A Sorsod nem a Végzeted - 39. fejezet

39. FÉNYBEN KÖTTETETT

Az egész alakos tükör előtt álltam. Elkészültem. Valahogy mégsem akaródzott elindulni a Nagy Terembe. Tudtam, mi a feladatom, de korántsem éreztem azt, hogy én lennék a legalkalmasabb jelölt a rám váró feladatok megoldására. Most, hogy minden világossá vált számomra, Hope titkait illetően, megértettem őt. Minden, amit tett, az a szeretteiért történt. Képes volt önmagát is feláldozni, akárcsak az édesanyja. A gondolatra hirtelen ökölbe szorultak a kezeim, amire most nem volt szükségem. Le kellett nyugodnom. Jövendőbelimnek támogatásra van szüksége, hiszen ez a nap nem lesz számára sétagalopp. Csak remélni mertem, hogy az átváltozás nem lesz számára olyan elviselhetetlen, mint, ahogy gondoltam. Sosem láttam még morát átváltozni, de, amit Lucastól és a történetekből hallottam, aggodalomra adott okot. Persze Hope félvér volt, de nem egyszer felszínre tört már a vadabb énje.

Mély levegőt vettem, és a szobám ajtajához sétáltam. Korábban az egyik testőrrel, elküldettem egy üzenetet Hopenak, melyben beszámoltam a kis cseréről Eric személyét illetően. A többi már csak rajta múlik. Biztos voltam benne, hogy kezelni tudja a helyzetet, a miértekre majd ráérünk később. Kiléptem a szobámból, és csatlakoztam a fivéreimhez.

- Mehetünk?- kérdezte Niko. Válaszom csak egy bólintás volt, nem érzetem hajlamot a cseverészésre. Alig pár óra és minden megváltozik. Őszintén szólva kissé ideges voltam. Mi lesz, ha Luna váratlan támadással készül most, hogy Hope ennyire sebezhető.

Amint megérkeztünk, köszöntem pár tagnak az elitből, csak az illendőség kedvéért, majd a helyemre sétáltam. Már minden készen állt, csak a menyasszonyra vártunk.

                                               ---------------------------------------------------------                      

- Gyerünk emberek, nem késhetünk el!- dorgálta meg a szolgálókat Sorcha, miközben még az utolsó simításokat végezték a ruhámon. Egy kis emelvényen álltam, így könnyen észrevehető és persze korrigálható volt minden apró hiba rajtam. Kicsit úgy érzetem magam, mint egy kirakati bábú, és nem mellesleg teljesen kimerültem az egész napos készülődésben, ami számomra alapvetően csak alvásból állt, mégis olyan volt, mintha most másztam volna meg a Himaláját.

Kopogás szakította meg az elmélkedésemet. Sorcha az ajtóhoz rohant és a hangokból ítélve egy testőrrel folytatott szócsatát. Mivel túlfáradt voltam most az ilyen hangoskodáshoz, ideje volt a sarkamra állni.

- Elég!- intettem a szolgálóknak, akik még mindig a ruhámmal voltak elfoglalva, pedig igazán nem lehetett találni rajta még egy kilógó cérnaszálat sem. Leléptem az emelvényről és az ajtóhoz mentem, bár inkább afféle csoszogásnak lehetett nevezni.

- Mi a probléma?- néztem egyenesen a megtermett testőr szemébe. Hirtelen kihúzta magát, és meghajolt előttem.

- Királynőm! Egy üzenetet hoztam, melyet csakis a te kezedbe adhatok át.- nyújtotta felém az összehajtott papírt. Kissé meglepett a dolog, nem vártam semmilyen levelet. Átvettem a papírt és a többiekkel mit sem törődve fésülködő asztalom felé haladva kinyitottam a papírost. Csak egy szót olvastam el belőle, de az bőven elég volt.

- Kifelé!- kiáltottam el magam. Minden jelen lévő megállt az általa végzett tevékenység közepén, és döbbenten pillantottak rám.- Gyerünk! Egyedül akarom tölteni, az utolsó perceket!- dörögtem, meg is kellett egy pillanatra kapaszkodom, mert a hirtelen jött indulattól egy kicsit megszédültem.

Sorcha ocsúdott fel először. Elkezdte az embereket kifelé terelni. Amint megbizonyosodtam róla, hogy egy illetlen szempár sem maradt a szobámban felnyitottam a levelet.

  

Drága Hope!

Kérlek, ne haragudj, de mindannyiunk érdekében az apád segítségét kellett kérnem. Eric a tegnap este folyamán kezelhetetlenné vált, kellett valaki, aki helyettesíti ebben a nevetséges színjátékban. Ne aggódj, a barátaid biztonságban!

Logan

Remegő kézzel gyűrtem össze a papírt. Megpördültem. Hirtelen miden lényegtelenné vált. Az apám itt van ebben az épületben. Ha Luna…

- Hope, vigyázz!- felpillantottam, Sorcha rémült tekintettel nyúlt a kezem felé.

- A francba!- nyögtem, miközben megráztam a kezem, melyből kihullottak a papír elszenesedett darabjai. Barátnőm épp az utolsó pillanatban érkezett, így még éppen időben elkapott, mielőtt a földre zuhantam volna.

- Már nincs sok időd, indulnunk kell!- pihegett Sorcha, miközben egész súlyomat megtartva, az ajtó irányába haladtunk.

- Tudom, és sajnálom, nem szabadott volna magam így felizgatni.- megpróbáltam minden erőmmel azon lenni, hogy megálljak a lábamon, de már az utolsó tartalékaimat éltem fel. Éreztem, ahogy szépen lassan elhagy az erő, és emberi létem jobb létre szenderül.

- Megérkeztünk.- szakította félbe csöndes pánikomat Sorcha, ahogy a Nagy Terem díszes ajtajára bökött a tekintetével.

- Rendben. Innen egyedül csinálom végig.- Határoztam el magam, és bár magam is kételkedtem benne, hogy meg tudom-e csinálni, nem akartam Luna önelégült tekintetével szembe találkozni. Mély levegőt vettem, és minden erőmet az egyensúlyom megtartásába öltem bele. Semmi más nem számított, csak, hogy az egyik lábamat a másik után tegyem. Sorcha kételkedve csóválta a fejét, de mikor kitártam az ajtókat, tudomásul vette döntésemet, és mögém lépet, saját helyét elfoglalva a bevonulás során.

Az átütő fény kissé bántotta a szemem az első pillanatokban, de pár pislogást követően mindent tisztán láttam. A két oldalt álló tömeget. Tele ismeretlen emberrel, és nemessel. Nem kis meglepetésemre voltak más különleges lények is a vendégek között, nem csak fajtám béliek. Minden bizonnyal informátorok, vagy épp a gyanútlan emberek védelme érdekében jöttek el. Aztán hirtelen megakadt a szemem. Ott állt, királyi öltözéke a régi korokat juttatta eszembe. Hátán palást, gallérján szőrme védte a nyakát. Családjának ősi kardja az oldalára erősítve, a kemény bőr ruhán itt-ott megcsillant a fény, tekintélyes méreteit még inkább kiemelve.

Egy nagyot nyeltem, hogy leküzdjem a hirtelen feltörő idegességet, és rá emeltem a tekintetem. Arcán megannyi érzelem tükröződött. Előle nem tudtam elbújni, tudta, hogy nagy a baj, mégis egy könnyed mosollyal köszöntöttem és indultam el felé. A ráncok mélyebbek lettek a homlokán, ahogy összehúzta szemöldökét, az izmok megfeszültek az arcán. Aggódott értem, ő is ugyanúgy félt a mai naptól, mint én. Egy dologban azonban biztos voltam. A mai nap valami megváltozik, és legyen bármiféle egyesség vagy átok, mi szerelmünk a Fényben köttetett és Selene áldása alatt válik véglegessé.

Felléptem az emelvény utolsó lépcsőfokára, és végre ott voltam. Alig pár lépés választott el tőle, felé nyújtottam a kezem és már előttem is termett.

- Itt vagy.- súgta a fülembe, kissé rekedtes hangon. Egy aprót hátrébb léptem, hogy a szemébe nézhessek.

- A mai naptól csak tiéd vagyok.- válaszoltam önkéntelenül. Elmosolyodott, kezem szorosan tartotta, levéve a lábaimról a terhet. Mintha megszűnt volna körülöttünk a világ. Halványan hallottam Luna mondanivalóját, ahogy az egybegyűlteket köszönti, elmondja micsoda nagy nap ez a mai a fajunk jövőjét illetően, és elkezdi az esküvői szertartást.

- Hope Blackmoon és Logan Whitesun, ti a Vardím és Dimur trón örökösei lesztek ennek a fajnak a jövője. Jegyességetek hozzon el számunkra egy boldogabb és szebb jövőt, szerelmetek ajándékozza meg a fajt a jövő nemzedékével, mely még erősebb fajjá tehet minket.- mint a robotok úgy bólintottunk mindketten, noha Luna mondanivalója csöppet sem volt helyén való. Logan magához húzott. A teremben néma csend telepedett le. Éreztem, hogy mindent átjár a kettőnk közötti láthatatlan kapocs védelmező illata, melyet drága Hercegem ont magából. Szuszogása cirógatta arcomat, ahogy felém hajolt. Lehunytam a szemem és vártam, hogy puha ajkai az enyémekhez érjenek.

Hirtelen hatalmas fényesség áradt szét a helyiségben. Kicsit eltávolodtam Logantől, hogy lássam, mi történik. Nem hittem a szememnek. Selene halovány szellem alakját pillantottam meg… és rajtam kívül még több száz jelen lévő vámpír. Tiszteletem jeléül ökölbe szorított kézzel meghajoltam előtte. Mindenki más is így tett. Selene Luna jelenlétével mit sem törődve egyenesen felénk lebegett. Luna halálra vált arccal tántorgott arrébb, ha esetleg menekülnie kellene, még véletlenül se kerüljön kutyaszorítóba.

- Kedveseim. Jól tudjátok, miért érkeztem.- Selene tekintete határozott, de ugyanakkor lágy és kedves volt. Szellem kezét a kettőnkére helyezte, kellemes bizsergést kölcsönözve mindkettőnknek. – A Sors más utat szánt nektek, mindkettőtök számára ott volt a lehetőség, hogy párt találjatok. Meg is adtam nektek őket, mégis, valami furcsa oknál fogva ti egymást választottátok. Idő kellett, hogy megtörténjen, de mind tudjuk a Végzetünk nem egy pillanat alatt teljesül be. Nos, Hope Blackmoon és Logan Whitesun. Én, mint minden vámpírok istennője áldásom adom erre a Fényben köttetett kötelékre, melyet ti hoztatok létre. Ketten olyan erő birtokában vagytok, melyet csak a halál árnyékolhat be. Vigyázzátok hát egymás lépteit és óvjátok fajunkat a fenyegető veszélyektől.- Ismét hatalmas fényesség támadt és Selene ahogy érkezett, úgy távozott is, egy szempillantás alatt. Innen már nem volt vissza út. Logan hirtelen magához vont és határozott, de mégis oly lágy csókkal pecsételte meg eskünket, hogy a lábam is kicsuklott alólam.

- Szeretlek.- pihegte, amikor ajkaink szétváltak.

- Én is szeretlek Logan Whitesun. Örökkön, örökké.- válaszoltam mérhetetlen boldogsággal telve.

- Nem maradt más hátra, itt az idő, hogy az új Királynőnk átváltozásával ünnepeljük meg ezt az égi frigyet.- zavarta meg örömünket Luna egy díszes aranyserleggel a kezében. Örömömet a hirtelen rám törő rémület váltotta fel. El is feledkeztem erről az aprócska részletről. Most már valahogy nem tűnt vonzónak a dolog, hogy itt, ennyi jelenlévő előtt veszítsem el minden emberségem. Luna felém nyújtotta a gőzölgő, vérvörös folyadékkal teli kupát. Remegő kézzel vettem el és a számhoz emeltem. Megláttam a pohárban lévő vér tükröződő felületén a saját arcomat, benne minden félelmemet. Majdnem elejtettem a kelyhet, mikor éreztem, hogy Logan karjai körém fonódnak, lehelete a vállamat csiklandozza.

- Itt vagyok veled. Tudom, hogy képes vagy rá. Együtt csináljuk végig.- súgta fülembe. Szavai bátorságot öntöttek belém, és így képes voltam megtenni. A serleget a számhoz emeltem és nyelni kezdtem. A vér forrón marta végig a torkom, keserédes gyönyört okozva. Egyrészről olyan volt, mintha sósavat nyeltem volna, más részről viszont, egyre többre és többre vágytam. A folyadék elfogyott.  A kupát elejtettem és a torkomhoz kaptam. A maró fájdalom szinte megfojtott, lábaimból kiszállt az élet, ha Logan nem fog meg a földre zuhanok. Éreztem, ahogy a végtagjaimba kisugárzik a fájdalom, az ereimben egy pillanatra megfagy a vér, majd újult erővel indul meg. A testem lángokban állt, a fájdalom pedig elviselhetetlenné vált.

                                               ---------------------------------------------------------

Nem tudtam mi tévő legyek. Hope önkívületi állapotba került. Az átváltozása még a legvadabb rémálmaimat is felülmúlta. Teste rángatózott a fájdalomtól, bőre olyan forróvá hevült, hogy csak az önuralmamnak köszönhetően bírtam vele maradni. Orrából, szeméből, füléből és a szája sarkából vér szivárgott. Szeme világító ezüstszínt vett fel. Sikítása az egész épületben visszhangzott. Az emberek csak álltak és figyelték újdonsült Királynőjük haláltusáját. Mindenki várt. Egyszerre mindennek vége szakadt. Hope teste elernyedt, a sikítás abba maradt. Az emberi lét végleg távozott a testéből, utat engedve a régen benne élő vámpír énjének. Teltek a másodpercek, de nem történt semmi. Ez így nem volt rendjén. Már legalább két perc eltelt, de Hope teste még mindig mozdulatlanul hevert a karjaimban. Luna tekintetében rémület tükröződött. Erre ő sem számított.

- Miért nem történik semmi? – szegeztem neki a kérdést. Rám sem nézett, még mindig halott feleségem testét bámulta.

- Ez lehetetlen. El kell fogadnia az átváltozást.- motyogta maga elé. Tudtam, ha gyorsan nem teszek valamit, elveszítem őt.

- A kötelék. Emlékezz szavaimra, a ti köteléketek sebezhetetlen, csak a halál árnyéka vethet neki véget.- visszhangzottak Selene szavai az elmémben. Csuklómon apró vágást ejtettem, és megemeltem szerelmem fejét. Szájába csepegtettem egy kés vért és kényszerítettem a testét, hogy nyeljen. Semmi nem történt. Nem adtam fel, továbbra is kényszerítettem, hogy fogadja el a véremet, hiszen egymás vére pecsételte meg a kötelékünket. Bizarr ötlet fogalmazódott meg bennem. Meg vágott kezem továbbra is szájánál tartottam, de a másikkal meg fogtam élettelen karját és bele haraptam. A vére most más volt. Ízletesebb, egyenesen mellkason vágott az erő, ami átjárt vérének hatására. És ekkor életre kelt. Szemei robbanásszerűen pattantak ki, kezét kirántotta, fogait a szájához tartott karomba mélyesztette. Erősen szívott, túl erősen. Kényszerítettem, hogy engedjen el. Eltaszítottam magamtól, mire felpattant és vadászó üzemmódba kapcsolt. A vendégeket pásztázta, minden izma megfeszült, haja teljesen összekuszálódott, ahogy ide-oda kapta a fejét.

- Hope.- szólítottam meg óvatosan. Felém fordult. Fejét oldalra fordította, a hangom ismerősen csengett számára. – Én vagyok az, Logan. Emlékszel rám? – szemöldökét összeráncolta, arcán megfeszültek az izmok, ahogy koncentrált.

- Logan? – kérdezett vissza bizonytalanul.

- Igen szerelmem.- léptem felé a kezemet nyújtva.- vicsorogni kezdett és pár lépést hátrálni kezdett tőlem. Tudtam, ha gyorsan nem térnek vissza az emlékei emberi életéből, tömegmészárlásba kezd. Vardím énjének vissza kellett szereznie az irányítást a mora léte felett.

- Hope, nézz rám. Én vagyok az, Logan. Itt találkoztunk az Akadémián. Még ki is áltál velem harcolni, együtt mentünk el a Volturihoz, és te mutattad meg nekem, milyen jó ember vagyok.- Ismét felém fordult. Egy pillanatra elbizonytalanodott, ezüst íriszei végig néztek rajtam, minden egyes porcikámat felmérve. Behunyta szemeit és mély levegőt vett. Hosszú másodpercek teltek el, mire kinyitotta szemeit. Szemei ismét gesztenye barnára váltottak, arcán megannyi érzelem tükröződött. Egy pillanat alatt előttem termett és szorosan hozzám bújt, miközben könnyek csorogtak le selymes bőrén. Sikerült neki. Átváltozott és Vardím énje felülkerekedett. Óvatosan kényszerítettem, hogy felém fordítsa.

- Sajnálom, egy kicsit nehezebben ment a dolog, mint gondoltam.- szipogta, mire elmosolyodtam. Még most is mások biztonságával törődött, pedig őt ragadta el majdnem a halál. Letöröltem a könnyeit, arcát a két kezem közé vettem és megcsókoltam őt. Teste szépen lassan ellazult, ujjaival beletúrt a hajamba és erősen magához vont. Kissé szokatlan volt tőle, de nem akartam semmi rossznak az elrontója lenni.

- Bravó, gratulálok az ifjú párnak a sikeres átváltozáshoz. Nincs más dolog hátra, mint megünnepelni ezt a frigyet. Luna kettőt tapsolt és hirtelen testőrök jelentek meg minden irányból, egyenesen felénk közelítve. Bekapcsolt a birtoklási vágy bennem, és elszakadva szerelmem ajkaitól, magam mögé rántottam és vicsorogni kezdtem a közeledő harcosok felé. A háttérben észrevettem, amint egy szinte átlátszó függöny mögött előkészítenek egy ősi követ a nőstény fogadásához, ami a rituálé szerves részét képezte. Ez volt az a bizonyos dolog, amire Luna egész végig készült. Tudta, ha Hope átváltozik, termékenységi illata a tetőfokára hág, és én képtelen leszek gondolkodni, csakis a vele való egyesülés fog a fejemben járni. Ebben igaza volt, az ősi ösztön ellen nem tudtam mit tenni, azonban arra még képes voltam, hogy felmérjem milyen nagy szenvedést és lelki traumát okozhat ez a rituálé Hopenak. Mit sem törődve a harcosokkal, szembe fordultam Hope-val.

- Bízol bennem?- bólintott, bár tekintetében látszott a rémület. Magamhoz szorítottam, közben Nikóra néztem, aki már Eric mellett állt. Bólintottam, ezzel jelet adva neki és a következő pillanatban köddé váltam és egy másik épületben öltöttem alakot. Hope összeszorított szemekkel kapaszkodott belém, kissé megviselhette az utazás. Pár pillanattal később a többiek is megérkeztek.

- Sikerült. Itt nem találnak ránk.- jelentette be Nikó, feleségét magához ölelve. Lucas kissé bizonytalanul állt a lábán, csak úgy, mint Gina.

- Jól van emberek, ez itt az új otthonunk Hopeval. A vendégeim vagytok, de egyben arra is kérlek titeket, ne hagyjátok el a birtokot, mert különben Luna emberei megtalálnak, és ki tudja, mit tesznek veletek.

Bólintottak, majd Nikó elkísérte Gináékat az egyik vendéglakosztályba. Hope végre kezdett megnyugodni. Elengedett és elkezdte felmérni a terepet. A lakosztályunkban álltunk, a nappali közepén. Megnézte a bútorokat, végigsimított a mahagóni dohányzó asztalon, majd az egyik ajtóhoz suhant. Tökéletes érzéke volt a megfelelő helyek megtalálásához. Hátra pillantott, egyenesen rám nézve. Kacér mosolyt küldött felém. Elvarázsolt, ahogy ott állt előttem. Szertartási ruhája piszkosan, néhol gyűrötten, mégis tökéletesen állt rajta. Haja kuszán omlott a vállára, bőre csillogott a ráeső délutáni sugaraktól.

- Na, mi lesz már? Jössz, vagy még ácsorogsz ott egy darabig.- förmedt rám türelmetlenül.

Elmosolyodtam, majd ösztöneimnek utat engedve egy morgással válaszoltam és utána eredtem a rejtélyes szobába.

A Sorsod nem a végzeted - 38. fejezet

Sziasztok!

Itt a következő fejezet, remélem tetszeni fog. Jó olvasást!

Üdv.:Hope.:)

38. AZ ÁLCÁZÓ

Egy fa mögé rejtőztem. Először csak figyeltem, van-e mozgás a házban. A hatalmas épület régi fényében tündöklött, mintha sosem állt volna üresen. Pedig tisztán emlékeztem, milyen állapotban volt a támadás után. Minden tiszta korom és hamu. A bútorok összetörve, a falakról leégett a lambéria. Minden áthatott bűz. A halál ecetes bűze.

- Ne mozdulj, vagy karót döfök a szívedbe!- meglepődtem. Hátamat égető érzés feszítette, ahogy támadóm egészen a bőrömbe mélyesztette fegyverét. Felemeltem a kezem, jelezvén nincsenek hátsó szándékaim.- Ki vagy és miért ólálkodsz a birtok körül?- jött a rögtönzött kihallgatás első kérdése. Bár nem láttam az illetőt, biztos voltam benne, hogy nő. Hangja vékonyabb volt egy férfiénél, de nem holmi kislány volt. Erőt és magabiztosságot sugárzott.

- Keresek valakit.- mondtam tömören.- Egy morát. Itt élt, tudni szeretném, életben van-e.

- Mi a neve a személynek?- faggatózott tovább a női hang.

- Egy álcázó képességekkel bíró. A neve Lucas.- a fegyver most erősebben fúródott a hátamba, felszisszentem a bőrömet mardosó fájdalomtól.

- Mit akarsz tőle?- hajolt egészen a fülemhez. Hangjától a hideg rázott, de ez egyben azt is jelentette, Lucas életben van. Több sem kellet, legyen bármi is a házban, elbánok vele, ha őt is ott találom. Köddé váltam és a következő pillanatban egy szobába érkeztem. Női sikoly keltette fel a figyelmemet. Egy hálószobába érkeztem. Körbenéztem, és egy sötéthajú nőt pillantottam meg, karjában egy gyönyörű gyermekkel.

- Semmi baj, nem fogom bántani, csak keresek valakit.- közeledtem óvatosan, csak el akartam mellettük menni, hogy kimehessek a szobából.

- Logan?- jött a bizonytalan kérdés. A nő előlépett az árnyékből, és felfedte magát. Meg kellett kapaszkodnom, mert nem hittem a szememnek. Gabrielle Stone állt előttem, teljes valójában. Pislogtam párat, azt hittem, csak szellemet látok, de rá kellett jönnöm, nem a képzelet szüleménye az előttem álló nőalak.

- Gabrielle.- ejtettem ki a nevét, talán az én megnyugtatásomra.

- Mi-mit keresel itt?- rémült volt, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban rá támadok.

- Lucastól kell kérnem egy szívességet. De te, mindenki úgy tudja halott vagy, és…ez a gyermek.- Gaby óvon szorította magához a kis csöppséget, én pedig még mindig sokkot kapva meredtem rájuk. Azt ajtó kivágódott. Megpördültem, és egy újabb sokk után ismertem fel Darius termetes alakját, mögötte pedig a többi ismerős arcot.

- Mind itt vagytok.- ámultam.

- Mennyi időnk van?- került ki a hatalmas férfi, és párjához sietett. Óvón átkarolta, a gyermek fejét végigsimította.

- Mire?- kérdeztem értetlenül. Még mindig nem tértem magamhoz.

- A támadásig.- jött a válasz.

- Miféle tám…Luna.- összeállt a kép. Hope megannyi szökése. Itt rejtette el őket. Mindüket. Ahogy végignéztem a többi ismerős alakon, minden világossá vált. Shadow gömbölyödő pocakja, Orion kezében pedig fehér pólyába rejtett csecsemő.- Csak én jöttem. Lucassal van beszélni valóm, nincs mitől félnetek. Az áruló biztos helyen van, a titkotok biztonságban.- gyanakvó tekintetek néztek végig rajtam.

- Itt vagyok Logan. Milyen szívességről lenne szó?- lépett be a szobába a megoldást jelentő mora. Lucas semmit sem változott húsz év alatt. Bár tekintete korántsem volt olyan sugárzó, mint hajdanán, mégis jellegzetes vonásai, bárkitől megkülönböztették.

- Velem kell jönnöd.- válaszoltam.- Szükségünk van rád, a képességedre. Az öcsém teljesen Luna hatása alá került, majdnem megtett valamit, ami örök életére megpecsételte volna a sorsát.- A mora elgondolkodott. Pillanatokig csak feszült csend terjengett a szobában, aztán egyszer csak megszólalt.

- Az átok.- bólintottam.- Rendben, veled megyek. De csak, amíg a veszély elül.

- Köszönöm. Tartozom neked eggyel.- hajoltam meg előtte szívemre helyezett ököllel, megpecsételve ígéretemet, miszerint ha szüksége van rám, én segítek senki viszonzásképpen a maiért.

- Kettőzzétek meg az őrséget, amíg távol vagyok, és legyetek nagyon óvatosak.- adta ki a parancsot Lucas, mint felelősségteljes családfő. Megfogta az alkaromat és a következő pillanatban, már a rejtekhelyen voltunk.

- Már épp indulni készültem.- köszöntött haragosan Nikó.

- Elhoztam.

- Azt látom. Lucas, öregem, nagy illuzionista vagy, hallod-e.- köszöntötte fivérem a maga kedves, szurkálódó módján Lucast.

- Örülök, hogy segíthetek.- válaszolt kimérten öreg barátunk.

- Mi a feladatom?- tért a lényegre.

- Gyere velem.- mutattam az irányt oda, ahol Ericet biztonságba helyeztük. Rezzenéstelen arccal figyelte vergődő öcsémet, majd pillanatok múlva vonásai és alakja megváltoztak. Alig telt el pár másodperc, kiköpött mása lett Ericnek.

- Lenyűgöző.- böktem ki.

- Ne feledd, csak a külsejét tudom magamra ölteni, a képességeit nem.- magyarázta el, képességének hátulütőjét.

- Rendben.- válaszoltam, tudomásul véve azt, amit mondott.

- Még valami. A lányom fel fog ismerni. El kell neki magyaráznod, mielőtt meglát.

- Jól van.- bólintottam.- Most pedig induljunk.- Ericet magára hagyva, mindhárman az Akadémiára villantunk. Szerencsére épp időben. Már elkezdődött a készülődés, így könnyen elvegyülhettünk.

- A lakosztályában van a ruhája. Vedd fel, és utána keresd meg Gina Stone-t. Légy vele kicsit erőszakos, ő nem tud a cseréről, így mindenki érdekében fenn kell tartani a színjátékot.- Lucas furcsa tekintettel meredt rám.- Tegnap csúnyán megverte, mert a lány elszökött a farkasához. Luna parancsa volt, és az átok…nos ezt a részt már ismered.- szemöldökét összeráncolta, álkapcsát összeszorította a pillanatnyi dühtől, ami átjárta egész lényét, de mérhetetlen nagy önuralomról tanúskodott az, hogy a következő pillanatban arca teljes kisimult.

- Rendben. A nagyteremben találkozunk.- válaszolta, és elindult a feladatát végre hajtani.

A Sorsod nem a Végzeted - 37. fejezet

Sziasztok!

Íme itt a következő fejezet. Jó olvasást hozzá!

Üdv.:Hope

37. BÉKLYÓK

Fáradtan ébredtem. Szomorúan konstatáltam, hogy Hercegem már elment, pedig most nem vágytam másra, csak, hogy hozzábújhassak, elrejtőzve az egész világ és a rám váró feladatok elől. Nyújtózkodtam egyet, majd úgy döntöttem, birtokba veszem a fürdőszobát. Erre az alkalomra különleges fürdőt vettem. Friss levendula illat lepte el az egész helységet, engem pedig végtelen nyugalom és harmónia szállt meg. A kiadós fürdő után, az egész testemet levendulaolajjal kentem be, majd egy törölközőt magamra csavarva, kibattyogtam a fürdőből. Már meg sem lepődtem azon, hogy szolgálók hada lepte el a lakosztályomat. Egy részük a ruhámon végezte az utolsó simításokat, mások a szokásos esküvői kellékeket készítették elő.

- Csak, hogy elkészültél.- jelent meg előttem Sorcha, aki kipirult orcával, és fülig érő mosollyal ragadta meg karomat, és ültetett le a fésülködő asztalomhoz. A kezembe nyomott egy fülhallgatót és egy ipodot.- Te csak pihenj, hosszú napnak nézel elébe, a többiről majd én gondoskodom.

- Köszönöm. – bólintottam a tükörképének hálásan, majd bedugva a füleseket és elindítva a lejátszót, rövidesen átadtam magam a zene lágy dallamának, és hagytam, hogy elvigyen messze, egészen az álmok szigetéig.

                                                           -----------------------

Nem tudtam mellette maradni. Testének hívogató bája egyenesen magához vonzott, szinte kényszerített, hogy megtegyem. Hope a mellkasomon pihent, hollófekete haja a hátára omlott, felfedve testének tökéletes porcikáit. A levendula illat mindent betöltött. Óvatosan lehámoztam magamról, és bár a kínok kínját éltem át, amiért ott kellet hagynom, ha most engedek a csábításnak, azzal mindent tönkretennék. Ott hagytam hát, és a lakosztályomba vonultam. Képeket nézegettem. A családom régi, megfakult, néhol már teljesen megsárgult fotóit. Már alig emlékeztem, milyen is volt legifjabb testvérem az átok előtt. Félelmet keltő, markáns arcú férfi. Könyörtelen barbár, akár egy vadember. A legkiválóbb harcosok egyike. Ha az a halandó nem épp az ő útjába botlik, talán az átok is elkerülte volna. Eric teljesen megváltozott azóta. Gyűlöli, megveti a nőket, nem csoda, hogy a kis Stone lányt is megütötte. Bár jól leplezte, de tudtam, hogy retteg. És Gina sebezhető volt. Így ő volt az eszköze arra, hogy az átka miatti dühét levezesse.

Eric ilyen volt. Indulatos, és agresszív. Rajta nem fogott az idő, ugyanolyan vad maradt, mint a régi időkben, és a problémákat is így oldotta meg. Titkon reménykedtem, hogy nem fog őrültséget művelni, megváltásának kapujában, de őt ismerve ez aligha volt lehetséges.

Dörömbölés, szakította meg gondolat menetemet. A fényképet visszaraktam a többi közé, és az ajtóhoz léptem.

- Logan, gyere gyorsan.- kapta el a karomat Sorcha.

- Mi a baj?- kérdeztem, miközben tartva vele a lépést, a sötét folyosókon végig haladtunk.

- Eric. Megtalálta Ginát és…- a francba! Már csak az hiányzik, hogy ez Hope fülébe jusson.

- Niko?- kérdeztem, miközben az egyre közelebbről hallatszó hangzavar irányába tartottunk.

- Úton.- válaszolta, épp mikor az ajtóhoz értünk. Odabentről edények csörömpölése, Gina kétségbeesett zokogása, és Eric mély, néhol vérfagyasztó hangszíne szűrődött ki.

- Sorcha, menj! Hope, bármikor felébredhet.- utasítottam. Bólintott, rövidesen eltűnt a folyosó végén. Ekkor jelent meg Nikó közvetlenül mellettem. Összenéztük, majd feltörtem az ajtót.

A látvány még az én sokat látott szememnek is megdöbbentő volt. Mintha egy hurrikán söpört volna végig a lakosztályon. Az edények szanaszét dobálva, nagy részük apró darabokra törve. A bútorok felborítva, a függönyök leszaggatva. Gina épp az egyik sarokba próbált bekúszni, mikor Eric a hajánál fogva rántotta vissza. A gyermek ruhái cafatokban lógtak, finom kis melleit alig takarta valami. Egy sikoly közepette terült el a padlón. Felocsúdva a döbbenettől, Nikóval azonnal akcióba léptünk. Ő rávetette magát Ericre, én pedig felkaptam a remegő kis testet, és biztonságba helyeztem, átvillanva saját lakosztályomba. Ott az ágyba fektettem. Nem volt időm leellenőrizni, egyből visszaugrottam testvéreimhez. Nikó teljes erő bedobással próbálta Ericet lefegyverezni. A fiatal gyermek test ellenére, fivérem így is feladta bátyjának a leckét.

- Nézelődsz még egy darabig, vagy segítesz is?- jött a megrovó kérdés. Észbe kaptam, és Ericre koncentráltam. Teste hirtelen megmerevedett, csak gyilkos pillantása jelezte, hogy testének teljes tudatában van.

- Vidd a szokásos helyre.- Nikó bólintott, majd egy villanás és testvéreimnek csak hűlt helye maradt. Luna túllőtt a célon. Noha Eric valóban erőszakos volt, ilyen mértékű agresszióhoz nem folyamodna. Viszont ha az átkot rá bocsátó személy parancsolja ezt neki, ő végre is hajtja. Próbáltuk, éveken keresztül gyakorolta, hogyan szakíthatja meg Lunával való kapcsolatát, ami miatt kényszeresen, annak tudatában, hogy rosszat cselekszik, végrehajtja a kéréseit. Nem tudta megtörni a varázst, de volt egy hely, ahol képes volt az agya kitisztulni. Régen várbörtön volt, most tomboláshoz megfelelő helység.

A lakosztályomba villantam. Gina az ágyon ült, teste mozdulatlan, de ütemes szívverése bizonyította, magánál van.

- Gina?- szólítottam meg, halkan, nehogy megijesszem, de ahogy rám kapta tekintetét, védelmezőn maga elé kapta zúzódásokkal teli karjait. Rájöttem, a kis Stone lány megtört. Arcának jobb oldala feldagadt, alsó ajka szétnyílt, a vér még mindig szivárgott a sebből. Megcsóváltam a fejem. Mégis mihez kezdjek most? A súly kezdett egyre nehezedni a vállamon. Habár boldognak kéne lennem, mert megtaláltam azt, aki nélkül lehetetlenség lenne számomra a világ, a körülöttem lévők mégis szenvedtek. Tudtam, ez még csak a kezdet. Valami nagyobb készül. Háború lesz. Kérdés, hogy mikor bújuk ki a szög a zsákból.

- Semmi baj.- próbáltam kedves hangon beszélni, miközben felé közelítettem. Nem mozdult, bár szemeit nem vette le rólam. Megálltam vele szemben és leguggoltam, hogy nem kelljen kényelmetlenül magasra emelnie a fejét, miközben figyel. Lassan emeltem fel a kezem, nem akartam megrémiszteni, hirtelen mozdulatokkal. Felszisszent, szemeit összeszorította, ahogy végig simítottam zúzódásokkal teli arcán.- Sss. Jól van. Már vége. Most már biztonságban vagy.- szemei tágra nyíltak, megrázta a fejét.

- Sosem volt még ilyen erőszakos. Amikor megérkeztem üvöltözni kezdett. Először csak megpofozott. Azt hittem, ennyi elég neki. Máskor elég volt.- hirtelen elhallgatott. Lenézett ökölbe szorult kezemre és őszinte megdöbbenéssel vette tudomásul feltörni készülő haragomat.

- Nem tudtad.- csúszott ki a száján. Megráztam a fejem. Az én hibám volt. Miattam került Eric ilyen helyzetbe, és ezért bántotta ezt az ártatlan teremtést.

- Luna nem ismer határokat.- jelentettem ki, miközben éjjeli szekrényemből ködszert vettem elő, és egy tálba langyos vizet engedtem.

- Mégis, mit akarsz ezzel mondani?- Gina hangjában teljes értetlenség tükröződött.

- Ő teszi ezt, az öcsémmel. Irányítja, mint egy marionett bábút, ő pedig képtelen megálljt parancsolni magának.- vallottam be őszintén, miközben elkezdtem ellátni a sebeit. Elmeséltem Eric történetét, és mire a végére értem, a sérüléseit is egész jól rendbe hoztam.

- Így már érthetőbb. Hope nem tudhatja meg, igaz?- bólintottam.

- De nem hagyunk magadra. Az esküvő után a saját otthonunkba költözünk, és ti is velünk jöttök. Majd kitalálok valami okot, de nem hagyunk itt, védtelenül, Luna karmai között.

- Köszönöm.- suttogta, elcsukló hangon.

- Most menj, zuhanyozz le, Sorcha ad majd ruhát. Az éjjel itt maradsz.- nem tűrtem ellentmondást, ezt ő is észrevette. Engedelmesen bólintott majd az ajtóhoz lépett.

- Vele, mi lesz?

- Nikó már kezelésbe vette. Holnapra jól lesz.- válaszoltam tömören. Bólintott és azzal ki is lépett a szobából. Amint tiszta volt a levegő, átvillantam a rejtekhelyre. Eric eszeveszett ordítása szinte berepesztette az évszázados falakat.

- Csakhogy itt vagy. Nem tudok vele mit kezdeni, amíg nem szegül ellen a parancsnak, nem fog leállni.- magyarázta Nikó, miközben a rozsdás cella ajtaját bezárta. Odabent a nyirkos falakhoz láncolva vergődött legifjabb fivérem. Teste minden egyes próbálkozásnál ívben megfeszült, ahogy béklyóitól próbált megszabadulni.

- Szükségünk lesz egy álcázóra.- jelentettem ki. Nikó sajnálkozva nézett rám.

- Tudod, hogy Hope apja volt az utolsó ismert álcázó képességgel megáldott lény.- bólintottam.

- Életben van.- öcsém arca megmerevedett.

- Az, lehetetlen. Hiszen láttuk a holttestét.- elszakítottam a pillantásom Eric vonagló testétől és Nikóra néztem.

- Láttunk egy holttestet, ami úgy nézett ki, mint Lucas. Lehet, csak álca volt, a túlélés érdekében.- Nikó megrázta a fejét.

- Ha igaz is a feltevés, alig tizenkét óránk maradt megtalálni.- magyarázta fel-alá járkálva. Nikó mindig nagy móka mester volt, ő inkább a dolgok pozitív, humoros oldalát látta, de most ritkán látott vonása mutatkozott meg. Ideges volt, ahogy én is, tudta, ő is érezte, hogy valami közeledik.

- Megkeresem.- zavartam meg összefüggéstelen zagyvaságait. Felém fordult. Pillantása haragos volt, akár egy felbőszített oroszlán.

- Nem, Logan. Túl kockázatos. Még csak nyomunk sincsen, te holnap megházasodsz, és elfoglalod a téged megillető helyet, atyánk trónján.- igaza volt. Túl sok a veszteni való. De ha Ericet elengedjük, biztos, hogy addig nem áll le, amíg az átkot meg nem törheti. Gina bár biológiailag érettebb volt a koránál, nem a középkorban voltunk. Nem érett meg az anyaságra, és belehalna, ha ily barbár módszerekkel kényszerítenék, idő előtt, egy gyermek világrahozatalára.

- Még, mindig ott van… a régi házban.- eddig fel sem tűnt az üvöltés elhalkulása. Eric úgy préselte ki magából a szavakat, mintha minden egyes szó kimondásáért, élet-halál harcot vívna. Tekintete most tiszta volt, de a következő pillanatban ismét tébolyult üvöltésbe kezdett, és újult erővel vetette magát a vastag láncoknak.

- Indulok.- jelentettem ki. Nikó figyelmeztetőleg a vállamra tette kezét.

- Egy órát kapsz, aztán utánad megyek.- bólintottam, majd köddé váltam.