Jó hír!!!

Nos, ha az én drága bétáim túlélik a hétvégét és átfutják az utolsó fejit, azaz az epilógust, akkor legkésőbb kedden felkerül az is. Nagyon boldog vagyok, hogy sikerült az első részt befejezni, és kisebb válság után, már nagyban íródik a második rész is. Arról most nem árulok el részleteket, de annyit igen, hogy lesznek itt szörnyűbb dolgok is a Volturinál...

puszi nektek.Hope.

Kreatív Blogger Díj

1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte!
2. A logót ki kell tennem a blogomba!
3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam!
4. Írni kell magadról 7 dolgot!
5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak!
6. Be kell linkelnem őket.
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról




1. A díjat nagyon szépen köszönöm Candrának. 
2. Megtörtént!:-)
3. Az első pontnál megtettem!
4. -Nagyon örülök ennek a díjnak.
 - Imádok olvasni, bármitlyen romatikus könyvet, ami a kezembe kerül.
- Nagyon szeretem a kutyámat.
- Szeretek fotózni, főleg állat és tájképeket.
- Nem vagyok normális, totál skizó...
- Memóriám nuku, Gaby az én noteszem.
- Szeretnék valamit adni másoknak.

5. Akiknek a díjat tovább küldöm.
- Gabynak(http://anaellaeletefanfiction.blogspot.com/)
- Yokorinak(http://yokorifanfic.blogspot.com/)
- Crystalnak(http://thehellcrystal.blogspot.com/)
- Dórinak(http://swanlanyok.blogspot.com/)
- Alicenak(http://boldogveg.blogspot.com/)
- Raminak(http://rami-astimegoesby.blogspot.com/)
- Nikkinek(http://fragmentsofnewlife.blogspot.com/)
 6.-
7.-

Mégegyszer szeretném megköszönni a díjat. Nagyon sokat jelent nekem.

Holdfény Akadémia - 40. fejezet

Sziasztok!

Nos, ezermillió bocsánat az eddigi késésért, de akadt egy kis problémáma fezetettel, de szerencsére sikeresen orvosolva lett. Ezúton jelentem be, hogy ez az utolsó fejezet, még lesz egy epilógus. REményeim szerint lesz folytatás, igyekszam minél hamarabb közzé tenni.

Jó olvasást! Hope.

40. Önfeláldozás

Mikor leszálltunk a gépről, már várt minket két hatalmas sötétített üvegű Cadilac terepjáró. Bepakoltuk a cuccokat, majd beszálltunk. Rómából egyenesen Volterra felé vettük az irányt. Az út elég hosszú volt, és az időeltolódás miatt kicsit fáradtak voltunk. Mivel Július van, ezért itt még jobban süt a nap, ami az átváltozott barátaimat csak még jobban kimerítette, és Gaby sem volt itt, hogy a pajzsával megvédje őket. Azonban a sötétített UV szűrős ablakok valamennyire segítettek ez ügyben. Késő délután volt, mire Volterra határaihoz értünk.

- És most? Mi a terved Hope?- kérdezte kíváncsian Logan.

- Nem tudom.- mondtam teljesen őszintén. Nem tudtam, hogy hogyan tovább. Féltem, hogy esetleg valami csapda lesz, és a barátaim is meghalnak.

- Van egy ötletem.- szólalt meg Sorcha.

- Szerintem várjunk estig. Akkor a napfénytől nem kell félnünk, és könnyebben el tudunk rejtőzni.- ezzel mindenki egyetértett. Kerestünk egy közeli szállodát és egy lakosztályt vettünk ki, hogy mindenki egyben legyen. Már tűkön ülve vártam, hogy este legyen. Minél több idő telt el, Gaby annál nagyobb veszélyben van, és Dariusnak sincs sok esélye.

Végre besötétedett. Mindenki fekete melegítőben és dzsekiben volt, azonban Holly és Sorcha haja, még így is szinte világított a sötétben. Az autókkal visszamentünk Volterra kapuinak közelébe és felszerelkeztünk. Nem tudtam, hogy mire számítsak, ezért pisztolyt és a kedvenc ezüst pengéjű Atame-mat tettem el. Állítólag sok Dimur és Vardím átállt a Volturi oldalára, így ha a morák ellen nem is használtak ezek a fegyverek, a többiekre bizonyosan hatással lesz. A morák pedig csak kerüljenek a szemem elé. Megismerhetik a fincsi kis tűzlabdáimat.

- Rendben. Indulhatunk.- mondtam, miután mindenki készen állt. Logan volt olyan kedves, hogy megengedte azt, hogy igyak a véréből, ami egy kis időre felerősítette az érzékeimet és igazi vámpír erőt adott. Mivel Hollyt is féltette, neki is adott, Sorcha meg belekóstolhatott Nikoba. Orion nem kért belőle, Noahék pedig a nélkül is épp elég erősek.

Elindultunk hangtalanul a városba. Az utcák már teljesen kihaltak voltak. Noah vezetett minket, mivel látomásaiban látta, hogy merre lehetnek Gabyék. Az egész város olyan középkori hatást keltett, hogy nem lepődnék meg rajta, ha az emberek is itt ragadtak volna azokból az időkből. Épp egy sötét sikátor mellett jöttünk el, mikor egy alakot láttam elsuhanni közvetlen mellettünk.

- Mi a fene volt ez?- kérdeztem, miközben egyre több alak suhant el mellettünk.

- Kezdődik.- válaszolta meg kérdésemet Logan.

A következő pillanatban egy tucat mi fajtánkbéli jelent meg. Mind vérszopók voltak, szemükben egy cseppnyi értelem sem volt már. A lelkük elveszett és csak a vérszomj éltette őket. Ránk támadtak, de hősiesen álltuk a sarat. Logan próbálta Hollyt védeni a harctól, de szegény lánynak is ki kellett vennie a részét. A kezébe nyomtam egy pisztolyt, amitől kicsit megrémült.

- Nyugi. Menni fog. Ne feledd, a szívét célozd ezeknek a szörnyetegeknek.- bizonytalanul bólintott, majd eltűnt a tömegben. Nem tudom mennyi idő telt el, de ezek a rohadt vérszopók egyre többen voltak. Egy pillanatra lankadt a figyelmük, mikor Holly tömeges fájdalom sugarat vetett be.

- Hope, vidd innen a kiválasztottakat és Noahékat. Hozzátok ki Gabyékat, addig tartjuk a frontot.- bólintottam, majd el is tűntünk onnan. Hamarosan egy hatalmas kétszárnyú ajtó előtt álltunk.

- Ide vitték be.- állapította meg Noah.

- Akkor bemegyünk.- de mikor elindultam, Noah visszarántott.

- Hope, odament valószínűleg hemzsegnek a morák. Próbálkoztam többet is látni, de csak a semmit láttam, ami azt jelenti, hogy ez a hely tele van velük.

- Miért, mégis mi másra számíthattam volna? Hiszen ez a székhelyük.

- Ez igaz, de akkor sem gondolom, hogy csak úgy be kellene rontanunk.

- Ha tudsz más megoldást, akkor örömmel veszem, de addig nincs más lehetőségünk.- megfordultam, hogy elinduljak az ajtó felé, de nagy meglepetésemre nyitva volt. Holly előre ment, amíg mi tanakodtunk. Azzal a lendülettel, hogy utána vetettem magam, mielőtt még észreveszik és elkapják, eltűnt. Mikor odaértem, nagy döbbenetemre több száz vörös szempár szegeződött rám. Noahék szinte fellöktek mikor utolértek. Esélyünk sem volt.

- Biztos, hogy nincs valami jobb ötleted? Komolyan fontolóra venném.- súgtam oda Noahnak.

- Én szóltam előre, de túl makacs vagy.- mormogta.

Nem volt választás. Támadásba lendültem, és tűzlabdákat kezdtem dobálni mindenfelé. Egy párat azonnal kinyírtam, de még így is rengetegen voltak. Mindannyian hősiesen küzdöttünk, azonban ez vesztes csata volt. Egy óvatlan pillanatban erős ütést éreztem a fejemen, majd elsötétült előttem a világ.

Egy hideg, koszos cellában ébredtem. Nem sok idő telhetett el, mert még mindig korom sötét volt. Körbenéztem, de a többiek sehol sem voltak. Egy alak lépett be a cellába. Nem kellett sokáig gondolkodnom rajta, ki is volt az. Eva.

- Hello, kislány! Már azt hittem, sosem sikerül idecsábítni téged. Mondhatni, elég kemény dió vagy.- tudtam, mire céloz, hisz a sok rémálomnak, meg furcsa történésnek az oka ő volt. Ő idézte elő mindet.

- Hát, úgy vélem alábecsültél.

- Sokkal könnyebb lett volna, ha a drágalátos kisöcsém nem avatkozik közbe állandóan.- megdermedtem. Damus Eva testvére lenne?

- Látom leesett. Damus az öcsém, és állandóan keresztbe tesz nekünk. Végül, Aro úgy döntött ideje eltenni az útból, erre jöttek Cullenék, és nem megszöktetik? Persze most, hogy itt vagy, úgy is idejön, és akkor én magam fogom széttépni és elégetni.- nevetett ördögien.

- Te egy szörnyeteg vagy, Eva. Mind azok vagytok.- köptem ki a szavakat.

- Jaj, azért ennyire ne dicsérj, Hope! Még a végén elpirulok.

- Na, de elég itt a bájcsevelyből, Aro és a többiek már várnak rád.- hátraszorította a kezeimet és egy nagy terembe vonszolt. Minden márványból készült. Hatalmas oszlopok díszítették a termet, a középen három trónus állt. A középsőn ülhetett Aro. Mellette Marcus, az volt az öreg és a szőke pedig Caius. Dimitri és Heidi tartotta fogságban a barátaimat. Alec pedig Gabyt fogta le, szegény már alig élt. Felix, vasmarokkal fogta le Dariust, akin szörnyű sérülések voltak.

- Nos, kedves Hope! Annyira örülök, hogy végre személyesen is találkozunk.- indult el felém Aro. Idegesítő volt az a higgadtság, és szadizmus, ami belőle áradt.

- Én annál kevésbé.- mondtam, miközben már a szökésünkön gondolkodtam.

- Jaj, de kedves kis teremtés. Hozzád képest Bella egy kis nyuszi volt.- meglepődve néztem rá. Azért jó lenne legközelebb Bellát megkérdezni egy-két dologról, mielőtt Arohoz teszek egy kis látogatást.

- Nos, szerintem már épp eleget hallottad, hogy miért is akartam annyira, hogy idelátogass.

- Ne is álmodj róla, Aro! Én nem fogom a sereged létszámát növelni.

- Még nem értem a végére kisasszony. Van egy ajánlatom. Téged kérlek, a szánalmas kis barátaidért cserébe. Ha itt maradsz, és most átváltozol, akkor ők szabadon elmehetnek.- felgyulladt bennem a remény szikrája. Talán mégis csak fel kellene magam áldozni. Akkor mind megmenekülnének. Elvégre az még mindig kevesebb, mint ha mindenkit megölnének.

- Megfontolandó ajánlat.- próbáltam húzni az időt.

- Én is úgy gondolom. Gondolj bele Hope! Hiszen annyi mindenen mentél keresztül. Mindenki megszabta, mit tehetsz és mit nem. Még azt is megszabták, ki lehet a jövendőbelid. Tudom, hogy van egy másik éned. Egy gonoszabb, gyilkos, aki minden pillanatban szeretne előtörni.- igaza volt.

- Hope, ne higgy neki, hazudik!- kiáltotta nekem Sorcha, de elhallgatatták.

- Jól van. Elfogadom az ajánlatod, de csak akkor, ha a saját szememmel látom, hogy a többieket elengeded.

- Ahogy óhajtod.- intett az embereinek, akik elkezdtek kifele hátrálni a teremből a foglyokkal.

- Most pedig, itt az ideje, hogy teljesítsd a te részedet.- mondta eszelős tekintettel. Nem tudtam, hogyan tervezte az átváltozást, hiszen még nem töltöttem be a 18 életévemet, így képtelenség átváltoztatni.

- Azt hiszed, nem tudom, hogyan foglak átváltozatni? Ismerem a folyamatot. Azonban, én nem tudok várni a tizennyolcadik születésnapodig, úgyhogy kicsit gyorsítunk. Mivel az átváltozáshoz halandó ember vére kell, ezért csak formaiságból kötelesek megvárni a felnőttkort azok a pojácák.

Ez igaz lenne? Fenébe! Így már cseppet sem tűnik jó dolognak. Eva a földre lökött, amitől térdre estem. Aro egy kelyhet nyújtott oda, amiből a frissen csapolt vér illata csapta meg az orromat. Undorodtam a ténytől, hogy valaha egy halandó ember vérét vegyem.

- Mi lesz már Hope?- kérdezte egyre türelmetlenebbül Aro.- Ne rontsd el ezt a pillanatot. Hiszen ezt a vért csak neked csapoltattam.- el nem tudtam képzelni, kinek az életét olthatta ki, miattam.- Bizony Hope, a nevelő anyád is érted, vagy inkább miattad halt meg?- megborzongtam. Sosem állt közel ez a családom a szívemhez, de amennyire tőlük telt, szerettek, és most miattam valószínűleg mind halottak. Nem lehetek gyenge, nem sírhatok.

- Nem ártottak neked, mégis képes voltál őket megölni, és még elvárod, hogy valamelyikük vérét igyam? Undorító vagy.- köptem a szavakat Aronak, aki erre csak elmosolyodott.

- Aki nem velem van, az ellenem. Fel kellett erre készülniük, mikor elvállalták, hogy elrejtenek előlem. Megfizettek érte. Most pedig elég a csacsogásból kislány!- odanyújtotta a kelyhet, melyben még gőzölgött a friss, meleg vér. Kezem remegett, miközben kivettem a jéghideg kezekből a poharat.

Itt a vége. Minden úgy történt, ahogy megjósolták. Feláldozom magam a barátaimért, és a gonosz oldalára állok, pedig még csak sütivel sem kínáltak. Istenem, még az utolsó pillanatban is csak viccelődni tudok.

- Ha nem megy egyedül, segítek.- felnéztem, és Aro szemeiben most először izgatottságot és türelmetlenséget láttam megcsillanni.

- Nem, köszönöm.- mosolyogtam. Megszállt a nyugalom. Elvégre ennél már úgysem lehet rosszabb. A számhoz emeltem a kelyhet, éreztem, ahogy a hideg fém a számhoz ér.

- Ügyes kislány!- kicsit megdöntöttem a poharat, majd éreztem, ahogy a meleg vér az ajkaimhoz ér. Ekkor éles sikoly, majd hatalmas robaj hangja zavart meg.

- Neee!- kiáltotta a bársonyos hang. Ezek szerint elkezdődött az átváltozás? Ha ilyen kellemes, akkor mégsem olyan rossz.

- Elkéstetek!- Aro nevetése, majd mély morgás zökkentett ki. A kehely kiesett a kezemből, így sikeresen az összes vér a ruhámra ömlött. Megpördültem és ott volt Damus, Cullenék, a vérfarkasok, és egy csomó testőr.

- Damus?- kérdeztem, talán magamtól? Nem hittem a szememnek. Tényleg ott állt. Teljes valójában. Csak pár méterre állt tőlem. De miért néz olyan riadtan?

A következő pillanatban megértettem. Jeges kezek fonódtak a nyakam köré és rántottak fel a földről. Levegő után kapkodtam, miközben kezeimmel megpróbáltam lehámozni a torkomat fogságban tartó jeges márvány kezeket.

- Nocsak Damus? Hát ismét találkozunk? Helyezd magad kényelembe, amíg sorra kerülsz! Nekem még van egy kis elintézni valóm a szánalmas kis barátnőddel. Ugye megbocsátasz egy pillanatra?

- Engedd el őt Aro!

- Jaj, de türelmetlen itt valaki! Eva!- a szemeim előtt hirtelen minden a feje tetejére állt. Az én drága Damusomat megtámadta Eva. A többi barátom pedig küzd az életben maradásért, amíg én tehetetlenül vergődöm Aro karmai között. Oldalra pillantottam és nem hittem a szememnek. Gaby állt nem messze tőlünk. Készült valamire. De hiszen menekülnie kell! Nem maradhat itt!

De ahelyett, hogy eltűnt volna egyenesen felénk jött. Szemeiben ismeretlen düh és harag csillogott. Ez adott neki erőt.

- Fuss Gaby, tűnj el innen!- hörögtem, de késő volt. Dimitri rávetette magát. Elfordítottam a fejem. Nem voltam képes végignézni legjobb barátnőm halálát.

- Gabrielle!- Darius üvöltése áthasított a tömegben harcolókon. Ahol előbb még Gabyt leterítette Dimitri, most Darius volt. Agyaraival és tébolyultsággal a szemeiben küzdött párjáért. Bárcsak segíthetnék!

- Ereszd el őt Aro!- egy ismeretlen férfi hangjára lettem figyelmes. Sötét csuklyás köpeny volt rajta, amint mellettünk termett és Arora vicsorgott. Az arcát nem láttam, de sötét borostyánszínű szemei szikráztak.

- Luc, te is ezt akarod! Végre visszakaphatod őt! Annyi év után! És a mi oldalunkon lesz ő is, ahogy végül te is döntöttél!- miről beszél ez az elmebeteg? Ki ez a Luc, és miért kellene engem visszakapni?

- Nem Aro, tévedsz! Én sosem álltam a te oldaladon. Én mindig ott voltam, ahol még volt remény.- Micsoda? Nem az nem lehet.

- Apa?- magam sem hittem, hogy igaz lehet. A következő pillanatban a vasmarokkal szorító kezek elengedtek, és a földre rogytam.

- Fuss, Hope! Menekülj. Szeretlek, és sosem árultalak el téged és édesanyádat!- súgta a fülembe a kísérteties alak, majd a menekülő Aro után vetette magát. Lefagyva néztem végig, ahogy a férfi kezeiben tűzlabda gyúlt és azzal döfi keresztül Arot. A mora felkiáltott, majd pillanatok múlva már egész testében égett és szép lassan hamuvá vált.

- Gyere, Hope! Mennünk kell!- termett mellettem hirtelen Jasper.

- De ott van… ő az én… megmentett.- hebegtem, még mindig döbbenten a csuklyás férfire mutatva. Jasper abba az irányba nézett.

- Menjetek!- mondta a férfi.

- Köszönjük Lucas!- a férfi már el is illant. Jasperre néztem, választ várva, de csak bólintott. A következő pillanatban Felix jelent meg mögötte. Felsikoltottam, de Jaspernek rendkívüliek a reflexei. Egy pillanattal gyorsabb volt és kivédte a támadást, majd egyből vissza is támadt a hatalmas vámpírra.

Körbepillantottam és örömmel tapasztaltam, hogy kis csapatom épp kifele áramlik, de Dariusék nem voltak ott. Idegesen kerestem őt és Gabyt. Dimitri épp lesújtani készült a párját testével védelmező Dariusra, mikor reflexszerűen egy tűzlabdát hajítottam a morára.

Talált. Dimitri alig fél perc alatt már csak hamu volt. Odarohantam.

- Köszönöm.- lihegte a súlyosan sérült Darius.

- Meggyógyítalak!- már emeltem volna a kezem a sebeire, mikor megrázta a fejét.

- Gabrielle… Neki kell.- Ránéztem a mozdulatlanul fekvő lányra, és még magam sem hittem el, de valahol mélyen éreztem, Gaby halott.

- Darius. Gaby meghalt. Már nem segíthetek neki.- fordultam az összetört férfihoz.

- Nem! Az nem lehet. Élnie kell!- kiabálta, miközben az élettelen testet védelmezte. Emmett és Jasper segítettek lehámozni Gabyról. Szörnyű volt látni, az összetört férfit, amint elvonszolják élete szerelmének élettelen testétől.

- Mennünk kell!- lépett mellém Damus.

- Meghalt.- mondtam. Nem bírtam itt hagyni Gabyt. Hisz nemrég még együtt nevettünk a szobánkban.

- Tudom Hope! Már nem tehetsz érte semmit!

- Csak egy percet adj! Csak egyet!- Damus bólintott, majd magamra hagyott barátnőm testével.

- Annyira sajnálom Gaby! Én megpróbáltam, de cserbenhagytalak. Miattam haltál meg. Ígérem, vigyázni fogok a húgodra. Nyugodj békében Gabrielle Stone!- hasára tettem az egyik kezem, a másikat meg az arcára. Ha nem kelthetem életre, nem hagyom itt azoknak a szörnyetegeknek. Koncentráltam, hogy a tűz megjelenjen, de valami más érzés öntött el.

Kinyitottam a szemem és nagy meglepetésemre kezeimből fehér fény áradt, Gaby egész teste ragyogott. Csak pár pillanatig tartott, de csodálatos látványt nyújtott. Aztán a fény kialudt. Nem történt semmi, így azt hittem Gaby lelkének adtam utat egy jobb hely felé. Ismét a hasára helyeztem az egyik kezem, de még mielőtt a másik kezem az arcához emeltem volna, hirtelen valami megmozdult. Elrántottam a kezem. Gaby arcát fürkésztem, de még mindig ugyanúgy feküdt.

Biztos csak képzelődtem. Aztán egy alig hallható rendszertelenül lüktető hangot hallottam meg. Alig hallható, de mégis minden kétséget kizáróan az élet jele. Kezemet ismét Gaby hasára helyeztem, és megint éreztem, azt a furcsa mozgást a hasából és az apró kis lüktetést.

- Tudtam, hogy nem adod fel! Gyerünk Gaby, még a pici is azt akarja, hogy élj!- a lány szívére tettem a kezem, és ami energiám volt, azt mind felé irányítottam.

Azonban bármennyire is erőlködtem, még pár perc után sem történt semmi. Tényleg csak képzelődtem.

- Menjük!- jelent meg mellettem Damus. Feltápászkodtam és elindultam Damus mellett. Már épp kiértünk volna a teremből, mikor nyöszörgést hallottam meg, onnan, ahol az imént Gabyt próbáltam feléleszteni. Damusra pillantottam, aki zavartan nézett rám.

- Te is hallottad igaz? Életben van! Vissza kell mennünk érte!

- Rendben, visszamegyek és kihozom, de te menj tovább! Nem kockáztathatom meg, hogy megint elveszítselek.- megráztam a fejem.

- Jól van, de maradj mellettem.- bólintottam.

Visszamentünk a nagy terembe, ahol halomra kaszabolt fajtámbeliek voltak és a legyilkolt morák hamvai. Egy páran még éltek, de azok inkább menekültek. Mikor odaértünk Gabyhoz, a csuklyás férfi már ott térdelt mellette.

- Elvisszük őt.- szólalt meg mellettem Damus. Nem ismerte fel Lucast. Nem is akarta, szerintem. Lehet, csak én képzelődtem, hogy ő az apám. A két borostyán szempár rám szegeződött a csuklya alatt. Ekkor támadt egy ötletem.

- Várj! Azt hiszem, támadt egy ötletem. Szóval, ha az egyezség egyik tagja meghal, akkor ugye a párjának mást kell választani?

- Hope, erre most nincs időnk.- forgatta a szemeit Damus. Aztán leesett neki.

- Az imént még azt akartad, hogy éljen, most meg itt akarod hagyni, hogy meghaljon?- Damus arckifejezése láttán, elmosolyodtam, majd megráztam a fejem.

A férfi felé fordultam.

- El tudod vinni, magadhoz? Azt hiszem, ott ő is és a pici is biztonságban lesznek a törvény elől.

- Persze.- felelte a férfi.

- Mégis milyen pici, és mi elől van Gabrielle biztonságban? Hope, miről maradtam le?

- Majd elmondom. Most a lényeg, hogy Gabrielle Stone hivatalosan halott.

- De hát…

- Nyugi! Ő, segít nekünk.- mutattam Lucasra.

- Honnan tudhatnám, hogy a mi oldalunkon áll?- kérdezte bizalmatlanul, miközben a férfit nézte. Ekkor a férfi megszólalt.

- Ejnye Damus. Azért ennyire régen nem mentem el, hogy még fel sem ismersz.- a férfi levette a csuklyát, és végre megláthattam hús-vér valójában őt. Az apámat.

- De, hát hogyan? Hiszen megöltek!- hebegte rémülten Damus.

- Sajnálom, hogy nem szóltunk. Egyedül Jasper tudta. Muszáj volt titokban tartani, értitek?- most rám nézett.- Én úgy sajnálom, Hope! Nem szabadott volna így történnie.- könnyek szöktek a szemembe. Mégsem veszítettem el mindkettejüket. Az apám él és itt van tőlem egy karnyújtásnyira. A karjaiba vetettem magam. Beszívtam az ismerős illatot. Az illat, mely már úgy hiányzott. Nem akartam elengedni, nem akartam soha többet távol lenni tőle.

- Indulnom kell.- törte meg boldog pillanatomat apa.

- Elhagysz? Megint.- szipogtam, miközben hagytam, hogy a karjaimat lehámozza magáról.

- Tudod, hogy mennem kell. És kérlek titeket, senkinek ne áruljátok el, hogy élek. Még ne!- bólintottunk.- Ja és még valami. Hope drágám, megtennéd, hogy begyógyítod Gabrielle sebeit? Tudod, az nem az én képességem, hanem az anyádé volt. Kórházba nem vihetem.

- Persze. El is felejtkeztem róla.- gyorsan begyógyítottam Gaby sérüléseit. Most már kinyitotta a szemét. Egy köszönömféleséget próbált kinyögni, de aztán el is aludt. Nagyon kimerült szegény.

- Menjetek. És tudjátok. Én és Gabrielle Stone, halottak vagyunk. Mindenkinek.- bólintottunk majd néztük, ahogy felkapja a barátnőmet és elsuhan.

- Menjünk.- húzott maga után Damus.

- Oké.- bólintottam, majd egymáshoz bújva hagytuk el ezt a szörnyű helyet.

Mikor kiértünk mindenki szomorúan és lesújtva fogadott. Számukra veszteséges volt ez a csata, hisz egy valaki meghalt. Csak én és Damus tudtuk az igazságot.

Két nap telt el, hogy eljöttünk Volterrából. Darius teljesen magába zuhant. Nem lehet vele beszélni. Teljesen kikelt magából. Luna azt akarja, hogy vigyék el innen. Szerinte túlságosan is veszélyes lett ránk nézve. Szörnyű érzés, hogy nem mondhatom el neki az igazat. Gina önkívületi állapotba került, mikor közöltem vele nővére halálát. Idegösszeroppanást kapott, úgyhogy a doki szerint most sokat kell pihennie. Afféle mesterséges altatásban van, hogy így könnyebben feldolgozza az eseményeket. Ma reggel Damus hírt kapott az apámtól. Nem messze van innen, a régi házunkban és örömmel tudatta, hogy Gaby végre magához tért, bár még mindig kicsit zavarosak neki a dolgok.