Életjelek!

Sziasztok!
Nos, aki még néha-néha betéved ide, azzal örömmel közlöm, hogy hamarost ismét beindul a történet. Már íródik a következő fejezet. A szemem hál'istennek egy fokkal jobban van, bár a dokit még mindig halogatom, de a legjobb, hogy ismét van ihlet és tudok dolgozni vele. Tehát egy kis bemelegítésnek egy novellát (igazából ez életem első novellája) hoztam nektek. A téma nem fantasy, hanem egy hétköznapi lány, illetve a "fogyatékossága". Ezt a kis történeten az egyik órámra kellett írnom házi feladat gyanánt, ahova járok suliba. Többen is elolvasták és tetszett nekik, így merészelem veletek is megosztani. Amíg el nem készül a következő fejezet, addig itt van ez, én meg igyekszem, ahogy tudok.
Jó olvasást!
Üdv. Hope.:)

Mert mindenkinek jár egy második esély

Megint a pályán vagyok. A stadionban mindenki őrjöng. Már csak egy hazafutás és milyenk a bajnoki cím. A dobó elhajítja a labdát. Koncentrálok. Tökéletes ütés. Sprintbe kezdek. Sietnem kell. Már csak egy alappontot kell érintenem. Oldalra nézek, bumm. Sötétség…

A nevem Dannie. 18 éves vagyok. Vak. Két évvel ezelőtt egy rosszul célzott labda elvette a világomat. Hogy haragszom-e? Az első időkben dühös voltam. Mindenre. A világra, és az emberekre is. Úgy éreztem, ennyi volt, minden lehetőségem elveszett, hogy valaha is boldog életet éljek. Hónapokig szenvedtem, és kerestem a miértekre a választ. Talán te is feltetted magadban a kérdést, miért nem próbáltam meg visszakapni a látásom. Próbáltam. A szüleim mindent megtettek értem, de minden orvos csak ugyanazt mondta. Ez az állapot maradandó. Ott voltam fiatal kamasz lányként, akit egészen addig csak a barátai, a sport és persze a fiúk kötöttek le. Hogyan élhetném ugyanezt az életet tovább? Hiszen fogalmam sincs, mi zajlik körülöttem. A barátaimat hanyagolni kezdtem, magán tanuló lettem. Szégyelltem felvállalni a „fogyatékosságomat”. Úgy éreztem hasznavehetetlen lettem, teher a szüleim és mások számára.

Egy napon, úgy döntöttem véget vetek ennek. Fogtam a fehér botom, és kisétáltam a házból. Emlékeztem az utca képére, amely még erősen élt az emlékeimben. Tíz lépés előre, majd jobbra 125 lépés. Úttest következik. Fülelek, vajon jön-e valamilyen autó. Emlékeztem rá, hogy van itt jelző lámpa, de hangjelzés hiányában magamra voltam utalva. Lépések zaját hallom magam előtt, ebből arra következtetek, az út szabad. Átjutok a másik oldalra. Most balra fordulok. A lábam alatt alig 10 lépés után megérzem a talaj változását. Eddig betonon sétáltam, most füves talajra léptem. A parkban vagyok. Abban a parkban, ahol minden elkezdődött. Itt vettem életem első baseball leckéjét. A baseball pályához tartottam. Hiányzott a játék hangja, és érzése.  Elindulok. Nem tudom hány lépés, de biztosan érzem, hogy jó irányba haladok. Közelről kis gyerekek csilingelő kacagása hallatszik. Kissé messzebbről egy kutya izgatott ugatása. Megremeg alattam a talaj, és erősebb fuvallat söpri az arcomba szanaszét szálló hajamat. Valaki elfutott mellettem. És akkor meghallom a baseballütő ütemes hangját, ahogy a folytonosan üti a felé szálló labdákat. Könnycsepp csordul ki a szememből. Elmosolyodom. Valami hozzá ér a lábamhoz. Nem reagálok. Talán csak egy lehullott falevél. Ismét érzem, de most erősebben. Fülelek, de nem hallok emberi lépteket. Nem foglalkozom vele, próbálok ismét a baseball pályára koncentrálni. Mély, öblös ugatás zavar meg, közvetlenül a hátam mögül. A rémülettől megrázkódom. Remek. Még egy kutya is belém köt. Mérgesen megfordulok és elzavarom.

- Menj innen! Hol a gazdád!- várok egy picit, és mikor megbizonyosodom, hogy az állat elment megnyugszom. Visszafordulok, de ekkor valami ráesik a lábamra és ismét hallom az ugatást a hátam mögül. Jól van, legyen. Belemegyek a játékba, akkor nagyobb az esélye, hogy ez a kóbor eb békén hagy. Lehajolok, és kitapogatom a földön lévő játékot. Felveszem. Kissé nedves, de érdes felületéből rájövök, hogy minden bizonnyal egy teniszlabdát tartok a kezemben. Zaklatóm ideges nyöszörgésbe kezd. Gondolok egyet, és jó messzire hajítom a labdát.

- Na, ezt hozd vissza!- mosolygok, miközben teljes erőbedobással messzire hajítom a labdát. Megrökönyödésemre, alig egy perc múlva újdonsült barátom ismét feltűnik és mértani pontossággal ugyanúgy ráejti a játékát a lábamra.

- Hát jó, ha tényleg ezt szeretnéd.- koncentrálok, és erősen megmarkolom a labdát. Ismét elhajítom, a kutya meg el utána. Ezt a műveletet még vagy százszor megismételtük, néha egy-egy simogatással kiegészítve. Amikor kellőképpen elfáradt a karom, leültem a földre, új barátom pedig mellém telepedett.  Kis idő múlva ideges lépteket hallottam közeledni, miközben egy kellemes féri hang egy nevet szólított.

- Belle, kiskutyám, merre vagy?- szőrös négylábú társam, egyszeriben ficánkolni kezdett. Volt egy sanda gyanúm, Belle az elmúlt órákat az én táraságomban töltötte.- Belle!

- Itt van!- válaszoltam kicsit bizonytalanul a „hívogatásra”. A léptek közeledtek.

- Ó, hát itt vagy. Jól megijesztettél. - Most már biztos voltam benne, hogy egy fiatal srác ennek a kutyának a gazdája, amitől kissé kényelmetlenül éreztem magam. – Köszönöm, hogy vigyáztál rá. Én nem tudom mi ütött belé, egyszer csak elrohant.

- Semmi baj. Jól elvoltunk mi ketten, ugye kislány?- nyúltam magam mellé, de csak a levegőt markoltam. Szégyenemben, úgy éreztem, jobb, ha minél előbb lelépek. A beállt kínos csend épp elég volt ahhoz, hogy tudjam, itt a búcsú ideje. Kitapogatva a fehérbotomat, felkeltem a földről és előre szegeztem a fejem.

- Nos, örülök, hogy segíthettem. Ezzel otthagyva Belle-t és kedve hangú gazdáját elindultam hazafelé. Alig tettem meg pár lépést a fiú utánam jött.

- Várj. Haza kísérlek.- megráztam a fejem. Nem kellett nekem a szánalomból.

- Kedves vagy, de egyedül is hazatalálok.

- Ahogy gondolod.- válaszában csöppnyi bánatot véltem felfedezni.- csak tudod, gondoltam akkor lenne rá mód, hogy beszélgethessünk.- Megállt bennem az ütő. Vajon most álmodom vagy ez a valóság? Esetleg egy rossz vicc áldozata lettem? Az utóbbi mellett döntöttem. Mérgesen megálltam.

- Amint látod, igen vak vagyok, szóval, ha gúnyolódni akarsz, mással tedd. Épp elég problémám van nekem az ilyen rossz viccek nélkül is.

- Tudom, és nem állt szándékomban viccelődni. Én komolyan szeretnélek megismerni. – és ettől a pillanattól változott meg minden.

Ben, mert utóbb kiderült így hívják a fiút, hazakísért. Még sokszor találkoztunk, kiderült, hogy Belle vakvezető kutyának tanul és ő a trénere. Ben segített nekem megmutatni, hogy azért, mert a szemem nem ad vissza képet még láthatok. Csak másképp. A képzeletem segítségével. Ismét sportolok, és iskolába járok. Az életem megint teljes. Jelentkeztem egy programba, és most már Belle az én segítő társam, aki nem csak a hétköznapokban, de a sportban is segít. Bizony, még mi vakok is tudunk futós sportokat űzni. Ben pedig, azóta is mellettem van, és mindenben támogat. Ő általa értettem meg, hogy ahhoz, hogy lehessek valaki, túl kell lépnem a kishitűségemen, mert ha akarom, akkor bármire képes lehetek. Így most hozzám hasonlóknak segítek abban, hogy ők is ugyanúgy, boldogan élhessék életüket, mint egészséges embertársaink.