Holdfény Akadémia - 18. fejezet

18. LÁTOMÁS A MÚLTBÓL

Aggódó tekintettel néztem Damusra, de ő csak melegen mosolygott majd megszorította a kezem és elindult. Mikor odaértünk a többi diákhoz, ő ott hagyott és elvonult a többi testőrhöz. Észrevettem Shadowt, úgyhogy odamentem hozzá.


- Szia!- köszöntem.
- Szia Hope! Látom, te sem úsztad meg ezeket a szadista órákat.- nézett rám sajnálkozva Shadow. Bárcsak megúszhattam volna. Akkor nem kéne attól félnem, hogy bárkiben kárt teszek.


Noah lépett oda hozzánk, és elég idegesnek tűnt.
- Szia! Ma lehetőleg ne akarj semmit csinálni, csak nézd, amit az órán veszünk! Ha Edward kér meg rá, akkor is mondj nemet, vagy kéredzkedj ki!- Értetlenül néztem rá. Nem tudom, miért mondta ezt, de teljesen igaza volt. Eszem ágában nem volt ma fizikailag részt venni az órán. Amíg ilyen kiszámíthatatlan vagyok, bárkinek baja eshet.


- Ne aggódj, csak nézőnek jöttem. Eszem ágában nem volt részt venni az órán, különben sem hiányzik, hogy mindenki az én bénázásomat lássa.- próbáltam úgy tenni, mintha tényleg ez lenne a probléma forrása, de Noah nem tűnt ebben biztosnak. Végül bizonytalanul bólintott és elment.


- Mi volt ez az egész?- kérdezte kíváncsian Shadow.
- Gondolom, csak figyelmeztetett, hogy ez itt nem kezdőknek való, és teljesen igaza van. Nem tudom, miért is kell nekem ezeket a dolgokat tanulnom, de ők biztosan jobban tudják.- intettem a fejemmel az épp bevonuló Edwardék felé.

- Jól van. Akkor kezdjük az órát.- szólalt meg Edward. Jasper elmagyarázta, hogy a mai órán azokat a dolgokat veszik át, amit múltkor mi is gyakoroltunk, annyi nehezítéssel, hogy most védekezni kell, nem elugrálni a támadások elől.


Hát azt hiszem, akkor én most a háttérbe vonulok, gondoltam. Épp megfordultam és elindultam a legtávolabbi sarokba, valaki megragadta a csuklómat. Riadtam pördültem meg és csalódottan vettem tudomásul, hogy Edward az.

- Nem menekülhetsz a problémák elől állandóan!
- Nem menekülök, csak próbálok másokban nem kárt tenni, de most épp ebben akadályozol meg.


- Nyugi nem lesz gond. Különben is van itt elég testőr, hogy leszedjen rólunk, ha épp ki akarsz minket nyírni.- Gúnyos mosoly követte a szavait. Tudtam, mire céloz.
- Ne aggódj, Bellától már megkaptam a magamét reggel. Tudom, mihez kell tartanom magam.- válaszoltam szintén ilyen gúnyosan. A mosoly egyből lefagyott az arcáról.


Végül Shadowt kaptam párnak, aminek kifejezetten örültem, hiszen neki biztosan nem ártanék. Sikerült kialkudni vele, hogy ő támadjon, mert még mindig nem voltam biztos magamban.
Mivel elméletileg kezdő voltam, én először csak kerülgettem a támadásait. Örültem, hogy nem kell védekezni, mert az már keményebb dió volt. Mi van, ha egyszer csak elpattan a cérna? Bele sem mertem gondolni.


- Szerintem nyugodtan csinálhatjátok azt, amit a többiek, ahogy látom, a támadások elől való menekülés már elég jól megy.- szólt oda Jasper. Amitől rettegtem. Persze Shadow szemében végre boldogságot láttam e téren.


- Jól van, nem lesz erős, de próbáld meg kivédeni.- figyelmeztetett Shadow.
- Oké. Viszont ne finomkodj. Bánj úgy velem, ahogy mással tennéd rendben?- Shadow bizonytalanul bólintott majd elkezdtük. Tudtam, hogy nem szabad kivédenem a támadásait, mert azok csak felhergelnének. Azt meg nem akartam.


Az elején még nem volt gond. Bár nem védtem, ki a támadásait, kicsit már kezdtek sajogni a végtagjaim az állandó esésektől, rúgásoktól, és pofonoktól.


- Ez így nem jó. Kérlek, legalább egy támadásomat védd ki!- Látszott, hogy megbántva érzi magát, amiért nem voltam hajlandó kivédeni az egyébként tökéletes támadásait, de féltem, hogy kárt teszek benne.


- Nem hagyhatnánk inkább abba?- próbálkoztam, bár még az óra több mint fele hátra volt.
- Nem. Amíg legalább egy ütésemet nem véded ki, addig innen nem megyünk sehova.- éreztem a hangjában a dühöt. Mégis tudtam, hogy nem fogok eleget tenni a kérésének.


A következő percekben egyre durvább rúgásokat kaptam. Aztán olyan hévvel lökött a falnak, hogy egy pillanatra a levegő is kiszorult belőlem. Mire feleszméltem, már ott is termett és a torkomnál fogva a falhoz szegezett. Szeméből sütött a harag.


- Csak egyet. Egyetlen egyet!- sziszegte. Ekkor mintha valami bekapcsolt volna. Nem afféle harag, hanem valami más, amit még sosem éreztem.
- Ahogy akarod.- mosolyogtam.


A következő pillanatban hasba rúgtam. A terem másik végében landolt, és hitetlenkedve meredt rám. Én is meglepődtem egy pillanatra. Sosem tanultam ilyen dolgokat, most mégis olyan természetességgel csináltam, mintha kis korom óta tudnám. Nem habozott. Felpattant és megint támadott. Most már bátrabban vettem fel vele a harcot. Átengedtem magam ennek a különös, de mégis felemelő érzésnek. Gyorsak voltak a támadásai. Én viszont gyorsabb voltam. Egy óvatlan pillanatban a háta mögé kerültem és hátra csavartam a kezeit, de azzal a lendülettel kiszabadította magát és a feje fölött átlendített. A hátamon landoltam. Ha ettől nem törött el a gerincem, akkor semmitől. Azonban nem volt időm a fájdalommal foglalkozni, mert Shadow épp a kegyelemdöfést készült megadni. Amikor épp rám vetette volna magát, arrébb gurultam és felpattantam.


A fájdalomnak nyoma sem volt. Megragadtam hátulról és én is áthajítottam a fejem fölött. Ugyan úgy érkezett, mint az imént én is. Nem hagytam időt neki, hogy feleszméljen. A nyakát megragadtam és a falhoz szorítottam.

- Remélem, ez már megfelel.- sziszegtem.
- Nem kapok levegőt.- lihegte. Szorítottam a fogáson.


- Te akartad annyira, hogy védekezzek. Pont mikor kezdek belejönni, akkor akarod abbahagyni?- Ez már nem én voltam. Le kellett állítanom magam. Damus épp végszóra ért oda. Valamit suttogott a fülembe, de nem igazán figyeltem rá. Még mindig Shadowt szorítottam a falhoz. Kétségbeesetten kaparta a kezemet. Fulladozott.



Hirtelen máshol voltam. Tudtam, hogy nem Damus volt az. Egy fiatal vámpír egy morát szorított ugyanígy a szoba falához. A nő olyan gyönyörű volt. Nagyon emlékeztetett önmagamra. Hosszú fekete haja volt, nagy mogyoróbarna szemekkel. A háttérből gyereksírást hallottam. Aztán egy férfi lépett oda hozzá. Szintén vámpír, de nem mora. Valamit a fülébe súgott mire a nő elengedte a vérszopót. Elrohant, mire a gyereksírás abba maradt. Ez idő alatt a férfi vámpír kivitte szobából, sőt a házból a vérszopót és megölte. Tűzlabdával.
Hirtelen visszatértem a valóságba. Elengedtem Shadowt, és ő a földre zuhant. Megfordultam és döbbent arcokkal találtam magam szembe. Odaléptem Edwardhoz.


- Én megmondtam.- majd kisétáltam a teremből. A szobámba mentem és lezuhanyoztam. Átöltöztem, majd elindultam a következő órámra. Furcsa, hogy Damus nem kísért el, de gondolom Shadownak kellett segíteni. Kivételesen nem haragudtam magamra. Valami más volt ebben a dühkitörésben. Még soha nem történt velem ilyen. Ha az erőmet nem használtam, akkor nem tudtam harcolni, most meg úgy küzdöttem, mint egy képzett Dimur. És mi volt az a jelenet a fejemben? Kik voltak azok a vámpírok?
Nagyon elmélyülhettem a gondolataimban, mert észre sem vettem, hogy Nio lép oda hozzám.

- Mi történt?- kérdezte idegesen.
- Mikor?- válaszoltam, mint aki nem tudja, miről van szó.
- Az órán. Láttam Shadowt és azt hittem megint gond van, de úgy látom nem is zavartatod magad. Hope ezen nem lehet csak úgy átsiklani! Valami gond van veled, te meg úgy kezeled, mintha ez teljesen normális lenne.


- Nem tudom, miről beszélsz. Részt vettem az órán, és aktívan. Már ez is gond?
- Az nem gond, de te majdnem megfojtottad azt a lányt, mert megpróbált rávenni, hogy kivédd a támadásait.
- Megtettem. Én szóltam előre, hogy gond lesz, de a drágalátos Edwardotokat ez nem érdekelte.- förmedtem rá Niora majd otthagytam.


A következő órámon meglepődtem. Lovaglás? Nem mintha nem örülnék neki, de ez már nem is tantárgy az iskolákban. Szerencsére kaptam lovagló felszerelést így most az volt rajtam. Nem is emlékszem mikor lovagoltam utoljára. Még kis koromban, talán 6 éves voltam. Szép emlék volt. Akkor még olyan szép volt minden. Emlékszem, hogy anyu mosolyogva integetett miközben egy gyönyörű Camargue-n ültem. A kedvenc lófajtám volt egész életemben. Mindig is misztikus lényeknek tartottam a lovakat, de ez a fajta még különlegesebb. Kis koromban „tündérlovaknak” hívtam őket.


Megérkeztem az istállóba. Meglepődve vettem észre, hogy itt van Gina is. Legalább nem leszek egyedül. Elindultam felé, de valaki megállított.


- Ne is reménykedj benne, hogy te ma lóra ülsz! Csak tapasztalt lovasokat engednek itt lovagolni.- Orion. Hát persze. Miss tökéletes kisasszony területére léptem be.


- Köszönöm a figyelmeztetést, de ne becsüld le annyira a magamfajta kezdőt.- mosolyogtam, mire ő egy horkantás kíséretében sarkon fordult és elment a klikkjéhez.

- Szia, Gina! Nem is tudtam, hogy lovagolsz.- köszöntöttem.

- Pedig igen. A kedvenc elfoglaltságom. Imádom a lovakat. Mielőtt idejöttünk volna, volt egy lovam és azon lovagoltam minden nap. Nagyon örülök, hogy itt még vannak ilyen órák, mert amúgy nagyon rossz lenne, hogy a lovaglás kimarad az életemből.- csivitelte mosolyogva.


Megjött a tanárnő. Szép volt akárcsak a többi vámpír. Nem volt olyan magas, de így is gyönyörű testalkattal rendelkezett. Lapockáig érő hullámos sötét barna haja és sötét barna szemei voltak. A bőre színe napbarnított. Rajta is lovagló ruha volt. Miután elmondta, hogy a mai nap mit vesznek a többiek az órán én türelmesen megvártam, amíg egy-két diáknak segít a lovak felszerszámozásában. Végre végzett. Odajött hozzám.


- Szervusz Hope! A nevem Mistery és én tartom a lovagló órákat. Szerencséd van, mert már csak egy szabad lovunk van. Nem gondoltam volna, hogy szeretsz lovagolni.- végignézett rajtam és hitetlenkedő arckifejezés ült ki az arcára.


- Pedig régen nagyon szerettem, de már több mint 10 éve nem ültem lovon. Gondolom ez még egy darabig, így is marad.- mondtam és a hangomban némi szomorúság volt hallható.


- Már miért maradna? Most azonnal felnyergeljük a lovadat!- Odavezetett az utolsó bokszhoz. Nem hittem a szememnek. Egy gyönyörű Camargue állt előttem és kíváncsi szemekkel méregetett. Első pillantásra beleszerettem.


- Bemutatom neked Clair de Lune-t. Kicsit tüzes. Diák még nem ült rajta, mert ahhoz egy kicsit veszélyes, de úgy gondolom, hasonlóak vagytok, ezért neked nem fog problémát okozni. Itt egy nyereg meg a többi felszerelés. Szerintem boldogulsz. Nyugodtan lovagolj ki az erdőbe, ma az a feladatod, hogy összeszokjatok.- majd elment a többi diákhoz.


Holdsugár. Milyen különös. Ez a ló tényleg különleges. Közelebb léptem és hagytam, hadd szagolja meg a kezem. Előrébb lépett és miután megszagolta, kedvesen nyerített. Elővettem egy kefét és bementem a bokszába. Lecsutakoltam, közben meséltem neki magamról. Néha nyerített, mintha egyetértene, vagy legalábbis véleményt nyilvánítana a történésekről. Teljesen belefeledkeztem a csutakolásba.


Miután elkészültem, nem tettem rá nyerget. Kis koromban sosem ültem nyeregben lóra, és úgy gondoltam most is megmaradok ennél a szokásomnál. Rátettem a kantárt majd kerestem valamit, amire ráállhatok, hogy a hátára ugorjak. Végül sikerült és már rajta is ültem. Kivezettem az istállóból. A többi diák hitetlenkedve nézett rám, kivéve Ginát és Misteryt. Ők mosolyogtak. Orion viszont nagyon haragos pillantásokat lövellt felém. Én csak mosolyogtam, majd Lune elindult. Úgy döntöttem én nem az egész nevét fogom használni, az túl hosszú, inkább maradok a Lune-nél. Hirtelen, azonban a ló megindult alattam és vágtába ugrott.


Riadtan kaptam el a kantárat, de valahogy ösztönöses odaszorítottam a lábam az oldalához így nem estem le. Meghúztam a szárat, hogy álljon meg, de ahelyett, hogy megállt volna felágaskodott, még így is fent maradtam. Már nem féltem. Teljesen ura voltam a cselekedeteimnek. Olyan érzés volt, mintha megint 6 éves lennék, és a házunk melletti mezőn vágtatnék. A lábammal megböktem és meglazítottam a szárat.



- Gyerünk kislány. Repüljünk egy kicsit.- súgtam a fülébe. Mintha megértette volna, olyan gyorsan indult el. Végig száguldottunk az iskola mellett, át az erdőn és végig egy hatalmas mezőn. Nem gondoltam volna, hogy az iskolának ekkora a területe, de most boldogsággal töltött el. A mező közepére vezettem a lovat, és hagytam, hadd legeljen. A hátára borultam és simogattam.

Közben azon gondolkodtam, hogy nem felejtettem el, hogyan kell lovagolni. Hihetetlen számomra, hogy most itt ülök álmaim lován, és szabadnak érzem magam.

Nem tudom mennyi idő telt el, mert mozgást hallottam az egyik bokorból. Riadtam ültem fel. Még Lune is felkapta fejét és a füleit hegyezni kezdte.