, bársonyos bőrén végig simítok, persze ő ösztönösen elmosolyodik.
Hirtelen megérzem őt. Megint engem figyel, és ha csak egy pillanatra is, de mellettem akart lenni. Aztán kilépett.

Tudtam, nincs sok időnk. A jóslat szerint a végső ütközet a tavasz első napjára esik, de Lucas a baba születését is erre a napra tette. Ez nem lehet véletlen. Luna már tudhatta. Ha Hope emlékei nem térnek vissza, akkor hatalmas a veszély. Tudtam, így nem tudok harcolni, túl nagy volt a rizikó. És ha valami komplikáció adódik a szülésnél? Vagy pont a szülés közben rajtaütnek a kastélyon és mindkettejükkel végeznek? Abba bele sem mertem gondolni. Többször nem veszíthetem a felem és a születendő kislányomat. Elmosolyodtam, ahogy az apró rózsaszín babaruhát a kezembe vettem. Hope már akkor érezte, mikor még várandós se volt. Egyszerűen tudta, hogy első gyermekük egy leánygyermek lesz.
Egy hatalmas sikoly rázta meg az épület ódon falait. Másodpercek alatt az alagsorba villantam. Hope eszeveszetten hadonászott, miközben hisztérikusan könyörgött, hogy ne bántsák a gyermekét. Nem volt időm megvárni Lucast. A felem mellé villantam és óvatosan lefogtam, miközben igyekeztem megnyugtató szavakat suttogni a fülébe. Alig fél perc múlva végre felriadt. Kitépte magát a kezeim közül, és az egyik karosszék mögé rejtőzött. Szaggatott légvételeit, még egy halandó ember is könnyűszerrel érzékelhette volna.

- Már nem kell félned. Csak egy rossz álom volt. Senki sem fogja a babát bántani.- halkan beszéltem hozzá, miközben óvatosan közelítettem felé.
- Jobb már?- kérdeztem, vele szemben leguggolva. Térdeit felhúzta, szorosan átkulcsolta őket, már amennyire ez lehetséges volt gömbölyödő pocakjától. Szemem önkéntelenül is odatévedt. Bármit megadtam volna azért, hogy egy pillanatra megérinthessem, és érezhessem a kis pocaklakót. Mint aki a gondolataimban olvas, lábait kinyújtotta, és a kezem után nyúlt. Nem távolodtam el, talán ez lehet az a pont. Kezemet gyengéden a hasára helyezte, de egy pillanatra sem vette le rólam a pillantását.
Apró kis rúgások adták tudtomra, hogy a pici kis csöppség nagyon is jól érzi magát odabent. Szinte éreztem őt. Teljesen belefeledkeztem ebbe az apró csodába. Lucas kiáltása térített magamhoz.
- Logan vigyázz!- Az utolsó pillanatban ugrottam félre. Hope szemfogai egy milliméterre csattantak tőlem. Felocsúdva a döbbenettől az üvegfal túloldalára villantam, de így is a földre huppantam. Hope a falat püfölte, az előbbi meghitt pillanatnak nyoma sem volt. Sőt, nagy valószínűséggel így próbált a közelébe csalni, hogy friss vérhez jusson.

- Nem lett volna szabad egyedül bemenned oda.- förmedt rám Lucas.
- Tudom, de rémálma volt. Ösztönösen cselekedtem.- a doki a fejét csóválta, miközben a tomboló nőt figyelte.
- Teljesen eluralkodott rajta vérszomj. Addig nem mehetsz a közelébe, amíg meg nem tanulja kontrollálni magát. Minden tőlem telhetőt megteszek, de bíznod kell bennem.

- Jól van. Csak hozd vissza, kerüljön bármibe.- azzal otthagytam őket. Szükségem volt egy kis friss levegőre. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy Hope így felhasználta ellenem a gyengeségemet. Féltem, hogy örökre elvesztem őt, de nem adhattam, fel a reményt. Valahol mélyen ő még ott volt, csak a felszínre kellett csalogatnunk.

2014. február 20.

A Sorsod nem a Végzeted - 42. fejezet

42. A CSAPDA

Az autópályán haladtam, már jó félórája. Nagyjából kétpercenként ellenőriztem, hogy követ-e valaki, de szerencsére semmilyen gyanús furgon nem szegődött a nyomomba. Talán innen már sima ügy lesz. Úgy döntöttem Európába megyek, és bár ott kissé elmaradottabbak az emberek, ami a vámpírok elfogadását illeti, kevésbé kellett félnem az ottani fajgyűlölő emberektől, mint az itteni természetfeletti ellenségektől, Lunával az élen. Alapvetően semmilyen tervem nem volt. Még azt sem tudtam, melyik országba megyek, csak annyit tudtam biztosra, hogy ezt a kontinenst el kell hagynom. Könnyeim már korábban csordogálni kezdtek az arcomon, a döntésem miatt. Micsoda kifordított helyzet ez. Végül a Sorsom mégsem lehet a Végzetem. Ha ott maradok, azzal mindenki csak veszít, így remélhetőleg azok is életben maradnak, akik számomra a legfontosabbak, és a gyermekem is biztonságban és szeretetben nőhet fel. Távol az őt fenyegető veszélyektől…és az apjától. 

Hirtelen a fékre tapostam. Alig egy pillanat választott el attól, hogy az előttem álló járműbe frontálisan belehajtsak. Szükségem volt egy kis pihenőre. Túlfáradt voltam, hogy egyszerre sokat vezessek, és ennem is kellett valamit. A következő pihenőhelyen megálltam és a kis fogadóban kivettem egy szobát, majd vacsorát rendeltem. A kiadós evés után, melyet kb. fél óra múlva ki is adtam magamból, kimerülten az ágyra rogytam. Nem táplálkoztam tegnap óta, apám utasítása, pedig egyértelmű volt. Ha nem iszom, azzal a baba életét sodrom veszélybe. A fogadó mögött egy kis erdei út vezetett egy titokzatos fenyves rejtelmeibe. Alaposan felöltöztem és úgy döntöttem, ideje vadászni. Hamar nyomra akadtam. Egy sziklahasadékban vártam a megfelelő pillanatra, amíg a zsákmányom a megfelelő helyre nem lép. A gyanútlan szarvas békésen legelészett, mit sem sejtve élete utolsó pillanatairól. Elrugaszkodtam, és lecsaptam. A következő pillanatban egy fának csapódtam. Kellett pár másodperc, míg kitisztult a látásom. Felpattantam és támadó állásba lendültem. Egy háromtagú kis csapattal találtam szembe magam. Kettőről látszott, hogy már elvesztek, de a középső tökéletesen beszámíthatónak tűnt. Remek, már csak ez hiányzott.

- Bökjétek ki, mit akartok, aztán hagyjatok békében vadászni!- tértem egyből a lényegre.
- Nocsak, nocsak. Valaki nagyon rossz kedvében van. Mond csak, a testőreidet hol hagytad?- válaszolt a csapat vezetőjének vélt alak.
- Nincs szükségem testőrökre. És ha már tudod, ki vagyok, jobban teszed, ha eloldalogsz az embereiddel, amíg szépen mondom.- vámpír ellenfelem elnevette magát, mintha csak egy tea délutánon lennénk.
- Ó, nagyon is jól tudom ki vagy, Hope Blackmoon, csak azt nem értem, mi visz téged rá arra, hogy az ellenség karjaiba sétálj.
- Ki mondta, hogy ez a tervem?- vontam vállat és már támadtam is. Neki vetődtem a nagydarabnak, de a két vérszopó az utamat állta. Pillanatnyi figyelmetlenségemnek köszönhetően, egy jobb egyenes landolt a szemem alatt, de nem volt időm a fájdalommal foglalkozni. Gyorsan elhajítottam a tűzlabdát, egyenesen az egyik szerencsétlen mellkasára. Eleven fáklyaként égett hamuvá egy szempillantás alatt. A másik látva, társa vesztét, egy pillanatra vacillálni kezdett, de nem volt ideje végig gondolni a döntését. Rá vetettem magam és a lábaimat a nyakát átkulcsolva satuban tartottam, és egy laza mozdulattal elválasztottam a fejét a testétől. A vérszopó élettelünk a földre zuhant. Felugrottam és meggyújtottam a tetemet. Már csak ez a mitugrász szájhős maradt nekem. Tekintete nem volt rémült az iménti események láttán. Inkább kíváncsi és fürkésző. Nem volt kedvem tovább elemezgetni, csak gyorsan túl akartam lenni ezen az egészen, hogy végre pihenhessek egy kicsit. Elrugaszkodtam a földről, közben kezemben tűzlabdát képeztem, egyenest a vámpírra célozva. Azonban meglepetésemre nem, hogy meghátrált volna, ő is támadott. Kezében fegyvernek látszó tárgyat szorongatott. Elhajítottam a labdát, de hátulról egy nem várt ütés a földre terített, a tűz pedig kialudt, mielőtt célba ért volna. A gerincem sajgott a fájdalomtól, az arcom is kezdett zsibbadni. Valaki megragadott a hajamnál fogva és felrángatott.
- Állj fel ribanc! – a férfi hangja erőteljes és markáns volt. Meg mertem volna esküdni rá, hogy nem volt más vámpír a közelben. Hátra kaptam a fájdalomtól, próbáltam kiszabadulni a szorításból.
- Tartsd erősen.- lépett elém a vámpír, most már jól láttam a fegyverét. Egy injekciós tű, minden bizonnyal az én részemre. Hiába a helyzetem nem volt valami fényes, bármennyire is próbálkoztam, fogva tartóm egy kőszikla, már a kezeimet is lefogta, moccanni sem tudtam.
- Ezért az életeddel fogsz fizetni mora!- köptem a szavakat. Nem akartam megadni az örömöt, hogy félni lássanak.
- Majd meglátjuk.- mosolyodott el a vámpír, azzal a nyakamba döfte az injekciós tűt. Testem és tudatom felett elvesztettem az uralmat és végtelen sötétség ereszkedett rám.

- Mit látsz?-kérdeztem egyre türelmetlenebbül Noaht, miközben a terepjáróval már hosszú percek óta az országúton hajtottunk. Amint felocsúdtam a sokkból, riadóztattam a harcosokat. Darius, Noah, Lucas, és Hanio velem jöttek, Nicolas a nőkre vigyáz. Tudtam ez már a háború előszele, itt rengeteg forgott kockán. Ami késik, nem múlik, Hope-ot már egy seregnyi vérszopó üldözheti. Ő pedig teljesen egyedül van, egy gyermekkel a hasában.
- Európába készül.- Noah szeme csukva volt. A koncentrációtól az ér kidagadt a halántékán.
- Merre?
- Azt nem tudom. Még nem döntötte el. Megállt nem messze innen. Kb. egy órányira van egy pihenőhely.
- Taposs bele Darius.- adtam ki az utasítást, és bár a jó öreg Escalade már így is jóval a megengedett sebesség határ felett volt, Darius még inkább a gázra taposott.

Amint leparkoltunk, Noah hirtelen futásnak eredt. A fogadó mögötti erő felé vette az irányt. Abban a pillanatban én is megéreztem Hope vérének jellegzetes illatát. A többieket hátra hagyva a forráshoz villantam, de elkéstem. A nyomokból ítélve morák támadtak rá, és elhurcolták. Ami reményre adott okot, még éreztem őt. Tehát élt. Az egyik fa tövében hamu hevert szétszórva, amiből egyértelmű volt, feleségem nem adta magát olyan könnyen. A többiek is ideértek.
- Egy mora a tettes. Nem hiszem, hogy Lunának dolgozik. Nem látom őt pontosan, de valami sötét és nyirkos, talán földalatti bunkerbe vitték.

- Rendben. Indulás.- öles léptekkel visszaindultam az autó felé, de a többiek nem jöttek. Megálltam, és feléjük fordultam. Tekintetük szánakozó és talán kissé bűntudatos volt. Lucas felém lépett.
- Logan. Most nem fogjuk megtalálni. Menjünk vissza és kitalálunk egy stratégiát. Hollynak biztos vannak emberei, akik tudhatják, ki ez a vámpír.- ökölbe szorítottam a kezem. Az ösztön azt súgta, egy percet se vesztegessek, azonban a katona bennem nagyon jól tudta, hogy csak akkor lehet esélyünk élve kiszabadítani Hope-ot, ha fel vagyunk készülve.

- Az istenért!- vágtam az öklöm a mellettem békésen álló öreg fenyőbe.- Igazatok van. Ott találkozunk.- azzal ott hagytam őket és a saját házamba villantam. Senki sem volt itthon, egyszerűbb volt Lucas házba átvinni a többi itt lévő nőt, így kevésbé vagyunk támadhatóak.

A kastély üres volt, mikor megérkeztem. Titkon reménykedtem, hogy az iménti események csak a képzeletem játékát képezték, de, ahogy a hálószobába értem, minden ugyanúgy állt ott, mint mikor rájöttem, Hope elment. Az ágyra ültem, arcomat a tenyerembe temettem. Nem így kellett volna ennek történnie. Nem szabadott volna azt mondanom neki, hogy egy gyermek születése teher lenne. Hiszen, hogyan is okolhatnék egy ártatlan gyermeket, a saját utódomat a háború kitöréséért. Megtörtént volna ez nélküle is, talán egy kis idővel később, de a csata elkerülhetetlen lett volna. Most pedig mindketten veszélyben vannak.


Vettem egy mély levegőt, felálltam és járkálni kezdtem a szobában, hogy kissé kitisztuljanak a gondolataim. Próbáltam egy időre elhessegetni a bűntudatom, de nem ment egykönnyen. Igyekeztem összerakni az apró, széthullott darabokat. Végigpörgettem, ki állhat az események mögött, de valahogy mindig annál az átkozott nőszemélynél kötöttem ki. Biztos voltam benne, hogy mocskosul benne van a keze a dolgokban. Kezdtem azt érezni, hogy minden próbálkozásunk ellenére, vajnyi kevés esélyünk van ellene, hiszen ezek szerint a világ bármely pontján vannak kapcsolatai és őt szolgáló hűségesei. Egy dolgot tudtam, elő fogom keríteni Hope-ot, nem számít, milyen eszközökhöz kell nyúlnom. 

2014. február 12.

A Sorsod nem a Végzeted - 43. fejezet

43. EGY MÁSIK ÉN

6 héttel később

- Psszt. Hahó. Hallasz engem?- homályosan fogta fel az agyam, hogy a hangok nekem szólnak. Kinyitottam a szemem és a tőlem jobbra lévő cella felé fordítottam a tekintetem. Egy fiatal lányt tartottak ott fogva. Már nem volt energiám megállapítani, mely fajhoz tartozhatott, egy dolog mégis azonnal észrevehető volt rajta. Nem lehetett idősebb Ginánál. Hosszú aranyszőke haja, fürtökben omlott a vállára, bőre porcelánfehér, szemei pedig olyan tiszták akár a tavaszi égbolt. Friss fogás lehetett, talán a következő kísérlet alanya. Szegénynek sejtelme sem volt róla, mi vár rá. Először én sem sejtettem.

„Kissé zúgott a fejem, mikor magamhoz tértem. Pislogtam párszor, hogy a látásom kitisztuljon. A rémület első hulláma után alaposan szemügyre vettem a környezetemet. Egy börtöncellához leginkább emlékeztető helyen voltam. Börtönömet masszív acél rácsok tartották egybe. Nagy valószínűséggel a föld alatt lehettem, mert a levegő nyirkos volt, a beton alap itt-ott kis pocsolyákkal tarkított. A cellámban nem volt más, mint egy koszos matrac, és egy ki tudja mikor takarított wc kagyló. Nem én voltam itt az egyetlen. A cellák egymás mellett sorakoztak, különböző lényeket elzárva a szabadságtól. Felkeltem és a rácsokhoz mentem. Rázni kezdtem, de semmi. Az masszív rácsok meg sem mozdultak.

- Felesleges próbálkozás.- szólalt meg a mellettem lévő cellában kuksoló férfi. Kinézete önmagában is rémisztő volt, de a hangjából sütött a reménytelenség. Ruhája koszos, itt-ott vérfoltos, haja csomókban omlott a vállára. Ki tudja mióta lehetett már itt.

- Mi ez a hely?-kérdeztem, szinte suttogva.
- Ez az a hely, ahonnan élve nem kerülhetsz ki. Jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz, hogy életed hátralévő részét itt fogod eltölteni, kedvesem.- megráztam a fejem.

- Nem, az nem lehet. Nekem, el kell innen tűnnöm.- a pánik kezdett rajtam eluralkodni. Kiabálni kezdtem.
- Hahó! Valaki! Eresszenek ki innen!- a folyosó végén kinyílt egy ajtó. Feltehetőleg egy orvos lépett be rajta, de cseppet sem tűnt barátinak a tekintete. Mögötte az a két vámpír lépdelt, akik elraboltak. A cellám legtávolabbi sarkába húzódtam. Megálltak előttem.

- Üdvözöllek, új otthonodban.- a férfi vidám hangjától, kirázott a hideg.
- Ki maga?- szegeztem neki a kérdést, igyekeztem fékezni a dühömet.
- Az orvosod vagyok.
- Nincs szükségem orvosra. Engedjen el, és akkor nem esik bántódása.- A kezem kezdett felforrósodni, a türelmem pedig a végét járta.

- Kapjátok el, és hozzátok a küzdő térre.- az orvos egy kártyát húzott el a cellám előtt, mire az kinyílt, a két férfi pedig berontott a helységbe. A sarokba húzódtam, kezeimbe tűzlabdát formáltam.
- No, ki lesz az első?- kérdeztem erős éllel a hangomban, majd egyszerre dobtam feléjük a két végzetes tűzgolyót. Legnagyobb meglepetésemre, egy pillanatra köddé váltak, majd, amit eltűnt a veszély ismét megjelentek. A francba, ez nehezebb lesz, mint gondoltam. Mély levegőt vettem és rávetettem magam a kisebb darabnak tűnő fickóra. Átvetettem magam a feje fölött, majd lábaimat a nyaka köré kulcsoltam, és égő kezekkel fojtogatni kezdtem. A férfi felüvöltött, a társa azonban résen volt. Hátulról megragadott, és lerántott a földre. Tudtam, nincs időm ezért talpra ugrottam és folytattam a küzdelmet, még ha éreztem is, erőm egyre fogytán van. Közel fél órán át tartottam magam, azonban egy utolsó ütés, mely nagy valószínűséggel pár bordámat eltörte, végképp a földre terített. Ekkor tapsolást hallottam a cellám elől. Az orvos éljenzett, miközben ellenfeleim satuba fogtak és kivonszoltak addigi menedékemből.
- Lenyűgöző, ahogy küzdesz. Igazán szép példány a fajodból.- magyarázott „Frankeinstein”, miközben bőszen jegyzetelgetett, mellettem lépkedve. Amint megérkeztünk a küzdőtérre, ahogy ők mondták, a félelem új értelmet nyert számomra. Egy üvegfalú, neonfénnyel megvilágított, szabályos, négyszög alakú szobáról volt szó. Minden pontja bekamerázva. Biztos voltam benne, hogy hangszigetelt is.

- Vigyétek be!- adta ki az utasítást a doktor. A két szekrényajtó, egy kód segítségével kinyitotta az ajtót, és szó szerint bedobtak az üvegkalitkába. Minden erőmet összeszedve, feltápászkodtam és körbe kémleltem. A helység valami őrült laboratóriumra emlékeztetett, tele mindenféle számítógéppel, kémcsövekkel, melyekben vöröslő folyadékok voltak, egy vizsgáló asztallal, mely erős szíjjakkal volt ellátva, és az egyes orvosi műszerekről ne is beszéljünk.
Egyszer csak a kalitka túlsó felének ajtaja kinyílt és egy fiatal nőt löktek be. Fakó barna haja egyszerű copfba volt fogva, teste kidolgozott, szálkás izomzatú, látszott, hogy edzésben van. Fekete atlétát és terepszínű tréning nadrágot viselt. Tekintete elszánt volt, mint aki bármire képes az életben maradásért. Támadó állásba állt, miközben vicsorogva nézett rám. Szemfogai megnyúltak.

- Ugye, ez csak valami vicc.- néztem ki az üvegen keresztül. De közönségem teljes komolysággal várta, hogy itt harc törjön ki. Az orvos bőszen jegyzetelt.

A nő felugrott és egyenesen rám vetette magát. Reflexből egy tűzlabdát hajítottam rá, így üvöltve pillanatok alatt hamuvá égett. Odakint döbbent arcok néztek vissza rám.
Ismét nyílt az ajtó, újabb ellenfél lépett be, ugyanaz a ruha, kicsit masszívabb felépítés. Az ellenfelem férfi volt, éreztem, hogy erős, nálam jóval idősebb vámpír. Nem vacillált. Rám vetette magát, időm sem volt reagálni. Elkerülve, hogy feltépje a torkomat, a hátamra gördültem és a lábaimmal áthajítottam a fejem fölött. A szomszédos falnak csapódott. Nem volt időm vacillálni. Odaszökelltem és egy határozott mozdulattal, letéptem a fejét. A vér mindent beterített, bemocskolva a makulátlan tisztaságú helységet. A fejet ledobtam magam elé, miközben mélyeket lélegeztem. Erőm fogytán volt, sürgősen vérre volt szükségem. Az orvos biccentett a két vámpírnak, akik ismét egy kisebb kör után lefegyvereztek és visszavonszoltak az előző helyre. Ott rám zárták az ajtót és otthagytak.

- Ezek szerint, jól küzdöttél.- szólalt meg a szomszédom.
- Mi a fene, ez a hely?
- Ez kérlek egy illegális kísérleti központ, ahol természetfeletti lények a kísérleti nyuszik. És bogaram, ezzel a mostani sikereddel az elsőszámú kísérleti alany lettél.
- Ezt meg, hogy érted?
- Nézd, én nagyjából öt éve vagyok itt, de még egy zöldfülű sem volt képes az első nap után ilyen formában maradni.- nem értettem mire céloz.
- Nézz magadra. Még csak nem is lihegsz, a sebeid szinte már teljesen regenerálódtak. És ha jól sejtem, ma még nem táplálkoztál.

- De hát vámpír vagyok. Ez normális.- a férfi elnevette magát.
- Jómagam is a faj tagja vagyok, közel 300 éves, mégis örülök, hogy még nem száradtam ki teljesen. Te meg alig lehetsz pár hetes, az átváltozásod óta, és mégis honnan van ilyen nagy tapasztalatod harc terén? Nem láttam még Vardím nőt így harcolni.

- Félvér vagyok. Az apám mora.- szomszédom tőle szokatlan gyorsasággal felpattant.
- Az istennőre. Te vagy a..
- Ki ne mond!- hallgatattam el.- új barátom meghajolt előttem, hűsége őszintének tűnt.
- Hope. Hívj Hopenak.
- Mégis hogyan lehetséges? Hiszen lehetetlen civil embernek a közeledbe férkőzni. És hetek óta egy titkos helyen éltél.- gyanút fogva összehúztam a szemöldököm. – Az őrök is szoktak egymás között beszélgetni.

- Hát, miután Logannel elmenekültünk a főpapnő elmebeteg terve elől, történt valami, és egyedül indultam Európába. Vámpírok támadtak meg vadászat közben, aztán itt ébredtem.

- Hope, van valami, aminek a segítségével esetleg elérheted a feled? Ki kell jutnod innen, különben szörnyeteget csinálnak belőled.
- Ezt meg, hogy érted?- hangom felkúszott, szinte már egércincogásnak tűnt.
- Azért hoztak ide, hogy fegyvert formáljanak belőled. Kiéheztetnek, és harcképtelenné tesznek, majd fiatal kiválasztottak, emberek kerülnek veled szembe, és ha nem bírsz a vérszomjjal, elérik a céljukat. Azt akarják, hogy te magad légy a fajod legveszedelmesebb ellensége.- a földre rogytam. Tudtam, mi vár rám, de ez azt jelentette, hogy a gyermekem életébe fog kerülni.

- Az nem lehet, várandós vagyok. Hangom már szinte suttogás volt.
- A francba.- jött a dühödt reakció.- Tessék, itt a vérem, táplálkoznod kell. Nem olyan, mint a feledé, de elegendő lesz a magzatnak. Alkarját átnyújtotta a rácson, én pedig hálásan elfogadtam az ebben a helyzetben felajánlott táplálékot.”

- Mi a neved?- szegeztem neki a kérdést.
- Sarah vagyok. Mi ez a hely? Mit akarnak tőlem?- a lány félelme tapintható volt a levegőben.
- Tőled semmit. Te csak egy eszköz vagy, és ha jó passzban találsz, akkor nem lesz olyan szörnyű.- mondtam hidegen.

Alig pár nap alatt kiderült, hogy cellatársam Mikhael, segít, így az orrom előtt végeztek vele. Ezután, napokig arra kényszerítettek, hogy küzdjek az életemért, de vérhez nem jutottam. Egy hét után feladtam. A további napokban nem kellett küzdenem, aztán, amikor már azt hittem vége, egy fiatal, átváltozás előtti vardímot raktak a cellámba, kezét megvágták. A vérszag kiélesítette az érzékeimet, vadászó üzemmódba kapcsoltam. Tudtam, hogy a gyermekem élete múlik azon, amire készülök, de nem tehettem mást. A lány torkának ugrottam és majdnem szárazra szívtam, majd hamuvá égettem. Az orvos tekintete elégedett volt. Elérte, hogy behódoljak az akaratának. Ezután, minden héten jött egy áldozat, most pedig kénytelen voltam megtenni bármit egy kis vérért cserébe. Ha kellett kínvallatást végeztem, máskor agyonlőttem egy embert. Csak a vér számított, semmi más.

Logan

- Gyerünk már!- vártam türelmetlenül Lucasra. Az utóbbi hetekben az őrület határán voltam. A felemet, mintha elnyelte volna a föld, az informátoraink nem tudtak meg semmit, most azonban sikerül elkapni valakit, akiből információkat szedhettünk ki. Lucas már negyed órája vallatta azt a szerencsétlent, de még egy nyikkanást sem lehetett hallani.
- Na, ebből elég, én majd dalra fakasztom azt a nyomorultat.
- Logan, állj le!- termett mellettem egy pillanat alatt Darius és Niko. Az ajtót elállták, és szúrós tekintettel néztek rám.
- El az utamból!
- Nem, Királyom!- Niko bár az öcsém volt, ugyanúgy felbőszített, amiért ellenem szegült. Már épp ökölbe szorítottam a kezem, amikor nyílt az ajtó. Lucas lépett ki, kezéről a friss vért törölte le.

- Nem sok mindent sikerült kiszednem belőle. Egy biztos, Luna áll a dolgok mögött. Azt mondta, van egy kísérleti bázis, ahol vámpírokat tartanak fogva, de nem tudta, hogy Hope ott van-e.
- Megölöm azt a nőt, most rögtön!- átvillantam az Akadémiára, egyenesen a főpapnő lakosztályába.

- Luna!- üvöltöttem olyan eltorzult hangon, hogy még a falak is beleremegtek. Az egyik szobából lépett elő az ördögi nőszemély, arcára kaján vigyor ült ki.
- Nocsak, Logan Király. Minek köszönhetem ezt a váratlan látogatást?
- Mit műveltél vele?- szegeztem a nőt a falnak.
- Lassan a testtel.- két testőr jelent meg és lehámozott a vezetőjükről, de hamar leperegtek rólam.- Ha tudni akarod, még életben van.
- Hol van a feleségem?- türelmem a végét járta.
- Ne aggódj, amint megszüli az új nemzedék első tagját, mentesítem a kínjai alól.
- Te mocskos…
- De megmondhatom, hol van, ha visszatértek és kiadod a lázadókat nekem.- a válaszom egyértelmű volt, pisztolyommal a testőreit szíven lőttem majd a Lucas házába villantam.

- Noah!!!- üvöltöttem. A harcos egy pillanat alatt előttem termett.
- Mit tervez Luna a felemmel?- szegeztem neki a kérdést.
- Királyom, tudod, hogy bármit megteszek, amit kérsz, de Luna jövőjét nem látom, mágikus védőburok védi előlem.

- Elég!- öklömet a falba vertem, jókora lyukat hagyva.
- Logan. Itt az ideje, hogy egy kicsit lehiggadj.- Holly lépett be a házba, mögötte Hanio, Lucas, Darius és Nikolas.
- Holly?- ő volt az utolsó reményem.
- Üljetek le, híreim vannak.- képtelen voltam leülni, de Holly rosszalló pillantása, elég volt ahhoz, hogy meggondoljam magam.

Nos, Lucas elmondta, milyen helyen lehet a Királynő. Az utóbbi időben több kiválasztott is eltűnt az Akadémiáról, rejtélyes módon. Egy beépített emberem, bejutott a belső körökbe és részt vett egy ilyen elrablásban. Elküldte a koordinátákat a helyről.- Felugrottam. hirtelen új erőre kaptam.

- Ülj vissza Logan. Ez a hely egy kész katonai bázis. Ide nem elég a vámpír erő. Ide stratégia kell és egy jól kiképzett egység, megtervezett akcióval. Holnap mindent átbeszélünk, és este indulunk, napnyugta után.
- Most!- Holly rám nézett, hirtelen hasító fájdalom lett úrrá a fejemben.
- Térj már észhez Logan. Hetek óta nem táplálkoztál, már a józan eszedet is kezded elveszíteni, így nem vehetsz részt az akcióban.- miközben a fejembe hasító fájdalommal küzdöttem, tudatom egy része egyetértett a vándor szavaival, de a kötelék mást mondatott velem. Feltápászkodtam és elindultam Holly felé.
- Királyom, csak a te érdekedben tesszük.- a harcosok felé fordult.- Zárjátok valami biztos helyre.- azzal suhintott felém, amitől az egész testem görcsbe rándult, és pillanatok alatt elveszítettem az eszméletem. Csak órákkal később tértem magamhoz. Tudtam hol vagyok. Egy cellában, ahová Ericet szoktuk bezárni. Megdörzsöltem a halántékomat és felkeltem. Talán túlzás volt Holly képességét figyelmen kívül hagynom. Egy széken, egy pohár friss vér gőzölgött. Mély undorral fordítottam el a tekintetem.

- Jobban teszed, ha megiszod. Mivel közvetlenül, úgysem táplálkoznál belőlem, így viszont nem viszlek el a rajta ütésre.- szólalt meg Holly, kegyelmet nem ismerő hangon. Öles léptekkel odamentem hozzá.

- Nem tehetem. Hope a felem, ő tud nekem erőt adni.
- Oké, akkor másképp mondom. Hope már nem az a nő, aki egykor volt. Erősnek kell lenned, hogy meg tudd fékezni, amikor rá találunk.
- Ezt meg, hogy érted?
- Azon a helyen valami mássá formálták őt. Mit gondolsz, mit történt azokkal a kiválasztottakkal?- tanácstalanul néztem rá.
- Ők szolgálták a táplálékforrást a felednek. Hát nem érted? Luna bebiztosíthatja magát, ha Hopeból a saját faja ellen forduló fegyvert csinál. Nem kellett mást tennie, mint vérfüggőt csinálni belőle, hiszen egy anya bármire képes a gyermekéért.- Pár lépést hátratántorodtam. Tudtam, hogy Luna elméje teljesen megháborodott, de Holly szavai már túlzásnak tűntek. A pohárhoz nyúltam és egy húzásra megittam az túléleshez szükséges vért.

- Nincs vesztegetni való időnk.
- Logan, jól figyelj rám. Nem hagyhatod, hogy az érzelmeid elragadjanak. Nagy valószínűséggel ránk fog támadni, és mivel ő a legerősebb köztünk, csak akkor tudjuk megmenteni, ha nem kezdesz magán akcióba.- Bólintottam. A vadállat visszavonult, képes voltam egy kis ideig hideg fejjel gondolkodni. Átvillantunk Lucas házába, ahol a többiek már a fegyvereiket készítették elő, páran pedig a létesítmény tervrajzát tanulmányozták.

- Darius, te leszel a csapat irányítója. Kérlek, ismertesd az akció menetét.- tért a lényegre Holly, miközben mind a tervrajz köré gyűltünk.


Közel másfél órás stratégiai megbeszélést követően az akció kész volt. Összegyűjtöttük a legjobb harcosokat, így talán lesz némi esélyünk. Habár nem tetszett az ötlet, de Hopeot csak lefegyverezve tudjuk kihozni, ami az ő esetében csak Holly és az én képességem révén sikerülhetett. De ez most nem érdekelt, ha végre ismét magam mellett tudhatom őt ép testben, és remélhetőleg még valamennyire ép lélekkel.

2014. január 27.

A Sorsod nem a Végzeted - 41. fejezet

41. A JÓSLAT

Hope elájult. Felemeltem és óvatosan az ágyra tettem. Arca az utóbbi napokban erősen sápadt volt, de most különösen porcelánfehérré vált a bőre. Az előbbi haragom szertefoszlott, helyét erős bűntudat vette át. Megint erőszakosan próbáltam megoldani a helyzetet, ahelyett, hogy higgadtan leültünk volna megbeszélni a problémát. Most már biztos voltam benne, hogy Damusnak semmi köze nem lehet ehhez az állapothoz, valaminek viszont okoznia kellett Hope hirtelen gyengeségét. Mivel Lucas alig pár perce ment el, nem láttam értelmét visszarángatni. Hopenak talán csak egy kis pihenésre van szüksége. Nélkülem. Eddigi térdelő helyzetemből felálltam és óvatosan betakartam őt. Halk léptekkel az ajtóhoz mentem.

- Logan.- Hope hangja erőtlen volt, mégis éreztem, hogy meg van rémülve. Megpördültem és azonnal mellette termettem. Leültem mellé az ágyra, törékeny kezét a tenyerem közé fogtam. Tekintete még kissé homályos volt, de érzékelte a jelenlétemet.

- Segíts!- sikított fel hirtelen. Szemei kipattantak, felugrott, majd ülő helyzetben összegörnyedt és karjait a hasa köré fonta.
- Mi a franc ez?- kérdeztem, talán önmagamtól. Láthatóan erős fájdalmai voltak, akárcsak az imént, a doki mégis azt mondta minden rendben. Talán Lucas sem a régi már. Hope megrázkódott és kimerülten dőlt vissza az ágyra. Haja összekuszálódott, teste úszott a verejtékben. Habár a görcsroham enyhülni látszott, furcsamód az egyik kezét még mindig a hasán tartotta. Óvatosan a lábai alá nyúltam az egyik kezemmel, a másikkal pedig a hátát támasztottam meg és az ölembe vettem. Szüksége volt a támogatásomra, és habár a fájdalmait nem tudtam elvenni, éreztetni akartam vele, hogy itt vagyok és bármi történjék, mindig ő lesz a legfontosabb a számomra. Légzése egyenletesebb lett, fejét a mellkasomra döntötte és hamarosan mély álomba merült. Amikor teljes mértékben megbizonyosodtam róla, hogy nyugodtan alszik, visszatettem az ágyra, betakartam, és hangtalanul távoztam a szobából.
Harapnom kellett valamit, és biztos voltam benne, hogy Niko is szolgál új hírekkel mozgolódásokat illetően.

 A konyhában már zajlott az élet. Sorcha sárga köntösében és papucsában serénykedett a reggelit illetően. Gina, mint mindig, most is a legtávolabbi sarokban ült és csak üres tekintettel kevergette a teáját.
- Jó reggelt!- köszöntöttem őket. Sorcha vidáman rám mosolygott, pocakja egyre inkább egy hatalmas lufira kezdett emlékeztetni. Kezdtem azt hinni, hogy több gyerek is van odabent, mint azt Lucas állítja. Gina reakciója azonban kezdett aggasztani. Megrázkódott, majd szemeit lesütve szinte ki menekült a helységből.
- Ne aggódj, nehéz időszak ez most neki.- próbált kedvenc sógornőm megnyugtatni, de éreztem, hogy itt ennél többről van szó. Habár Eric visszatért közénk, és úgy tűnt ismét önmaga, modora csöppet sem volt éppen kellemes a velünk lakó nőkkel szemben.

- Merre találom az öcsémet?- fordultam Sorcha felé.
- Valószínűleg a gyerekszobában élet-halál harcot vív a kisággyal.- kuncogott.
- Akkor azt hiszem, elkél neki némi segítség.- mosolyodtam el, majd átvillantam Nikoék lakosztályába.

A látvány enyhén szólva is szórakoztató volt, mikor beléptem a babaszobájába. A falak mindenhol nap sárga színűek voltak, néhol kedves kis mintákkal lefestve. Az egész egy hatalmas mezőt juttatott eszembe. Középen Nikolas éppen erőnek erejével próbált két alkatrészt összeilleszteni, közben mindenféle szitok hagyta el a száját.
Nem bírtam megállni nevetés nélkül. A testvérem mindenhez értett, de a barkács munka sosem tartozott ezek közé.
- Majd akkor nevess, amikor ugyanebben a cipőben jársz.- mormogta és a földre dobta a két darabot.
- Nem értem minek ez a nagy felhajtás. Elvégre csak gyerekünk lesz, minek neki külön járóka.- zsörtölődött tovább, miközben az összeszerelési útmutatót lapozta át, feltehetőleg már sokadszorra.

Odasétáltam a járóka darabjaihoz, amíg testvérem próbálta megfejteni ezt a bonyolult használati útmutatót. Próba-szerencse alapon egymásba illesztettem két darabot, ami úgy tűnt összepasszolt, majd egy csavar segítségével rögzítettem. Nem telt bele pár perc, már meg is volt. Niko felpislantott a papírhalom mögül és leesett az álla. Legalábbis úgy nézett rám, mint aki szellemet látott.
- Így gondoltad?- kérdeztem humorosan, hogy kizökkentsem lefagyott állapotból.
- Valld be, hogy hetek óta ezt gyakorlod.- bökte oda enyhe sértődöttséggel, majd az ágyat a helyére húzta.
- Nincs olyan szerencsém.- válaszoltam. Habár Hopenak azt mondtam, jobb ez így, de titkon örültem volna, ha pár hónap múlva egy kis herceg járókáját rakhatom össze. A háborút tekintve viszont így kevésbé voltunk sebezhetőek. Ha kiderülne, hogy a felem terhes, az akár mindannyiunk számára végzetes lehetett volna, hiszen nincs is jobb célpont a várandós Királynőnél.

- Jössz, vagy még összeraksz pár bababútort?- zökkentett ki elmélkedésemből Niko. Felkaptam a fejem és ki siettem a szobából. Átmentünk a lakosztályban elkülönített dolgozó szobába. Niko egy halom papír között matatott, majd egy kézzel írott üzenetet nyújtott át nekem.

- Ez ma reggel érkezett Hollytól.
- Hát előkerült?- kérdeztem döbbenten.
- Csak ezt az üzenetet adta át Lucasnak, és újabb idegeneket hozott a házába, aztán tovább állt.

Gyűlnek a felhők, de még van időd. Amint a hideg tovaszáll, a sötétség alászáll. A kiválasztott és gyermeke lehet a megváltás, de életük halvány, az árny elfújja, mint egy gyertyaláng.

Holly

Az üzenet eléggé kusza, néhol teljesen érthetetlen. Abban biztos voltam, hogy időben a tavasz első napjaira számíthatunk Lunától a támadásra. A kiválasztott egyértelműen Hope volt, de a gyermek feltűnése a jóslatban egyszerűen lehetetlen, hiszen a feleségem nem várandós. A jóslat miatt csak akkor kellene aggódnunk, ha úton lenne a kis trónbitorló, de így a jövendölés teljesen értelmetlennek bizonyult.

Tanácstalanul Nikora pillantottam.

- Rám ne nézz! Én sem értem ezt az egészet Hopeval és a gyermekkel.
- Van még más hír?- adtam vissza a kézzel írott levélpapírost az öcsémnek.
- Csak a szokásos. Az Akadémián szokatlanul nagy a csend. Az egyik kém szerint azonban ismeretlen alakok járnak be az iskolába éjjelente, majd pirkadatkor távoznak.

- Értem. A kémek továbbra is figyeljenek. Darius pedig folytassa az új katonák kiképzését. Szükségünk lesz a jó harcosokra.- adtam ki az utasítást. Nikolas komoly tekintettel bólintott, majd a beszélgetés végét jelezve a telefonján kezdett babrálni. Átvillantam a kastély alaksorába, ahol egy kisebb kiképző központot alakítottunk ki. Átöltöztem tréningruhába, és egy kiadós futással kezdtem az edzésemet. Közben végig a jóslaton járt a fejem. Próbáltam apró jeleket keresni, ami esetleg elkerülte figyelmem és talán mégis igaz lehet, hogy Hope terhes, de valahogy nem rémlett fel semmi erre utaló dolog.

Kissé nyúzottan ébredtem. Még mindig sajgott minden porcikám a délutáni fájdalmaktól. A torkom száraz volt, táplálkoznom kellett. Nyújtózkodtam egyet, majd egy kiadós fürdőt vettem. Ez alkalommal alhasi fájdalomnak, hányingernek, vagy éppen szédülésnek nyoma sem volt. Épp a ruháim között matattam, mikor megakadt a kezem a korábban vásárolt kis rózsaszín babaruhán. Megálltam egy pillanatra. Végig simítottam a puha pamut anyagon, majd mélyen beleszagoltam. Nem volt rossz illata, kifejezetten kellemes levendula illat járta át, akárcsak a többi ruhaneműt. Legördültek az első könnycseppjeim. Egy gondolat fogalmazódott meg bennem. Logant, a családomat nem sodorhatom veszélybe, a gyermekemet pedig végképp nem. Nem volt mit szépíteni, egyértelműnek látszott, hogy a párom érthető okokból hallani sem akart gyermekről.

Előkaptam egy nagyobb kézi táskát. Beledobáltam a legszükségesebb dolgokat, majd a kis ruhát az ágyra helyeztem, és egy üzenetet hagytam, amivel meg tudom magyarázni ezt a csöppet sem átgondolt döntésemet. Árnyékot vontam magam köré és az alaksori parkolóba mentem. Beültem az egyik terepjáróba és gázt adtam. Nem tudtom hova megyek, de egy dologban biztos voltam. Jó messzire, ahol senkinek sem eshet baja, legfőképpen a születendő gyermekemnek.

Furcsa érzés késztetett arra, hogy hirtelen megálljak. Tompa, szúró fájdalom kezdett erősödni a mellkasomban. Tudtam, hogy a kötelék akar jelezni. Hope felébredt és bűntudata van, ugyanakkor erősen aggódik valami miatt. Gyorsan lezuhanyoztam, átöltöztem és a lakosztályunkba villantam. Ekkor döbbentem rá. A szoba üres volt. A nagy ruhásszekrény tárva nyitva, a ruhák egy része hiányzott. A fürdő szobába lépve észrevehető volt, hogy sebtében pár dolgot elvettek a helyéről. Visszasétáltam az ágyhoz. Szépen lassan egy furcsa, homályos köd kezdett leereszkedni a tudatomra. Most vettem csak észre. Az ágyra féltő gondoskodással egy kis rugdalódzó volt fektetve. Rajta egy papíros, melyen Hope kézírása. Csak egy szó állt rajta, mely az egész addigi életemet megváltoztatta.

- Sajnálom.

A földre rogytam. Egyrészt a sokktól, másrészt a fájdalomtól. Minden világossá vált. Hope reggeli rosszulléte. A titkolózása, hasának védelmezése. Terhes volt, és azt hitte, nem akarom a gyermeket, a mi közös gyermekünket.

- Mi történt?- zökkentett ki a sokkból Niko. Meglepődve nézem rá.

- Az egész kastély az üvöltésedtől zengett. Mégis mi a fészkes fene van?- az ágyra böktem a fejemmel. Fel-alá kezdtem járkálni. A jóslat így már nagyon is értelmet nyert. Viszont ez egyet jelent azzal, hogy a felem életveszélyben van. Hope ugyanolyan önfeláldozó típus, mint az anyja volt, így a szökésével, megint mindenki más biztonságával törődik. Egyet nem vett számításba, most már nem csak magát kell megvédenie, hanem a trónörököst is. És volt egy sejtésem, ha Holly már tudott a gyermekről, akkor Luna is, ami egyet jelent egy hajtóvadászattal, aminek a középpontjában a várandós felem állt.