Életjelek!

Sziasztok!
Nos, aki még néha-néha betéved ide, azzal örömmel közlöm, hogy hamarost ismét beindul a történet. Már íródik a következő fejezet. A szemem hál'istennek egy fokkal jobban van, bár a dokit még mindig halogatom, de a legjobb, hogy ismét van ihlet és tudok dolgozni vele. Tehát egy kis bemelegítésnek egy novellát (igazából ez életem első novellája) hoztam nektek. A téma nem fantasy, hanem egy hétköznapi lány, illetve a "fogyatékossága". Ezt a kis történeten az egyik órámra kellett írnom házi feladat gyanánt, ahova járok suliba. Többen is elolvasták és tetszett nekik, így merészelem veletek is megosztani. Amíg el nem készül a következő fejezet, addig itt van ez, én meg igyekszem, ahogy tudok.
Jó olvasást!
Üdv. Hope.:)

Mert mindenkinek jár egy második esély

Megint a pályán vagyok. A stadionban mindenki őrjöng. Már csak egy hazafutás és milyenk a bajnoki cím. A dobó elhajítja a labdát. Koncentrálok. Tökéletes ütés. Sprintbe kezdek. Sietnem kell. Már csak egy alappontot kell érintenem. Oldalra nézek, bumm. Sötétség…

A nevem Dannie. 18 éves vagyok. Vak. Két évvel ezelőtt egy rosszul célzott labda elvette a világomat. Hogy haragszom-e? Az első időkben dühös voltam. Mindenre. A világra, és az emberekre is. Úgy éreztem, ennyi volt, minden lehetőségem elveszett, hogy valaha is boldog életet éljek. Hónapokig szenvedtem, és kerestem a miértekre a választ. Talán te is feltetted magadban a kérdést, miért nem próbáltam meg visszakapni a látásom. Próbáltam. A szüleim mindent megtettek értem, de minden orvos csak ugyanazt mondta. Ez az állapot maradandó. Ott voltam fiatal kamasz lányként, akit egészen addig csak a barátai, a sport és persze a fiúk kötöttek le. Hogyan élhetném ugyanezt az életet tovább? Hiszen fogalmam sincs, mi zajlik körülöttem. A barátaimat hanyagolni kezdtem, magán tanuló lettem. Szégyelltem felvállalni a „fogyatékosságomat”. Úgy éreztem hasznavehetetlen lettem, teher a szüleim és mások számára.

Egy napon, úgy döntöttem véget vetek ennek. Fogtam a fehér botom, és kisétáltam a házból. Emlékeztem az utca képére, amely még erősen élt az emlékeimben. Tíz lépés előre, majd jobbra 125 lépés. Úttest következik. Fülelek, vajon jön-e valamilyen autó. Emlékeztem rá, hogy van itt jelző lámpa, de hangjelzés hiányában magamra voltam utalva. Lépések zaját hallom magam előtt, ebből arra következtetek, az út szabad. Átjutok a másik oldalra. Most balra fordulok. A lábam alatt alig 10 lépés után megérzem a talaj változását. Eddig betonon sétáltam, most füves talajra léptem. A parkban vagyok. Abban a parkban, ahol minden elkezdődött. Itt vettem életem első baseball leckéjét. A baseball pályához tartottam. Hiányzott a játék hangja, és érzése.  Elindulok. Nem tudom hány lépés, de biztosan érzem, hogy jó irányba haladok. Közelről kis gyerekek csilingelő kacagása hallatszik. Kissé messzebbről egy kutya izgatott ugatása. Megremeg alattam a talaj, és erősebb fuvallat söpri az arcomba szanaszét szálló hajamat. Valaki elfutott mellettem. És akkor meghallom a baseballütő ütemes hangját, ahogy a folytonosan üti a felé szálló labdákat. Könnycsepp csordul ki a szememből. Elmosolyodom. Valami hozzá ér a lábamhoz. Nem reagálok. Talán csak egy lehullott falevél. Ismét érzem, de most erősebben. Fülelek, de nem hallok emberi lépteket. Nem foglalkozom vele, próbálok ismét a baseball pályára koncentrálni. Mély, öblös ugatás zavar meg, közvetlenül a hátam mögül. A rémülettől megrázkódom. Remek. Még egy kutya is belém köt. Mérgesen megfordulok és elzavarom.

- Menj innen! Hol a gazdád!- várok egy picit, és mikor megbizonyosodom, hogy az állat elment megnyugszom. Visszafordulok, de ekkor valami ráesik a lábamra és ismét hallom az ugatást a hátam mögül. Jól van, legyen. Belemegyek a játékba, akkor nagyobb az esélye, hogy ez a kóbor eb békén hagy. Lehajolok, és kitapogatom a földön lévő játékot. Felveszem. Kissé nedves, de érdes felületéből rájövök, hogy minden bizonnyal egy teniszlabdát tartok a kezemben. Zaklatóm ideges nyöszörgésbe kezd. Gondolok egyet, és jó messzire hajítom a labdát.

- Na, ezt hozd vissza!- mosolygok, miközben teljes erőbedobással messzire hajítom a labdát. Megrökönyödésemre, alig egy perc múlva újdonsült barátom ismét feltűnik és mértani pontossággal ugyanúgy ráejti a játékát a lábamra.

- Hát jó, ha tényleg ezt szeretnéd.- koncentrálok, és erősen megmarkolom a labdát. Ismét elhajítom, a kutya meg el utána. Ezt a műveletet még vagy százszor megismételtük, néha egy-egy simogatással kiegészítve. Amikor kellőképpen elfáradt a karom, leültem a földre, új barátom pedig mellém telepedett.  Kis idő múlva ideges lépteket hallottam közeledni, miközben egy kellemes féri hang egy nevet szólított.

- Belle, kiskutyám, merre vagy?- szőrös négylábú társam, egyszeriben ficánkolni kezdett. Volt egy sanda gyanúm, Belle az elmúlt órákat az én táraságomban töltötte.- Belle!

- Itt van!- válaszoltam kicsit bizonytalanul a „hívogatásra”. A léptek közeledtek.

- Ó, hát itt vagy. Jól megijesztettél. - Most már biztos voltam benne, hogy egy fiatal srác ennek a kutyának a gazdája, amitől kissé kényelmetlenül éreztem magam. – Köszönöm, hogy vigyáztál rá. Én nem tudom mi ütött belé, egyszer csak elrohant.

- Semmi baj. Jól elvoltunk mi ketten, ugye kislány?- nyúltam magam mellé, de csak a levegőt markoltam. Szégyenemben, úgy éreztem, jobb, ha minél előbb lelépek. A beállt kínos csend épp elég volt ahhoz, hogy tudjam, itt a búcsú ideje. Kitapogatva a fehérbotomat, felkeltem a földről és előre szegeztem a fejem.

- Nos, örülök, hogy segíthettem. Ezzel otthagyva Belle-t és kedve hangú gazdáját elindultam hazafelé. Alig tettem meg pár lépést a fiú utánam jött.

- Várj. Haza kísérlek.- megráztam a fejem. Nem kellett nekem a szánalomból.

- Kedves vagy, de egyedül is hazatalálok.

- Ahogy gondolod.- válaszában csöppnyi bánatot véltem felfedezni.- csak tudod, gondoltam akkor lenne rá mód, hogy beszélgethessünk.- Megállt bennem az ütő. Vajon most álmodom vagy ez a valóság? Esetleg egy rossz vicc áldozata lettem? Az utóbbi mellett döntöttem. Mérgesen megálltam.

- Amint látod, igen vak vagyok, szóval, ha gúnyolódni akarsz, mással tedd. Épp elég problémám van nekem az ilyen rossz viccek nélkül is.

- Tudom, és nem állt szándékomban viccelődni. Én komolyan szeretnélek megismerni. – és ettől a pillanattól változott meg minden.

Ben, mert utóbb kiderült így hívják a fiút, hazakísért. Még sokszor találkoztunk, kiderült, hogy Belle vakvezető kutyának tanul és ő a trénere. Ben segített nekem megmutatni, hogy azért, mert a szemem nem ad vissza képet még láthatok. Csak másképp. A képzeletem segítségével. Ismét sportolok, és iskolába járok. Az életem megint teljes. Jelentkeztem egy programba, és most már Belle az én segítő társam, aki nem csak a hétköznapokban, de a sportban is segít. Bizony, még mi vakok is tudunk futós sportokat űzni. Ben pedig, azóta is mellettem van, és mindenben támogat. Ő általa értettem meg, hogy ahhoz, hogy lehessek valaki, túl kell lépnem a kishitűségemen, mert ha akarom, akkor bármire képes lehetek. Így most hozzám hasonlóknak segítek abban, hogy ők is ugyanúgy, boldogan élhessék életüket, mint egészséges embertársaink.

Itt a világvége

Sziasztok!
Tudom, ígértem ,hogy jövök frissel, de az élet kissé közbe szólt. Sajnos több hete a szemem erősen rendetlenkedik (kiderült, hogy fényérzékeny vagyok, szóval lehet vámpír leszekXD). El is küldtek azonnali hatállyal szemvizsgálatra, mert még a természetes fény is erősen zavar, és iszonyatos fejfájások gyötörnek. Persze a jelenlegi életvitelem, és mert utálom a kivizsgálásokat, nem engedi, hogy ilyesmi beleférjen a hétköznapjaimba. Sajnos napi szinten elég kevés időt vagyok képes elviselni a monitor előtt, ami eléggé megnehezíti az írást. Épp ezért, amíg kicsit rendbe jön a szemem, kis szünetet rendelek el. Igyekszem minél hamarabb "kijavítani a hibát", vagy kénytelenek lesztek megtanulni barille írást olvasni.:)Csak vicceltem. 
üdv.Hope.

A Sorsod nem a Végzeted - 30. fejezet

Sziasztok!

Ahogy ígértem, itt van a folytatás. Bár az előbbi fejezetre összesen egy valakitől kaptam visszajelzést, ami kis szomorúsággal tölt el, próbálok javítani kicsit a dolgokon, mert lehet a történet már nem olyan jó, mint régebben. A héten igyekszem megírni a következő fejezetet, egy kis plusszal de azt nem ígérem biztosra. És megpróbálom rendszerességgel a heti egy új fejezetes rendszert bevezetni, reméljük ezt a tanulmányaim is engedni fogják. Közérdekű közlemény viszont, hogy Bobbyval való közös megtanácskozás után úgy döntöttünk Eric karakterét megszemélyesítő színészt lecseréljük, mert nem igazán adja vissza a karakter jellemének változását. Ezzel most nem akarok semmit elárulni a jövővel kapcsolatban, majd megtudják erre most miért volt szükség. Remélem ezért nem szeditek le a fejem.

Jó olvasást!Üdv.:Hope.

30. VISZONTLÁTÁS

A nap további részében azt sem tudtam hol áll a fejem. Próbáltam kiötleni, hogyan tudnám az alibinket jól megoldani. Tervem volt rá, de a kivitelezésben nem voltam biztos. Ilyesfajta „bűbájt” még nem próbáltam, és féltem, hogy esetleg rosszul sülhet el.  Nem volt időm sokat gondolkodni ezen, Alice Cullen hamar rám bukkant és kénytelen-kelletlen túl kellett élnem egy ruhapróbát, ami ismét eszembe jutatta, hogy mindjárt elérkezik a rettegett nap, számomra is.

Amint szabadultam a szobámba siettem, mert már csak alig tíz percünk volt indulásig. Gina még sehol sem volt, pedig bíztam benne, hogy eljön és nem nekem kell elrabolnom. Szerencsére az utolsó pillanatban érkezett, és hozott két kiválasztottat is, pont olyanokat, akikre szükségem volt. A két lány kissé meg volt szeppenve, hiszen ritka az olyan alkalom, hogy a Hercegnő valakit magához hívat, és ahogy elnéztem, nem lehet valami jó hírem, ha ennyire tartottak tőlem. Persze a Hollys mutatványom még engem is megrémített volna, ha a közönség soraiból látom az eseményeket, mint kívül álló.

- Sziasztok!- köszöntem Ginának és kísérőinek. Gina komoran csak biccentett felém, de a másik kettő a szokásos szívre helyezett ökölbe szorított kézzel, mélyen meghajoltak előttem. Ezután pár pillanatnyi feszült csend következett. Még nem álltam készen, de nem is tudtam, hogyan is kezdjek a neki a dolgoknak. Hiszen a lányok nevét sem tudtam. Gina, mintha a gondolataimban olvasna, egy szemforgatás kíséretében bemutatta őket.

- Ő itt, Nadia Janovsky. - mutatott az idősebbiknek tűnő kiválasztottra. A lány körülbelül velem volt egymagas, és karcsú testalkata is az enyémre emlékeztetett. A haja bár nem volt olyan hosszú, és a színe sem egyezett az enyémmel, összességében megfelelő alanynak bizonyult. - Ő pedig, Natalia Janovsky. - folytatta Gina a másik lánnyal. Nem kellett megerőltetnem magam, hogy rájöjjek, egy testvérpárról van szó. A kisebbik kevésbé mutatott hasonlóságot Ginával, de a magasság és a hajszín, illetve hosszúság stimmelt.

Nem volt más hátra, mint álcázást vonni rájuk, a mi külsőnket kölcsönözve nekik, illetve kicsit módosítani a tudatukat. Nem lenne kellemes, ha idő közben azt hinnék, megzakkantam és valaki másnak képzelem magam. Luna biztosan hamar rájönne a dolgokra, és a legutóbbi fenyegetése elég komoly volt ahhoz, hogy én is óvatosabb legyek.

Rájuk mosolyogtam, jelezve nincs mitől félniük. Az eddigi rettegő arckifejezés, ami kiült az arcukra, kicsit megenyhült, de még mindig feszültek voltak.

- Ne ácsorogjatok az ajtóban! Gyertek, foglaljatok helyet!- invitáltam őket a díványra, amely rendkívül kényelmes volt számomra, mikor épp a valamelyik regényembe temetkezem bele egy nyugalmasabb napon. Végiggondolva ezt csak elképzeltem, mert valójában ilyesfajta élvezetekre nem nagyon volt lehetőségem az elmúlt napokban. De biztosan tudtam, ha kipróbálnám, minden pillanatát élvezném.

A vendégeim helyet foglaltak, de látszott a testtartásukon, hogy még mindig nem mernek ellazulni. Nem volt idő a feloldásukra, ezért mély levegőt vettem és az övékkel szemben lévő kis fotelben helyet foglalva, neki láttam a feladathoz. Gina eközben mögöttem állt, onnan figyelve az eseményeket.

Behunytam a szemem és magamban az istennőtől kértem segítséget a tervem megvalósításához. Összegyűjtöttem minden erőmet és koncentráltam. Felemeltem a fejem és a lányokra néztem. Mindketten összerezzentek. A szemem minden kétséget kizáróan ismét ezüstős fényben pompázott. Ezek szerint lassan állandóvá válik ez a jelenség, ha valami hétköznapitól eltérő dolgot teszek. Azonban addig nem lesz gond, amíg nem veszítem el ismét az erőm felett a kontrollt. Mélyen a szemükbe néztem és belemásztam a fejükbe, megfosztva őket az önálló gondolkodás szabadságától.

- Nadia! A neved most Hope Blackmoon. Te vagy a Hercegnő. Ellátod minden feladatomat, és minden feléd irányuló kérést teljesítesz. Te vagy a HERCEGNŐ!- csak egy apró bizsergést éreztem, ami azt jelentette könnyen befolyásolható és az ellenállását könnyen meg tudtam törni. Most a másik lány következett.

- Natalia! A neved most Gina Stone! Te vagy az Első Kiválasztott. Ellátod minden feladatát, és minden feléd irányuló kérést teljesítesz. Te vagy az ELSŐ KIVÁLASZTOTT!- ő kicsit nagyobb falatnak bizonyult. De az utolsó mondatom párszori megismétlése után az ő falai is leomlottak és mikor ismét a fotelból néztem rájuk, üveges tekintettel meredtek rám. Kissé meglepődve tapasztaltam, hogy a külsejűk úgy változott, ahogy átadták elméjüket az álcázó bűbájomnak. Ez kicsit megkönnyítette a feladatomat.

- Most menjetek, és ne feledjétek, ti vagytok a Hercegnő és az Első Kiválasztott!- bambán bólintottak, majd felálltak és távoztak a szobából. Amint az ajtó csukódott, felpattantam és a szekrényemhez siettem. Kivettem a két ruhát, illetve a már korábban megvásárolt ékszereket és cipőket is egy kis utazóbőröndbe pakoltam.

Eközben fél szemem folyamatosan Ginán volt. Az iménti kis mutatványom vagy meg sem lepte, vagy tökéjre fejlesztette a póker arcát, mert semmiféle reakciót nem tudtam róla leolvasni. A fotel tölgyfából faragott karfájára támaszkodva figyelte mit csinálok. Egy pillanatra sem nézett rám, de látszott, nagyon furdalja a kíváncsiság. Még magamra kaptam egy vékony kabátot, a hajamat pedig egy kontyba tűztem, majd az órámra nézve, láttam, hogy itt az idő.

- Jól van. Induljunk, már várnak ránk az Akadémia határán. - fordultam Gina felé, miközben láthatatlan köd burkot vontam körénk, és a cuccaink köré. Elindultam az ajtó felé, de Gina nem mozdult. Felé fordultam. Makacs arckifejezése elárulta, hogy addig bizony el nem indul, amíg nem árulom el, mibe rángattam bele. - Gina kérlek, bízz bennem, ha eljön az ideje, mindent meg fogsz tudni, de itt nem biztonságos beszélnem. - esdeklőn néztem rá.

- Rossz előérzetem van, és esküszöm, hogy megbánod, ha valamibe belerángatsz. - mondta fojtott hangon. Kicsit megütköztem az arckifejezésén. Létezik, hogy megfenyegetett? Nem volt időm ezzel tovább foglalkozni. Egy apró, tűszúrásnyi fájdalom a fejemben és egy Damusról felvillanó kép, amint a határnál az autójának dőlve vár, magamhoz térített.

- Menjünk!- zártam le végül a dolgot és gyors léptekkel elindultam a kellő irányba. Gina szorosan mellettem jött. Lélegzet visszafojtva haladtunk el egy-egy ismerős arc mellett, de végül kijutottunk az épületből és onnan már csak egy kisebb séta vezetett oda, ahol a találkozónk volt.

Mielőtt kiértünk a fák rengetegéből megtorpantam. Damus látványa, teljes valójában kissé letaglózott. A köd, ami megvédett minket a kíváncsi szemek elől, Damus számára is ugyanazt a hatást keltette. Nem látott minket. Ahogy végignéztem rajta, a szívem összeszorult. Haja kócos, bőre még a szokásosnál is fehérebb volt. A szeme fekete volt, akár a halál, alatta pedig sötét karikák jelezték, hogy az összeomlás szélén áll. Nem tudtam, mit tegyek. Mérges voltam rá, amiért kis híján kicsinált, féltékenysége hevében. Ugyanakkor nem tagadhattam le, hogy ég mindig ugyanúgy szerettem, mint azelőtt.

- Még nézegeted egy darabig, vagy végre odamegyünk?- zökkentett ki szarkasztikus hangnemben feltett kérdésével Gina. Ahogy rá néztem, szemében megvetést és némi zavarodottságot véltem felfedezni. Ez érthető volt. Talán tegnap ő is értesült arról, milyen jól éreztem magam Logannel. Az emlékek hatására apró mosolyt jelent meg az arcomon, amit próbáltam elnyomni. Ugyanakkor az a sunyi kis hang, ami tegnap megállásra kért, most csúfosan felnevetett, érezve a vívódásomat a két szeretett férfi között. Talán Gina is ezt érezte. Elhessegettem a gondolatot, és megköszönve a köd rejtekét, elengedtem azt és felfedtem valónkat.

- Jól van, induljunk!- válaszoltam közben Ginának, és kiléptünk a fák közül. Damus Ginát észre sem véve kutató pillantással meredt rám. Nem voltam elég gyors, ezért még épen elcsípte eltemetett érzelmeim egy foszlányát. Több sem kellett, elégedett mosoly ült ki az arcára.

- Sziasztok. - lökte el magát a járműtől, és felém indult. A szívem kihagyott egy ütemet, amikor a bőrünk összeért, miközben a ruhákat és a kis bőröndöt elvette tőlem. Szinte odadobtam hozzá a cuccokat, nem akartam ismét akarni őt. Nem tehettem. Látványosan kikerülve őt, Gina mellé siettem, aki tűnődve nézte az iménti jelenetet. Épp szóra nyitotta a száját, amikor gondolatban figyelmeztettem, hogy itt helyben kitekerem a nyakát, ha egy elmés megjegyzést kiejt a száján.

Gina mérgesen fújtatott egyet, majd bevágta magát az autó hátsó ülésére és jelezve nekem, hogy nem akar az utastéren osztozni, az orrom előtt becsapta az ajtót. Tanácstalanul Damusra pillantottam. Tekintete ismét olyan volt, akár egy élőhalotté. Nem értettem a hirtelen változást. Egyszerűen nem tudtam rajta kiigazodni, így megráztam a fejem és beültem az anyós ülésre. Ő is beszállt a kocsiba és gázt adott. Az utunk során, mindenki csöndben volt. Én végig őt figyeltem. Teste végig feszült volt, halántékán az egyik ér olyan erősen ki volt dagadva, mintha arra készülne, kiszakad a helyéről. A kormányt erősen markolta, egy-egy kanyarnál attól féltem, ki is tépi a helyéről. Tekintetét az útra szegezte, de ismertem már ahhoz, hogy tudjam, az esze teljesen máshol jár. Őrlődött, éppen úgy, ahogy én teszem, amióta elváltak útjaink.

Talán én már jobban elfogadtam a helyzetet, mint ő. Benne még mindig ott volt a remény szikrája, hátha meggondolom magam, bárcsak megtehettem volna. De Luna túl erős ellenfél volt számomra. Nem találtam a gyenge pontját. A szálak mind az ő kezébe futottak össze. Bábok voltunk mind az ő egyszemélyes kis színházában.

Érkezésünket, hangos fékcsikorgás jelezte.

- Hol vagyunk? Hope, mi ez a hely?- Gina kíváncsian tapadt az ablaküvegre. Gyanakodva kémlelte a nagy épületet, a feldíszített előkertet és verandát.

- Gyere. Mutatok neked valamit. - kiszálltunk az autóból, és elindultunk a házhoz. Amikor a bejárati ajtóhoz értünk, megálltam egy pillanatra és Gina felé fordultam. Szemében dacosság csillogott, kész volt bármire, nem tudhatta, mi várja az ajtó túloldalán.

- Gina, most jól figyelj rám!- vettem komolyra a szót. - Arra kérlek, hunyd be a szemed, és addig ne nyisd ki, amíg nem szólok.

- Minek?- kérdezte flegmán.

- Mert én, arra kérlek. - idegesen dobogott a lábával, körülöttünk lévő fák közötti sötétséget kémlelte, majd ismét visszatért rám a tekintete.

- Jól van, ha ezt akarod. - bíztam benne, hogy nem fog leskelődni, megfogtam a kezét és kitártam az ajtót. Idegenek látványa fogadott. Mind felénk kapták a pillantásukat. Többen közülük felismerhettek, mert egyből meghajoltak, amit én egy hálás mosoly kíséretében egy biccentéssel megköszöntem. Az emelet felé vettük az irányt. Reméltem, hogy Gaby a kis Arzhel szobájában lesz. Az emeleti folyosón összefutottam Aniával.

- Szervusz Hope. - köszöntött vidáman. Ujjamat a számra helyeztem, jelezve vendégem miatt, most maradjon csöndben. Halkan megkérdeztem.

- Odabent van?- miközben a babaszoba felé böktem a fejemmel. Ő bólintott. A mosolyt, ami lassan természetes tartozék volt nála, nem is akarta elrejteni, ahogy összekapcsolta a dolgokat, és rájött Gina és Gaby testvérek, és hónapok óta most látják egymást először.

Ginát az ajtóhoz irányítottam. Közben Gaby figyelmét is felhívtam.

- Szia Gaby! Megérkeztünk! Bemegyünk!- nem kaptam választ, de szinte éreztem a benne áramló feszültséget.

- Jól van Gina. Kinyithatod a szemed. Szóval, ez az, amit meg akartam neked mutatni. - értetlenül nézett rám, majd az ajtóra mutatott. Bólintottam.

- Nyisd ki. Valaki már nagyon régóta vár rád. Tekintsd utószülinapi ajándéknak. - még be sem fejeztem a mondatot, olyan erővel tépte fel az ajtót, de a mozdulat közben meg is állt. Válla felett elnézve, Gabyt láttam meg. Háttal állt nekünk. Hosszú fekete haja lágyan omlott a vállára, gyönyörű esküvői ruhája pedig, ilyen szögből is tökéletesen állt rajta.

A feszültség szinte tapintható volt a levegőben, ahogy teltek a másodpercek. Gina hol rám, hol pedig nővérére pillantott. Talán felismerte, de még nem hitte el, amit lát. Aztán Gaby megfordult. Szemeiben könnyek csillogtak. Gina hátratántorodott a meglepettség erejétől. Ez természetesen várható reakció volt, hiszen ő azt hitte, Gaby a Volturi támadása során meghalt. Eltemette őt, erre most ismét életben látja. Ilyen trauma engem is ilyen viselkedésre késztetett volna.

- Szia Gina.- szólalt meg alig halhatóan Gaby. - tekintete aggódó, és egyben bocsánatkérő is volt, amiért a húgát magára hagyta.

- Gaby? Te vagy az?- Gina szemét szinte elhomályosították a könnyek a felismeréstől, de még mindig képtelen volt elhinni, hogy valóban az a személy áll-e vele szemben, akit lát, és nem csak egy kósza ábránd lebeg előtte. Gaby száján már nem jöttek ki szavak, így csak bólintott válaszképpen.

Húga két lépésben átszelte a köztük lévő távolságot és a nyakába ugrott, szerencsére ő is észrevette, hogy bizony osztoznia kell Gabyn, a kis jövevénnyel így csak módjával szorította ki belőle a szuszt, miközben zokogva szidta nővérét, amiért hagyta szenvedni. Gaby elnézően mosolygott, és némán egy „köszönömöt” formált nekem a szájával.

Mivel itt már nem volt rám szükség, becsuktam az ajtót, és leballagtam a földszintre, onnan pedig egyenesen a kis kertbe vezetett az utam. Az öreg tölgy, ami annyi esemény szemtanúja volt, szinte magához hívott, kérlelve meséljek neki. Lépteim lelassultak, és különös fájdalom kezdett rám telepedni. A mellkasomat szinte összeroppantotta az érzés. Vívódtam. Ahogy ma az autójának támaszkodva láttam Damust, ismét fellobbant az iránta érzett őszinte szerelem érzése, ami arra késztetett, hogy minden szabályt és esküt felrúgva, karjaiba vessem magam és könyörögjek neki, hogy többé ne engedjen el. Másrészt Logan egyre inkább közel állt hozzám. És a tegnapi nap magam szembesültem vele, hogy valamilyen módon őt is szeretem. Nem tudtam megmagyarázni ezt. Hogyan lehetséges egyszerre két férfit szeretni? Talán az istennő szadista játéka ez?

- Khm.- váratlanul ért a hang, így ijedtemben megpördültem és a hang irányába elhajítottam egy tűzlabdát. Csak későn vettem észre, hogy Damus az. Szerencsére mora mivoltának köszönhetően rendkívüliek a reflexei és ki tudott térni a számára halálos lövés elől. Na, már csak ez hiányzott.

- Elnézést, azt hittem…- mégis mit hittem, hogy valami gonosz mumus rám támad? Itt annyi harcos tartózkodott, hogy csak egy öngyilkos merénylő próbált volna megtámadni. Ez Damus is nagyon jól tudta.

- Mit? Talán, hogy meg akarlak támadni? - Damus hangja gúnyos volt, szemében harag csillogott. Megértettem, hogy a jelenlegi helyzettel nincs kibékülve, de mégis, hogy feltételezhet rólam ilyesmit?

- Miért? Talán, nem állt szándékodban? Ha már tegnap nem sikerült… - válaszoltam félszegen. Az érzelmek olyan intenzitással változtak az arcán, hogy alig bírtam követni őt. Belső harcot folytatott, önmagával. Egy része tudta, hogy el kell engednie, de az ősi ösztön, miszerint képtelen a neki rendelt társ nélkül élni, mást sugallt neki. Végül az utóbbi győzedelmeskedett.

- Nem vethetsz meg a tegnapi tettemért. - megütközve néztem rá. Azt hittem, csak képzelődöm. Ezzel a mondattal szíven döfött. Megölte egy részemet.

- Bizonyára. Végülis csak egy hajszálon múlt, hogy átküldtél a Fénybe! - kiabáltam könnytől ázott arccal. Most az ő arcára ült ki a döbbenet.

- Sajnálom. Én, nem tudtam. Én csak, nem bírtam elviselni a tudatot, hogy valaki más vette át a helyemet. - próbált magyarázkodni, de ezt most nem bírtam elnézni neki, ezt már nem.

- Nem Damus. Ezzel már elkéstél. - könnyeimmel küszködve visszaindultam a ház felé, de elkapta a karomat és magához rántott. Csak centik választottak el minket egymástól. Ahogy jéghidege keze az enyémet szorította, a régi bizsergető érzés ismét mocorogni kezdett bennem.

- Eressz el!- parancsoltam rá, de nem engedett. Elkeseredett és dühös pillantása, szinte égette a bőrömet, de álltam a pillantását.

- Nem!- válaszolta megfeszült állkapoccsal. Szemében furcsa tűz kezdett égni. Ismerős volt már valahonnan, láttam már ilyen tekintetet. De elkéstem.

A következő pillanatban már a hatalmas tölgyfához szorított, olyan erősen, hogy levegőt is alig kaptam.

- Elég. Damus eressz el!- hangom remegett a rémülettől. Tudtam, ha belém mélyeszti a fogát, akkor rám a biztos halál vár.

- Az enyém, csak az enyém!- hörögte teljesen eszét vesztve.

- Kérlek. - nyöszörögtem erőtlenül. Damus kivillantotta hófehér fogsorát és lecsapott, nekem pedig végső kétségbeesésemben csak egy éles sikoly hagyta el a számat.

A Sorsod nem a Végzeted - 29. fejezet

Sziasztok!

Ahogy ígértem itt is van az új fejezet. Köszönöm Bobbynak, újdonsült bétámnak a fejezetben nyújtott segítséget. Mindenkinek jó olvasást kívánok, s várom a visszajelzéseket.

Jó olvasást! 

üdv.:Hope.:)

29.MÁMOR

Minden egyes szívásnál úgy éreztem, menten elalélok. Ez most más volt. Amikor legutóbb Logan ivott belőlem, a vágy érzésének épp, hogy csak enyhe szikráját éreztem, így könnyen el tudtam folytatni, de most nem bírtam neki ellenállni. Akartam őt, bármit is fogok érezni később, most minden egyes porcikám érte rimánkodott. Halk sóhaj szakadt ki belőlem, amint befejezte a táplálkozást, és lezárta a sebet. A szívem olyan hevesen vert, hogy féltem nem fogja bírni ezt a terhelést. Le kellett valahogy csillapodnom, ami nem tűnt egyszerű feladatnak. Némi nyugalmat magamra erőltetve, megfordultam, ugyanis az elmúlt fél percben Hercegem, mint egy kőszobor nem mozdult, talán még levegőt sem vett. Kicsit megijedtem, mikor megláttam. Az egész teste merev volt, tekintetét a padlóra szegezte. Óvatosan megérintettem az arcát, mire megrezzent és felém kapta a fejét. Szemei szinte izzottak, ahogy rám nézett. Ez csak egy pillanatig tartott, mert helyét őszinte aggódás vette át. Óvatosan, felállt, majd hátrálni kezdett tőlem. Nem tudtam, mit tehettem, amivel ennyire megrémisztettem.

- Logan, mi a baj?- tettem fel kissé csalódottan a kérdést. Azt hittem, akar engem, de most úgy tűnt, szinte már undorodik tőlem. Az első könnycseppek már le is gördültek az arcomon.

- Én… én sajnálom. Nem akartam…- zavarban volt, de mégis mi a fenétől?

- De hát én ajánlottam fel magam, nincs miért szégyenkezned. - végre abbahagyta az ajtó felé sasszézást. Tekintete most inkább fürkésző volt, és kétségkívül volt valami rajtam, ami zavarta. Gyors pillantást vetettem magamra és a ruhámra, és azt eltekintve, hogy kissé gyűröttek voltak a ruháim, nem vettem észre semmi különöset magamon. Tanácstalanul emeltem rá ismét a tekintetem.

- A szemed…- bökte ki végül. - azt hittem, mérges vagy rám. - Kérdőn néztem rá. Gyorsan a kezembe vettem az ágyam mellett lévő kis éjjeliszekrényről egy kézitükröt, és végre én is szembesültem a látvánnyal, ami annyira megrémisztette drága Hercegemet. A szemeim ezüstös tűzben izzottak, pont úgy, mikor idekerülésem elején még nem voltam erőm teljes tudatában, a szemeim minden egyes dühkitörésemkor ezüstös csillogásba kezdtek. De most nem haragudtam és még csak nem is voltam mérges. Épp ellenkezőleg. Inkább olyan hevesen akartam őt, hogy… Loganre pillantottam, de már ő is tudta mi történhetett. Szemébe ismét visszatért az a tűz, ami az előbb már erősen égett. Egy szempillantás alatt került fölém, amit én egy apró sikollyal, majd egy elfojtott kuncogással díjaztam. Egy távoli hang kérte, hogy ne tegyem ezt, de hamar elhessegettem. Ahogy felnéztem abba a szempárba, minden más jelentéktelenné vált. Mindketten szaporábban vettük a levegőt.

- Biztos, hogy akarod?- kérdezte rekedt hangon, még mindig kissé bizonytalanul.

- Biztosan. - válaszoltam magabiztosan, ezzel engedélyt adva neki. Ajkait erősen az enyémekre nyomta, és nem kellett nekem sem könyörögni, nyelvével utat tört, majd őrült játékba kezdett velem. Eközben erős kezei a felsőm alatt már a melltartóm kapcsával babráltak. Testével szorosan hozzám simult, szinte már egynek éreztem magam vele. Nem választott el minket más, csak az a sok ruha. Micsoda aljasság, így megnehezíteni az ember feladatát…

A kapocs kattant, majd egy szempillantás alatt az ágy mellett kötött ki a felsőm és a melltartóm. Masszírozni kezdte a mellemet, és közben folytatta eszeveszett csókunkat. Tudatomra mámoros köd szállt alá, teljesen elborítva azt. Azt kívántam bárcsak örökké így maradnánk. Ez az érzés a fellegekbe repített, és nem akartam, hogy megszűnjön. Az utóbbi időben szinte már gyökeret vert bennem a fájdalom és a szomorúság, és ez az érzés nagyszerű gyomirtónak bizonyult.

Panaszosan felnyögtem, mikor ajakival elvált tőlem, talán nem kellett volna. Szája gonosz mosolyra húzódott és egy igazán mélyről jövő morgás kíséretében testem teljesen az uralma alá hajtotta. Ajkaival a melleimet olyan gyönyörben részesítette, hogy én azt álmomban sem gondoltam volna. Az érzés, amit kiváltott belőlem, egyszerűen leírhatatlan volt. A levegő szinte olyan ritka lett körülöttem, mintha a Himalája tetején lettünk volna. Lábaimat a derekán átkulcsoltam és még közelebb húzódtam hozzá. Éreztem, hogy férfiassága kemény, és várja szabadulását. Ösztönösen hozzá dörgölőztem, mire egy pillanatra abbahagyta testem kényeztetését és állatias hangon felnyögött. A pozitív visszajelzést nyugtázva folyattam ezt a műveletet, amíg teljesen az őrületbe kergettem. Lihegve húzódott el tőlem, és térdeplő helyzetbe tornászta fel magát. Mellkasa olyan gyorsan emelkedett és süllyedt, hogy alig bírtam szemeimmel követni.

- Megőrjítesz, ugye tudod?- nézett rám csillogó szemekkel, amire én egy huncut mosollyal helyeseltem, majd, mint egy macska odamásztam hozzá és az ölébe ültem.

- Tudom. És élvezem. - most én irányítottam. Megcsókoltam, hosszan, majd minden erőmet bevetve lenyomtam az ágyra, és az ingét kezdem el ki gombolni. Eközben ajkaink egy pillanatra sem váltak el egymástól. Miután megszabadítottam a problémát jelentő ruhadarabtól, a számmal a nyakát kezdtem harapdálni, és szép lassan egyre lejjebb haladtam, míg végül elértem a nadrágjához.

Amint a nadrágját összetartó gombhoz nyúltam, mint akit áram csapott meg, olyan erős fejfájás hasított belém. Legördültem róla és a kezem a fejemhez szorítottam, miközben magzatpózba húztam össze magam.

- Mi a baj Hope?- Logan ismét a régi volt. Tudta, hogy valami történt, és ez nem csak egy rosszul lét. Nem az volt. Az éles fájdalom nemhogy csillapodott volna, erősödött, miközben furcsa képek jelentek meg a szemem előtt a múltból. Mindnek Damushoz volt köze. Olyan volt, mint egy emlékvideó. A legszebb együtt töltött pillanataink voltak rajta újra és újra. Nem akartam ezeket látni, el akartam felejteni. De a látomás nem engedett, valaki belekényszerített ebbe a hallucinációba, és azt akarta, hogy addig szenvedjek ebben az állapotban, ameddig ő akarja.

- Logan, kérlek, segíts! - Könyörögtem neki hisztérikusan.

- Hope! Figyelj rám! Itt vagyok melletted és segítek, csak mondd el, mi történik!- ő is legalább annyira rémült lehetett, mint én, de valahogy mégis sikerült olyan nyugalmat árasztania felém, amitől kissé le tudtam csillapodni.

- A fejem… valaki képeket küld… nem enged… Damus! Kérlek! - tudtam, hogy ő az. Más nem lenne képes ilyesmire. Az ő képessége azonban olyan erős, hogy akár még engem is képes ilyen szinten irányítani. Hiszen ilyesmire már nem egyszer volt példa.

Kizártam Logant, és csak Damusra koncentráltam. Tudtam, hogy csak úgy szabadulhatok, ha ő hagyja abba azt, amit velem csinál. Ha ő képes ilyen messzire kivetíteni az erejét, akkor talán én is képes vagyok a gondolataimat közvetíteni felé.

- Damus, kérlek! El kell engedned. Ez fáj!- egy dühös morgást kaptam válaszul. Tehát sikerrel jártam. Részben. Sejtettem, milyen állapotban van. Képtelen lettem volna így meggyőzni. Ahhoz túlságosan is elvette az energiámat az, hogy ne őrjítsen meg teljesen ezzel az iszonyatos, fájdalommal járó hallucinációval. Aniát vettem célba. Biztosan Damus közelében van, hiszen nagyon jó barátja.

- Ania! Hope vagyok, segítened kell! Damus nem enged…!- felsikítottam az erős fájdalom hullámtól, ami most erősebben célozta meg a fejem. Éreztem, hogy vérzem. Már nem az ágyamban voltam. Logan bizonyára nem tudta mit tegyen, ezért elvitt a dokihoz.

Ania válaszolt.

- Hope? Mi történik? Én hallak a fejemben! - nem értem rá magyarázkodni.

- Damus! Állítsd meg!- újabb támadás. Már nem sokáig húztam, ha Damus nem áll le.

- Micsoda? Damus? A francba! Hope tarts ki, mindjárt jobb lesz! - ez volt az utolsó dolog, amit felfogtam. Egy utolsó fájdalom hullámot követően megszűnt körülöttem a világ. Még visszhangzott a fejemben az utolsó sikolyom hangja, de minden más megszűnt. Ismét a nagy semmi közepén kötöttem ki. Ez sem tartott sokáig, mert ismét visszajött a fájdalom, ami visszarántott a valóságba. A szemeim kipattantak. A levegőt pedig úgy szívtam magamba, mintha az életem múlna rajta.

- Helló kislány!- köszöntött a doki, nyugodt arckifejezéssel, miközben az újraélesztéseknél használt defibrillátort eltolta az ágy mellől, amiben feküdtem.

- A francba! - nyögtem fel. Ha így folytatom, rekordot fogok felállítani a halálból visszatértek között.

- Azt hiszem, innentől már nem lesz rám szükség, de ha mégis, tudjátok, hol találtok!- Carlisle még intett egyszer, aztán távozott.

- Kösz, doki. - szóltam még utána, tudtam, hogy úgyis meghallja.

- Mi volt ez az egész Hope?- Logan zavart volt, és meg is volt rémülve. Ha nem gondolnám azt, hogy mennyire erős érzelmileg, talán azt hinném, hogy egy könnycsepp helye látszik az arcán. El kellett terelnem a gyanakvását Damusról. Bár én nagyon is tudtam, hogy ez bizony az ő műve volt, ha Logan megtudná, biztos vagyok benne, hogy felkeresné, akkor viszont Gabyék is veszélybe kerülnének és a barátaim is. Azt viszont nem hagyhattam. Épp elég lesz Damusnak az én haragommal szembe nézni, nem akartam, hogy a Hercegem is ezen agyaljon.

- Biztosan csak egy rosszullét. Nem tudom, ilyen még nem volt. - nem hitt nekem.

- Azt hittem, hogy Damus teszi ezt veled. - hitetlenkedve néztem rá.

- Gondolod, hogy képes lenne ilyen erősen befolyásolni? Tény, hogy a hallucinációim között több ízben is szerepelt, de kétlem, hogy köze lenne ehhez. - elég meggyőző lehettem, mivel néhány pillanatnyi tétovázás után beleegyezően bólintott.

- Igazad lehet.

- Igazam is van.- vágtam rá ellentmondást nem tűrően. Bár hangom most már inkább volt olyan, mint aki valami rosszaságra készül. Logan szemében is felcsillant a szikra, de igyekezett azt elnyomni.

- Most nem lehet Hope. Még várnak rám a tanácsban, és a testőr növendékekre is rá kell néznem. A vékony pamut anyagot, amivel be voltam takarva, magam köré csavartam és lemásztam Hercegem ölébe.

- A Tanács várhat. A növendékek pedig kapnak egy szabad napot. - zártam le a témát, majd mielőtt visszakozni tudott volna, számat az övére nyomtam. Ennek már ő sem tudott ellenállni, felkapott és csak addig szakadt el tőlem, amíg új lakosztályomba nem értünk, ott ismét birtokba vette ajkaimat. Bár nagy hancurra készültem, amint a hátam alatt megéreztem az ágyat, iszonyatosan elálmosodtam. Bár legyűrtem a fáradtságomat, mégis csak másnap reggel tértem magamhoz.

A látvány örömmel töltött el. Logan még mélyen aludt, én pedig a mellkasán pihentem. Óvatosan lemásztam róla, és hagytam még szunyókálni. Ráfért. Mostanság nem nagyon aludhatott annyit. Elmentem zuhanyozni és hajat mosni. Bár szívesen visszabújtam volna Hercegem mellé, a mai nap nem rólam szólt. A mai napon Gaby férjhez megy és nekem még ki kell jutnom Ginával az Akadémia területéről. A szobához tartozott egy kis konyha, ami természetesen mindenfélével fel volt töltve, ami szem-szájnak ingere. Készítettem kávét, és találtam néhány finom, frissen készült lekváros fánkot is. Ezeket mind egy tálcára tettem és bevittem őket, hogy az ágyban közösen reggelizzünk. Ha nem ismerném Logant, talán aggódnék, hogy mire a szobába visszamentem, sehol nem találtam. De ismertem. Híres volt arról, hogy feltűnés nélkül tűnjön el. Egy üzenetet azonban hagyott nekem az ágyon. Gyönyörű régies írással volt a papírra írva. A betűk szinte egymásból bontakoztak ki, mint egy futórózsa.

Drága Hope!

Köszönöm a tegnapi napot és az együtt töltött éjszakát. Köszönöm, hogy vagy nekem.

Ódaadó szeretettel: Herceged.

Elmosolyodtam és eltettem a levelet a szekrényembe. Talán még jól is elsülhet a kettőnk dolga. Nem tagadhattam magam előtt sem, kezdtem beleszeretni, és ő is hasonlóképpen érzett irántam…

Ismét a fedélzeten!!!

Örömmel jelentem, hogy ebben a pillanatban kezdődtek meg a 29. fejezet munkálatai, ami azt jelenti, hogy akár már hét végén lehet friss. Köszönöm a türelmeteket, most, hogy túl vagyok egy magánéleti krízisen, ami kihatott az írásra is, ismét beindul a gépezet.
üdv.:Hope.


A fejezet elkészült. Már el is küldtem bétázásra. Azt hiszem, kijelenthetem, hogy visszatértem.:)

Béta poszt kiadó!

Sziasztok!

 Kéréssel fordulok most hozzátok. Egyrészt kis türelmet kérek mert épp nagy nagy versenyre készülök, és most az tölti ki minden időmet, ami szept. 5ig ki is fog tartani, de egy kis csodával talán a héten megszületik az új feji. Sajnos az eddigi bétáim egyéb okok miatt már nem tudják ezt a posztot betölteni, ezért új segítő társra van szükségem, aki a fejezet helyes írásának ellenőrzésében, és a fejezetek szerkesztésében. Nagyon fontos, hogy csak akkor jelezzétek, hogy vállalnátok, ha vállaljátok azt h a tőlem megtudott információkat a történettel kapcsolatban, nem szivárogtatjátok ki. /Bocsi, kissé paranoiás vagyok./ Remélem ennek függvényében is lesz érdeklődő, mert amíg nincs új bétám nem nagyon tudok új fejit feltenni, vagy csak nagy késéssel. 

üdv.Hope.

A Sorsod nem a Végzeted - 28. fejezet

Sziasztok!

Mivel érkezett kérés, hogy holnapig kerüljön fel az egész fejezet, ezért ígéretemmel ellentétben, most megkapjátok a nyers változatot, és a napokban a rendes, bétázott verziót is. A Kövi feji érkezése bizonytalan, mert még nem álltam neki, csak a fejemben van meg, mik fognak történni, de igyekszem, minél hamarabb ezt papírra is vetni. Na, nem szaporítom tovább a szót. Jó olvasást!

üdv.:Hope.:)


UI.: A fejezet most már le van bétázva!!!:)

28. BÍZNI VAGY NEM BÍZNI?

Amint visszaértem immáron saját lakosztályomba, kicsit leheveredtem az ágyamba. Nem tartott sokáig a nyugalmam, ugyanis alig pár perccel később, hatalmas robajjal vágódott ki a szobám ajtaja. Betöröm nem volt más, mint a drága Luna. Sütött a szemeiből a felém áradó haragja, ami rendkívül nagy örömmel töltött el. Apró mosollyal a szám sarkában, felálltam és kisimítottam a ruhámat.

- Valami probléma van Luna?- kérdeztem gyanútlan arcot vágva. Tudtam, hogy nem lesz sok idő, míg rájön, ismét túl jártam az eszén és biztonságba helyeztem a barátaimat.

- Két testőr elment.- mondta nyugalmat erőltetve magára, ugyanis kíváncsi szempárok néztek be a lakosztályba, miután Luna olyan nagy hangzavart csapott.

Becsuktam a szobám ajtaját, nehogy óvatlan fülek meghalljanak olyan dolgokat, amik senki másra nem tartoztak.

- Igen, tudok róla.- válaszoltam, miközben leültem a szoba közepén lévő kanapéra és kezembe vettem egy újságot, amibe mindenféle zagyvaság volt írva az emberek hírességeiről. Persze egy sort sem bírtam elolvasni, mert tudtam, hogy legfőbb ellenségem terveit valamelyest keresztül húztam és ezért most éktelen haragra gerjedt velem szemben. De amíg nem látja, hogy kicsit félek, addig nincs gond.

- Ó tényleg? És megosztanád velem, azon apró információt, hogy mégis miért? Tudtommal azok ketten a te személyes testőreid voltak. A törvények szerint tilos a Királynőt elhagyni…- a földhöz vágtam az újságot. Felpattantam és a nő szemébe néztem, olyan gyilkos indulattal, hogy ha a szemeimmel ölni tudtam volna, már hamuvá porladt volna ez a két lábon járó borzalom.

- Ebből elég!- kiabáltam rá.- Nem a te dolgod, hogy ki lehet a személyes testőröm és ki nem. Én küldtem el őket, magánjellegű okokból. És ne gyere nekem állandóan ezekkel a hülye törvényekkel! Az isten szerelmére, már nem az őskorban élünk. Az idők, és vele együtt a hagyományok és a törvények is változnak. Ideje lenne, ha kicsit modernizálnád a látásmódod, és leszállnál rólam és a barátaimról.- talán az utolsó mondatot ki kellett volna hagynom, mert az addig kissé megrettent nőbe ismét visszatért a magabiztosság és elmosolyodott.

- Igazán? Kíváncsi lennék, mit szólna a Tanács, ha kiderülne, hogy az idősebb Stone lány mégsem halott, és megszegte az esküjét a saját testőrével, és még egy fattyat is szül neki. Biztosan el lennének ragadtatva.- most én rémültem meg. Tudtam, hogy valamit sejt, de azt nem, hogy mindenről tud. Ennek egy oka lehet, van egy tégla a barátaim között.

Luna arca megkeményedett és pókerarcot vágva fenyegetett meg.

- Jól vigyázz mit teszel kis Hercegnő, mert minden lépésedről tudok, és ha nem teszed, amit mondok, a barátaid holnapra már csak emlékek lesznek.- könnyek szúrták a szemeimet. Luna erősebb, mint gondoltam, és amilyen elmeháborodott, biztosan komolyan is gondolta, amit mondott.

- Dögölj meg!- szűrtem a fogaim között.

- Köszönöm ezt a kedves bókot, de inkább nem tenném. Akkor nem láthatnám, ahogy a történelem beteljesíti önmagát, veled és a Herceggel.- azzal egy szikrázó mosoly kíséretében, kilibbent a szobámból.

A könnyeim vad folyóként törtek utat és rendíthetetlenül folytak le az arcomon, miközben az ágyamra vetettem magam, teljesen megalázva és tönkre téve. Megcsörrent a telefonom. Már csak ez hiányzott! Előkotortam a kabátom zsebéből és megnyomtam a hívást fogadó gombot.

- Haló?- szipogtam, miközben letöröltem a könnyeimet.

- Hope? Te vagy az? Az Istennőre, jól vagy?- Gaby aggódó hangja, csak még jobban elkeserítettek.

- Semmi baj Gaby, csak mostanság kissé érzelgőssé váltam. Rossz hatással van a hormonjaimra ez a termékenységi időszak.- próbáltam elviccelni a dolgot több-kevesebb sikerrel.

- Értem. Nos, csak azért hívlak, hogy az első vendégek megérkeztek. Mindenki jól van, az útjukat Selene vigyázta, és köszönik, amit értük tettél.- zavartan az órámra néztem és csak akkor vettem észre, hogy már több óra is eltelt, amióta Noahék elmentek. Ezek szerint nem csak pár percig pityeregtem. Na, szépen vagyunk. Már az idő érzékemet is elvesztettem.

- Ennek örülök. És a többiek? Minden elkészült?- tettem fel a további kérdéseket. Gabyék végül a holnapi napon tartják a szertartást, mert aznapra valamelyest még jó időt és leginkább esőmentes napot mondanak. Már csak azt kell kitalálnom, hogy a holnapi éjszakára, hogyan szöktetem meg Ginát, aki nem mellesleg jelen pillanatban gyűlöl és nem hajlandó szóba állni velem, illetve saját magamat is, most, hogy nincsenek saját külön bejáratú testőreim, illetve Luna minden lépésemet figyeli.

- Nyugi, minden kész. A ruha egyszerűen gyönyörű. Nagyon jól eltaláltad. A többi vendég holnap hajnalban érkezik. Minden rendben lesz, ne aggódj. Te csak azzal törődj, hogy Ginát és magadat el tudd hozni. Damus felajánlotta, hogy segít a szökésben.- remek, már csak ez hiányzott.- Késő délután fog várni az Akadémia déli határánál.

- Rendben, akkor holnap. És vigyázz magadra, csak semmi megerőltető.

- Jól van, ne aggódj.- kacagott a telefonba legjobb barátnőm.

- Szia.

-Szia.- kinyomtam a telefont, és újdonsült feladatom kitervelésén kezdtem el gondolkodni. Ki kell találnom valamilyen alibit, amíg mi el leszünk.

A terv kész volt. Keresnem kellett két tanulót az iskolából, akik majd szépen eljátsszák a szerepünket. Addig pedig Gina és én elmegyünk Gaby esküvőjére, és senki semmit sem fog gyanítani. Ez így jó tervnek tűnt fejben, a megvalósítása már annál nehezebbnek. Ilyen erős „álcázó bűbájt” még nem próbáltam ki, de ha Lucas képes fenntartani egy egész birtokon a láthatatlanság álcáját, akkor én, mint a földkerekség legerősebb vámpírja csak megbirkózom ezzel a kis aprósággal. Legalábbis ebben reménykedtem.

Elküldtem Gináért. Meg akartam mutatni neki, milyen csodaszép ruhákat választottam a nővére esküvőjére. Mi leszünk az úgynevezett koszorúslányok, és ezt a ruháinknak is tükrözniük kellett. Szerencsére senkinek sem tűnt fel ez a két különleges ruha költemény az átköltözésemkor. Természetesen elővigyázatos voltam és álcázást vontam a ruhákra. Így másnak csak pár egyszerű nyári viseletnek tűnt, nem többnek.

Óvatosan az ágyra helyeztem azt a zsákot, amelyben Gina ruháját tároltam, megvédve, minden káros dologtól, ami esetlegesen érhette. Lehúztam a cipzárt és féltő óvatossággal kiemeltem belőle a leheletkönnyű anyagot, majd az ágyamra helyeztem.

Tökéletes időzítésként, épp ekkor érkezett meg Gina és az elküldött szolgáló. A kis Stone lány lassan a megszokott mogorva és dacos arc kifejezésével meredt rám. Az alattvalónak intettem, hogy elmehet. Az egy hajlongás kíséretében távozott, és az ajtót is becsukta maga után.

Vártam egy kicsit, hátha Gina megteszi az első lépést, de ő kitartóan állt az ajtóban szobormerevséggel, és megvető tekintettel nézett rám.

- Gyere ide!- mondtam neki, talán kicsit erélyesebben a kelleténél. Még mindig szúrós tekintetével lesett, de közelebb jött. Amikor az ágy mellett megállt, a ruhára mutattam.

Csak egy pillantást vetett rá, de így is a kívánt hatást kaptam. Az a tűz, ami már úgy tűnt, teljesen kialudt a szemeiben, most ismét kapott egy kis szikrát, ha csak egy pillanat erejéig is. Nekem ez is éppen elég volt.

- Tetszik?- tettem fel óvatosan a kérdést.

- Elmegy.- válaszolta mogorván, megjátszott közömbösséggel.

- Jól van. Remélem holnap is, ezt fogod mondani.- Most felkapta a fejét. A kíváncsiság legyőzte a sértődöttséget, noha még mindig gyanúsan méregetett.

- Mégis, miért kellene ez nekem holnap?- a zavarodottság teljesen átvette felette az irányítást. Tudtam, hogy válaszokat akar, de még nem volt itt az ideje. Holnap, majd mindent megtud.

- Sajnálom, többet nem mondhatok. Holnap naplemente előtt két órával gyere ide a szobámba!- mondtam olyan komoly arccal, amennyire csak lehetett.

- Minek?- horkant fel. Figyelmeztető pillantást vetettem rá. Ezt a hangnemet még ő sem engedheti meg magának.

- Majd megtudod. Ne késs! Ez a legfontosabb! Naplemente előtt KÉÉT órával!- ismételtem el ismét az időpontot, most tagoltan, külön kihangsúlyozva a „két órával” részt.

- Jól van, elsőre is megértettem. Nem vagyok óvodás.

- Pedig néha nagyon úgy viselkedsz.- mielőtt még bármit is mondhatott volna, legyintettem a kezemmel és a szobám ajtaja kitárult.- Most menj! Sok a dolgom!- zártam le a találkozónkat és serényen elkezdtem visszarakni a ruhát a zsákjába. Talán kicsit eltúloztam a dolgot. Biztos voltam benne, hogy most nagyon megbántottam Ginát, de nem volt más választásom. Fent kell tartanom az álcát. Még ő sem gyaníthatja, hogy mi a holnapi tervem.

Luna gyanakszik, és ha most a Stone lánynak bármit is mondtam volna, szempillantás alatt kiszedte volna belőle, és akkor lőttek a tervemnek, és még a barátaimat is veszélybe sodrom.

Ennek azonban ára volt. Kezdtem azt érezni, hogy ez a színjáték lassan a valóság lesz, és teljesen elveszítem önmagam. Egyre kevesebb erőt éreztem magamban arra, hogy küzdjek, noha tudtam, le tudnám győzni Lunát. Időre volt szükségem, még nem állok készen, és ezt ő is tudja, mindig egy lépéssel előttem jár.

Észre se vettem, hogy Gina távozott. Talán még mondott is valamit, de én teljesen belefeledkeztem a gondolataimba. Csak akkor eszméltem fel, mikor a ruhát, visszaraktam a szekrénybe, és visszaraktam rá az álcázó bűbájt. Becsuktam az antik szekrény ajtaját, majd leültem. Apró könnycseppek kezdtek el potyogni a szememből, akár a gyémánt darabkák.

Hirtelen hányingerem lett és úgy éreztem, pillanatokon belül visszaköszön a reggelim. Elindultam a fürdőm felé, de félúton elvesztettem az irányítást és minden forogni kezdett. Kicsúszott a lábam alól a talaj, és tudtam, hogy pillanatokon belül a padlóra zuhanok. Azonban a becsapódás elmaradt. Amikor kinyitottam a szemem, Logan aggódó tekintetével találtam szembe magam.

- Tökéletes időzítés!- próbáltam elviccelni, az iménti majdnem balesetben végződő rosszul létemet.  Ő azonban nem vette a viccemet és felkapott, majd visszavitt az ágyamba. Csak most tűnt fel, hogy amilyen erőteljesen jött a hányinger, olyan gyorsan el is múlt.

- Nem lesz ez így jó Hope. Többet kellene pihenned!- dorgált le, mire durcásan fújtatni kezdtem. Na, most ki viselkedett óvodásan? De, akkor is. Állandóan csak arról papol nekem, hogy pihennem kell és vigyáznom magamra. Pedig nem vagyok én halálos beteg, ez csak egy időszak, aminek heteken belül vége van, nem kellene ennek ekkora feneket keríteni.

- Logan, nagyon jól esik, hogy ennyire aggódsz értem, de jól vagyok. Tényleg!- mondtam a lehető legmeggyőzőbb hangon, amennyire csak tudtam, de még ezzel sem sikerült meghatnom. Így nem volt más választásom. Be kellett vetnem a titkos fegyverem. Olyan hatalmas kölyökkutya szemekkel néztem rá, hogy ennek már ő sem tudott ellenállni. Megadóan a magasba emelte kezeit.

- Jól van! Ha már minden áron az őrületbe akarsz kergetni, akkor tessék. Igyál!- nem éppen erre a reakcióra számítottam, de mielőtt bármit is szólhattam volna, éles metszőfogával apró vágást ejtett a jobb csuklóján, és felém nyújtotta.

Egy pillanatig tétováztam. Ennyi idő alatt jutott el a vér csábító illata az orromig. Innentől kezdve már nem volt megállás. Égő, és kaparó érzés futott végig a torkomon. Több sem kellett. Rávetettem magam az éltető nedűre és szívtam és szívtam az édes nektárt.

Hirtelen szakított el a szomjamat oltó folyadéktól. Ösztönösen morogni kezdtem, és utána kaptam.

- Elég lesz Hope!- erre, már magamhoz tértem, és kissé megszégyenülten sütöttem le a szemeimet. Nem szabad hagynom, hogy a vérszomj ennyire eluralkodjon rajtam. Ha már most ennyire nem bírok neki ellenállni, mi lesz az átváltozásom után. Vigyáznom kellett, a mora énem erősebb lesz, ha nem fékezem meg magam. Az, pedig ki tudja, miféle következményekkel járna.

- Jól vagy?- kérdeztem aggódva, de ő csak elmosolyodott.

- Soha jobban. – húzta ki magát. De ismertem már annyira, hogy lássam rajta, cseppet sincs jól. Arca beesett volt, bőre sápadt. Szeme alatt sötét árnyak futottak, ami egyet jelentett azzal, hogy hetek óta nem ivott. Ez akár végzetes is lehet számára, hiszen neki az életben maradáshoz nélkülözhetetlen a vér.

Talán, ha én is felajánlanám a véremet? Én már jól vagyok, és ha csak egy kicsit is, de Logan megerősödne tőle. Tudtam, hogy az önuralma van olyan erős, hogy nem vinné túlzásba az ivást, és nem veszélyeztetné az életemet. És különben is, máskor is volt már rá példa, hogy ivott belőlem.

- Tessék. Látom, hogy szenvedsz.- vele ellentétben, én neki hátat fordítva, az ölébe fészkeltem magam, hajamat félre söpörve a nyakamról. Felkínáltam neki a nyaki artériámat. Tudtam, hogy ezen a ponton vagyok a legsebezhetőbb, mert innen lehet a leggyorsabban a legtöbb vérhez hozzá jutni, de bíztam Loganben, és ez volt a legjobb módja annak, hogy ezt a tudtára is adjam.

- Hope, ezt nem…

- Csak csináld!- fojtottam belé a szót. Pár pillanatnyi tétovázás után, megéreztem a cirógató meleg leheletét, majd az éles fogak a nyakamba fúródtak, az érzés ami végig söpört rajtam, pedig a fellegekbe repített…

A Sorsod nem a Végzeted - 28. fejezet-részlet

Sziasztok!
Ahogy ígértem, itt van egy kis ízelítő a kövi fejiből. Remélem tecceni fog, és kellőképpen felcsigázlak vele titeket, amíg megkapott az egész fejit lebétázva. 

28. Bízni vagy nem bízni

Becsuktam az antik szekrény ajtaját, majd leültem. Apró könnycseppek kezdtek el potyogni a szememből, akár a gyémánt darabkák.

Hirtelen hányingerem lett és úgy éreztem, pillanatokon belül visszaköszön a reggelim. Elindultam a fürdőm felé, de félúton elvesztettem az irányítást és minden forogni kezdett. Kicsúszott a lábam alól a talaj, és tudtam, hogy pillanatokon belül a padlóra zuhanok. Azonban a becsapódást elmaradt. Amikor kinyitottam a szemem, Logan aggódó tekintetével találtam szembe magam.

- Tökéletes időzítés!- próbáltam elviccelni, az iménti majdnem balesetben végződő rosszul létemet.  Ő azonban nem vette a viccemet és felkapott, majd visszavitt az ágyamba. Csak most tűnt fel, hogy amilyen erőtelesen jött a hányinger, olyan gyorsan el is múlt.

- Nem lesz ez így jó Hope. Többet kellene pihenned.- dorgált le, mire durcásan fújtatni kezdtem. Na, most ki viselkedett óvodásan? De, akkor is. Állandóan csak arról papol nekem, hogy pihennem kell és vigyáznom magamra. Pedig nem vagyok én halálos beteg, ez csak egy időszak, aminek heteken belül vége van, nem kellene ennek ekkora feneket keríteni.

- Logan, nagyon jól esik, hogy ennyire aggódsz értem, de jól vagyok. Tényleg.- mondtam a lehető legmeggyőzőbb hangon, amennyire csak tudtam, de még ezzel sem sikerült meghatnom. Így nem volt más választásom. Be kellett vetnem a titkos fegyverem. Olyan hatalmas kölyökkutya szemekkel néztem rá, hogy ennek már ő sem tudott ellenállni. Megadóan a magasba emelte kezeit.

- Jól van. Ha már minden áron az őrületbe akarsz kergetni, akkor tessék. Igyál.- nem éppen erre a reakcióra számítottam, de mielőtt bármit is szólhattam volna, éles metszőfogával apró vágást ejtett a jobb csuklóján, és felém nyújtotta.

Egy pillanatig tétováztam. Ennyi idő alatt jutott el a vér csábító illata az orromig. Innentől kezdve nem volt megállás. Égő, és kaparó érzés futott végig a torkomon. Több sem kellett. Rávetettem magam az éltető nedűre és szívtam és szívtam az édes nektárt.

Hirtelen szakított el a szomjamat oltó folyadéktól. Ösztönösen morogni kezdtem és utána kaptam.

- Elég lesz Hope!- erre, már magamhoz tértem, és kissé megszégyenülten sütöttem le a szemeimet. Nem szabad hagynom, hogy a vérszomj ennyire eluralkodjon rajtam. Ha már most ennyire nem bírok neki ellenállni, mi lesz az átváltozásom után? Vigyáznom kellett, a mora énem erősebb lesz, ha nem fékezem meg magam. Az pedig, ki tudja, miféle következményekkel járna.

- Jól vagy?- kérdeztem aggódva, de ő csak elmosolyodott.

- Soha jobban. – húzta ki magát. De ismertem már annyira, hogy lássam rajta, cseppet sincs jól. Arca beesett volt, bőre sápadt. Szeme alatt sötét árnyak futottak, ami egyet jelentett azzal, hogy hetek óta nem ivott. Ez akár végzetes is lehet számára, hiszen neki az életben maradáshoz nélkülözhetetlen a vér fogyasztása.

Talán, ha én is felajánlanám a véremet? Én már jól vagyok, és ha csak egy kicsit is, de Logan megerősödne tőle. Tudtam, hogy az önuralma van olyan erős, hogy nem vinné túlzásba az ivást, és veszélyeztetné az életemet. És különben is, máskor is volt már rá példa, hogy ivott belőlem.

- Tessék. Látom, hogy szenvedsz.- vele ellentétben, én neki hátat fordítva, az ölébe fészkeltem magam, és hajamat félre söpörve a nyakamról, felkínáltam neki a nyaki artériámat...

Apró malőr

Sziasztok!

A kövi fejezet elkészült, de még van vele egy kis gondom és ha minden igaz, csak a hét végére kerül megoldásra. A hét folyamán viszont kaptok belőle egy kis ízelítőt, nehogy a végén elvonási tüneteitek legyenek.:)

üdv.:Hope.

A Sorsod nem a Végzeted - 27. fejezet

Sziasztok!
Kicsit megkésve, de itt van az új fejezet. Nem szaporítom tovább a szót. Jó olvasást, és várom a visszajelzéseket!:)
üdv.:Hope.

27. JÖVŐKÉP

Egy tisztáson találtam magam. Talán tavasz lehetett. A nap hétágra sütött, a természet különféle hangjai simogatták a lelkemet és ezernyi virág illata okozott kellemes bódultságot bennem. Körbenéztem. Mit keresek igazából itt? Pár méterre a fák rejtekéből egy alak lépett ki. Ismerős volt, de mégsem. Kilépett a fényre és így arca új megvilágításba került. Most már megismertem. Hercegem állt tőlem jó ötven méterre. Valamit fogott a kezében. Jobban megnézve féltő ölelésének tárgyát, rájöttem hogy inkább valakit. Egy gyönyörű kék szempár nézett rám. Két apró gyermeki kéz nyújtózkodott felém, miközben csilingelő gyermek nevetés zavarta meg a természet hangjait. Az enyhén napbarnított arcon kis gödröcskék jelentek meg. A kislány fészkelődni kezdett, apró kezecskéit felém nyújtotta. Logan lerakta. Az apró gyermek, alig látszott ki a virágok kavalkádjából, de nem zavarta meg méreteinek hátránya. Kis lábacskáit gyorsan szedegetve, felém kezdett futni. Ki ez a kislány, és miért akar hozzám szaladni? Hirtelen azon kaptam magam, hogy szeretet és boldogság érzése önt el, miközben leguggolok, és karjaimat széttárva elkapom, az ölembe ugró apró gyermek testet.

- Szia mami.- szólal meg a kislány. Lefagyok. Én, mami? Nem az nem lehet. Én nem…

Jobban megnézem a gyermeket. Hosszú ébenfekete haj. Enyhén napbarnított bőr, amelyen a napsugarai gyémántként csillognak. Élettel teli szemei olyan kékek, akár a tenger vize, mintha hercegem nézne vissza rám. Logan is ideért hozzánk. Szerelemittas szemei zavarba ejtenek. De mégis, mintha ez számomra normális lenne. Valami, nem tudom mi, azonban mégis zavar. Mintha ez nem lenne igaz. Mintha valami hiányozna. Bármennyire is próbálok koncentrálni erre a hiányosságra, nem jut eszembe semmi. Egy valami jelenik meg előttem. Egy aranyszín szempár, tele szerelemmel és fájdalommal.

- Kedvesem, minden rendben?- szólított meg aggódó arccal drága Hercegem.

- Igen.- válaszoltam nem túl meggyőzően, és próbáltam rendezni az arcvonásaimat.

Hirtelen, közelebb hajolt hozzám és megcsókolt. Érzéki volt, de valami mégsem stimmelt. Azonban nem ellenkeztem, valami furcsa érzés után vezérelve hagytam, hogy a vágy magával ragadjon. A karomban tartott – ezek szerint a kislányom – kuncogása vetett véget a csókunknak. Logannal egymásra mosolyogtunk, majd egy puszit nyomott a boldog kisgyermek feje búbjára. Valami furcsa motoszkálást hallottam a fák rejtekéből. A pillantásommal végigpásztáztam a sötét, és veszélyt rejtő területet, de semmi mozgást nem észleltem. Talán csak egy állat volt.

Hirtelen megakadt a szemem egy ponton. Mintha egy ember alakját véltem volna felfedezni egy fának dőlve. Éppen ott, ahol az imént drága Hercegem lépett elő a lányommal. Nem láttam teljesen, de krétafehér arca még az árnyék rejtekében is nagyon jól kivehető volt. Nem tudtam ki ez a fiatalember, de valahogy olyan érzésem volt, mintha már láttam volna. Azonban bármennyire is próbáltam visszaemlékezni olyan volt, mintha egy falba ütköztem volna.

- Gyere, menjünk.- Zökkentett ki Logan a gondolataimból. Átvette tőlem a picit, és kézen fogva elindultunk a mező szélén álló hatalmas fekete luxusautóhoz, ahol egy ismeretlen fajtánkbeli várakozott. Valószínűleg ő lehetett a sofőr. Mielőtt azonban az autóhoz értünk volna még megálltunk egy pillanatra. A virágok között ott volt három sírkő. Három vámpíré, akik az életüket vesztették csak, mert szerették egymást. „Itt nyugszik szeretett társunk Gabrielle Stone és párja Darius Lachlain, egyetlen kincsükkel Arzhel Lachlainnel.” Örökké szívünkben őrizzük emléketeket!”

Egy könnycseppet töröltem ki a szememből, miközben némaságba burkolózva beszálltam az autóba a családommal.

Nem tudtam, merre tartunk, azonban még mindig nem tudtam napirendre térni az ismeretlennel. A tekintete olyan ismerős volt. Szemei aranysárgák, mint az a kép, amit oly sokszor látok magam előtt. És kétséget kizáróan engem nézett. De akkor miért nem szólított meg?

Az autó megállt. Már nem a természetben voltunk. Ez itt már igencsak egy város képe volt. Tele nyüzsgő emberekkel és épületekkel. Kinéztem a sötétített ablakon, és egy hatalmas házat láttam meg, kívülről egy igazi kastélynak tűnt. A sofőr kinyitotta az ajtó, és segített kiszállni. Hercegem az autót megkerülve, mellém lépett és megfogta kezem, miközben másik karjában, a már szuszogó apróságot tartotta. Elindultunk fel a lépcsőn. Amint felértünk, a hatalmas kétszárnyú bejárati ajtó kinyílt és a fogadó bizottságunk állt előttünk, széles, elégedett mosollyal az arcán.

- Örülök, hogy megérkeztetek! Remélem jól telt a kirándulás. Siessünk, ne várakoztassuk a vendégeket!- Luna? Nem, az nem lehet. Ő nem. Elengedtem Logan kezét, és hátrálni kezdtem. Nem, ez nem történhet meg.

- Hope? Valami baj van?- nézett egyenesen rám, az ördögi nőszemély. Szemeiben gonoszság csillant. A győzelem szikrája csillogott, a tébolyult szempárban.

Megpördültem és menekülésre készen, már ugrottam volna, mikor ezernyi alak jelent meg előttem. Mind réveteg, homályosan remegő alakban lebegett előttem. Mindet ismertem .A barátaim voltak. De most, most nem úgy néztek rám. Mintha haragudnának, ez nem is harag volt, ez maga volt a színtiszta gyűlölet. Suttogni kezdtek, majd egyre hangosabban és hangosabban kántáltak.

- A te hibád! Te öltél meg! Te tehetsz róla! Minden a te hibád! Gyilkos! Áruló!- a fülemre szorítottam a kezem a fájdalomtól, ami apró, éles szúrásokat mérve rám, térdre kényszerített.

- Elég!- üvöltöttem kétségbeesetten. Nem bírtam elviselni a fájdalmat. Az agyam teljesen kitisztult. Rájöttem mindenre. Én okoztam ezt. Az egészet! Minden az én hibám!

- Hope! Hope! Ébredj!- a szemeim kipattantak, de még egy pillanatig azt hittem ez nem a valóság. Aztán Logan aggódó tekintete ráébresztett, hogy az egész csak egy rossz álom volt.

A könnyeim előtörtek, és nem bírtam tartani magam. Hercegem ölébe vetettem magam és hagytam, hogy a felgyülemlett feszültség elszabaduljon bennem.

- Jól van! Semmi baj, már vége van! Csak egy rossz álom volt, semmi több!- súgta a fülembe, mintha egy kisgyereket próbálna csitítgatni, miközben a hátamat simogatta. Hosszú idő telt el, mire úgy éreztem, teljesen megnyugodtam, de Logan ez alatt egy szót sem szólt. Mintha tudta volna, hogy most ez a helyes lépés.

- Azt hiszem, most már minden rendben.- szólaltam meg alig hallhatóan. Kibontakoztam a biztonságot nyújtó karokból és felültem. Most nagyjából szemmagasságba kerültem vele.  Egy hosszú pillanatig csak néztük egymást, majd Hercegem elkapta pillantását és felállt. Követtem a tekintetemmel, az agyamba vésve a mozdulatait, ahogy az izmok, mint egy gépezet működnek tökéletes összhangban.

- Azt hiszem, akkor én most megyek.- mondta egy kis tétovázással a hangjában. Bólintottam, de mikor az ajtó kilincsére tette a kezét, megállítottam.

- Logan.- mint aki erre várt, azonnal megpördült és reményteli arccal várta, mit fogok mondani. Lesütöttem a szemem, mert éreztem, hogy ha most szemeibe nézek, egyből elpirulok, noha sötét volt a szobában.- Félek.- böktem ki azt az egy szót, ami most azon érzést tükrözte, ami teljesen behálózta az elmémet.

Még mindig lefelé néztem. Valahogy, hirtelen olyan érdekesnek tűntek a takarón lévő kis minták. Hallottam, amint halk puffanó léptei közelednek, majd hatalmas súlya alatt megnyikordul az ágy. Meleg ujjai az állam alá nyúltak és kényszerítettek, hogy rá nézzek. Elmosolyodott, de közben olyan nyugodtságot és magabiztosságot árasztott magából, amitől úgy éreztem, mellette semmi bántódásom nem eshet.

- Nincs mitől félned, nem hagyom, hogy bántódásod essék, megvédelek bármi áron.- hangja komoly volt és ellent mondást nem tűrő. Azonban nem az a fajta határozottság volt benne, amit olyankor mond az ember, mikor az egyetlen szerelmét akarja megvédelmezéséről biztosítani. Ez egyfajta elkötelezettségről tett tanúbizonyság volt.

Beharaptam az alsó ajkam, amint ismét felsejlettek előttem az iménti rémálom egyes pillanatai. Vajon ez egy jel, amit az istennő küldött? Nem tudom. Nem elég egyértelmű, de az is lehet, hogy csak kibúvót keresek erre az egészre, ami most történik körülöttem.

- Szerinted jó ez így? Nem követünk el hibát ezzel?- tettem fel bizonytalanul a kérdést. Végig simított az arcomon, miközben keserű mosoly jelent meg magabiztos maszkján. Hollyra gondolt, ebben biztos voltam.

- Hope, ezt már milliószor átrágtuk. Nincs más lehetőség. Rajtunk múlik a fajunk fennmaradása.

- De, mi van, ha Luna téved?- kapaszkodtam az utolsó fűszálba, amivel kicsit megingathatom a velem szemben ülő férfit. Megrázta a fejét. Valamit motyogott magában. Nem értettem. Ismét rám nézett, tekintete most könyörgő volt.

- Nem téved Hope. Ez így van rendjén, és mi teljesítjük a ránk váró feladatot.- kicsit megijedtem, szigorú hangjától, de szemeiben láttam, hogy ez csak álca, titkol valamit, valami olyasmit, ami még őt is megrémíti. Vajon, tudja, hogy Luna csak báboknak használ fel minket az őrült tervéhez?

- Rendben.- hagytam rá a dolgot. Nem akartam feldúlni őt, ez a téma valószínűleg érzékenyen érintheti, az előbbi kirohanásából kiindulva.- Itt maradsz még egy kicsit?- kérdeztem bizonytalanul, mire elmosolyodott és bólintott.

Befeküdt mellém az ágyba, én pedig szorosan hozzá bújtam. Bíztam benne, jelen pillanatban talán ő volt ezen a helyen az egyetlen személy, aki még nem árult el. Lassú, mély légvételei, szép lassan könnyű álomba ringattak, ahol már nem voltak sem szellemek, sem kisgyerekek. Csakis a könnyű lebegés és a sötétség.

Másnap reggel, kipihenten ébredtem. Hercegem nem volt mellettem, ami kis szomorúsággal töltött el, de gondoltam, hogy biztos akadt némi elintéznivalója. A fürdőbe vettem az irányt, és egy kiadós zuhanyzás és hajmosás után, egy törölközőbe csavarva magam, frissen és üdén visszamentem a szobámba, hogy keressek valami ruhát. Időközben eldöntöttem, hogyan oldom meg Shadowék és Hanioék elszállásolását, Luna vadászó szemei elől. Az apám háza tűnt a legbiztosabb megoldásnak, ráadásul még orvos is, így felügyelni tudja a babák állapotát.  Felvettem egy lila tunikát, hozzá pedig egy bézsszínű nadrágot. Egy szintén lila balerinát választottam hosszá, és egy krémszínű kardigánt. Kerestem pár ékszert a ruhámhoz, és egy táskát, amibe az irataimat tehetem, majd kabátot felvéve úgy döntöttem megkeresem a barátaimat, megosztani velük a jó hírt.

Épp nyitottam ki az ajtót, mikor majdnem beleütköztem Noahba. Egy pillanatra megijedtem, hogy most milyen sztorit kell kitalálnom, hogy lerázzam, de mosolya elárulta, hogy azért jött, mert látta, mire készülök.

Némán tettük meg az utat Hanioék kis kunyhójáig. Noah kinyitotta nekem az ajtót, majd előre engedett. Amint beléptem a házba, a lépcső aljánál megláttam a már odakészített bőröndöket. Ezek szerint Shadow átadta az üzenetemet. Épp további két táskát hozott le Nio, mikor megpillantott. Arcán jól ki lehetett venni az aggodalomtól mély ráncokat a homlokán. Nem volt ezzel egyedül, mint idegesek voltunk, a tervem miatt. Az, hogy észrevétlenül el tudjanak tűnni nagy kockázattal járt. De a tervem biztos volt.

- Minden készen áll?- kérdeztem Niotól, mikor a maradék cuccot is lehozta az emeletről, és már csak Orionra vártunk. Shadow tűzpiros Jeepje már a ház előtt várt.

- Igen, azt hiszem, készen vagyunk.- sóhajtott Nio.

- Jól van, akkor indulhattok. A címet már betápláltam Shadow autójának gps-ébe. A lényeg, hogy még, ha a szerkezet teljesen máshova akar vinni, akkor is kövessétek. A házat csak akkor fogjátok meglátni, ha odaértek, biztonsági okokból.- adtam ki az utasítást az útra.

Noah kissé bizalmatlanul méregetett. Megvolt rá az oka. Feltételeztem, hogy ő már látta előre a tervem, azonban a menedékhelyünk helyszíne helyett nem láthatott mást csak egy tisztást. Az ő helyében ilyen információk tudatában és is kissé bizalmatlan lennék, de nagyon reménykedtem benne, hogy megbízik bennem annyira, hogy nem kíváncsiskodik. Nem akartam, hogy idő előtt megtudják, kikhez küldöm őket. A védelem volt a legfontosabb számomra, mindegyikük érdekében.

- Nem tetszik ez nekem. Hope én mindig is bíztam benned, de most az életünkről van szó. Biztos, hogy jól döntöttél?- nem haragudtam meg rá emiatt. Tudtam, hogy Shadow és a kis jövevény, számára mindennél fontosabb, éppen ezért higgadtan próbáltam rá hatni.

- Noah, meg kell értened, hogy a körülmények miatt, most nem mondhatok többet, majd ha odaértetek, rájössz, most miért titkolózom.- egy pillanatig azt hittem, nem hisz nekem, de aztán teste ellazult és beleegyezően bólintott.- Köszönöm.- súgtam oda neki egy mosoly kíséretében.

- Indulhatunk?- sietett be gyorsan Shadow. Talán ő látszott a legidegesebbnek, mindannyiunk közül, amit nem csodálok, hiszen épp a Királynőjét készült elárulni.

- Persze.- válaszoltam.

Segítettem nekik a kivinni a bőröndöket, majd mindegyiküktől elbúcsúztam. Fájt ez a búcsú, hiszen rájuk mindig számíthattam, noha voltak néha kisebb nézeteltéréseink. De végül mindig kiderült, hogy igaz és hű barátaim. Bármikor képesek lennének feláldozni magukat értem, és ezért valósággal csodáltam őket, azonban, nem lehetek annyira önző, hogy megfosztom őket az élet legcsodásabb ajándékától, a családtól.

- Köszönjük, még egyszer. Remélem, hamarosan találkozunk.- szólt még oda Noah, aztán felbőgött a nagy mamlasz motorja és szép lassan elindultak a kissé sáros talajon, el egy új élet felé, ahol biztonságban élhetnek majd a családjukkal és Gabyékkal együtt.

Mély levegőt vettem és behunytam a szemem és kértem az Istennőt, hogy védje meg barátaimat az illetlen szemektől, és védelme kísérje őket útjukon. Mikor kinyitottam a szemem örömmel vettem, hogy nem láttam már semmit. Az autó körül álca volt, így senki sem láthatta őket.

- Köszönöm, Selene.- mosolyodtam el, miközben egy könnycseppet töröltem le a szemem sarkából barátaim elvesztése miatt.

Fogtam magam és visszasétáltam az Iskola épületébe keresni valami elfoglaltságot. Ezek után már nem nagyon reménykedtem semmi izgalmasban. 

Újra itthon!

Sziasztok!

Hazaértem. Tele vagyok élményekkel és rengeteg ihlet halmozódott fel bennem, amíg nyaraltam. Most neki állok a következő fejezetnek és holnap már kapjátok is a frisst!:)

üdv.:Hope.

Nyaralás!!!

Sziasztok!

Szombaton elutazom sziesztázni júli 24-ig, ezért nem leszek gépközelben. Addig várnotok kell a frissel, mert a nagy készülődésben sajnos nem volt időm az egész fejezetet megírni. Viszont kárpótlásul, mivel elértük a 2000-es látogatási szintet, az első három kérdezőnek elárulok egy titkot a történetről vagy a szereplőkről. A lehetőség a titeket, bármit kérdezhettek, én válaszolok.

Hope

A Sorsod nem a Végzeted- 26. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a frisst. Most minden kiderül! Jó olvasást, és várom a visszajelzéseket!
üdv.Hope.

26. BÚCSÚCSÓK

„Nem akartam szeretni őt, (...) ki akartam irtani szívemből a szerelem csíráját is, de most, hogy újra láttam, ezek a csírák új erőre kaptak, kizöldültek. Szeretnem kellett, pedig rám se nézett.” 

/Charlotte Bronte/

Csak egy apró nyikkanásra volt időm, és már meg is támadta Logant. A következő pár pillanat, mintha lassítva játszódott volna le előttem. Logan a földön fekszik, és a támadó ráveti magát, de Hercegem még időben reagál és kihátrál a támadás elől. Rám néz, tekintete riadt. Valamit kiabál, de én csak lefagyva nézem az előttem játszódó jelenetet.

- Hogyan juthattunk idáig?- teszem fel magamnak a kérdést. Úgy érzem magam, mintha Rómeó és Júlia történetébe csöppentem volna. Vajon, ha Júlia kötelességből, mégis Parist választja, Rómeó is így cselekszik? Lesből támadt volna rájuk, egy óvatlan pillanatban, és így Júlia amúgy is darabokra tört lelkét még meg is tiporva ezzel a tettével?

Hideg érintés térít magamhoz. Összerezzenek, és reflexszerűen védekezni akarok, de aztán rájövök, nincs mitől félnem. Ania aggódó tekintete néz le rám. Hosszú búza szőke haja arcába hull, és apró faágak és levelek állnak ki belőle. Zavartan pislogok párat, majd észbe kapok és megpördülök. A két férfi lihegve mered egymásra. Mindketten támadóállásban. Damus szemében ismeretlen tűz ég. Bosszúvágy, de miért? Logan viszont védekező, mintha védelmezne valamit? Rám pillant, és ekkor megértem. Engem akar megvédeni valakitől, akit mindennél jobban szeretek… pontosabban szerettem.

Damus támad és ekkor lépünk közbe Aniával. Mintha megbeszéltük volna, pontosan tudjuk mi a dolgunk. Közéjük ugrottunk. Ania elkapta Damus karját, én pedig hercegem elé vetettem magam és védekezőn a mellkasom elé emeltem a kezem, amelyben egy tűzlabda formálódott.

- Elég!- kiáltottam.- Fejezzétek be! Ennek semmi értelme!- Damus megtorpant. Ania nem szólt semmit, csak figyelte, hogy barátja mikor tervez ismét támadni. Próbáltam feltörni készülő könnyeimet visszatartani, amely igencsak nagy erőfeszítésekbe került. Ha most nem leszek elég erős, ezt az egészet lezárni, mindig kísérteni fog.

- Damus!- szólítottam meg őt. Tekintete zavart volt, úgy éreztem nem ilyesmire számított. Tettem egy tétova lépést felé, de Logan visszahúzott. Válaszul Damus ajkait felhúzta, és éleset morgott. Oké, ez így nem fog menni! Megfordultam és Hercegem aggódó arcába néztem.

- Ezt le kell zárnom egyszer, és mindenkorra. Kérlek, bízz bennem!- néztem fel rá könyörgő tekintettel. Logan megértette, mit akarok és tett pár hátráló lépést, de közben nem vette le rólam a szemét.- Köszönöm.

Ismét Damus felé fordultam és odaléptem hozzá. Most Ania is hátrált pár lépést, érezte, hogy ez most csak a mi dolgunk, amiért hálás is voltam neki. Damus olyan közel jött hozzám, hogy éreztem hideg leheletének cirógatását.

- Miért csinálod ezt, Hope?- kérdezte rekedtes hangon. Nem bírtam a szemébe nézni, ő túlságosan is ismert ahhoz, hogy valami szánalmas hazugságba belenyugodjon.

Kezével az állam alá nyúlt és kényszerített, hogy ránézzek. Szemeiben a harag helyét átvette az elkeseredettség és tudtam, hogy azzal, hogy most véglegesen nemet mondok neki, egy életre megsebzem őt. Visszatekintve elkerülhetetlen volt az elválásunk. De még mindig hiszem valahol mélyen, legbelül, hogy bennünket egymásnak teremtettek.

- Sajnálom, tényleg, de kettőnk között ez az egész úgysem ment volna.- el sem hiszem, hogy ezeket a szavakat én mondom ki.

- Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen azt mondat, szeretsz.- Damus szemében az elárultság fénye csillogott. Elárultam őt, és ezzel a szerelmünket is. Hazudtam neki, még ha az ő érdekében is tettem. Azzal a tudattal nem bírt volna sem ő, sem én együtt élni, hogy még mindig szeretem. Jobb volt így. Ha elhitetem vele, hogy már nincs meg bennem az a láng, ami eddig, akkor talán belenyugszik. Sosem fog megbocsátani, ezt jól tudtam. Egy mély seb lesz a lelkén, amely sosem fog teljesen beforrni, és minden egyes nap, emlékeztetni fogja arra, hogy én gátlástalanul visszautasítottam őt. Gyűlölni fog, de legalább esélyt kap arra, hogy olyasvalakit találjon magának ebben a nyomorúságos öröklétben, aki tényleg képes viszonozni a szerelmét.

- Sajnálom. Most már Logan lett az életem. Értsd meg. Ő a vőlegényem és…- egy pillanatra muszáj volt szünetet tartanom, mert tudtam, hogy ezek után a szavak után nincs vissza út.-…szeretem őt.- lényegében nem hazudtam, mert tényleg szerettem Logant és talán szerelem is volt benne, de cseppet sem annyira erős, mint, amit valaha is éreztem az én drága Damusom közelében. Hátráltam egy lépést. Ha ő még mindig nem fogja fel, akkor nincs más választásom. Hidegséget erőltettem az arcomra.

- Köszönöm az együtt töltött időt. Sosem foglak elfelejteni, de ezt tényleg meg kell értened.- nem eresztett. Mielőtt észbe kaptam, elkapta a karomat, és olyan erősen szorította ajkait az enyémekre, hogy szinte már fájt. Haragudott. Rám. Ugyanakkor tudtam, hogy még mindig szeret. Megvártam, míg lehiggad egy kicsit. Mikor eleresztett, végre megláttam szemiben a beletörődést.

- Hát mégis igaz. Ez az egész csak játék volt.- szavai fájdalmasan hasítottak belém.

- Nem, Damus. Ne hidd, hogy csak játszottam veled, de az élet furcsa játékokat űz velünk. Sajnálom. Tényleg.- búcsúzóul egy apró csókot leheltem ajkaira. Majd végleg lezárva a kettőnk közötti kapcsolatot elindultam, vissza Loganhez, az új életem felé.

- Jól vagy?- fogta közre két meleg kezével az arcomat és fürkésző tekintettel meredt rám. Csak egy bólintásra futotta tőlem. Egy könnycsepp futott végig az arcomon.

- Menjünk haza.- suttogtam, majd szorosan hozzábújtam, és éreztem, ahogy meleg karjai körém fonódnak.

- Rendben.- mondta, majd az autója felé terelt. Nem zavart, hogy az én autóm itt marad. Úgyis csak Damusra emlékeztetne. Nem akarom többet az a járművet látni. Soha.

Logan kinyitotta nekem az utas felőli oldalon az ajtót, én pedig beszálltam a járműbe. Megkerülte az autót, majd ő is beszállt. A terepjáró motorja felbőgött. Damus és Ania pár méterre álltak tőlünk. Damus tekintete belém éget. Elvettem a lelkét, nem maradt már utána csak egy üres, hideg test.

- Viszlát.- suttogtam és tenyeremet az ablakra helyeztem. Ania intett, majd ahogy Logan elindult, a két mora alakja eltűnt a látómezőmből, örökre.

A visszafelé út csendben telt. Éreztem, hogy Logan néha rám pillant, de túlságosan is fájt most bármit is tennem, az imént történtek után. Csak bámultam ki az ablakon és néztem a fák elmosódó alakját. Lassan lement a nap, Salembe beérve emberek alakjai tűntek fel. Sokan a munkából indultak haza. Anyák a gyermekeiket vitték haza az iskolából. Fiatal szerelmesek épp az esti moziba készültek. Szinte már úgy tűnt gondtalanok. Amint bekanyarodtunk az iskola alaksorában lévő garázsba, mély levegőt vettem és próbáltam elnyomni az érzelmeimet. Nem lett volna jó, ha Luna sebezhetőnek lát. Amikor leállt az autó motorja, pár pillanatig szótlanul ültünk az autóban, végül Logan szólalt meg először.

- Hope, ha…- de belé fojtottam a szót.

- Minden rendben. Most már minden jó lesz.- erőltettem magamra egy mosolyt. Kiszálltam az autóból és Logan oldalán visszamentünk az iskolába. Nagy meglepetésére, szorosan hozzábújtam, mert kellett valaki, akiről tudom, hogy mellettem áll és nem fog elhagyni. Annyi embert vesztettem el most, hogy lassan úgy éreztem, teljesen magamra maradok. Már csak pár lépésre voltunk a szobámtól, amikor egy ötlet fogalmazódott meg bennem.

- Logan, kérhetek valamit?- néztem fel rá óvatos tekintettel.

- Persze.

- Szeretnék egy új szobát, ami csak az enyém.- az iménti feszes testtartása, ellazult, és meleg mosoly jelent meg az arcán.

- Jól van. Megyek és intézkedem. A mi lakosztályunk mellett úgy tudom üres az egyik szoba. Az, jó lesz?- bólintottam.- Jól van, akkor pakold össze a cuccaid és még ma át is költözhetsz.

- Köszönöm.- adtam egy puszit az arcára, majd besiettem a szobámba. Gyorsan elkezdtem összeszedni a cuccaimat. A Temérdek ruhát, amit az utóbbi időben vásároltam ruhazsákostul, és mindenestül az ágyamra dobáltam. A cipőket is, indulásra készre, dobozokba pakoltam. A pipere dolgaimat egy kis táskába tettem és, a szekrényemet is kiürítettem. Szerencsére időközben segítséget kaptam az iskolában dolgozó szolgálóktól, akiket Logan küldött. Már csak a személyes tárgyaim maradtak, amikor Gina toppant be.

- Mi a fene folyik itt?- kérdezte felháborodva. Arca nyúzott volt, amiből arra tudtam következtetni, hogy az éjszakája nem volt valami könnyű.

- Elköltözöm.- válaszoltam szárazon. Arcára kiült a döbbenet.

- Miért?- egy pillantra eltűnt jeges álarca és kétségbeesetten nézett rám.

- Mert itt az ideje, hogy saját szobám legyen, ahol Logannal kettesben tudok lenni, illetve intézni tudjam az esküvővel kapcsolatos ügyeket. Itt kétség kívül nehezen tudnám ezeket megtenni.

- Micsoda? És nekem erről miért nem szóltál? És Logannel kettesben lenni, de hát Damus…- felemeltem a kezem megállt parancsolva a szóáradatának.

- Nem gondolom, hogy minden egyes lépésemről be kellene neked számolnom Gina, és elég nagy vagy már, nélkülem is megleszel. Ott vannak a barátaid és Eric is. Ami pedig Damus illeti, már a múlté. A vele való kapcsolatomat, véglegesen lezártam, és igen szeretnék néha kettesben lenni a vőlegényemmel, ebben mi furcsa van?- hitetlenkedve nézett vissza rám.

- De hát, én nem… de te…az nem lehet. Mi történt veled? Rád sem ismerek.

- Gina, az emberek változnak, ahogy én is. Te is észrevehetnéd már magad. Azzal, hogy állandóan csak a múltat siratod, nem lesz semmi sem jobb. Fogadd el végre, hogy Eric a társad és ez ellen nem tehetsz semmit.- a szavak úgy hagyták el a számat, mint valami parancs. Még én magam is meglepődtem azokon, amiket az előbb mondtam. Gina megvető pillantást vetett rám, szemei könnyektől csillogtak.

- Elnézést kérek, Hercegnő.- hajolt meg előttem, szívére helyezett ököllel.- Engedelmével, most távoznék.- arcán a vonások megkeményedtek. Meggyűlölt. Jogosan. Megváltoztam, és nem előnyömre. Mindenkit elűzök magam mellől, de mindezt csak az ő érdekükben teszem. Bólintottam, majd fájdalommal teli szívvel utolsó pillantást vetve a régi szobámra, elindultam az új szobám és életem felé. Mire odaértem, szerencsére már mindenem el volt pakolva így nekem csak bele kellett szoknom az új helyzetbe.

Igazából nem is szoba volt, ahova kerültem. Egy kisebb lakosztály. Belépve az ember egy hatalmas nappaliban találta magát, a falak krémszínűek voltak, az egész szoba tele antik bútorokkal. Az ablakok hatalmasak, mind drapp selyemfüggönnyel díszítették. A kilátás szemet kápráztató volt. Egész messze el lehetett látni, még a hegyek körvonalai is kivehetőek voltak a messzeségben. Ez egy kis örömmel töltött el, szánalmas kis életemben. Azonban amint beljebb sétáltam rájöttem, hogy ez afféle hálószobával egybekötött nappali. Ugyanis a szoba másik felén hatalmas francia ágy magasodott, amelyen gyönyörű elefántcsont színű, és szintén drapp selyemhuzat volt, tele díszpárnákkal.

Lepakoltam a személyes holmijaimat a fal felé fordított kis mahagóni íróasztalra. Majd ledőltem az ágyamra. Legszívesebben ordítani lett volna kedvem, ahogy a mai nap eseményei végigpörögtek a szemem előtt.

Az asztal felől zörgő hang zavart meg az önsajnálkozásban. Feltápászkodtam és odabattyogtam. A telefonom volt az, és meglepetésemre Gaby hívott.

- Szia Gaby. Mi a baj?- kérdeztem suttogva, nem akartam, hogy esetleg valaki meghalljon, amint „halott” barátnőmmel csevegek.

- Hope. Mit tettél?- hangja zavart volt inkább, mint dühös. Egyből tudtam, hogy a Damussal való szakításunkról van szó.

- Gaby, nem tehettem mást. Nekem meg kell védenem titeket, és ezt csak bizonyos áldozatok révén tudom megtenni. Nem volt más választásom.- próbáltam nyugodtan megmagyarázni neki a helyzetet. Nem akartam, hogy felizgassa magát.

- De ezt akkor sem teheted. Damus… ő teljesen kikészült. Olyan, mint valami kőszobor. Lent a kiskertben ül, és nem mozdul.- épp úgy, ahogy anyám víziójában.

- Igazán sajnálom, de én már nem tehetek semmit. Gaby nekem vőlegényem van, és alig pár hét és összeházasodunk. Ezt a lépést meg kellett tennem, mindannyiunk érdekében. Idővel majd túl lesz rajtam, és ismét megtalálhatja boldogságot, olyasvalaki mellett, aki képes viszont szeretni.

- Hope. El sem hiszem, hogy ezt te mondod. Mi történt veled?- Mégis mi történt volna? Hát senki nem látja itt a lényeget rajtam kívül?

- Most mennem kell, Logan, hamarosan itt lesz. Majd az esküvőn találkozunk. Holnap a maradék elintéznivalót megcsinálom, így minden kész lesz. Jóéjt Gaby. Add át üdvözletem Dariusnak és az apámnak.- nem vártam meg válaszát. Kinyomtam a készüléket és ki is kapcsoltam egyből. A szívem kezdett darabokra hullani. Éreztem, hogy a terhek sokasága lassan túlnő rajtam, és maga alá temet.

Nem volt energiám meg várni, míg Hercegem meglátogat. Vettem egy gyors fürdőt, majd ágyba bújtam. Az éjjel most sötét volt és komor. Csak egy-két csillag világított csak a horizonton. Nem tudtam aludni. A könnyek megállíthatatlanul folytak le az arcomon, de én csak a plafont bámultam. Úgy éreztem, hogy minden olyan gyorsan zajlik körülöttem. Meg akartam állítani az időt. Meg kellett állnia. Képtelen voltam magam utolérni. A tetteim következményei éhes farkasokként tépték a lelkemet apró cafatokra, ezzel egy végtelen fekete üresség felé taszítva engem.