Na, itten is van a fejezet, remélem jó lett. Jó olvasást. Hope.


10. ÍTÉLET


Mikor ismét magamhoz tértem, meglepődve tapasztaltam, hogy Gina nincs mellettem. Fel akartam ülni, de a vállamba szúró fájdalom hasított. Hirtelen minden eszembe jutott. Holly rám támadt és kis híján meg is ölt. Visszadőltem az ágyra. Túl gyengének éreztem most magam ahhoz, hogy begyógyítsam a sérüléseimet. Azonban valahogy ki kellett jutnom a friss levegőre. Reménykedtem, hogy van valaki, aki őrt áll a szobám előtt. A legjobb lenne, ha Noah lenne az. 

- Hahó! Valaki?- kiáltottam, mire alig pár pillanat múlva Noah rontott be a szobába. Támadóállást vett fel, egy tőrrel a kezében és felmérte, hogy nincs-e véletlenül egy sereg vérszopó, aki az életemre törne. Mikor rájött, hogy semmi veszélyt nem rejt a szobám, rajtam kívül, aggodalmas pillantással sétált az ágyamhoz. Nekem erősen kellett koncentrálnom, hogy ki ne törjön belőlem a nevetés. Noah annyira komolyan vette ezt a testőrösdit, hogy egyszer még szívrohamot fog itt nekem kapni. Mikor megállt az ágyam mellett, nem ült le. Inkább mintha vacillálna. Segítettem a problémáján. 

- Jaj, Noah… Ülj már le!- meglepődött a kirohanásomon, de végül leült. Teste még mindig merev volt, bármelyik pillanatban támadásra kész. Felsóhajtottam. Bele kellett, hogy nyugodjak ebbe az új helyzetbe.

- Valami baj van?- szólalt meg aggodalmas hangon.

- Hát, van egy kis problémám. Milyen az idő odakint?- arcára meglepettség ült ki. Meg kellett tudnom. Mostanság valaki állandóan lesötétítette a szobám ablakait, így esélyem sem volt feltöltődni a napfény sugaraiból. - Oké. Látom, ez így nem fog menni.- kezdtem attól félni, hogy sokkot kapott, mert úgy ült maga elé bámulva, mint egy szobor, mikor végre megmozdult.

- Bocsáss meg, kérlek, de nem értem. Miért olyan fontos, hogy milyen idő van kint?- nem volt kedvem most ezt ismét elmagyarázni neki, ezért megmutattam. Kezemet a törött vállamra helyeztem és a gyógyításra koncentráltam. Apró bizsergést éreztem, majd ez is elmúlt. Mikor megmozdítottam a vállam, ismét éles fájdalom hasított belé, jelezve, hogy nem gyógyult be. 

- Most már érted?- bólintott, majd bűntudatosan felállt és az ablakhoz sétált. Elhúzta a függönyt, de nagy szomorúságomra odakint borús volt az idő, és a nap fénye nem hatolt át az esőfelhőkön.

- Borús az idő és mindjárt vihar lesz.- visszahúzta a függönyt és megint az ágyam szélére ült.
- A francba! Nincs kedvem itt feküdni, amíg ki nem süt a nap.- morgolódtam.
- Szóljak valakinek?
- Az jó lenne. Esetleg Damusnak. Addig légy szíves küld be Shadowt!
- Rendben,- felpattant és meghajolt. Már megint ez a buta szokás! Azzal el is tűnt a szobából, de szerencsémre pár pillanat múlva már bent volt Shadow.
 - Szia!- köszönt vidáman, mire elmosolyodtam. Végre valaki, aki megértette mennyivel egyszerűbb így köszönni.

- Szia! Szükségem lenne egy kis segítségre.- kíváncsian várta mivel rukkolok elő.
- A szekrényemben van a kabátom. Segítenél felvenni?- karjait mellkasa előtt keresztbe fonta és gyanúsan méregetett.  
- Nem hiszem, hogy most a legjobb megoldás lenne, ha kirándulni mennél.- haragos pillantást vetettem rá, mire megadóan felemelte a kezeit és már oda is sétált a szekrényemhez, miközben mormogott magában valamit. 

Én addig nagy nehezen felültem, bár ez pokoli fájdalommal járt. Szerencsére a pulcsim és a tréning nadrágom még mindig rajtam volt. A cipővel most nem törődtem. Úgysem lenne erőm felhúzni.
- Ez az?- fordult felém, maga elé tartva egy sötétkék széldzsekit. Bólintottam. Rendes volt tőle, hogy segített felvenni, bár inkább csak rám terítette, mert belebújni nem volt energiám. 
- Köszönöm.- mondtam, mikor elkészültünk. Mosolyogva biccentett, majd kiment. Nem kellett sokat várnom. Még pár perc telt el és Damus már meg is érkezett.  
- Mi a baj?- térdelt le elém, rémült arccal. Szemei most világosak voltak. Biztosan vadászott. Remélem nem aközben zavartam meg.
- Ki szeretnék menni. Segítesz?- egy pillanatig szemeit mélyen az enyémekbe fúrta, majd bólintott.  
Összébb húzta rajtam a kabátot, majd óvatosan felemelt. Bármennyire is gyengéd volt, a fájdalom, amit éreztem, nem volt kisebb. Hideg mellkasába fúrtam a fejem, hogy kibuggyanó könnyeimet ne vegye észre. Persze kit akartam becsapni?

- Tarts ki, mindjárt kint vagyunk!- suttogta, miközben végigszáguldott velem az épület folyosóin. Hamarosan hűs szellő csapta meg az arcom. Mélyen magamba szívtam a természet üde illatát. Kint voltunk a mi kis kertünkben. Ahogy a kellemes illatot mélyen magamba szívtam, éreztem, hogy a föld erőt ad nekem. 

- Tegyél le, kérlek!- nyöszörögtem, mire ő készségesen letett a fűbe. Egész testemmel elterültem a nedves fűben, valószínűleg ma már eshetett az eső. Átadtam magam a természet erejének, és hálát adtam, amiért az újra erőt ad nekem. Pár pillanat múlva egy esőcsepp csöppent az arcomra. Majd még egy, és egy újabb. Az eső elkezdett szakadni, de engem nem zavart. Bármi, amit a természet adott, nekem új erőt jelentett. Mikor még semmit nem tudtam erről a világról, sokat jártam az erdőben Nioval. Szerettem az esőt, már akkor is. Olyankor mindig feltöltődtem. Lehet, már akkor is megvolt ez a képességem, csak nem tudtam róla. 

Egy hatalmas menydörgés térített magamhoz. Kinyitottam a szemem és nagy örömömre drága Damusom arca volt az első, amit megpillantottam. Elmosolyodtam, amit ő is egy gyönyörű félmosollyal viszonzott. Felemeltem a kezem, hogy megérinthessem az arcát, de mikor az éles fájdalom belenyílalt, nem küzdöttem, kezem visszahullott a vizes fűbe. 

Ép kezemmel a törött vállamhoz kaptam, és már éreztem is a kellemes bizsergető érzést, mely a gyógyítással járt. Pár pillanat múlva már a régi voltam. Ismét kinyitottam a szemem és még mindig Damus arca volt előttem. Most már gond nélkül végig tudtam simítani az arcán.

Elmosolyodott, majd közelebb hajolt, és hűvös ajkaival végig simított az enyémeken.  

Most már mindkét kezemmel a hajába túrtam és közelebb húztam magamhoz, miközben utat engedtem a vágy hullámainak, amely végigsöpört rajtam. Damus is érezte, mert vadul kezdett csókolni, és éreztem, hogy valami olyasmit készülünk tenni, aminek következménye lehet. De nem érdekelt.  
- Nem kellene ezt tennünk.- dorombolta lágy hangján Damus.

- Szeretlek.- nyöszörögtem. Neki sem kellett több. Ismét lecsapott az ajkaimra és vadul falni kezdte azokat. Utat engedtem, így nyelve behatolt a számba és lágyan simogatni kezdte az enyémet.

Ezután kecses keringőbe kezdtek, végül az egész egy vad táncba fulladt, miközben a keze a pólóm alá csúszott és végigsimított a testemen. Hideg érintése bizsergetett és tűzbe hozott. Olyan érzésem volt, mintha elevenen égnék. Tetszett ez az érzés. Önkéntelenül is felnyögtem. 

Éreztem, hogy a kabát lekerül rólam, de a hideg nem zavart, az eső most kifejezetten jól esett. Én sem lustálkodtam. Pillanatok alatt megszabadítottam szerelmemet vékony pólójától, így megpillanthattam gyönyörű testét.  Bőre krétafehéren világított, és egyszerűen gyönyörű volt. Akár egy mészkőből faragott szobor. Testén az izmok gyönyörűen kirajzolódtak. Először el sem hittem, hogy igazi, olyan felsőbbrendűnek tűnt. Nem, ez nem lehet valóságos. Ő nem lehet valóságos, hiszen annyira tökéletes. Megérintettem a mellkasát és ekkor megbizonyosodtam, hogy az én angyalom valóságos, és csak az enyém. Senki másé. 

Ajkaink szétváltak és most ajkai végig csókolták az arcomat, majd az államat, a nyakamat, majd a kis gödörben a nyakam és a vállam találkozásánál megállt. Éreztem, hogy a vénámon időzik. Hirtelen az összes vér odatódult és szívem vad vágtába kezdett. Nem féltem, hogy megharap. Igazából vágytam rá. Nagyon is. Hirtelen felmordult, amire felnevettem.  

Tetszett ez az állatias morgása. Most rám nézett. Nem értette min nevetek? Megszeppent arcot vágtam, mire ismét felmordult. Ismét elnevettem magam.

- Nagyon rossz kislány vagy te Hope Blackmoon!- dörmögte bársonyos hangján.
- Igazán?- kérdeztem vissza még mindig nevetve. 
Hirtelen ijesztő morgást hallatott és kivillantotta gyönyörű fogsorát. A torkomban akadt a levegő is. Őszintén szólva megrémültem.  

- Csak nem megijedtél?- oké, ez már kezd ijesztő lenni. A hangja megváltozott. Egy riadt őz jutott eszembe erről a hangról. Mintha épp az áldozatát készülne becserkészni.
- Hogy őszinte legyek, de igen. Megijesztesz.- hangom kicsit remegett. Megpróbáltam kiszabadulni szorításából, de olyan erősen szorított, mintha vasmarkok tartottak volna fogságban. 

- Tán csak nem menekülni szeretnél, drága Hopeom?- mélyen a szemembe nézett. Most tűnt csak fel. Mérges lettem. Kiszabadítottam a kezem és meg akartam ütni, de gyorsabb volt és elkapta a csuklóm. Hideg csókot nyomott rá. Már nem haragudtam, ismét végigsöpört rajtam a kéj hulláma. Hiába, nem lehetett rá haragudni. 
Végigcsókolta a karomat, majd a fejem fölé rakta, ugyanezt megtette a másikkal is. Hagytam, hogy megtegye, mert csak azt akartam, hogy kényeztessen. Azt akartam, hogy ajkaink egybeforrjanak, és testünk egymáshoz simuljon. 

Nagy örömömre, ismét visszatért a szám becézgetéséhez. Mocorogtam alatta, mert minél többet akartam belőle. Felmordult és csibészes mosolyra húzódott a szája.
- Telhetetlen vagy.- ártatlan arcot vágtam. 

Ismét lecsapott ajkaival az enyémekre, de most lassan csinálta. Kínzott vele. Tudta, mennyire vágyom rá, mégis úgy csinálta, hogy szenvedjek. Végül megérte, mert éreztem, hogy hideg márvány teste hozzám simul, elektromosságot okozva az egész testemben. Ereimben tombolt a tűz, és még a zuhogó esőtől sem akart csillapodni.
Egy vékony hang zavart meg mindkettőnket. 

- Mégis mi a fenét műveltek ti itt?- egy pillanat alatt szétrebbentünk. Fülig vörösödtem. Még sosem vett észre minket senki. Alice eszén azonban nem tudtunk túljárni. Valószínűleg látott valamit Damusról és most sikeresen megakadályozta. A szégyent harag váltotta fel.  
Rendbe szedtem magam és felálltam. Damus is pillanatok alatt felkapta szétázott pólóját. Éreztem, ahogy puszit nyom az arcomra, majd a következő pillanatban már el is tűnt. Alice még mindig engem figyelt és csöppet sem tűnt vidámnak.

- Mi van?- vetettem oda félvállról, miközben elsétáltam mellette. Épp itt volt az ideje, hogy egy forró fürdőt vegyek és átöltözzem.
- Még te kérdezed, Hope? Mégis, hogy a fenébe gondoltátok ezt? Neked vőlegényed van!- ezt nem hagyhattam szó nélkül. Megpördültem, és egyenesen az apró tündér szemeibe néztem.
- Nekem te ne papolj Alice! Nem neked kell a szerelmed helyett más valakivel leélned az egész életed, úgyhogy légy szíves ne kezd! 

- Ó, dehogyisnem kezdem! Azt hiszed, hogy ez az egész csak valami színjáték? Hope! Rajtad múlik egy egész faj sorsa. Ha most hagytam volna, hogy elfajuljanak odakint a dolgok Damussal, annak végzetes következményei lettek volna. Fogd már fel végre, hogy ez nem játék! Mi lett volna, ha a hancúrozásotok közben vérszopók támadnak rátok? Ki védett volna meg? A francba Hope! Már Noah sem lát téged, ezért még nagyobb veszélyben vagy, mint eddig. Legalább vedd egy kicsit komolyan a dolgokat.- az volt a legszörnyűbb, hogy Alicenek igaza volt.  

Noah már nem lát engem, és ez épp elég nagy baj. Ha ezt az ellenség megtudja, tuti, hogy egy perc nyugtom sem lesz a vérszopók támadásaitól, mégis mérges voltam, mert én Damussal akartam lenni, egyezség ide vagy oda. 
- Értem Alice.- mondtam hidegen.- Most ha nem haragszol elvonulok a szobámba és lefürdök, mert bőrig áztam.
- Jól van, menj, de miután elkészültél, beszélned kell Logannal! Ő kért meg hogy szóljak neked. És előre szólok, nem lesz egy fáklyás menet.- nem értettem a szavait, de nem tudtam visszakérdezni, mert megpördült és már el is illant a szemem elől. 

Elviharzottam a szobámba és gyorsan elmentem zuhanyozni. Jól esett a forró víz a testemnek. Vagy 20 percig áztam, majd végül kimásztam a zuhany alól és felöltöztem.  
Kénytelen voltam valami hivatalos ruhát magamra ölteni, mert éreztem, hogy a Logannal való beszélgetésnek más is szemtanúja lesz. Felvettem egy zöld selyemblúzt és hozzá egy fekete nadrágot, majd fekete tűsarkút választottam ruháimhoz. Nyakamba akasztottam a holdköves nyakláncomat, hajamat meg egy csattal feltűztem. 

Mikor elkészültem, kisétáltam a szobámból és meglepődve tapasztaltam, hogy Noah volt az ajtó mellett.
- Elkísérlek.- csak ennyit mondott. Nagyot sóhajtottam és elindultam Luna irodája felé. Éreztem, hogy Logan is ott van. 
Útközben nem szóltunk többet egymáshoz. Noah némán kísért, de végig résen volt egy esetleges támadás esetére.

Mikor odaértem Luna ajtajához, ő megállt az ajtó mellett. Benyitottam, és ahogy sejtettem bent voltak mindketten. 
- Gyere be Hope!- invitált be komoly hangon Luna. Éreztem, hogy valami gond van.
Miután becsuktam az ajtót  és helyet foglaltam az íróasztalával szemben, kérdő pillantást vetettem Loganra, de ő csak megrázta a fejét. Arcán mélységes fájdalom tükröződött. 
- Nos, Hollyról lenne szó. Mint az te is tudod, hogy az a személy, aki a trónörökösök, vagy az első kiválasztottak valamelyikére rátámad, halálbüntetést érdemel.
- Tessék?- hangom egy oktávval feljebb csúszott a hírre.
- Igen, nekem is szörnyű ezt mondani, de a lány rád támadt. Ezzel a törvényt megszegte. Az élete a te kezedben van. Te döntesz az életéről, de én azt mondom, példát kell statuálni. Ha most engedékeny vagy és szemet hunysz, akkor később más is megpróbálhat az életedre törni.  

- Értem.- csak ennyit bírtam kinyögni. Kezdtem érteni Selenet. Luna egyre furcsább mostanában. Miért akarná, hogy Holly elkerüljön az útból? Valamit ki kell találnom!- Mikor kerül sor az ítélet kihirdetésére?- kérdeztem szárazon. 
- Amikor te azt meghozod, és a tanács előtt kihirdeted a nagyteremben. Azonban vedd számításba, hogy ott mindenki jelen lesz. Ezért úgy gondolom ideje a Stone lánynak átvenni nővére helyét.

- Ezek szerint nincs más, aki betöltheti ezt a szerepet.- nem kérdeztem. Ez kijelentés volt.
- Úgy gondolom, nem. Az ő vére tiszta, akár a nővéréé volt, és ha a harmadik herceg felesége lesz, az csak a faj jövőjének tesz jót.
- A fenébe is, hiszen még csak 15 éves lesz!
- Kiváló születésnapi ajándék lesz neki. Mihamarabb közlöm vele. Most menjetek és hozd meg a döntésedet. Értesítsd, hogy mire jutottál, de azt mondom, légy bölcs és ne a Holly iránti érzelmeid irányítsanak. A törvényt megszegte, és ezért bűnhődnie kell. 

Nem köszöntem el. Kiviharzottam az irodából és a szobámba mentem. Szerencsére Gina nem volt bent, így szabadon engedhettem az érzelmeimet és a párnámba temetve az arcom sírhattam. 
Nem bírnám megtenni. Én nem bírom ezt tenni. Akkor Logan belehalna a fájdalomba. Holly nem tudatosan cselekedett. Sosem fordítaná ellenem a képességét. Ki kellett valamit találnom. Meg is született a terv a fejemben. Meg fogom tenni, amit Luna kért. Elítélem a lányt. A magam módján. Bűnhődni fog… örökre.

Jó hír!

Sziasztok! Mivel Senki jelezte, hogy jó lenne ha végre feldobnék friss, és kaptam kedves barátoktól jó nagy adag önbizalom növelő szavakat, talán még ma este ráveszem magamat és kilábalok a depis hangulatomból és hozok nektek új fejit.
üdv.: Hope.

A Sorsod nem a Végzeted - 9. fejezet

Sziasztok! Itt a következő fejezet. Remélem ez már tecceni fog és kapok rá egy-két véleményt. Ezúton is köszönöm Senkinek a fenyegető üzenetet. Üdv.: Hope.

9. BARÁTBÓL ELLENSÉG

Átöltöztem egy kényelmes tréning együttesbe, majd úgy döntöttem, hogy az edzéssel kapcsolatos terveimet elővezetem kissé elhanyagolt barátaimnak. Magamhoz vettem, a már teljesen hozzám nőtt, Berettámat és tőrömet, majd Holly szobája felé vettem az irányt. Reménykedtem benne, hogy esetleg Oriont is ott találom és Shadowék is ott sertepertélnek majd.

Jól gondoltam. Mind bent voltak Holly gyönyörű sárga színekben pompázó szobájában. Az ajtó résnyire nyitva volt, így be tudtam pillantani. Úgy tűnt nem valami vidám a hangulat, mivel Holly megint sírt. Szemei vörösek voltak a sok sírástól és amúgy is hófehér bőre most még világosabbnak tűnt. Ő is legalább annyira legyengült a sok gyötrődéstől és sírástól, mint Gina. Csak éppen más okból kifolyólag. Ha minden rendben lenne, akkor most Holly és Logan egy pár lennének, de ezt az ősi bevésődést kettétörte az egyezség, melyet szüleim kötöttek még baba koromban Logan szüleivel. Bűntudatom volt emiatt. Holly nagyon érzékeny lány és nem tett jót neki, hogy távol kell lennie a szerelmétől. Logan erős férfi, ezért kívülről az ember észre sem venné, hogy mennyire szenved, azonban néha, mikor azt hiszi, egyedül van, látszik, hogy nagyon el van keseredve.

Persze nem szoktam követni vagy ilyesmi. Csak néha, mikor sétálgatok egymagamban, észre veszem, hogy az egyik fa tövében gubbaszt, és elkínzott arccal mered maga elé. Vele ellentétben én nem tartom be a szabályokat, és titokban találkozgatok drága Damussommal. De ő, nem. Ő, akinek az egész életét a szabályok határozták meg. Őt egészen attól kezdve, hogy én megszülettem, arra készítették fel, hogy velem kell leélnie az életét. Senki, még ő sem, vette számításba azt az apró tényezőt, hogy pont itt, az Akadémián talál rá a párjára Holly személyében. Szar ügy! Ez van.

Hirtelen támadt egy ötletem. Miért ne hozhatnám őket össze egy randira? Csak ki kellene innen vinnem Hollyt, mondván „kiszöktünk” és Logan úgyis hanyatt-homlok rohanna szerelme után. Hmm. Igen, ez lesz az! Úgy tudom még ivott is Hollyból, így könnyebben ránk fog találni, na nem mintha el akarnám rejteni őt a világ elől. Kössük össze a kellemeset a hasznossal. Megyünk VÁSÁROLNI!!!

Miután lecsitítottam a bennem tomboló tüzet, mely úgy lángra kapott az örömtől, hogy egy kis vidámságot hozzak barátaim életébe, bekopogtam az ajtón, majd benyitottam.

- Sziasztok! Bejöhetek?- kérdeztem halkan, mert abban nem voltam biztos, hogy Holly van-e olyan állapotban, hogy a tervem kivitelezhető is legyen.

Noahék felugrottak a szófáról, amelyen ültek és mindkettejük arcán bűntudatot véltem felfedezni. Nem értettem miért, aztán mikor meghajoltak előttem jobb kezüket ökölbe szorítva a szívükre helyezve, megértettem. Ők már nem diákok itt, hanem ugyanolyan testőrök, mint Darius volt. Eddig fel sem tűnt mennyire megváltoztak. A Dimurok átváltozását sosem verik nagydobra. Meglepő, de még én sem tudtam a szertartásról, ami kicsit bántott, mert szívesen megnéztem volna az átváltozásukat. Noah mondhatni nagydarab lett. Persze közel sem akkora, mint „nagymedve Darius” vagy Logan, de azért ő sem panaszkodhat hatalmas izomzatával. Persze elég viccesen hatott mellette az a cuki srác pofi, de hát Noah mindig is ilyen volt. Ilyennek szerettem.

Shadow, ő rajta nem olyan szembetűnő a változás. Persze azt leszámítva, hogy megerősödött, nem növesztett akkora izmokat, mint a párja, de nőnek erős volt. Mellette én inkább törékenynek éreztem magam. Nem tűnt jó ötletnek vele ujjat húzni.

Miután végigmértem őket, zavartan pislogtam párat, mert még mindig furcsa volt ez a tisztelet kimutatás velem szemben. Az istenit! Hiszen ők a barátaim és nem az alattvalóim.

- Öhm. Nagyon rendes tőletek, hogy így köszöntök, de egy „szia” is elég lett volna.- szegény Noah fülig vörösödött a kérésemtől, majd zavarában bocsánatkérően biccentett a fejével. Uram atyám, hogy megnőtt! Legalább egy fejjel magasabb lett nálam. Mi a francot kapnak ezek a Dimurok átváltozáskor? Biztos, hogy valami felturbózott, agyon szteroidozott cuccot, másképp mivel magyaráznák ezeket a hatalmas változásokat.

- Oké! Akkor legközelebb, csak „szia”- sietett párja segítségére Shadow. Ő lazább volt ebben a tekintetben velem kapcsolatban, mint Noah, ő komolyan vette a feladatát. Pedig annyiszor megkértem már, hogy hagyjuk a formaságokat. Kár, hogy az ilyet nem lehet parancsba adni, mert ugye ez lenne az elvárás velük szemben, de nekem akkor is olyan felsőbbrendű. Ki vagyok én, hogy az emberek fejet hajtsanak előttem? Na jó, ez csak költői kérdés volt.

- Köszönöm.- böktem ki hálásan mosolyogva Shadownak. Biccentett a fejével, majd kimentek, persze nem mentek el, hanem az ajtó előtt álltak őrt. Ez volt a feladatuk. Ahol én ott voltam a testőrök mindig készen álltak. Utálom ezt az egészet!

Odasétáltam a szófához, majd tanácstalanul Hollyékhoz fordultam.

- Öhm. Nem baj, ha leülök?- Orion zavartan pislogott, hiszen számára is egyértelmű volt, hogy nekem meg sem kellene ezt kérdeznem, viszont én még mindig úgy gondoltam az illemet nekem is be kell tartani. Majd Hollyra tévedt a pillantásom. Arcára gúnyos kifejezés ült ki, majd hangjában is volt ebből egy kicsi.

- Miért ne ülhetnél le? Hiszen te azt csinálsz itt, amit akarsz?- ezt felfogtam egy, takarodj –ki –a –szobámból –most -azonnal kijelentésnek, de végül leültem.

Kellett pár pillanat, amíg összeszedtem magam Holly gúnyos kijelentésének hatásától. Amúgy is éppen eléggé bűntudatom volt, de ő csak még jobban megerősítette ezt bennem.

Mikor ismét ránéztem, szemében fájdalom tükröződött, de ott volt még mellette a tömény gyűlölet, mely egyenesen nekem lett címezve. Persze tudtam, hogy nem tudatosan gyűlöl, de mégis rosszul esett. Úgy döntöttem először nem hozom fel a tervem, hanem visszatérek az eredetihez.

- Szóval, lenne valami, amit szeretnék veletek megbeszélni.- kezdtem bele kissé zavartan.- Az edzésekről lenne szó, amiket az utóbbi időben kissé elhanyagoltunk. Úgy gondolom, folytatni kellene őket, az olyan esetek elkerülése végett, ami reggel történt.- jelentőségteljesen Orionra néztem.

- Én…Hope, köszönöm, hogy megmentettél minket. Ha te nem vagy, akkor mi biztosan meghalunk.- hangjából érezhető volt, hogy mindjárt elsírja magát. Szegénynek még mindig rémisztő volt visszagondolni a ma reggelre.

- Tudom, de a fő, hogy végül minden jól sült el. Remélhetőleg Hanio is hamar rendbe jön.- halvány mosoly ült ki az arcára.

- Igen. Dr. Cullen azt mondta, Nionak már csak egy kiadós alvásra van szüksége, és teljesen regenerálódik a teste.- ezt örömmel hallottam. Bár már nem én voltam az elsőszámú Nio életében, de megértettem, hogy úgymond tovább lépett. Azért még mindig olyan volt, mintha a testvérem lenne.

- Örülök, hogy jól van. Szóval akkor mit gondolsz az edzésről? Holly?- eddig nem szólt egy mukkot sem, habár végig magamon éreztem metsző pillantását.

- Én benne vagyok. Csak szólj, mikor kezdjük. Akár már holnap bele is kezdhetnénk, úgyis elég unalmas most itt az élet.- Orion bele talált. Amióta levizsgáztunk és a Volturit is elhallgatattuk egy kis időre, minden kissé lenyugodott. Eddig. Én magam is sokat unatkoztam, mostanáig, amíg újabb bonyodalmak nem kezdtek készülődni. Persze ők ettől függetlenül még unatkoztak, noha Orinnak volt mivel lefoglalnia magát Hanio személyében. Ezen, jót mosolyogtam magamban.

- Holly? Akarod folytatni az edzéseket?- kérdezte kedves hangon Orion. A lány mintha nem is lett volna a szobában. Csak mereven nézett engem, de semmi több. Kezdett rossz előérzetem lenni. Aztán gonosz mosolyra húzódott a szája. Honnan ilyen ismerős ez a mosoly? A francba! Jane! Azonban későn eszméltem.

Hirtelen égető fájdalom söpört végig a testemen, melyet Holly okozott nekem. Védekezőn a mellkasom köré fontam a karjaimat és elterültem a szófán, de nem sokat segített. Noah és Shadow berontottak a szobába, valószínűleg Noah látta Holly tervét, azonban nem tudtak sokat tenni, mert Hollynak nem okozott problémát, több ellenfelet is ártalmatlanná tenni.

Mindkét testőr a földre rogyott és a saját fájdalmaival volt elfoglalva. Oriont nem bántotta. Felpattant az ágyról és riadtan szemlélte az eseményeket. Fájdalmaim közepette próbáltam belemászni a fejébe. Egy valaki volt, aki képes volt Hollyt leállítani. Logan.

- Orion, Figyelj rám! Keresd meg Logant és hozd ide! Ő képes leállítani Hollyt! Siess!- küldtem a gondolatot Orionnak. Először meglepődött azon, hogy a fejében hall engem, majd mikor megerősítésképpen bólintottam, egy pillanat alatt kirohant a szobából.

Tudtam, hogy időbe telik, amíg visszajönnek, ezért cselekednem kellett. Legyűrve a fájdalomhullámokat, melyeket Holly folyamatosan felém küldött. Megpróbáltam az energiáimat összeszedni. Egyszer már sikerült védőpajzsot vonnom Gina köré, bár azt a másik oldalról tettem és nem is voltam benne biztos, hogy én voltam, azonban megér egy próbát.

Felemeltem az egyik kezem és Noahék felé tartottam. Egy láthatatlan burkot képzeltem magam elé, ami meggátolja, hogy a fájdalom hullámok elérjék Shadowékat. Úgy tűnt sikerült, mert pár pillanat múlva mindketten pislogtak párat és feltápászkodtak.

A kezem erősen remegett, de tartottam magam. Végre rájöttek, mi történik és pillantásaik köztem, és Holly között cikáztak. Holly rájött, mit művelek, így most már Noahékat figyelmen kívül hagyva, csak rám koncentrált. A következő fájdalomhullám szó szerint mellbe vágott. Fura, fémes szagot éreztem, majd rájöttem, hogy vérzek. A fejemhez kaptam és megbizonyosodtam róla, hogy a fejemből szivárog a vér. Hihetetlen! Eddig úgy tudtam, hogy ez a fájdalom dolog csak elméleti síkon működik, úgymond hallucináció, azonban ezek szerint ezt eddig Holly eltitkolta előlünk.

Már nem volt erőm burkot vonni barátaim elé, de szerencsémre ezt Holly nem vette észre. Kezemet most már erősen a halántékomhoz szorítottam, mert úgy éreztem, a fejem mindjárt szétrobban. Látásom kissé elhomályosult, de még így is láttam, hogy Holly feláll és elindul felém. Noah és Shadow elindultak felé, de kezét maga elé tartva odaszólt nekik, miközben az arcát egy pillanatra sem fordította el rólam.

- Jobban jártok, ha ott maradtok, különben nem csak egy valaki fog itt fájdalmas kínok között meghalni.- a két testőr meghökkenve állt meg, majd felém pillantottak. Arcukra tanácstalanság és riadalom ült ki.

- Tegyétek, amit mond. Tűnés innen!- szűrtem a fogaim között, mert közel jártam, ahhoz, hogy torkom szakadtából üvöltsek, azonban nem akartam az egész épületet felverni.

Vették a lapot és eltűntek a szobából. Most már csak én és Holly voltunk. Én a fájdalomtól megbénultam, most már a földön feküdten és remegtem, bár próbáltam a testem reakcióit kordában tartani. Ő letérdelt mellém és benyúlt a nadrágomra felerősített fegyvertartóba. Reménykedtem, hogy a pisztolyomat veszi ki, mert ha azzal megsebez, azt még túlélem, de ha az Athaméval súlyt le, az elsőre is végzetes lehet számomra. Sajnos tudta, hogyan képes lecsökkenteni az esélyeimet és a tőrt húzta ki.

- Mindig is csodáltam ezt a fegyvert. Annyi vérszopót öltél meg vele. Na meg persze a te véred is szárad rajta. És persze ezzel akartad Logant is megölni. Már akkor meg kellett volna, hogy öljelek, de akkor még nem tudtam, hogy ennyire aljas vagy.- ő meg miről beszél?

- Holly… te meg miről… beszélsz?- nyögtem ki nagy nehezen.

- Miről beszélek? Még te kérdezed? Ne mond nekem, hogy nem tudtál erről a hülye egyezségről. Tudtad, hogy Logan lesz a férjed, mégis megismertettél vele. Azt akartad, hogy szenvedjek. Hát most szenvedj te! Ismerd meg, mi az igazi fájdalom!- nevetett fel keserűen. Kísértetiesen emlékeztetett Janere.

Vége! Azt hiszem, már nem sok esélyem van arra, hogy megmeneküljek, ha csak hirtelen valami csoda folytán Holly meg nem világosodik, vagy magához nem tér ebből az őrült állapotából.

- Hát, azt hiszem itt az idő, hercegnő. Mondj búcsút szánalmas kis életednek. És ne merészelj visszajönni a Fényből!- ez azt jelenti, hogy most megfenyegette Selenet? Ez komoly? Selene a Fényben élt. Ez az a hely, ahol már jártam párszor és ide térnek meg azok a vámpírok, akik itt a Földön meghalnak. Mondjuk a vérszopók esetében ebben nem voltam biztos.

A magasba emelte a tőrt, de mikor lesújtott semmit sem éreztem. Kinyitottam összeszorított szemeimet és meglepődve tapasztaltam, hogy Holly mozdulatlanná merevedett. Pontosabban a kezei. A fájdalom is enyhült, mert a lányt ez a kis manőver megzavarta. Mögé pillantottam és az ajtóban megláttam Logant. Hála az égnek! Bár erőm nem volt, arra, hogy megmozduljak, hálás pillantást küldtem felé. Kicsit megnyugodott, hogy időben ideért, azonban látszott rajta, hogy bántja, amit Holly tett.

Úgy gondoltam, most már nyugodtan pihenhetek egy kicsit, így ott maradtam összegörnyedve a padlón. Kis idő múlva hangokat hallottam. Sokfélét. Kinyitottam a szeme és láttam Carlislet. Valamit beadott Hollynak. A lány már a saját ágyában volt és aludt. Végre. Azt, hiszem, ezt a vásárlós dolgot elnapoljuk! Most túlságosan fáradt voltam hozzá.

Valaki alám nyúlt, de hirtelen éles fájdalom hasított a vállamba. Felszisszentem és automatikusan odakaptam. Elengedtek. Most megint jó volt.

- Hope? Hallasz engem? Én vagyok az, Carlisle.- aprót bólintottam, de a szememet nem nyitottam ki, az túl nagy erőfeszítés lett volna számomra.- Úgy tűnik eltört a vállad és a fejed is megsérült. Ki kell innen vinnünk, viszont ahhoz meg kell, hogy mozdítsunk. Beadok neked egy kis fájdalomcsillapítót, így nyugodtan tudsz majd aludni.- megráztam a fejem, már amennyire ezt annak lehetett nevezni.

Lehet, hogy nagyon fájt mindenem, de nincsenek jó emlékeim a gyógyszerekről, és nem kell egy újabb. Tudom, hogy a doki csak jót akar, de mint azt mindenki tudja, ami nem öl meg az megerősít. Úgyhogy inkább kibírom ezt a kis fájdalmat, minthogy megint a sötétségbe zuhanjak.

- Jól van, ha nem akarod, nem adok, de így sokkal rosszabb lesz.- bólintottam. Ismerős illat csapta meg az orrom. Ez Damus volt. Ha ő visz ki innen, akkor semmi sem fáj. Éreztem, hogy a hideg kezek a hátam és a térdhajlatom alá nyúlnak, majd felemelnek. Nem számítottam ilyen jellegű fájdalomra. Nyöszörögtem és éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe.

- Bírd ki még egy kicsit Hope! Mindjárt ott vagyunk.- duruzsolta nekem lágy dallamos hangján Damus. Erőt vettem magamon és bár a könnyeimnek nem tudtam parancsolni, próbáltam a nyöszörgést abbahagyni. Nem sok sikerrel. Alig pár perc múlva már a puha ágyamban voltam.

- Most már minden rendben lesz!- súgta a fülembe. Aprót bólintottam, majd nagy levegőt vettem és kinyitottam a szemem. A könnyeimtől csak homályos foltokat láttam, így kellett párat pislognom, amíg kitisztult a látásom.

Az első dolog, amit láttam, drága Damusom aggódó pillantása volt. Elmosolyodtam.

- Szia!- hangom kissé rekedtes volt, amin meglepődtem.

- Sss! Ne beszélj! Pihenj inkább, majd utána mindent megbeszélünk.- homlokon csókolt, majd kiment a szobából.

Ekkor vettem csak észre a Gaby ágyán gubbasztó Ginát, amint engem néz mereven. Seth most is ott volt mellette és támasza volt. Nem tudom, mi lenne szegény lánnyal, ha nem lenne ilyen jó barátja, aki mindig mellette van. Gina észrevette, hogy őt nézem, és felpattant. Egy pillanat alatt az ágyamnál termett és letérdelt mellém.

Száját összeszorította. Erősnek akart látszani, de csak egy hajszál választotta el a sírástól.

- Gyere ide!- nyögtem, mire utat törtek a könnyei és bebújt mellém az ágyba szorosan hozzám bújva, miközben csak zokogott. Sethre pillantottam, jelezve, hogy hagyjon magunkra. Bólintott, majd kiment. Ép kezemmel Gina hátát simogattam, noha bármiféle mozgás iszonyatos fájdalmakkal járt most nekem.

Egy altatót dúdoltam neki, amit annak idején még Emily nagyi énekelt nekem, ha nála aludtam. Szerettem ezt a dalt, mert olyan megnyugtató volt és a reményről szólt, meg arról, hogy mindig van kiút.

Körülbelül tíz perc múlva Gina teste elernyedt és már békésen aludt. Betakartam, majd hagytam, hogy a sötétség engem is bekebelezzen, és végre aludjak egy kicsit. Túl sok volt a jóból nekem mára. Hamarosan már olyan helyen voltam, ahova mostanság sokat menekültem. Egy olyan világban, ahol mindenki azzal lehetett, akit szeretett. Láttam, amint Darius és Gaby nem bujkálnak, hanem mosolyogva nézik, amint kisfiúk a kertben játszadozik egy kislánnyal. Aztán magamat láttam Damus oltalmazó karjaiban, amint a kislányt nézzük. A mi kislányunkat.

A kép ugrott egyet és itt már Logant láttam Hollyval. Egy szobában voltak és a kandalló előtt kuporogtak egy téli estén miközben forró csokit ittak. Ez lett volna a helyes. Mindenki azzal legyen, akit szeret. Már sokszor álmodtam ezeket a képsorokat, de mindig volt benne valami furcsa. Amikor Ginához értem a párját nem láttam. Mintha láthatatlan lenne. Együtt nevettek a farkasokkal. Igen, ott volt a többi farkas is. Jacob, meg Nessie is. Egy tengerparton ültek. Valami piknik lehetett ott. Most álmodtam vele harmadszorra, de még midig ismeretlen volt az illető, aki Gina párja volt. Lehet, még nem is ismeri? Lehet, nem is kellene, hogy megismerje. Azt hiszem, meg fogom neki tiltani, hogy a farkasok közelébe menjen, persze Jacobot és Sethet kivéve. Nem kell nekem, hogy megtalálja a párját, mielőtt még kiderül, hogy neki kell Gaby szerepét átvenni.

A Sorsod nem a végzeted - 8. fejezet

Sziasztok! Itt van az új fejezet. Jó olvasást és várom a komikat:) Kövi friss egy hét múlva lesz. Hope

8. MEGÉRZÉS

- Kérlek, tarts ki Nio! Egy kicsit még bírd ki.- mondtam egyfolytában, miközben összeroncsolt testét gyógyítottam. Nem láttam még ehhez fogható sérüléseket. A látvány egy merő borzalom volt. Valaki megtámadta, ebben biztos vagyok. Pár perccel később a légzése már sokkal egyenletesebb volt. Bár még voltak sérülései, az életveszélyeseket rendbe hoztam. Zörgést hallottam az egyik bokorból. Abbahagytam Nio gyógyítását és felkészültem a támadásra. Szerencsére csak Orion volt. Szemei könnyben úsztak, és ahogy láttam még pizsamában volt. Biztosan megérezte, hogy Hanio megsebesült. Rohant, ahogy csak tudott, mikor lövést hallottam mögülem. A lány rémült arcot vágott majd mellkasához kapott és elterült a földön.

- Neee!- kiáltottuk egyszerre Nioval. Megpördültem és három morát pillantottam meg ott, ahol az imént Hanio bukkant elő.

- Menj Nio! Vidd Carlislehoz! Én majd elintézem ezeket a mocskokat.- szóltam a még mindig rémült fiúnak. Nem voltam benne biztos, hogy Orion túléli ezt a találkozást, de reménykednem kellett benne, hogy igen. Még hallottam szaggatott légzését és szívének szabálytalan dübörgését. Bólintott, majd odafutott a lányhoz.

Felmértem ellenfeleimet. Mondhatni egész fegyver arzenál volt rajtuk. Ha csak a vámpír képességeket nézném, azok is halálosak, de ezek a fegyverek már biztos halált jelentenek egy védtelen Vardím számára. Nem csoda, hogy Nioval is csúnyán elbántak.

Nem volt ismerős egyikük sem, de nem is akartam közelebbi barátságba kerülni velük. Előre léptem, miközben már jó előre tudtam, szépen megpörkölöm mindegyiket. Az első, valószínűleg a vezetőjük, fegyvert rántott elő. Egyenesen rám szegezte, és már lőtt is.

Védekezőn magam elé kaptam a kezem, de semmi nem történt. Kinyitottam a szemem és mintha minden lelassult volna. Az ezüst töltények felém tartottak de olyan lassan, hogy ha én mentem volna oda gyorsabban célba érnek. Nem értettem mi történik. Hátra pillantottam és láttam, hogy Orion remegő kezét a levegőben. Ő csinálta. Ez az ő képessége. Csak, hogy most nem kellene ilyen kimerítő dolgokat csinálnia, hiszen levegőt is alig kap.

Visszafordultam támadóimhoz és kezemmel suhintottam egyet, mire a töltények a földre szóródtak. Az idő visszaállt és örömmel tapasztaltam, hogy a morák arcára döbbenet ült ki. Nem vesztegettem az időt. Kezemmel tűzlabdákat formáltam és két hátrébbálló morára dobtam. Talált. Elégtek a nyomorultak. Már csak egy volt. Úgy tűnik, rájött egyedül nem bánhat el velünk, így inkább kereket oldott. Nem eredtem utána. Jobbnak láttam, most inkább Orion életét megmenteni. Odasiettem hozzájuk és egyből kezelésbe vettem a haldokló lányt.

Mellkasa fölé helyeztem a kezem, és egyből éreztem, hol találta el a golyó. Szerencsére nem a szívét érte, de ha nem cselekszem, az ezüst majd megteszi, amit kell.

- Ugye meg tudod gyógyítani?- kérdezte Hanio. Arcára rémület ült ki. Bólintottam, majd elkezdtem. Ugyanúgy csináltam, mint Dariusnál. Az ezüstöt ki akartam szedni belőle. Szép lassan éreztem, ahogy a szervezetéből távozik a mérgező anyag, és átszivárog az enyémbe. Ez volt a kellemetlen dolog az egészben. Én egyre rosszabbul lettem, de Orion sebét végül begyógyítottam.

Mikor végeztem, magamat is megtisztítottam az ezüsttől. Végül kimerülten dőltem el a fűben és hagytam, hogy szemeim lecsukódjanak. Energiára volt szükségem, hogy kissé összeszedjem magam.

Arra eszméltem, hogy valaki a kezében tart és visz. Kinyitottam a szemem. Logan tartott a karjaiban. Jobban örültem volna Damusnak, de azért örültem neki is. Az erdőben voltunk, még mindig. Oké, akkor nem sok időre veszítettem el az eszméletemet.

Mocorogni kezdtem, mire rám nézett. Szemeiben megkönnyebbülést véltem felfedezni. Megállt és letett a földre. Ülőhelyzetbe kerültem, de kicsit szédültem, így ő a biztonság kedvéért tartotta a hátamat. Kellett egy kis idő, mire végre minden a helyén maradt és nem forgott velem a világ.

Mikor elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy egyedül is megmaradjak ülő helyzetben, odafordultam hozzá.

- Mi történt?

- Elájultál, miután meggyógyítottad Oriont.- visszapörgettem az eseményeket és valami halvány emlék derengeni kezdett Haniórol meg egy lövésről és vérszopókról.- Mégis, hogy gondoltad ezt Hope?!- zavart fel emlékeim felkutatásából Logan. Értetlenül meredtem rá.

- Nem értem, miről beszélsz.

- Meg is ölhettek volna azok a vérszopók.- hangosan fújtatva, leráztam magamról a kezeit, majd nagy nehezen felálltam, bár az egyik közeli fa törzsében meg kellett támaszkodnom.

- Ne, kezd megint. Tudod, hogy meg tudom védeni magam.

- Persze, megtudod. Miért kell midig hősködnöd Hope? Vannak itt egy csomóan, akik a védelmedre szentelték az életüket.- nem foglalkoztam vele. Nem akartam korán reggel ilyen dolgokkal felhúzni magam. Dühösen fújtatva botladoztam vissza az Akadémia épülete felé.

Azonban Logan utánam jött és megragadta a karomat. Szembe fordított magával, szemeiben inkább aggodalom volt, mint harag.

- Hope, értsd már meg! Én tudom, hogy erős vagy, de féltelek. Fontos vagy nekem, a fenébe is!- ez meglepett. Ilyen nyíltan még sosem mutatta ki, mennyire fontos vagyok neki. A düh egyből elillant és helyét a szégyen vette át.

- Rendben. Ígérem, óvatosabb leszek, de nem várhatod el tőlem, hogy ölbe tett kézzel üljek és hagyjam, hogy más kockára tegye az életét, mikor én is meg tudom magam védeni.- elmosolyodott.

- Nem tudlak meggyőzni, igaz?- megráztam a fejem.- Jól van. Ha ennyire lételemed, hogy bajba sodord magad, akkor nem állok ennek az útjába, csak kérlek, vigyázz magadra és fölöslegesen ne keresd a bajt!- ártatlan arckifejezést öltöttem, szempilláimat rebegtettem, mire elnevette magát.

Mikor visszaértünk az iskolába, már javában folyt az élet. Mostanság mindenki korán kelt. Megtudtam, hogy Hanio is jól van már, de még kicsit gyengélkedik, így a doki kezelésbe vette.

Felmentem a szobámba, ahol Gina már javában készülődött. Seth nem volt a szobában.

- Jó reggelt!- köszöntött vidáman. Nem tudtam eldönteni, hogy valóban ennyire jó kedve van-e, vagy csak felém mutatja ezt. Végül ráhagytam, mert nem akartam elrontani a reggelét.

- Jó reggelt!- válaszoltam meleg mosollyal. Bement a fürdőbe. Leültem az ágyamra és végigpörgettem az eddig eltelt időt. Szegény lány annyi mindenen megy még midig keresztül. Nem tudom, megvédeni ettől a sok borzalomtól.

Luna ráadásul pár napja felvetette, hogy vegye át Gaby helyét az egyezségben. Hisz még csak most „vesztette el” a nővérét. Hogyan magyarázhatnám el neki, hogy most újabb csapással kell szembenéznie. Ezt már nem bírná elviselni. Nem, még nincs itt az ideje, hogy megtudja. Valahogy le kell erről beszélnem Lunát. Gina nem tartozott bele az egyezségbe, noha az ő családja kötötte meg. Az Gabrielleről szólt, nem róla.

Most, hogy sok időt tölt Seth társaságában, vidámabbnak tűnik. Mintha valamennyire visszatért volna belé az élet. Persze ez még korántsem ugyanaz a vidámság, ami azelőtt volt. Mikor kijött, felpattantam, nem akartam, hogy azt higgye, valami gond van. Bementem a fürdőbe és lezuhanyoztam. Ez kellett most nekem. Egy forró zuhany. Nem tudom, mennyi ideig voltam bent, mert arra eszméltem, hogy dörömbölnek az ajtón.

Gyorsan kimásztam a zuhany alól és elzártam a vizet.

- Mi az Gina? Valami gond van?- kiabáltam ki, miközben magamra kaptam a tiszta ruháimat.

- Damus vagyok. Beszélnünk kell! Sürgős.- Gyorsan elkészültem és kirontottam a fürdőből. Arcán sokféle érzelem volt látható, de nyugalom egy cseppnyi sem. Kézen fogott és a kertünkbe rángatott. Most is halványan sütött a nap, de már nem csillogott a bőröm. Végre megint minden a régi volt.

- Halottam, mi történt reggel.- na kezdődik. Most ugyanazt a szentbeszédet végig hallgathatom Damustól, amit az imént Logantől is.

- Nem történt semmi, ami miatt aggódnod kellene.

- Semmi! Te azt semminek neveznéd?- hangja halk volt, de annál rémisztőbb. Egy lépést hátrébb léptem. Nem féltem tőle, de jobbnak láttam, ha nem haragítom magamra.

- Nem történt semmi. Megoldottam a problémát.- hát nem épp megnyugtató válasz, de mi mást mondhattam volna?

- Végülis, tényleg nem. Ahhoz képest, hogy megint túlhajszoltad magad, mert mindig mindenkin segíteni akarsz, tényleg semmi.- nem értettem a szavait.- Hát nem érted Hope? Hanionak és Orionnak ma reggel meg kellett volna halnia.- ledöbbentem a szavain.

- Te meg miről beszélsz?- hebegtem a döbbenettől.

- Alice látta Nio halálát, Noah meg Orionét. Téged egyikük sem látott. Nem tudjuk, hogyan, de megakadályoztad.- le kellett ülnöm. Azt hiszem valami olyasmibe nyúltam bele, amibe nem kellett volna.

- Én, nem tudtam. Én csak sétáltam, mikor ott volt Nio szinte már holtan. Nem hagyhattam, hogy meghaljon. Aztán jöttek a vérszopók és lelőtték Oriont.- könnyeim utat törtek maguknak. Ha később érkezem, talán mindkettejüket elveszítem.

- Jól van, semmi baj.- húzott magához. Kedvesen duruzsolt a fülembe, mire szép lassan ismét megnyugodtam.

- A fő, hogy végül minden jól sült el. Csak azt nem értem, miért pont akkor mentél oda?

- Nem tudom. Reggel, mikor felkeltem, ki akartam vinni Lunet. A mező meg a kedvenc helyünk, így kézenfekvő volt, hogy odamentünk.

- De olyan korán?

- Nem tudom. Én nem értem. Olyan zavaros minden. Miért történnek ezek a dolgok Damus?- néztem fel a mézszínű íriszekbe.

- Nem tudom Hope. De kiderítjük. Nem lesz semmi baj, ezt megígérem neked.- hittem neki. Tudtam, hogy mellette semmi bajom nem eshet.

- Találkoztam Selenevel.- böktem ki teljesen véletlenül.

- Tessék?- úgy tűnik, ez a kijelentés igencsak felkeltette drága Damusom figyelmét.

- Amikor elmentem. Nem haltam meg, hanem ő hívott magához. Figyelmeztetni akart. Még nem tudom, mire, de azt mondta, valami készülőben van.- tekintete a távolba meredt egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig, majd visszafordult hozzám.

- Tudom, Hope. Mind tudjuk.- nem értettem, a válaszát, valahogy olyan távolinak tűnt. Mintha nem is az ő szájából hangzott volna.

Azonban nem volt időm sokat töprengeni ezen, mert hirtelen hideg ajkak tapadtak az enyémekre. Elmosolyodtam, és viszonoztam a gyengéd csókot. Ajkaink egymásba forrtak, és hosszú percekig nem is eresztették egymást. Végül, muszáj volt elengednie, mert vele ellentétben nekem szükségem volt az oxigénre, bár ilyen állapotban, aligha lettem volna képes rá. Végül azért sikerült reflexszerűen levegő után kapkodnom.

Ajkai csibészes mosolyra húzódtak, látván, ahogy a levegő után kapkodok. Persze neki könnyű volt, hiszen már nem volt szüksége levegőre. Egy pont a moráknak.

- Vissza kell mennem!- szólaltam meg végül, miután légzésem normálisra csökkent. Szerelmem arcáról lehervadt a mosoly. Mostanában keveset tudtunk kettesben maradni, hiszen nekem ott volt a Gina miatti állandó aggodalmam, az egyezség miatti hajcihő és persze valami mentsvár keresése az alól, ami hamarosan bekövetkezni látszik.

- Értem.- sóhajtott Damus szomorúan.- Akkor azt hiszem, én teszek egy látogatást öreg barátunknál.- igen, Damus volt az egyetlen kapocs, ami jelenleg összekötött Gabyékkal és az apámmal. Rajta keresztül értesültem mindenről, ami a kismama állapotával kapcsolatos. Mint kiderült, a baba elég intenzíven mozgolódik, és gyorsabban növekszik a vártnál. Lehet, hamarabb érkezik. Persze, mit várunk, ha Darius vére csörgedezik a piciben. Igazi kis harcos lesz. Azt is megtudtam, hogy végre sikerült megbékélnie a kispapának és már legalább annyira várja fia érkezését, mint Gaby. Persze a névválasztással még vannak problémák. Úgy tudom, két név van már csak versenyben, de Damus nem akarja elárulni. Azt mondta, nem lenne fair Gabyékkal szemben, ha elmondaná.

- Erről jut eszembe. Hamarosan itt lenne az ideje, hogy Ginát is beavassuk, nem gondolod?- elgondolkodott egy pillanatra, majd a távolba meredt. Azt hittem úgy marad örökre, mikor végre megmozdult.

- Még várunk.- felhorkantottam.

- Meddig?

- Szerintem kiváló születésnapi ajándék lenne neki.- mintha a gondolataimban olvasott volna. Én is pont erre gondoltam, bár én kicsit hamarabb akartam Ginát megajándékozni.

- Rendben. A születésnapján.- bólintott, majd még utoljára megcsókolt és mielőtt felocsúdhattam volna az eufórikus állapotból, már csak a hűs szellőt éreztem, ami utána kavargott.

Elfojtottam magamban egy nevetést és feltápászkodtam a fűből. Rendbe szedtem magam, és visszasétáltam a szobámba. Egy új gondolat kezdett bennem megfogalmazódni. Edzenem kell! Többet. Mostanság kicsit elhanyagoltam ezt a tevékenységet. Azonban nem csak én. A barátaimra is ráférne egy kis testmozgás. És talán Gina gondolatait is elterelné egy kis időre a nővére elvesztéséről. Szegény lány! Mennyi fájdalom és gyötrelem érte mostanság. Meg kell védenem! Ki kell valahogy menekíteni ebből az egyezségből! Az ő élete nem mehet emiatt tönkre. Még jobban. Nem engedhetem! Még ma beszélek Lunával és közlöm vele, hogy nem egyezem ebbe bele. Keressen valaki mást, de az én Ginám élete normális lesz, ha törik, ha szakad.

A Sorsod nem a Végzeted - 7. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a kövi fejezetet, nem fűzök hozzá semmit, csak jó olvasást kívánok. Nagyon boldog lennék, ha több komit is kapnék.
puszi.Hope


7. MORAVÉR

A hőség nem lankadt. A fejemben egyre több hang szólalt meg. Teljesen megbolondultam, mert hallottam, hogy Logan és Damus felváltva duruzsolnak a fülembe, miközben Luna Cullenékkel próbál rájönni a bajomra. Valaki sírt. Gina. Igen, ez az ő zokogása volt. Még a fejemben is csak a sírását hallom. Legalább valami szép jutna róla eszembe. Mondjuk a nevetése. Imádtam a nevetését. Mintha sok ezer apró kis csengettyű szólalt volna meg.

Vakító fényességet láttam, mikor pislogtam egyet. Nem, az nem lehet. Az agyam teljesen megkattant. Pislogtam még párat és most már homályos foltok lettek, végül egy arc jelent meg előttem. Kicsit tompulni éreztem a bennem tomboló tüzet, és mintha a légkör is nyugodtabb lett volna körülöttem. Egy kíváncsi szempár nézett vissza rám. Felemeltem a kezem és…Láttam. Istenem, hát mégis? Láttam a saját kezem, ahogy az arc felé közelít.

Könnyek gyűltek a szemembe, ismét elhomályosítva a látásom. Ezek szerint nem az agyam játszott őrült játékot velem, hanem elmúlt a vakságom és a siketségem.

Megérintettem az arcot. Meleg volt, így rájöttem, hogy Logan az. Elmosolyodtam, mert bár legszívesebben Damus arcát simogattam volna, Luna előtt veszélyes lett volna ez a játék.

- Hope? Látsz engem?- hangja rekedtes volt, mintha ő sem hinné el, amit kérdezett. Aprót bólintottam. Túlságosan is kimerültnek éreztem magam.- Hála istennek.- mondta, miközben mély sóhaj szakadt ki a tüdejéből. Éreztem, hogy a többi jelenlévő is megkönnyebbül. Ekkor két kar fonódott a nyakam köré. Oldalra fordítottam a fejem és rájöttem, hogy Gina borult rám. A teste rázkódott a sírástól, miközben engem ölelt. Szabad kezemmel a hátát kezdtem simogatni, ezzel jelezve, hogy jól vagyok és most már nem lesz semmi baj.

- Jaj, Hope!- szipogta a fülembe.- Azt hittem téged is örökre elveszítelek. Ugye nem hagysz te is magamra? Ígérd meg, hogy nem hagysz el!- nyöszörögte, mire csak ismételtem bólintottam. Azonban arra nem gondoltam, hogy a következő pillanatban mi fog történni.

Egész testemben tomboló tűz száguldott végig, irtózatos fájdalmat hozva magával. A mellkasomból kiindulva, szétágazott a végtagjaimba, hogy elöntse minden egyes porcikámat és idegvégződésemet. Gina rémülten ugrott egyet. Nem értettem, mi történt. Testem fényárban úszott, pedig sehol sem szűrődött be napfény.

Talán, itt az idő. Éreztem, hogy valami felsőbb rendű hív magához. Nem bírtam ellenállni, de agyam egy része ragaszkodott az élethez. Újabb fájdalomhullám söpört végig rajtam. Görcsösen rángatózott a testem az égető érzéstől.

- Mi történik vele? Carlisle, csinálj már valamit!!!- kiabált Gina kétségbeesetten. Pillantásom a dokira vándorolt és arcán láttam, hogy tehetetlen. Ő is tudta, mi következik. Azt hiszem, én itt már befejeztem. Remélem sikerült valamit azért hagynom magam után, bár magam sem értem, most miért kell mégis elmennem.

- Gina!- nyöszörögtem alig hallhatóan. A lány lerogyott mellém, könnyei vízesésként zúdultak le arcáról.- Légy jó és vigyázz magadra!- elbúcsúztam. Én legalább megtehettem. Nem tudom, azáltal, hogy meghalok, mi lesz most Gabyékkal, de mindent meg fogok tenni, hogy odaátról vigyázzak rájuk. Ennyivel tartozom nekik.

- Nem! Hope! Megígérted, hogy nem hagysz itt! Ne menj el, kérlek!- hangja többször is elcsuklott. Szívem összeszorult attól, hogy cserbenhagytam.

- Szeretlek Gina.- elfordultam tőle, és tekintetemmel Damust kerestem. Látásom már kezdett homályosodni, mert éreztem, hogy az élet szép lassan távozik a testemből. Mikor találkozott a pillantásunk, arcáról végtelen fájdalmat olvastam le. Tudtam, hogy mit fog tenni miután meghalok. Utánam jön. Ez nem is volt igazi elköszönés, hiszen csak időleges volt. Mélyen a szemébe néztem és számmal az egyetlen szót formáltam, amit iránta éreztem.

- SZERETLEK!- azzal egy utolsó, de mégis a legelsöprőbb erejű fájdalom hullám tizedelte meg utolsó erejével küzdő testemet. Egy villanás és minden megszűnt. A fájdalom, a fényesség és az élet. Vége.

Egy mezőn álltam. Tudtam, hol vagyok. Felismertem. Itt találkoztam utoljára Selene istennővel. Most is láttam. Aurája fényesen izzott körülötte. Gyönyörű türkizkék ruha volt rajta és éreztem, hogy magához hív. Elindultam a dombra, ahol állt. A zöld fű csiklandozta a lábam, ahogy haladtam felfelé. Fájdalom helyett, amiért itt kötöttem ki, elveszítve azokat, akiket szerettem, öröm töltött el. Furcsa érzés volt. Mintha békesség szállt volna meg.

Mikor felértem és szembe álltam vele, meghajoltam előtte, tiszteletemet kifejezve. Meleg mosollyal viszonozta üdvözlésemet.

- Üdvözöllek Hope Blackmoon! Lucas és Sky leánya!- valami nem stimmelt. Nem úgy üdvözölt, ahogy egy eltávozott lelket szokás. Legalábbis nem úgy tűnt.- Ne aggódj, rövidesen vissza fogsz térni a földre. Neked még feladatod van odaát a való világban. Új erő birtokába jutottál, ezért a testednek most alkalmazkodnia kell. A tested, nem bírta elviselni a lelked erejét, ezért egy kis időre visszahívtalak magamhoz. Hamarosan átváltozol, teljes erőd birtokába jutsz, azonban most szükséged lesz ennek egy részére, mert sötét felhők gyülekeznek.

- Nem értem. Milyen erő? És milyen felhők?- kicsit sok volt elsőre, ez a pár információ. Így is alig bírtam a képességeimet kordában tartani, nem kellenek még ezek a plusz dolgok is.

- Ne aggódj gyermekem! Mindennek el fog jönni az ideje. Ne feledd, semmi sem történik ok nélkül. Hallgass az ösztöneidre, és bízz magadban! A barátaid különlegesek és hűségesek hozzád. Légy hálás nekik, ezért.

- Micsoda? Én nem…- de megállított.

- Hope! Te különleges vagy számomra, épp ezért számítok rád. Segítek neked, amiben tudok, de magadnak kell megtalálnod az utadat.- mielőtt még szólhattam volna, az alakja kezdett halványodni.- És ne feledd! Te jó vagy, jobb, mint sokan, kik engem szolgálnak, éppen ezért az erődet használd bölcsen és érdd el, hogy a végzet beteljesítse önmagát!- eltűnt, csak a hűs szellő maradt meg utána, amely kellemesen cirógatta az arcomat.

Oké, ez kicsit furcsa volt. Most mi fog történni? Vártam. Semmi. Már vissza kellett volna térnem. Lehet, ez csak valami vicc? Nem. Az istennő csak nem játszana velem ilyen gonosz játékot. Visszasétáltam a mezőre, ahova érkeztem. A szélén egy kisebb tó volt. A fény sugarai apró gyémántokként csillogtak a tükörsima vízen. Odasétáltam és letérdeltem a víz mellé. Belenéztem, a saját tükörképemet láttam meg. Meg akartam érinteni, de hirtelen zavaros lett a víz és más alakok jelentek meg rajta.

Magamat láttam az ágyon, ahol az imént feküdtem. Pontosabban a testemet, mely már nem úszott fényárban, de még mindig kissé világított. Gina térdelt az ágy mellett, és mintha teljesen begubózott volna. A többiek ott álltak körülöttünk, de körülbelül másfél méteres távolságban. Érdekes. Csak nem féltek tőlem? Ekkor Seth előre lépett egy picit, de még mindig elég nagy távolság volt köztük.

- Gina. Ő már nem jön vissza. El kell engedned. Hagyd, hogy békében eltemessük!- nem értem. Miért nem mennek még mindig közelebb hozzá?

- Jól van! Látom, a szép szó nem használ.- Luna arca kicsit ingerült volt. Ez nem az a nő volt, akit én ismertem meg. Furcsa, mintha direkt azt akarná, hogy eltemessenek.

A főpapnő kezében fény gyúlt és egyenesen Ginára szegezte. Én már megtapasztaltam ezt az erőt és mondhatni, nem túl kellemes érzés. Gina meg még mindig eléggé le van gyengülve, nem tenne most jót neki egy ilyen támadás. Luna rátámadt a fény lökettel, és én ekkor a képbe nyúltam. Pontosabban a vízbe. Meg akartam védeni Ginát. Nem eshet baja miattam. Arra koncentráltam, hogy a fénysugár megsemmisüljön, mire a lány közelébe ér. Azonban, ehelyett valami láthatatlan falnak ütközött a fény és visszapattant egyenesen Lunára.

Megértettem. De mégis hogyan képes Gina ilyesmire? Tudtommal ez Gaby képessége volt. Legalábbis hasonló. Most láttam csak meg, hogy egy burokszerű láthatatlan pajzs vett körül minket, ezzel megakadályozva, hogy bárki ártson nekünk. Azonban már nem tartott sokáig. Láttam, hogy Gina arcán verejtékcseppek jelentek meg. Vissza kell jutnom valahogy! De hogyan? Luna nem adta fel. Ismét támadott a szegény lányra. Belenyúltam a vízbe, hogy megakadályozzam, de megbillentem és belezuhantam a vízbe. Kapálózni kezdtem, de valami lehúzott a mélybe. Ismét szúró, égető fájdalmat éreztem a testemben.

Aztán fényesség gyúlt körülöttem és a szemeim kipattantak. Minden olyan fényes volt és éles. Mintha egy óriási mikroszkóp alá került volna a világ körülöttem. Mély levegőt vettem. Sikerült. Megint a testemben vagyok. Körbe pillantottam. A szobában voltam, amit az imént láttam. Egyből oldalra fordultam, nem törődve a többiekkel. Gina ájultan borult az ágyra. Egyből leugrottam az ágyról. Azta. Húú. Ez gyors volt. Felkaptam és az ágyra tettem. Mintha semmi súlya nem lett volna. Szó szerint, pihe könnyű volt.

Gyógyító képességemet elővéve kezemet fölé helyeztem és a gyógyítására koncentráltam. Végletekig ki volt merülve. Pár pillanat múlva megmozdult és pislogni kezdett. Egy kósza tincset a füle mögé helyeztem, és puszit nyomtam a homlokára. Könnyek jelentek meg a szemében. Letöröltem őket.

- Visszajöttem Gina. Nem hagylak magadra.- suttogtam, mire egyből a nyakamba vetette magát és már egész testében rázkódott a sírástól. Túl sok rossznak volt mostanság kitéve. Ideje már, hogy jó dolgok is történjenek vele. Igen, azt hiszem itt az idő. Beszélnem kell Damussal, hamarosan. Most azonban a fő, hogy Gina jobban legyen.

Felkaptam a még mindig zokogó lányt és egyenesen a szobánk felé vettem az irányt. Nem állított meg senki, amit kissé furcsálltam, de jelenleg nem nagyon érdekelt. Futottam amennyire csak tudtam és nagy meglepetésemre pillanatok alatt a szobánkban voltunk. Oké, ez tényleg kezd kicsit furcsa lenni. Az addig rendben van, hogy Gina súlyát meg sem éreztem, de, hogy ennyire fel is gyorsultam volna?

Letettem Gaby ágyára, mire egyből összegömbölyödött és nővére takaróját szorította magához. Illatát mélyen magába szívta, így nyugodott meg. Csak ültem az ágy mellett és vártam, mikor nyugszik meg eléggé ahhoz, hogy kicsit magára hagyjam, amíg beszélek Damussal és Lunához is lesz egy-két keresetlen szavam.

Fél óra múlva már egyenletessé vált a légzése. Lenyugodott és most már aludt is. Adtam neki egy puszit, majd hangtalanul kisosontam a szobából. Lépteket és susmorgást hallottam, de nem a közelből. Felismertem a hangokat. A hang irányába indultam. Mikor az orvosihoz értem, megpillantottam Sethet, amint Damussal és Edwarddal hosszasan diskurál valamiről. A két mora meghallotta nesztelen lépteimet, persze ilyen hallással nekem sem lenne gond, végül Seth is felfigyelt. Olyan furcsán néztek rám, mintha kísértet lennék.

Megköszörültem a torkom, mert kissé kényelmetlenül éreztem magam, majd nagy levegőt vettem és odasétáltam hozzájuk, most már normál emberi tempóban.

- Sziasztok.- köszöntem félénken.- Öhm, Seth. Ginát a szobánkban hagytam, egyedül. Megtennéd, hogy…- nem kellett többet mondanom, mert a fiú már futott is. Oké, ez meg volt. Edward felöl elfojtott kuncogás hangját hallottam, Damus meg bosszúsan horkantott.

Most jön a dolog nehezebbik része. Rá kell vennem Damust a tervemre, csak épp a kivitelezéssel lesznek problémák, de mindegy. Megoldjuk ezt is.

- Edward, elrabolhatom Damust egy kis időre?- tettem fel a kérdést ártatlanul. Edward arca ismét komoly lett és arcomat fürkészve nagyon koncentrált valamire. Végül meglepődve megrázta a fejét és elment.

Azt hiszem, kezdek kissé aggódni. Az rendben van, ahogy a jelenlétemre reagálnak, de miért nem szólnak hozzám egy szót sem? Nem néztem rá Damusra, csak a kertünk felé futottam. Tudtam, hogy utánam jön. Kinyitottam az ajtót, talán kicsit erősebben a kelleténél, mert az a kezemben maradt. Miután felocsúdtam a váratlan meglepetésből, az épület falának támasztottam az üvegajtót, és a szokásos helyünkre sétáltam. A fák között most napfény szűrődött be, kellemes melegséget hozva magával. Leültem a fűbe és vártam, hogy szerelmem odasétáljon hozzám.

Megállt a kitépett ajtó mellett, majd végig nézett rajtam. Arcára hitetlenkedő arckifejezés ült ki. Oké, feladom. Mit műveltem, ami ennyire sokkoló hatással volt mindenkire?

Vártam. Percekig csak vártam, hogy legalább megszólaljon, vagy bármi jelét mutassa annak, hogy figyel rám. Nem történt semmi. A fűvel kezdtem babrálni, miközben könnyek gyűltek a szemeimben. Hirtelen hideg kezek fogták közre az arcomat, kényszerítve, hogy a két sötét aranyméz íriszbe nézzek.

- Ne sírj!- búgta bársonyos hangján.- Ne haragudj rám Hope, csak még mindig nem tértem magamhoz ettől az új dologtól.- értetlenül néztem rá. Milyen új dologtól? Észrevette, hogy nem tudom, miről beszél. Leült mellém, és gyengéden simogatni kezdte a karomat. Kellemes érzés töltött el, hozzá akartam bújni, de mikor ránéztem a karomra, ijedtemben egyből felugrottam és egy közeli fa árnyékába bújtam. Nem, az nem lehet. Én nem. Az én bőröm, nem csillog a napfénytől.

- Jól van, semmi baj Hope. Még mi sem értjük, hogyan lehetséges ez, de nem kell félned.- jött óvatosan közelebb hozzám Damus.

- Én nem értem. Ez nem én vagyok. Én nem vagyok mora.- nyögtem ki az igazságot. Miért nem esett le hamarabb? Hiszen erős lettem, gyors és csillog a bőröm a napfényben. Nem beszélve az infralátásról és a szuperhallásról. Lábaim összecsuklottak alattam, és a földre rogytam. Arcomat a kezembe temettem és rázkódtam a sírástól, mely ismét előtört belőlem.

Két hideg kar fonódott körém. Damus az ölébe vont és egy altatót dúdolva nekem, szépen lassan megnyugtatott. Oly annyira, hogy mikor kinyitottam a szemem a saját ágyamban találtam magam. Talán, elaludtam volna? Mindenesetre nagyon fáradtnak éreztem magam. Mintha a maratont futottam volna le, egymás után háromszor.

Felültem az ágyban. Sötét volt odakint, de már kezdett világosodni. Ezek szerint jó sokat aludhattam. A másik ágyra pillantottam, ahol Ginát láttam békésen szuszogni, mellette pedig ott volt Seth, mint egy hatalmas fal, úgy tornyosult fölé védelmezőn. Még álmában is. Igazi védelmezője az én drága Ginámnak.

Kikászálódtam az ágyból, és magamra kaptam egy melegítő együttest. Valaki ugyanis átöltöztetett tegnap. Nagyon remélem, hogy senki olyan nem látott meztelenül, akinek nem kellett volna. Kicsit lassabban mentek a dolgok, de végül húsz perc készülődés után elkészültem. Lovagló csizmát kaptam magamra és a széldzsekimet. Augusztusban reggelente már kissé hideg volt.

Kilopakodtam a szobából és a konyhába mentem. Bekaptam egy szendvicset, majd zsebre tettem egy almát. Az istállóhoz mentem, egyenesen Clair de Lunehoz. Régen láttam már, mostanság kevesebb időm jutott rá. Ideje ezért kicsit kárpótolni.

Megálltam a boksza előtt és megcsodáltam gyönyörű lovamat. Lune vidám horkantással üdvözölt. Odaadtam neki az almát, majd lecsutakoltam. Miután szőrét letisztítottam, kivezettem az istállóból. Felpattantam a hátára és már neki is iramodtunk az erdőnek, egyenesen a kedvenc tisztásunk felé. A hajnali nap sugarai áthatoltak a fák sűrű lombjai között, kellemes melegséggel elárasztva a testemet. Mélyen beszívtam az erdő üde illatát, miközben szárnyaltunk a szabadban, majd hirtelen furcsa illat ütötte meg az orrom. Aztán valami fémes szagot éreztem. Mikor kiértünk a mezőre, ez a két illat erősödött. Aztán egy alakot láttam meg a mező túloldaláról, amint épp az egyik fa árnyékából vánszorog ki.

A számhoz kaptam, mikor felismertem az alakot. Teste tele sérülésekkel és több sebből is vérzett. Leugrottam Lune-ról, miközben a könnyek égetni kezdték a szemem. Odarohantam és még időben értem oda, mert épp akkor mondták fel lábai a teljes szolgálatot. Óvatosan lefektettem a fűbe, és elborzadva láttam összeroncsolt testét. Rám emelte mogyoróbarna szemeit, melyben ott volt a fájdalom.

- Hope?- nyöszörögte erőtlenül.

- Igen, én vagyok az. Nyugodj meg Hanio! Mindjárt jobb lesz.- mondtam remegő hangon. Nem tudom, mi történhetett vele, de nem veszíthetem el. Most nem, mikor már minden jobbra fordult, számára. Végre megtalálta a lenyomatát. És Orion? Ő is annyi mindenen ment keresztül. Nem bocsátanám meg magamnak, ha most elveszítené Niot.

A Sorsod nem a Végzeted - 6. fejezet

Nos, itt is van. Remélem tetszeni fog nektek, erre a fejire különösen büszke vagyok, és ezután még több megdöbbentő és érdekes fordulat lesz majd a történésekben. Jó olvasást!
Hope

6. ÉRZÉKEK NÉLKÜL

- Darius? Hol van Darius?- jutott hirtelen eszembe, miután kibontakoztunk a csókból. Minden emlékem egyszerre zúdult rám. Meglőttem őt, a szörnyeteg énem bántotta őt. Meg kell gyógyítanom. Muszáj.

- Jól van. Nyugodj meg Hope! Darius jól van, mármint egyben van még.- tudtam, hogy Damus csak azért mondja így, mert nem akarja, hogy még jobban lelkiismeret fulladásom legyen, pedig így is az van.

- Meg kell gyógyítanom!- kimásztam az ágyból és felálltam, de azzal a lendülettel vissza is huppantam a puha matracra. A francba! A lábaimnak is ilyenkor kell szabadságra menni.

- Hope, drágám! Ilyen állapotban, nem tudsz rajta segíteni.- akadályozott meg újbóli próbálkozásomból Damus.

- De igen. Menni fog, csak kell egy kis idő, amíg összeszedem magam.

- Várj, legalább hadd segítsek.- felkapott és úgy vitt Dariushoz. Hálás mosollyal jeleztem, hogy köszönöm a segítséget.

Mikor beléptünk a szobába, a látványtól összeszorult a mellkasom. Darius hatalmas teste vergődött az ágyon, amelyen feküdt. Az ezüst okozta fájdalmak, és görcsök kínozták a testét. Gaby ott ült mellette és próbálta nyugtatni, miközben Lucas, valamit beadott a férfinak.

- Tegyél le! Innen már menni fog.- utasítottam Damusnak. Nem volt ínyére a dolog, mégis megtette, amit kértem. Szerencsémre nem engedett el egyből, így nem csuklottam össze mikor a súlyom a lábaimra nehezedett. Összeszedtem minden erőmet, így talpon maradtam, bár a távolság az ajtótól az ágyig most végtelen hosszúnak tűnt, pedig kicsit volt csak több három méternél. Szédelegve odabotorkáltam az ágyhoz és pont, mire lábaim ismét feladták a küzdelmet, lerogytam az ágy melletti székre.

Darius elkínzott arccal pillantott felém. Nem késlekedhettem, hiszen a férfi már alig bírta ki a sérülés okozta szenvedéseket. Az én hibámból történt a baleset, hát helyre is hozom.

- Mindjárt jobb lesz.- lihegtem, mert eléggé kimerültem, amíg idejutottam az ágyhoz. Próbáltam mosolyt erőltetni magamra, de én is legalább annyira rosszul voltam, mint Darius, azzal a különbséggel, hogy én nem haldoklottam, az ezüsttől, ami a szervezetembe került.

- Biztos, hogy képes vagy rá Hope? Elég kimerültnek látszol.- mondta aggódva Gaby, aki közben Darius homlokát törölgette egy nedves törölközővel, mivel a férfi úszott a verejtékben.

- Igen. Csak egy pillanat és máris jobb lesz.- mély levegőt vettem és Darius jobb vállára tettem a kezeimet. A sebre koncentráltam és a szervezetében szétterjedt ezüstre. Kezeim világítani kezdtek, ahogy megkezdődött a gyógyítási folyamat. Darius felüvöltött fájdalmában, ahogy a mérgező anyag szép lassan elhagyta a szervezetét és a seb is gyógyulni kezdett. Azonban most váratlanul nem kellemes bizsergést éreztem gyógyítás közben, hanem égető fájdalmat. Éreztem, hogy ég a kezem és a testemen áramütésszerű érzések futnak keresztül.

Hangtalanul tűrtem a fájdalmat, csak legbelül sikítoztam jajveszékelve. Pár perc múlva sikerült teljesen begyógyítanom az általam okozott sérülést. Darius mély levegőt vett majd kifújta. A vonásai kisimultak és a légzése is egyenletes lett. Én ugyanezt nem mondhattam el magamról. Valami csöpögött. A kezeimre néztem, és vörös pettyek keletkeztek rajta. Valami rácsöppent. A szemeim égni kezdtek és odakaptam a kezem, hogy az égető érzést elmulasszam. Mikor elvettem a kezem a szememtől riadtan tapasztaltam, hogy ami beborítja az nem más, mint vér. A szememből vér folyt. Ez meg, hogy történhetett? Mi történik velem?

Riadtan néztem fel a többi szobában tartózkodóra. Mind rémült arcot vágtak.

- Mi történik?- kérdeztem zihálva, mert a levegő is ritkult körülöttem, mintha most futnék le egy maratont, olyan nehezen kaptam levegőt.

- Ó, az istenit.- szitkozódott Damus. Tudtam, hogy egyrészt, mert nem mer közelebb jönni a vér miatt, másrészt meg elég ramatyul festhettem, persze úgy is éreztem magam.

- Hope, nyugodj meg! Mindjárt kitalálunk valamit, jó? Csak bírd ki egy kis ideig még!- nyugtatott Gaby, aminek örültem, de nem nagyon értettem. Olyan volt a hangja, mintha csak minden második szót hallottam volna meg. Bólintottam, bár már csöppet sem voltam abban, biztos, hogy egykettőre minden a régi lesz. Becsuktam a szemem és próbáltam magam gyógyítani, de az enyhülés helyett csak szúró, és perszelő fájdalmat éreztem az egész testemben. Most már nem bírtam vissza tartani. Felordítottam és leestem a székről, de szerencsémre valaki elkapott.

Kinyitottam a szeme, vagy mégsem? Sötétség. Mindenütt sötétség. Pislogtam még néhányat, de semmi. Kapálózni kezdtem, mert megrémültem, közben újabb égető fájdalom hullámok söpörtek végig a testemen.

- Hope! Nyugodj meg! Csak én vagyok az!- felismertem drága Damusom hangját. Ezek szerint komoly lehet a baj, mert még a vérem sem tartotta vissza. Hadonászni kezdtem, hogy megtapogathassam az arcát, vajon tényleg ő az, mikor hideg kezek fonódtak az enyémekbe.

- Mi baj?- hangja szinte már csak suttogás volt számomra, de így is éreztem, hogy rémült és ideges.

- Én nem…-olyan volt a hangom, mint aki most evett meg három kiló jeget. Rekedtes és alig érthető. Minden egyes szót úgy kellett magamból kipréselnem.- …nem látlak.- sikerült.

- De hiszen itt vagyok. Itt foglak a karjaimban.- hangja egyre halkabb volt, még suttogásnak sem nevezhető. Mi történik velem? Istenem, nem akarom, hogy ez valóság legyen. Mond, hogy csak képzelődöm.

- Sötét. Minden olyan sötét.- formáltam a szavakat, de nem hallottam, hogy bármit is mondtam volna. Ezek után végleg elnémult körülöttem minden. Ha bárki, bármit is mondott én nem hallottam. Sötét és néma volt minden körülöttem. Csak a hideg kezeket éreztem az arcomon, melyek selymesen cirógattak. Kicsit olyan volt, mintha most élőben átélhetném a tudatlanság teljes egészét. Valósággal lebegtem a néma sötétségben, csak épp éreztem az érintést, és a többiek jelenlétét. Valaki felemelt. Nem kellett volna. Megint éles fájdalom hasított a testembe. Ordítottam, sikítottam, de tudom, hogy senki nem hallotta. Ez volt az én néma sikolyom. Valamit rám terítettek. Hirtelen hideg levegő csapta meg az arcomat, majd éreztem a füvet a bőrömön, ahogy csiklandozta, miközben óvatosan letettek a földre.

Több perc is eltelhetett, de az is lehet, hogy csak pár pillanat, de semmi sem történt. Még mindig minden olyan néma és sötét volt körülöttem és az égető fájdalom, sem szűnt meg. Ekkor megint felemeltek, majd a hideg szél az arcomat csípte. Gyorsan haladtam előre valaki karjai között. Damus. Ez biztosan ő lesz. Bár az illatát nem éreztem, ami furcsa volt, hiszen émelyítően fűszeres illatát bárhol felismerném. Megálltunk. Aztán ismét elindultunk, de itt már nem volt hideg. Valahova bevittek, majd puha anyagot éreztem a testem alatt. Ez egy ágy lesz. Biztosan ágy. Valaki más ért hozzám. Hadonászni kezdtem, mert égetett az érintése, de kezemet lefogták. Olyan volt mintha a tapintást beleégették volna a bőrömbe. Rázkódtam, görcsösen rángatóztam, a fájdalomtól, de még mindig semmit sem hallottam, láttam, vagy éppen éreztem. Mikor lesz már vége? Sírni akartam és éreztem is, hogy valami nedves folyik le az arcomról.

Aztán a szorítás enyhült, majd semmi. Senki sem ért hozzám többet. A fájdalom is kezdett tompulni, de érzékeim nem tértek vissza. Türelmetlenül vártam, mikor szólal meg az első hang mellettem, vagy legalább egy fénysugarat látnék. Meg akartam mozdulni, de mintha lebénultam volna, nem éreztem, hogy a karjaim, vagy lábaim megmozdultak volna. Élek még egyáltalán? Hol vagyok? Mi történt velem?

Sok idő telt el, mert szép lassan kezdett visszatérni a tompa égető fájdalom és éreztem, hogy a gyomrom ételért kíván. Megmozdultam. Sikerült. Oké, akkor most fel fogok ülni. Kitapogattam magam körül, hogy hol is vagyok. Ágy. Oké akkor, most felülök. Miután bravúrosan végrehajtottam a feladatot, szédülni kezdtem és zúgni kezdett a fejem. Fel kell állnom, mert majd kilyukad a gyomrom. Meg kerestem az ágy szélét, majd oldalra fordultam, így a lábaim lelógtak az ágyról. Kicsit előrébb csúsztam, és már éreztem is a szilárd talajt a talpam alatt. Ez most elég vicces lesz. Megpróbálok, valami vadidegen helyen elindulni, úgy, hogy semmit sem hallok és teljes sötétségbe burkolódzott előttem a világ. Legalább az illatok alapján be tudnám azonosítani a helyet, ahol vagyok, de még ezt a képességemet is elvesztettem. Mi a fészkes fene történt velem, amitől ilyen lettem?

Felálltam, és örömmel vettem észre, hogy lábaim olyan megbízhatóak, mint régen. Oké. Akkor most el kellene indulni, na de merre? Tapogatózni kezdtem, és valamit levertem, mert éreztem, hogy billen. Hallani nem hallottam semmit, de sejtettem, hogy összetörtem valamit. Kicsit tovább tapogatóztam, mire valami keményhez értem. Végig tapogattam és örömmel vettem, hogy valószínűleg fal lehet, mert végi sima és egyenletes volt a felülete. Végig haladtam a fal mentén, majd egyszer csak valami kidomborodott és aztán semmi. Jaj. Ajtónyílás lenne?

Remek, már meg is találtam. Kiléptem, de egyből fel is kenődtem a falra, mert nem akartam sehonnan sem kiesni, és semminek sem neki menni. 

Szépen haladtam az egyenletes felület mellett, majd hirtelen valami megragadott hátulról. Számat sikításra nyitottam. Nem tudtam, hogy tényleg sikítottam-e vagy sem, mert nem hallottam.

Lábaim már nem érintették a szilárd talajt. Pillanatok múlva ismét a puha ágyban lehettem. Nem tudtam beazonosítani ki volt az, mert nem volt hideg az érintése. Talán kicsit kellemetlen, de csöppet sem olyan hideg, mint mondjuk egy moráé. Persze ez nem segített abban, hogy élelemhez jussak, pedig a gyomrom már könyörögve üvöltött valami táplálékért.

Valahogy kapcsolatba kell lépnem a külvilággal, de hogyan? Szerencsére nem akadályozott semmi abban, hogy felüljek. Elkezdtem tapogatózni, majd hirtelen valami puha, bár kissé hideg dologhoz értem hozzá. Végig simítottam a felületen és szép lassan egy kéz formáját fedeztem fel. Oké. Akkor van itt valaki. Nem lenne túl kellemes, ha úgy mutogatnék, ha senki sem látja. Biztosan magamra vontam a figyelmét, legalábbis reméltem. A hasamra mutattam, majd megpróbáltam elmutogatni, hogy „eszem” valamit. Ekkor, az ágy megemelkedett kicsit. Felálltak róla. Oké, rendben. Megértették. Vártam egy kicsit, mikor valaki megfogta a kezem és az ujjaimat hozzáérintette egy kicsit érdes anyaghoz. A kezembe vettem, miután meggyőződtem róla, hogy egy szendvics az. Szerencsére gond nélkül a számhoz emeltem, bár biztos murisan festettem volna, ha a szemembe nyomom a szendvicset. Vagy éppen szánalmasan. De most komolyan.

Állítólag az egyik legerősebb teremtmény vagyok ebben a furcsa világban, mégis a legalapvetőbb dolgokat képtelen vagyok végrehajtani. Ezek után például, hogy fogok harcolni? Ha ez tartósan így marad, akkor a vérszopók inkább közlik, hogy- bocs, most nem. Ez így nem lenne fair veled szemben.- legalább hallanék, vagy éreznék valamit. Ha, csak az egyik érzékemet is, de visszakaphatnám, tényleg nagyon hálás lennék.

Miután befejeztem az evést, ledőltem az ágyra és oldalra fordultam. Nagyon lehangolt lettem. Nagyon úgy festett a dolog, hogy a közeljövőben így maradok. Akkor viszont meg fogok bolondulni. Be lettem zárva ebbe a testbe, bár minden cselekedetemnek ura voltam. Mégis, senki sem tudta, mit szeretnék, vagy gondolok. Hát persze. Talán, Edward hallaná, mire gondolok, és akkor lehet, mindenkinek könnyebb lenne. Nekik biztosan.

Utálok másokra utalva lenni. Mindig ez van. Történik valami, és engem kell istápolni. Komolyan néha azt kívánom, bárcsak még kisbabaként eltettek volna láb alól. Lehet, jobb lenne. Valami nedves csurgott le az arcomon. Biztosan könnyek. Pedig fel sem tűnt, hogy sírok. Mindegy. Most már az sem érdekel, ha itt mindenki előtt bömbölök, mivel én úgysem láttam az arcokat. Egyedül ezt az idegesítő néma sötétséget. Nem is volt igazán néma. Hangos, fülsüketítően hangos némaság. Istenem. Én ebbe bele fogok őrülni.

- Engedj szabadjára Hope. Akkor minden vissza fog térni.- Na nem, már megint. Ez a hülye hang. Komolyan ennek a rossz énemnek, komolyan, miért kellett hangot adni? Én beszélni akartam, nem pedig azt, hogy a fejemben hangok, mindenféle marhaságot hordjanak össze. Még hogy engedjem ki. Persze, hogy aztán itt vakon tömegmészárlásba kezdjek.

- Tudod, hogy ez a megoldás. Miért nem ismered már be, hogy én is a részed vagyok. Hozzád tartozom.- Persze. És újabban skizofrén is vagyok. Nagyszerű. Ha ez a hülye nem fejezi be a hülyeségét, komolyan inkább magamat nyírom ki, csak hallgasson el. Ennél még a csend is jobb volt. – Hope, tudom, hogy szeretnéd. Lécci. Csak egy kicsit.- na nézd már, még könyörög is. Eddig még egyszer sem kért meg. Mindig csak úgy előjött, se szó, se beszéd. Fejlődik, azt azért meg kell hagyni.

- El kell, hogy szomorítsalak, te idegesítő hang a fejemben, amit csak én képzelek be magamnak, ugyebár. Nem, nem engedem a dühömet szabadjára, és nem is fogom.

- Akkor, azért hadonászol égő kezekkel, miközben hóvihar tombol a szobában, amiben épp vagyunk?- Ácsi. Nem vagyunk. Csak én vagyok. Te nem is létezel, csak én képzellek be. Most pedig kussolj, mert nem is ég itt sem…A francba, de meleg lett is hirtelen.

Jaj, mi történik? Ám nem én irányítom a testem? Én dühös vagyok, de csak is kizárólag magamra, és nem akarom a környezetemre kivetíteni. Elég legyen.

- Hope! Hagyd abba. Tudom, hogy nem hallasz, de kérlek, hagyd abba. Még kárt teszel magadban.- oké. Megbolondultam. Most már Logan hangját is beképzelem. Nagyszerű.