A Sorsod nem a Végzeted - 6. fejezet

Nos, itt is van. Remélem tetszeni fog nektek, erre a fejire különösen büszke vagyok, és ezután még több megdöbbentő és érdekes fordulat lesz majd a történésekben. Jó olvasást!
Hope

6. ÉRZÉKEK NÉLKÜL

- Darius? Hol van Darius?- jutott hirtelen eszembe, miután kibontakoztunk a csókból. Minden emlékem egyszerre zúdult rám. Meglőttem őt, a szörnyeteg énem bántotta őt. Meg kell gyógyítanom. Muszáj.

- Jól van. Nyugodj meg Hope! Darius jól van, mármint egyben van még.- tudtam, hogy Damus csak azért mondja így, mert nem akarja, hogy még jobban lelkiismeret fulladásom legyen, pedig így is az van.

- Meg kell gyógyítanom!- kimásztam az ágyból és felálltam, de azzal a lendülettel vissza is huppantam a puha matracra. A francba! A lábaimnak is ilyenkor kell szabadságra menni.

- Hope, drágám! Ilyen állapotban, nem tudsz rajta segíteni.- akadályozott meg újbóli próbálkozásomból Damus.

- De igen. Menni fog, csak kell egy kis idő, amíg összeszedem magam.

- Várj, legalább hadd segítsek.- felkapott és úgy vitt Dariushoz. Hálás mosollyal jeleztem, hogy köszönöm a segítséget.

Mikor beléptünk a szobába, a látványtól összeszorult a mellkasom. Darius hatalmas teste vergődött az ágyon, amelyen feküdt. Az ezüst okozta fájdalmak, és görcsök kínozták a testét. Gaby ott ült mellette és próbálta nyugtatni, miközben Lucas, valamit beadott a férfinak.

- Tegyél le! Innen már menni fog.- utasítottam Damusnak. Nem volt ínyére a dolog, mégis megtette, amit kértem. Szerencsémre nem engedett el egyből, így nem csuklottam össze mikor a súlyom a lábaimra nehezedett. Összeszedtem minden erőmet, így talpon maradtam, bár a távolság az ajtótól az ágyig most végtelen hosszúnak tűnt, pedig kicsit volt csak több három méternél. Szédelegve odabotorkáltam az ágyhoz és pont, mire lábaim ismét feladták a küzdelmet, lerogytam az ágy melletti székre.

Darius elkínzott arccal pillantott felém. Nem késlekedhettem, hiszen a férfi már alig bírta ki a sérülés okozta szenvedéseket. Az én hibámból történt a baleset, hát helyre is hozom.

- Mindjárt jobb lesz.- lihegtem, mert eléggé kimerültem, amíg idejutottam az ágyhoz. Próbáltam mosolyt erőltetni magamra, de én is legalább annyira rosszul voltam, mint Darius, azzal a különbséggel, hogy én nem haldoklottam, az ezüsttől, ami a szervezetembe került.

- Biztos, hogy képes vagy rá Hope? Elég kimerültnek látszol.- mondta aggódva Gaby, aki közben Darius homlokát törölgette egy nedves törölközővel, mivel a férfi úszott a verejtékben.

- Igen. Csak egy pillanat és máris jobb lesz.- mély levegőt vettem és Darius jobb vállára tettem a kezeimet. A sebre koncentráltam és a szervezetében szétterjedt ezüstre. Kezeim világítani kezdtek, ahogy megkezdődött a gyógyítási folyamat. Darius felüvöltött fájdalmában, ahogy a mérgező anyag szép lassan elhagyta a szervezetét és a seb is gyógyulni kezdett. Azonban most váratlanul nem kellemes bizsergést éreztem gyógyítás közben, hanem égető fájdalmat. Éreztem, hogy ég a kezem és a testemen áramütésszerű érzések futnak keresztül.

Hangtalanul tűrtem a fájdalmat, csak legbelül sikítoztam jajveszékelve. Pár perc múlva sikerült teljesen begyógyítanom az általam okozott sérülést. Darius mély levegőt vett majd kifújta. A vonásai kisimultak és a légzése is egyenletes lett. Én ugyanezt nem mondhattam el magamról. Valami csöpögött. A kezeimre néztem, és vörös pettyek keletkeztek rajta. Valami rácsöppent. A szemeim égni kezdtek és odakaptam a kezem, hogy az égető érzést elmulasszam. Mikor elvettem a kezem a szememtől riadtan tapasztaltam, hogy ami beborítja az nem más, mint vér. A szememből vér folyt. Ez meg, hogy történhetett? Mi történik velem?

Riadtan néztem fel a többi szobában tartózkodóra. Mind rémült arcot vágtak.

- Mi történik?- kérdeztem zihálva, mert a levegő is ritkult körülöttem, mintha most futnék le egy maratont, olyan nehezen kaptam levegőt.

- Ó, az istenit.- szitkozódott Damus. Tudtam, hogy egyrészt, mert nem mer közelebb jönni a vér miatt, másrészt meg elég ramatyul festhettem, persze úgy is éreztem magam.

- Hope, nyugodj meg! Mindjárt kitalálunk valamit, jó? Csak bírd ki egy kis ideig még!- nyugtatott Gaby, aminek örültem, de nem nagyon értettem. Olyan volt a hangja, mintha csak minden második szót hallottam volna meg. Bólintottam, bár már csöppet sem voltam abban, biztos, hogy egykettőre minden a régi lesz. Becsuktam a szemem és próbáltam magam gyógyítani, de az enyhülés helyett csak szúró, és perszelő fájdalmat éreztem az egész testemben. Most már nem bírtam vissza tartani. Felordítottam és leestem a székről, de szerencsémre valaki elkapott.

Kinyitottam a szeme, vagy mégsem? Sötétség. Mindenütt sötétség. Pislogtam még néhányat, de semmi. Kapálózni kezdtem, mert megrémültem, közben újabb égető fájdalom hullámok söpörtek végig a testemen.

- Hope! Nyugodj meg! Csak én vagyok az!- felismertem drága Damusom hangját. Ezek szerint komoly lehet a baj, mert még a vérem sem tartotta vissza. Hadonászni kezdtem, hogy megtapogathassam az arcát, vajon tényleg ő az, mikor hideg kezek fonódtak az enyémekbe.

- Mi baj?- hangja szinte már csak suttogás volt számomra, de így is éreztem, hogy rémült és ideges.

- Én nem…-olyan volt a hangom, mint aki most evett meg három kiló jeget. Rekedtes és alig érthető. Minden egyes szót úgy kellett magamból kipréselnem.- …nem látlak.- sikerült.

- De hiszen itt vagyok. Itt foglak a karjaimban.- hangja egyre halkabb volt, még suttogásnak sem nevezhető. Mi történik velem? Istenem, nem akarom, hogy ez valóság legyen. Mond, hogy csak képzelődöm.

- Sötét. Minden olyan sötét.- formáltam a szavakat, de nem hallottam, hogy bármit is mondtam volna. Ezek után végleg elnémult körülöttem minden. Ha bárki, bármit is mondott én nem hallottam. Sötét és néma volt minden körülöttem. Csak a hideg kezeket éreztem az arcomon, melyek selymesen cirógattak. Kicsit olyan volt, mintha most élőben átélhetném a tudatlanság teljes egészét. Valósággal lebegtem a néma sötétségben, csak épp éreztem az érintést, és a többiek jelenlétét. Valaki felemelt. Nem kellett volna. Megint éles fájdalom hasított a testembe. Ordítottam, sikítottam, de tudom, hogy senki nem hallotta. Ez volt az én néma sikolyom. Valamit rám terítettek. Hirtelen hideg levegő csapta meg az arcomat, majd éreztem a füvet a bőrömön, ahogy csiklandozta, miközben óvatosan letettek a földre.

Több perc is eltelhetett, de az is lehet, hogy csak pár pillanat, de semmi sem történt. Még mindig minden olyan néma és sötét volt körülöttem és az égető fájdalom, sem szűnt meg. Ekkor megint felemeltek, majd a hideg szél az arcomat csípte. Gyorsan haladtam előre valaki karjai között. Damus. Ez biztosan ő lesz. Bár az illatát nem éreztem, ami furcsa volt, hiszen émelyítően fűszeres illatát bárhol felismerném. Megálltunk. Aztán ismét elindultunk, de itt már nem volt hideg. Valahova bevittek, majd puha anyagot éreztem a testem alatt. Ez egy ágy lesz. Biztosan ágy. Valaki más ért hozzám. Hadonászni kezdtem, mert égetett az érintése, de kezemet lefogták. Olyan volt mintha a tapintást beleégették volna a bőrömbe. Rázkódtam, görcsösen rángatóztam, a fájdalomtól, de még mindig semmit sem hallottam, láttam, vagy éppen éreztem. Mikor lesz már vége? Sírni akartam és éreztem is, hogy valami nedves folyik le az arcomról.

Aztán a szorítás enyhült, majd semmi. Senki sem ért hozzám többet. A fájdalom is kezdett tompulni, de érzékeim nem tértek vissza. Türelmetlenül vártam, mikor szólal meg az első hang mellettem, vagy legalább egy fénysugarat látnék. Meg akartam mozdulni, de mintha lebénultam volna, nem éreztem, hogy a karjaim, vagy lábaim megmozdultak volna. Élek még egyáltalán? Hol vagyok? Mi történt velem?

Sok idő telt el, mert szép lassan kezdett visszatérni a tompa égető fájdalom és éreztem, hogy a gyomrom ételért kíván. Megmozdultam. Sikerült. Oké, akkor most fel fogok ülni. Kitapogattam magam körül, hogy hol is vagyok. Ágy. Oké akkor, most felülök. Miután bravúrosan végrehajtottam a feladatot, szédülni kezdtem és zúgni kezdett a fejem. Fel kell állnom, mert majd kilyukad a gyomrom. Meg kerestem az ágy szélét, majd oldalra fordultam, így a lábaim lelógtak az ágyról. Kicsit előrébb csúsztam, és már éreztem is a szilárd talajt a talpam alatt. Ez most elég vicces lesz. Megpróbálok, valami vadidegen helyen elindulni, úgy, hogy semmit sem hallok és teljes sötétségbe burkolódzott előttem a világ. Legalább az illatok alapján be tudnám azonosítani a helyet, ahol vagyok, de még ezt a képességemet is elvesztettem. Mi a fészkes fene történt velem, amitől ilyen lettem?

Felálltam, és örömmel vettem észre, hogy lábaim olyan megbízhatóak, mint régen. Oké. Akkor most el kellene indulni, na de merre? Tapogatózni kezdtem, és valamit levertem, mert éreztem, hogy billen. Hallani nem hallottam semmit, de sejtettem, hogy összetörtem valamit. Kicsit tovább tapogatóztam, mire valami keményhez értem. Végig tapogattam és örömmel vettem, hogy valószínűleg fal lehet, mert végi sima és egyenletes volt a felülete. Végig haladtam a fal mentén, majd egyszer csak valami kidomborodott és aztán semmi. Jaj. Ajtónyílás lenne?

Remek, már meg is találtam. Kiléptem, de egyből fel is kenődtem a falra, mert nem akartam sehonnan sem kiesni, és semminek sem neki menni. 

Szépen haladtam az egyenletes felület mellett, majd hirtelen valami megragadott hátulról. Számat sikításra nyitottam. Nem tudtam, hogy tényleg sikítottam-e vagy sem, mert nem hallottam.

Lábaim már nem érintették a szilárd talajt. Pillanatok múlva ismét a puha ágyban lehettem. Nem tudtam beazonosítani ki volt az, mert nem volt hideg az érintése. Talán kicsit kellemetlen, de csöppet sem olyan hideg, mint mondjuk egy moráé. Persze ez nem segített abban, hogy élelemhez jussak, pedig a gyomrom már könyörögve üvöltött valami táplálékért.

Valahogy kapcsolatba kell lépnem a külvilággal, de hogyan? Szerencsére nem akadályozott semmi abban, hogy felüljek. Elkezdtem tapogatózni, majd hirtelen valami puha, bár kissé hideg dologhoz értem hozzá. Végig simítottam a felületen és szép lassan egy kéz formáját fedeztem fel. Oké. Akkor van itt valaki. Nem lenne túl kellemes, ha úgy mutogatnék, ha senki sem látja. Biztosan magamra vontam a figyelmét, legalábbis reméltem. A hasamra mutattam, majd megpróbáltam elmutogatni, hogy „eszem” valamit. Ekkor, az ágy megemelkedett kicsit. Felálltak róla. Oké, rendben. Megértették. Vártam egy kicsit, mikor valaki megfogta a kezem és az ujjaimat hozzáérintette egy kicsit érdes anyaghoz. A kezembe vettem, miután meggyőződtem róla, hogy egy szendvics az. Szerencsére gond nélkül a számhoz emeltem, bár biztos murisan festettem volna, ha a szemembe nyomom a szendvicset. Vagy éppen szánalmasan. De most komolyan.

Állítólag az egyik legerősebb teremtmény vagyok ebben a furcsa világban, mégis a legalapvetőbb dolgokat képtelen vagyok végrehajtani. Ezek után például, hogy fogok harcolni? Ha ez tartósan így marad, akkor a vérszopók inkább közlik, hogy- bocs, most nem. Ez így nem lenne fair veled szemben.- legalább hallanék, vagy éreznék valamit. Ha, csak az egyik érzékemet is, de visszakaphatnám, tényleg nagyon hálás lennék.

Miután befejeztem az evést, ledőltem az ágyra és oldalra fordultam. Nagyon lehangolt lettem. Nagyon úgy festett a dolog, hogy a közeljövőben így maradok. Akkor viszont meg fogok bolondulni. Be lettem zárva ebbe a testbe, bár minden cselekedetemnek ura voltam. Mégis, senki sem tudta, mit szeretnék, vagy gondolok. Hát persze. Talán, Edward hallaná, mire gondolok, és akkor lehet, mindenkinek könnyebb lenne. Nekik biztosan.

Utálok másokra utalva lenni. Mindig ez van. Történik valami, és engem kell istápolni. Komolyan néha azt kívánom, bárcsak még kisbabaként eltettek volna láb alól. Lehet, jobb lenne. Valami nedves csurgott le az arcomon. Biztosan könnyek. Pedig fel sem tűnt, hogy sírok. Mindegy. Most már az sem érdekel, ha itt mindenki előtt bömbölök, mivel én úgysem láttam az arcokat. Egyedül ezt az idegesítő néma sötétséget. Nem is volt igazán néma. Hangos, fülsüketítően hangos némaság. Istenem. Én ebbe bele fogok őrülni.

- Engedj szabadjára Hope. Akkor minden vissza fog térni.- Na nem, már megint. Ez a hülye hang. Komolyan ennek a rossz énemnek, komolyan, miért kellett hangot adni? Én beszélni akartam, nem pedig azt, hogy a fejemben hangok, mindenféle marhaságot hordjanak össze. Még hogy engedjem ki. Persze, hogy aztán itt vakon tömegmészárlásba kezdjek.

- Tudod, hogy ez a megoldás. Miért nem ismered már be, hogy én is a részed vagyok. Hozzád tartozom.- Persze. És újabban skizofrén is vagyok. Nagyszerű. Ha ez a hülye nem fejezi be a hülyeségét, komolyan inkább magamat nyírom ki, csak hallgasson el. Ennél még a csend is jobb volt. – Hope, tudom, hogy szeretnéd. Lécci. Csak egy kicsit.- na nézd már, még könyörög is. Eddig még egyszer sem kért meg. Mindig csak úgy előjött, se szó, se beszéd. Fejlődik, azt azért meg kell hagyni.

- El kell, hogy szomorítsalak, te idegesítő hang a fejemben, amit csak én képzelek be magamnak, ugyebár. Nem, nem engedem a dühömet szabadjára, és nem is fogom.

- Akkor, azért hadonászol égő kezekkel, miközben hóvihar tombol a szobában, amiben épp vagyunk?- Ácsi. Nem vagyunk. Csak én vagyok. Te nem is létezel, csak én képzellek be. Most pedig kussolj, mert nem is ég itt sem…A francba, de meleg lett is hirtelen.

Jaj, mi történik? Ám nem én irányítom a testem? Én dühös vagyok, de csak is kizárólag magamra, és nem akarom a környezetemre kivetíteni. Elég legyen.

- Hope! Hagyd abba. Tudom, hogy nem hallasz, de kérlek, hagyd abba. Még kárt teszel magadban.- oké. Megbolondultam. Most már Logan hangját is beképzelem. Nagyszerű.

MEGTALÁLTAM!!!

Sziasztok! MEGTALÁLTAM! Hosszú keresgélés után, az emailjaim között rábukkantam a 6. fejezetre. Még gyorsan átolvasom, és fel is rakom, aztán valamikor felkerül a bétázott verzió is.:)
Hope

A Sorsod nem a Végzeted - 5. fejezet

Sziasztok! Teljesen bele lendültem a dolgokba. Itt van az 5. fejezet, ami elég izgalmasra sikerült. Hozzáteszem az egyik kedvencem ez a fejezet ebben a részben, és ezzel nem árulok el nagy titkot, már majdnem az egész könyv elkészült, már csak néhány fejezet hiányzik, azonban addig még hosszú út áll Hope és a mi életünkben is. Jó szórakozást és örülök a komiknak, tényleg.:)

Hope.

5. HANGOK

Nem tudtam, hova megyek, csak ráérzésre nyitottam be az egyik szobába. Sötétszínű falak. A szobában mindenhol könyvek sorakoztak, még a padlón is. Az egyik távoli sarokban hatalmas mahagóni színű tölgyfa íróasztal állt. Besétáltam, egyenesen az íróasztalhoz. Tele volt ez is mindenféle könyvvel, és papírokkal. Aztán megpillantottam egy képet. Egy fiatal nő és egy férfi, karjukban egy kisbabával. Mi voltunk azok, még régen, mikor minden rendben volt. Mikor még anyu is élt, és nekem nem kellett harcolni a fajunkért. Mikor apa még szeretett engem, és komolyan érdekeltem. Most már nem érzem ezt. Tudom, hogy minden megváltozott, de akkor is igazságtalan, hogy én nem lehetek azzal, akit szeretek.

Végigsimítottam a képen erősen koncentrálva, hogy visszatartsam a könnyeimet. Olyan jó lett volna, ha csak egy kis időre is, de visszakaphatnám az édesanyámat. Ő biztosan tudna segíteni ebben a helyzetben.

- Ugye milyen gyönyörű volt?- hirtelen megpördültem. Fel sem tűnt, hogy nem vagyok egyedül.

- De igen. Nagyon.- motyogtam zavaromban.- Én nem akartam kutakodni, csak betévedtem ide.- magyarázkodtam, mert most nagyon zavarban éreztem magam.

- Semmi baj, Hope! Odamész, ahova akarsz.- még mindig nem néztem föl az apámra. Túlságosan haragudtam rá a múltkori miatt.

Kikerültem, majd az ajtó felé indultam. Lehet, mégsem ez a legjobb alakalom a beszélgetésre, és különben is vissza kell már mennem az Akadémiára, mert fel fog tűnni valakinek, hogy nem vagyok ott. Már épp az ajtóban voltam, mikor Lucas utánam szólt.

- Hope, várj!- megálltam. Csak egy pillanat kell, hogy összeszedjem magam. Tudom, hogy képes vagyok faképnél hagyni az apámat. Gyerünk Hope! Indulj már el!!!- Én, nagyon sajnálom a múltkorit. Tudom, hogy kissé elragadtattam magam, de meg kellett akadályoznom, hogy az a fiú olyat tegyen veled, aminek következményei lehetnek.- megakadályozni. Persze. Egész eddigi életemben le sem szart az apám, most meg hirtelen, mennyire aggódik értem.

- Persze. Gondolod, hogy ezt el is hiszem? Legalább ne tegyél úgy, mintha érdekelnélek, jó?- Förmedtem rá hirtelen támadt dühömben.

- Kérlek, hadd magyarázzam meg!

- Nem kell itt semmit sem magyarázni. Értem én. Ha már te nem lehetsz boldog, akkor én sem.

- Ez nem igaz. Csak nem engedhetem, hogy amiatt a fiú miatt megbomoljon az egyezség. Hope, neked be kell teljesítened a sorsod!

- Ebből elég! És ha én nem akarom? Engem nem kellett volna esetleg megkérdezni erről, mielőtt döntötök az egész hátralévő életemről?- üvöltöttem teli torokból az apám képébe.

- Hidd el, ezt csak a te érdekedben tettük.- itt vesztettem el a maradék türelmemet is. Még, hogy az én érdekemben! Mióta csapott fel az apám jövőlátónak, aki megmondja ki lesz a jövendőbelim?!

Kezeimmel tűzgolyót formáltam és elhajítottam Lucas felé. Hárította. Nem adtam fel. Újabb labdákat vágtam hozzá, de egyik sem találta el. Ekkor eszembe jutott, hogy nálam van az Athamém és a Berettám is. Kirántottam a fegyvert és rászegeztem, majd többször egymás után meghúztam a ravaszt. Hátra tántorodott a lövésektől, de még csak nem is vérzett. Ez meg hogy lehetséges?

Nem érdekelt. El akartam tűntetni. Nem akartam, hogy létezzen. Azt akartam, hogy megint halott legyen. Könnyebb volt úgy haragudni rá, hogy abban a hitben éltem, az apám már régen meghalt.

- Gyűlöllek! Érted? Gyűlöllek!- ordítottam, miközben a könnyeim elhomályosították a szemem. A kezemmel felé suhintottam egyet, mire ő a könyveket lesöpörve az asztalról, átbucskázott azon és a hatalmas tölgyfa íróasztal mögött kötött ki. Felszökkentem az íróasztalra és ekkor megdöbbentem.

- Mi vagy te?- kérdeztem. Ugyanaz a márványkemény bőr, mely hófehéren világított. Szemei borostyán színűek. Mora. Állapítottam meg. De ez nem lehetséges. Mármint… hogyan?

- Hope, kérlek, hadd magyarázzam meg!- mászott fel ülő helyzetbe Lucas. Megráztam a fejem, és éreztem, hogy a bennem lakozó szörnyeteg pillanatokon belül kiszabadul.

- Hazudtál nekem. Az egész életem hazugság volt.- most már nem tartottam magam vissza. Hagytam, hogy előtörjön a sötét énem. Gonosz mosoly ült ki az arcomra, mikor elővettem az Athamémat és Lucasnak szegeztem.

- A szemed.- hebegte döbbent arckifejezéssel.

- Meglepő, mi? Csak nem megijedtél tőlem?- nevettem rajta.- Hát igen, ilyen is tudok ám lenni. Gonosz vagyok Lucas. Ez vagyok én. Ez az igazi valóm.- hirtelen felpattant és felborította velem együtt a hatalmas asztalt.- A francba!- nyögtem, miközben próbáltam kimászni a nehéz súly alól. Mikor sikerült, egyből felpattantam. Őt kerestem a szememmel. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy el kell pusztítanom. A morákat meg kell ölni, mindet.

- Öld meg! Mindet! Az összes mora vérszopó. Meg kell őket ölnöd!- kiabálta egy hang a fejemben. Ekkor megpillantottam az egyik könyvespolc mellett. Egy szekrényben kutakodott valami után. A kezemben lévő tőrt egyenesen felé hajítottam. Pontos találat, egyenesen a jobb vállába. Megpördült, valamit motyogott, de örömmel töltött el bosszús arckifejezése. Mosolyfakasztó, mikor egy vérszopó bosszankodik.

- Na mi lesz, mora? Küzdj meg velem! Így elég uncsi lesz kinyírnom téged.- mondtam gúnyosan. Azt akartam, hogy harcoljon, így annyira könnyűnek tűnt a dolog.

- Hope, kérlek, figyelj rám! Én vagyok, az apád! Én nem vagyok vérszopó!

- Nagyon vicces vagy tudod-e? Ilyen szöveget még nem hallottam, miközben egy vérszopó előlem próbált menekülni. Sajnos el kell, hogy szomorítsalak mora. Engem nem hat meg, hogy kinek vagy az apja. Én most megöllek!- összpontosítottam minden energiámat és összegyűjtöttem az erőmet, majd elrugaszkodtam.

 Ekkor tompa ütést éreztem a tarkómon. Valaki leütött hátulról. Úgy rogytam a földre, mint egy zsák krumpli. Nem értettem, mi történt. Megráztam a fejem és felpattantam, azonban a hirtelen mozdulattól megszédültem és valamiben meg kellett kapaszkodnom, hogy ne essek el ismét. 

Az egyik kabátzsebembe nyúltam. Tudtam, hogy van még nálam fegyver. Mindig volt nálam plusz egy pisztoly. Meg is volt a Glock. Előrántottam és magam elé szegeztem, bár a látásom kissé homályos volt és csak két elmosódó alakot láttam.

- Hope! Tedd le azt a fegyvert! Most már vége.- ismerős volt a hang, de nem tudtam beazonosítani. A francba! Teljesen eluralkodott rajtam a szörnyeteg. Már nem tudtam, hogy ki is vagyok valójában, csak az járt a fejemben, hogy a támadóimat meg kell ölnöm.

Megpróbáltam a két alakra fókuszálni, majd a nagyobb darabra céloztam és elsütöttem a fegyvert.

- A francba Hope! Térj már észhez!- úgy tűnik, nem tetszett a fickónak. Ez legalább már kicsit belevalóbb, mint a másik volt.- Lucas! Menj, hívd fel Damust! Most csak ő tudja leállítani.- utasította a nagydarab a másikat. Egy pillanat alatt eltűnt. Nem baj, így legalább egyszerre csak egyre kell figyelnem. Mire ezzel végzek, úgyis jön majd még erősítés.

- Hé, Hope! Figyelj rám! Beszéljük meg jó? Én vagyok az, Darius.- Darius? Ismerős a név.- Biztos csak átverés, ne foglalkozz vele! Öld meg.- súgta a hang a fejemben.

- Nagyon vicces, mondhatom. Csak nem hiszed, hogy beveszem? Nyugi, nem leszek kegyetlen, nem fog sokáig fájni. Kicsit égetni fog, de egy pillanat alatt elhamvadsz majd.- nevettem fel a mondat végén. Milyen rendes vagyok, még meg is nyugtatom ezt az átkozott vérszopót, mielőtt kinyírom.

Bal kezembe tűzlabdát idéztem elő, és már kissé élesebb látásommal a hatalmas vámpírt vettem célba.

- Hé, kislány, térj már észhez! Tényleg én vagyok, az a fenébe is! Ha engem nem is ismersz fel, de ott van Gaby a földszinten, és nem örülnék neki, ha bántanád. Tudod, Gabrielle, a legjobb barátnőd.- ez a szemét elrabolta Gabyt. Uramisten! Hát ezeknek nincs szívük?

- Ha bántottad, esküszöm, hogy könyörögni fogsz a halálodért.- sziszegtem, miközben golyózáport zúdítottam ellenfelemre.

- Ne!- hallottam meg egy női sikítást, mikor a vámpír a földre rogyott. Az ajtóban állt, és az áldozatomhoz rohant, majd lerogyott mellé és zokogva simogatni kezdte az arcát. A férfi haldoklott.

- Mit tettél? Te szörnyeteg!- sziszegte felém a nő. Mit tettem volna? Kinyírtam egy vérszopót. Az csak nem baj.

- Nem kellene ennyire sajnálni azt a vérszopót. Csak azt kapta, amit megérdemelt.- mondtam unottan, miközben próbáltam összeszedni magam, hogy a látásom végre normális legyen.

- De ő nem vérszopó Hope! Ő Darius volt, az isten szerelmére. És éppen most lőtted le.- dörrent rám a nő. Persze. Darius. Csak felismerném, ennyire nem vagyok hülye.

- Hagyd Gaby. Most úgysem ismer fel minket. Most nem önmaga.- nyögte a vérszopó haláltusája közepette.

Várjunk csak. Gabyt mondott? Nem az nem lehet. Ez a fránya látás. Gyerünk már! Megütögettem a fejemet, majd pislogtam néhányat, és megint odanéztem, ahol a nő és a vámpír volt. A fenébe! Igaz volt. Tényleg Gaby és Darius. Mit tettem?- Nem igaz. Ne figyelj rájuk! Ez csak átverés! Öld meg őket! Minden vérszopót meg kell ölni!

- Nem!- kiabáltam a hangnak.- De igen. Öld meg őket! Most.- Tűnés! Mássz ki a fejemből!- üvöltöttem miközben a földre rogytam a szúró fájdalomtól. A kezeimet a fejemhez szorítottam, de semmi értelme nem volt, mert a hang ott üvöltött és megint kezdte az elmém felett átvenni az irányítást. Ekkor ismerős hang ütötte meg a fülem.

- Gyerünk Hope! Meg tudod csinálni! Küzdj ellene! Te nem vagy rossz.- felpillantottam és Gaby könyörgő szemeit láttam, amint alig pár méterre térdelt előttem.- megráztam a fejem. A hang túl erős volt, és nem bírtam legyűrni.

- Nem megy! Túl erős! Nem tudok…- nyögtem, mert hang nem engedett. Fogva tartott az elmém börtönében és a sötétség felé taszított. Börtönbe akart zárni, hogy aztán a szörnyeteg, mindenkit elpusztítson.

- Hope! Édesem, figyelj rám! Itt vagyok, most már minden jobb lesz.- Damus? Tényleg ő lenne az?

Felpillantottam és csakugyan ő volt. Oda akartam bújni hozzá, hogy megvédjen önmagamtól, de tudtam, hogy a szörnyeteg csak erre a pillanatra vár és akkor végez vele.

- Menj innen! Nem akarlak bántani!- hadonásztam a kezemmel. Azonban rosszul tettem. Erőm átvette felettem az irányítást és meggyújtottam magam körül a szétszóródott könyveket.  - Istenem! Mit tettem! A francba!- Látod, te is ezt akarod! Ne küzdj az ellen, ami igazából vagy. Gyilkos. Egy kegyetlen, hidegvérű gyilkos, akit nem érdekelnek mások érzelmei. Öld meg mindet! Most.- kezemet a fejemhez szorítottam, és kétségbeesetten próbáltam visszatartani a dühöt, amely már dörömbölve ki akart törni belőlem.

- Nem értem… Mi történik? Eddig mindig sikerült megnyugtatnom, most meg elzárta magát tőlem! Mi történik vele Lucas?- hallottam meg a távolból Damus riadt hangját.

- Nem tudom Damus. Tényleg, nem tudom. De veszélyes. Valamit tennünk kell, mert így bármelyik pillanatban porrá égethet itt mindent, és ámokfutásba kezdhet.- megvan. Talán, ha kiütnének. Kellene valami nyugtató, igen ez az. A francba! Ez a fejfájás. Elég már!

- Nyugtató!- nyögtem.- Nyugtató kell!- mindketten felém pillantottak, majd Lucas eltűnt és egy perc múlva egy vödör vízzel eloltotta a tűzet és mellettem termett. Testem önkéntelenül is reagált, de nem elég gyorsan. Szúrást éreztem a nyakamban és pár pillanat múlva már az édes semmiségben lebegtem, megmentve mindenkit a szörnytől, amivé váltam.

Nem tudom mennyi idő telt el, miután kiütöttek, de iszonyatos fejfájásra ébredtem. Örültem neki, mert ez a fejfájás néma volt. Semmi düh, vagy idegesítő hang a fejemben. Ismét csak én voltam.

Óvatosan felültem az ágyon, amiben eddig voltam. A szoba barátságosnak tűnt, bár teljesen átlagos volt. Ágy, világos falak, könyvespolcok és ruhás szekrények. Balra hatalmas ablak, melyen át jól láttam, hogy még mindig sötét az ég. Ezek szerint még éjszaka van. Akkor talán ideje lenne vissza mennem az Akadémiára, mert nem hiányzik most egy leszidás, amiért éjszaka kijöttem, testőr nélkül.

- Szia!- szólalt meg az ajtó irányából a bársonyos hang.

- Szia!- motyogtam. Mikor ilyen történt, mindig olyan bűntudatom volt a történtek után. Valakinek mindig baja esik a közelemben. Veszélyes vagyok másokra. Hirtelen könnyek árasztották el a szememet és zokogni kezdtem.

- Jól van. Semmi baj. Már vége van.- termett mellettem Damus, és ölelt szorosan magához.

- Egy szörnyeteg vagyok.- hüppögtem, miközben hozzábújtam hideg, márvány mellkasához.

- Nem vagy az. Legyőzted. Erős vagy, és sikerülni fog, az a lényeg.- emelte fel az állam, hogy szemembe nézhessen. Nem akartam, hogy lássa a szemem, de hiába küzdöttem ellene, pár pillanat múlva már a sötét kavargó borostyán áradat fogságába estem.

Ujjával letörölte a könnyeimet, majd lágyan megcsókolt. Megnyugodtam. Tudtam, hogy mellette önmagam maradok, és csak ez számított. Szeretem őt, éppen ezért erős leszek, és nem hagyom, hogy a bennem lakozó gonoszság eluralkodjon rajtam.

A Sorsod nem a Végzeted - 4. fejezet

Ügyes voltam, még a héten sikerült új fejit feltennem és ha minden jól megy és az én drága Bétáim egyike segít, még lesz itt meglepi holnapig:) Jó olvasást és nagyon örülnék pár kominak.

Hope

4.  KÉT FÉL, EGY EGÉSZ

Az elkövetkezendő hetekben minden csendes volt. Időközben felfedeztem, hogy az iskola hatalmas könyvtár szobával rendelkezik, bár ez inkább valami csarnok. Még galériája is van. Mikor először beléptem, az első dolog, ami eszembe jutott, az a bizonyos könyvtári jelenet a Szépség és a Szörnyetegből. Mondhatni, kiköpött mása volt. Gaby biztosan sokat volt itt, hiszen nagyon szeret olvasni. Azért igazán mondhatta volna, hogy itt ilyen is van.

Most is épp a könyvtárba tartok. Ma reggel végre eljutottam Ginával arra a szintre, hogy szóba áll velem. Bár csak egy „szia” volt, ez akkor is haladás. Tudom, hogy még mindig haragszik rám, de akkor is úgy hiányzik a közvetlensége és a csilingelő nevetése.

Seth sokat segít neki. Támaszt nyújt ezekben a nehéz időkben. Sokat vannak együtt, így nekem is jut valamennyi időm más dolgokkal foglalkozni. Ezért is megyek épp a könyvtárba. Szeretnék pár dolgot megtudni a Vardímok múltjával kapcsolatban. Mivel van nagyjából még 3 hónapom, ezért nem árt pár dologgal tisztában lenni.

Emellett még megígértem Gabynak is, hogy keresek neki egy könyvet, amiben fiú nevek vannak. Pár napja Damus elment őket meglátogatni és elég vicces volt, mert Darius és Gaby épp a baba nevéről vitatkoztak. Aztán végül Damus azt mondta, visz majd nekik egy könyvet, melyben régi, különleges nevek szerepelnek.

Mikor beléptem a könyvtárba megint elöntött az a különleges bizsergés, amit minden alakalommal éreztem, ha ide beléptem. Ez egy másik világ volt. Itt volt az egész faj történelme, minden a múltról, Seleneről a vámpíristennőről. Voltak olyan könyvek, melyek nagy Dimur harcosokról szóltak, aztán persze találtam verses köteteket, melyeket Vardímok írtak, meg egyéb témájúakat is. Minden olyan volt, mint az emberek világában, csak itt vámpírok helyettesítették a szereplőket.

Először kikerestem egy olyan könyvet, amelyben egy nagy királyról írtak. Amikor az emberek között a pestis járvány söpört végig, igazából morák féktelen pusztítása volt. Ez a király szembeszállt velük, és ezzel megmentette a vámpírok inkognitóját is, ugyanis akkoriban még nem tudtak az emberek rólunk. A morák többen voltak és erősebbek is, de a mi fajtánk is szívós tud lenni, ha akar. A Vardímok még nem voltak olyan puhányok, mint most. Ők is harcoltak. Persze ez már a múlt. Ma már ez a Dimurok feladata.

Átlapoztam még pár hasonló könyvet, aztán végül megkerestem azt a bizonyos könyvet. Egy kis alakú, bíbor színű, bársonyos anyaggal bevont apró könyvecske volt. Ha nem tudtam volna, hogy itt van, azt hinném, direkt eldugták. Mikor kinyitottam, díszes betűkkel írott nevek voltak benne magyarázattal, és hogy milyen híres vámpírnak volt ez a neve.

Na, Gabyék örülhetnek! Ha ezzel a könyvvel nem jutnak dűlőre, akkor szegény gyereknek nem lesz neve. Hmm. Akkor lehetne, mondjuk Anonymus. A fiú, akinek neve rejtély maradt. Kezembe vettem a könyvet és kisétáltam a könyvtárból. Gyorsan visszasiettem a szobámba, és eltettem a szekrényem aljára a könyvet, nehogy valaki megtalálja, mert még téves következtetéseket vonna le.

Épp mikor becsuktam a szekrényt, kopogtak. Leültem az ágyamra és kezembe vettem egy könyvet, amit esténként szoktam olvasni. Jobb azt a látszatot kelteni, hogy semmi különöset nem csinálok. Uramisten! Ténylegesen üldözési mániám van!

- Tessék!- az ajtó kinyílt és Gina feje bukkant elő az ajtó nyílásából. Az, hogy meglepődtem enyhe kifejezés volt. Erősen kellett koncentrálnom, hogy ne pattanjak fel és öleljem magamhoz olyan erősen, hogy a csontjai is beleremegnek. Ehelyett csak kedves mosolyt küldtem felé.

- Bejöhetek?- aprót bólintottam, majd visszafordultam a könyvhöz. Nem olvastam egy kukkot sem belőle, csak bámultam a véletlenszerűen kinyitott könyvet. Gondolataim teljesen máshol jártak. Vajon Gina végre szóba áll velem? Szívem hevesen kezdett dübörögni a mellkasomban és izgatottan vártam, hogy mi fog következni.

Szemem sarkából láttam, hogy leül Gaby ágyára és végigsimít rajta. Aztán felém fordult, de nem szólt egy szót sem, csak a földet bámulta. Nem kezdhettem én a beszélgetést. Ezt a lépést neki kellett először megtennie. Eltel egy perc…2…majd 5… végül egy fél óra várakozás után feladtam. Sosem voltam egy türelmes ember, de hát ez van.

Letettem a könyvet az éjjeli szekrényemre és felálltam, majd az ajtó felé menet azon gondolkodtam, mit csináljak? Mostanság annyi a szabadidőm, hogy vissza kívánom azokat az időket, mikor a Volturi rettegésben tartott. Akkor legalább volt mit csinálni, most viszont…na de semmi vész, csinálunk mi magunkat programot. SHOPPING!!! Hollyék biztosan oda lesznek az ötlettől, hiszen mind imádtuk a ruhákat és a cipőket.

- Hope!- megpördültem. Maradj nyugton! Ne ugorj a nyakába, csak semmi izgalom!

- Igen?

- Én…-Gina még mindig a földet bámulta, hangja szinte suttogás volt.- … nem a te hibád volt.- elmosolyodtam. Odasétáltam hozzá és leültem mellé az ágyra. Nem néztem rá, nem volt szükség erre.

- Bárcsak igazad lenne. Persze, nem menthetünk meg mindenkit, de örökre bűntudatom lesz, a nővéred miatt.

- Haragudtam rád. Gyűlöltelek ezért. Seth azt mondja, hogy az élet nem múlik el, attól függetlenül, hogy a testünk elporlad. Azt mondja, Gaby még mindig itt van velünk és vigyáz ránk.- érdekes nézőpont. És még igaz is.- Már nem haragszom. Tudom, hogy ha lehetőséged lett volna, akár az életed is feláldozod érte. Azonban a sors nem így akarta.

- A sors sok mindent másképp akar, mint azt mi eltervezzük. Én viszont hiszek abban, hogy a sorsot nem kell elfogadni.

Hosszú csend telepedett közénk. Mindketten emésztettük a hallottakat. Végül Gina furcsa dolgot mondott.

- Látom őt.- értetlenül néztem rá.- Éjszaka. Mikor alszom. Ott van velem és érzem az érintését az arcomon. Olyan mintha még itt lenne velem. Ez azért némi vigaszt nyújt nekem.

- Ha hiszel benne, akkor mindig itt lesz veled. Gaby itt van, és vigyáz rád.

- Hope.- szemeit mélyen az enyémekbe fúrta. Arcán könnycseppek gördültek le. Nem bírtam megállni, hogy ne töröljem le az arcáról.

- Igen?

- Kérhetek tőled valamit?- szipogta.

- Persze, bármit.

- Ne harcolj! Soha többet. Nem akarom, hogy ki menj harcolni a vérszopókkal. Nem bírnám elviselni, ha egyszer téged is ezért veszítenélek el.- patthelyzet. Nem mondhatok nemet, de mégis, megőrülnék, ha nem mehetnék. Nekem a véremben van az izgalom és a harc. Miért is nem Dimurnak születtem? Végül kitártam felé a karjaimat.

- Ígérem, hogy vigyázni fogok magamra. Gyere ide!- Végre feladta a küzdést, könnyei feltörésével szemben és zokogva a karjaimba omlott.- Hé, én mindig itt leszek neked, és Gabrielle is. Hiszem, hogy egyszer még minden jó lesz, de nem tehetem meg, hogy ölbe tett kézzel ülök, és csak várom a megváltást.

- Gina nekem harcolnom kell a népünkért. Érted? Hollyékért, és Gabyért is. Azért kell harcolnom, hogy több áldozat ne legyen. Érted?- aprót bólintott.- Jól van. Szerencsénkre, most egy darabig úgy sem hiszem, hogy bármiféle támadástól félnünk kéne. Jó nagy zűrzavart keltettünk odaát a Volturinál.

Még sokáig beszélgettünk. Sok mindenről kellett beszélnem Ginával. Elmeséltem neki, hogy pontosan mi is történt azon az estén. Hogy a nővére milyen hősiesen küzdött az utolsó pillanatig, hogy még a halálán is miattunk aggódott. Hős volt. Persze az, hogy sikerült vissza hozni már más kérdés. Az igazat mondtam el neki, csak nem a teljeset. Gina, nem hülye. Tudat alatt tudja ő nagyon jól, hogy a nővére él, hiszen álmában érzi, ahogy Gaby végigsimít a puha bőrén.

Végül a mai vásárlás elmaradt. Helyette nagy ajándékot kaptam. Visszakaptam Ginát. Az én mosolygós kis Ginámat. Na jó, mosolyogni még nem mosolyog, de hamarosan fog.

Este megvártam, míg Gina elalszik. Szerencsére már nem kellett Sethnek bent aludni, ezért nem okozott problémát kisurrannom, mikor Ginus elaludt. Magamhoz vettem a válltáskámat, és beleraktam a kiskönyvet, meg az irataimat. Felvettem egy vékony kabátot is, mert augusztusban már kissé hűvös volt.

A folyosók üresek, kihaltak voltak. Mindenki aludt. Lementem az alagsorba, és a kocsimhoz mentem. Beültem, majd hamarosan már az országúton száguldottam egyenesen a szüleim régi házába. Tudtam, hogy Gabyék még nem alszanak. Damus elmondása szerint, barátnőm, mostanság nehezen alszik. A kis harcos tesz róla. Ezzel persze Dariust az őrületbe kergeti. Állandóan újabb elfoglaltságokat talál ki, amitől párja agyvérzést kap, az aggodalomtól. Komolyan, Darius már most kész idegroncs. Mi lesz, ha megszületik a baba? Bele sem merek gondolni. Útközben megálltam egy bevásárlóközpontnál. Nem bírtam megállni, hogy a picinek ne vigyek valami kis apróságot. Mikor bementem egyből a gyerekosztályra mentem.

Jaj, azok a falat kis ruhák. Olyan tündériek voltak. Hirtelen engem is elkapott az anyaösztön. Ahogy a kis rugdalódzókat és cipőcskéket nézegettem, mérhetetlen szomorúság és egyben egy kis irigység töltött el, amiért Gaby megkapja a legnagyobb ajándékot, amit egy nő valaha is kaphat. Egy kisbabát. Végül kiválasztottam egy tündéri kis kezeslábast a babának, melyen egy teddy maci volt. Miután kifizettem, már igyekeztem hozzájuk, mert nem volt túl sok időm.

Mikor megérkeztem, láttam, hogy még égnek a villanyok és hangok szűrődtek ki a házból. Ajjaj. Lehet, rosszkor jöttem? Ekkor kivágódott az ajtó és Gaby trappolt ki mérgesen. Kissé kigömbölyödött már, persze ez csak nekem volt szembetűnő, hiszen hetek óta nem is láttam.

Kiszálltam és kivettem a cuccokat a kocsiból. Az ajtónak támaszkodva mosolyogtam, és megköszörültem a torkom. Mikor Gaby felpillantott, vonásai ellágyultak, és meg mertem volna esküdni, hogy egy könnycsepp csillogott a szemében. Elmosolyodott, majd nagy léptekkel elindult felém. Én is gyorsan elindultam, nem akartam, hogy miattam megterhelje magát, ebben az állapotban.

- Hope!- üdvözölt, miközben a nyakamba borult. Viszonoztam az ölelést és erőt vettem magamon, hogy ne kezdjek el bömbölni.

- Szervusz Gaby!

- Úgy örülök, hogy eljöttél. Nem számítottunk a látogatásodra.- mondta zavartan, miután kibontakoztunk az ölelésből.

- Meglepetés!- mondtam, mire felkacagott. Hangja most neki is olyan csilingelő volt, mint a húgának. Vajon Gabynak is ilyen az alaptermészete?

- Hoztam nektek valamit. Hol van Darius?- barátnőm arca szomorkássá változott.- Veszekedtetek, igaz?- aprót bólintott, majd leült a hintaszékbe, amely a ház verandáján állt.

- Annyira félt. Azt hiszi, mindentől bajom esik. Ha rajta múlna, az elkövetkezendő kevesebb, mint öt hónapot ágyban tölteném. Pedig Lucas azt mondta, minden rendben van.

- Akkor, meg mi a baj?

- Néha, rosszul vagyok. Ne értsd félre, nem komoly, csak a szokásos, ami ilyenkor van. Persze ilyenkor Darius már kapkod a telefon után, hogy hívjunk téged, és közben állandóan azt hajkurássza, hogy nem kellett volna belemenni ebbe a babába.- hangja megbicsaklott a mondat végén. Egyszerű volt a helyzet. Gaby teljes mértékben úgy viselkedik, mint egy terhes nő, Darius meg mint egy apa jelölt. Az egyik menni akar, a másik, meg ettől frászt kap. Persze a férfiak ilyenkor mind megbolondulnak. Azt hiszik, hímes tojások vagyunk, és egy fűszál is a halálunkat tudja okozni.

- Szerintem, Darius nem akarja ezt a babát.- zökkentett ki eszmefuttatásomból Gaby.

- Tessék?- hitetlenkedve néztem rá.

- Hope, te nem tudod, hiszen nem vagy itt nap, mint nap. Állandóan csak azt hallgatom, hogy ez a baba meg fog ölni, meg, hogy nem kellett volna belemennie abba az estébe. Szerintem Darius, nem akarja a picit. Sosem érinti meg a hasam, mikor rúg egyet a baba. Pár napja volt egy komolyabb rosszullétem. Kicsit véreztem is, de semmi komoly. Azóta még rosszabb. Már nem is akar a babával kapcsolatban beszélni. Egy hete még a baba nevén veszekedtünk, most meg rám hagyta. Én nem tudom, mit gondoljak. Lehet, elmegyek. Én ezt nem bírom így tovább! Ha ő nem szeretné a babát, rendben. Szerintem egyedül is megbirkózom vele.

- Jaj, Gaby! Annyira sajnálom, de hidd el, Darius csak aggódik. Szereti ő a picit, csak fél. Fél, hogy bajotok esik. Egyszer már majdnem elveszített mindkettőtöket. Érthető, hogy ennyire félt téged és a picit.

- Lehet, hogy igazad van, de akkor is.

- Na, gyere! Menjünk be. Megmutatom, mit hoztam nektek és a picinek.- lebegtettem meg a zacskót a kezemben, miközben hatalmas vigyorra húzódott a szám. Ezen már ő is nevetett.

- Hope, te javíthatatlan vagy! Ha rajtad múlik, a kisfiamnak több ruhája lesz, mint a városban lévő babáknak összesen.- ez azért nem volt igaz. Bár sokszor küldtem Damussal ruhákat, amiket a neten rendeltem, de, hogy többet, mint a város összes bébijének. Még kevesebb, mint két szekrényi ruhája van csak a babának és akkor még a játékok, meg cipőcskék, meg a sok cukiság, amit venni készültem, szóba sem jött.

- Ez most fájt Gaby. Tudod, mennyire imádok vásárolni és ez alól a kis harcos sem kivétel. De ezt a ruhát, mindketten imádni fogjátok, na gyere már!- megrázta a fejét, majd felállt és bementünk a házba. Lucast nem láttam sehol, bár nem is volt baj. Kissé még mindig nehezteltem rá a múltkori dolog miatt. Hirtelen Darius jelent meg a semmiből, olyan elkínzott arccal, hogy fájt ránéznem. Engem észre sem vett, egyből letámadta a barátnőmet.

- Gaby, kérlek, bocsáss meg nekem! Hülye voltam! Tudom, hogy egy idióta vagyok.- legnagyobb meglepetésemre, Gaby mosolyogva, egy mozdulattal elhallgatatta párját.

- Tudom! És igen, megértem, hogy féltesz. Csak képzeld magad a helyembe! Olyan, nekem mintha egy börtönben lennék. Muszáj néha egy kicsit sétálnom ,vagy bármit csinálnom, csak nem feküdnöm. Meg tudod ezt érteni?- a férfi bólintott, majd a karjába kapta a lányt és forrón megcsókolta. Gaby nem ellenkezett, én meg lesütöttem a szemem, mert nem akartam a párt megzavarni.

- Öhm. Macikám, itt van Hope.- ekkor kinyitottam a szemem, de kár volt. Két hatalmas kar fogott közre és úgy megszorított, hogy azt hittem, a csontjaim ripityára törtek.

- Hé, Darius! Elég! Össze fogsz törni.- nyögtem, mire elengedett és szélesen mosolygott.

- Szia Hope! Örülök, hogy eljöttél. Ránk fért már egy kis jókedv.

- Szervusz te kis aggódó macipapa. De most komolyan Darius! Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen papucsként látlak viszont.

- Látom, a humorérzékedet is elhoztad. Azt hiszem, ezért még számolunk.- mormogta, mire kedvese oldalba bökte.- Most mi van? Jól van, tudom, hogy nem mondtam komolyan.

- Na elég már! Szóval, találjátok ki, mit hoztam.

- Csak azt ne mond, hogy már megint egy ruhát.

- Most, miért lövöd le poént?- fancsali képet vágtam, hogy elrejtsem a feltörni készülő nevetőgörcsöt.

- Tadam!- húztam elő a macis rugdalódzót. Gaby próbált komoly maradni, de láttam, hogy alig bírja ki nevetés nélkül. Dariusnál is a várt hatás tapasztaltam. Gúnyosan mosolygott.

- Mi az? Nem tetszik? Többféle is volt. Ha akarod, választok másik maci mintásat.- erre már Gaby sem bírta visszafogni magát, és mindketten elnevettük magunkat.

- Nevessetek csak!- mormogta duzzogva teddy maci. Imádtam ezzel húzni. Lassan már egy rakat macis rugdalózója volt a picinek. Előszeretettel választottam ilyeneket, mert tudtam, hogy Darius mennyire nem szereti, mikor ezzel húzom. A nagy grizzly, aki párjától, plüssmacivá változik.

- Jól van, ígérem ez volt az utolsó!- Vettem komolyra a szót.

- A legutóbbi kettőnél is ezt üzented Damussal.

- Nem tehetek róla, hogy olyan aranyosak a macik a kis ruhákon. És ha meglátok egyet, mindig az a kép jut eszembe, mikor először láttad a kis harcost az ultrahangon.

- Jól van! Túlléphetnénk már ezen?

- Oké, na szóval. Itt van, amit kértetek. De csak akkor adom oda a könyvet, ha együtt választjátok ki a nevét a babának!- Dariuson láttam, hogy most egy frappáns szöveggel ki fogja húzni magát a feladat alól.

- Nem Darius! Most te is szépen itt maradsz, és Gabyval együtt kiválasztjátok a nevet. Ezt, mint hercegnő parancsolom neked! Ez a baba a te fiad, és ha tetszik, ha nem, hozzád is tartozik, nem csak Gabriellehez. Értve vagyok?- hangom szigorú volt és ellentmondást nem tűrő. Darius megszeppenve meredt rám, majd leült a kanapéra Gaby mellé.- Na, ez már tetszik. Most pedig, tessék! Itt van a könyv, amit kértetek. Aztán nekem, szép nevet válasszatok a babának. Most megyek, megkeresem Lucast. Azt hiszem, van mit megbeszélnünk.

Gaby hálásan bólintott, miközben kinyitották a könyvet, közösen. Ez volt a lényeg az egészben. Dariusnak végre el kellett hinnie, hogy a baba az ő része is. Az ő vére is kering a pici ereiben. Ha igazán az apja akar lenni, akkor ahelyett, hogy kimarad a kis harcos életéből, igenis éreztesse Gabyval, hogy mellette áll. Mindenben. Hiszen ők igazán jó páros. Jó szülők lesznek, csak jussanak túl a kezdeti nehézségeket. Hiszen annyi minden történt már velük, megérdemlik a boldogságot. Ők testesítik meg az én végzetemet. Bár Damus a mindenem, az életem, a végzetem, mégis a sors más utat választott nekem. Logant. Épp ezért ha én nem teljesíthetem be a végzetem, legalább Gabyéknak sikerüljön. Nekik sikerülni kell!

A Sorsod nem a Végzeted - 3. fejezet

Sziasztok! Nos, végre itt van a 3. fejezet. Sajnos az én drága bétám nem tudta átnézni a fejit, így anyukám sietett a segítségemre.Remélem így is elnyeri a tetszéseteket a folytatás. Na, de itt is van.Jó olvasást! Hope.


3. HAMIS VÁD

Gina rémülten figyelte az előtte tornyosuló hatalmas farkast.

Először azt hittem, hogy csak képzelődöm. Nem tudtam volna elképzelni ezt Sethről, hiszen olyan kedves fiú volt. Eddig. Mire felocsúdtam az első döbbenetemből, mindketten rám emelték a tekintetüket. Nem tudom, hogy a farkas felismert-e, de azt tudtam, hogy nem bánthatja Ginát. Ha rajtam múlik, nem is fogja.

Egy pillanat alatt Gina előtt termettem és belerúgtam a farkasba. Bár nem volt kicsi a szobánk, ez a két méteres monstrum így is a felét elfoglalta. A szemközti falnak vágódott, de egyből talpra is ugrott és vicsorogva támadóállásba lendült. Nem vesztegettem az időt. Sajnos nem volt nálam a tőröm, de így is felvettem vele a harcot különleges képességeimmel.

Támadóállásba helyezkedtem és minden energiámat és erőmet a kezembe összpontosítottam. Fényes energialabda keletkezett. Meglepődtem rajta, hogy ilyet is tudok, de minden esetre jól jött.

Mikor Seth elrugaszkodott, elhajítottam a labdát, ami egyenesen az oldalát találta el. Az állat a földre rogyott és nyüszögő hangot hallatva Ginára emelte tekintetét.

- Ne merészeld bántani őt!- sziszegtem, miközben közéjük álltam.

- Miért csináltad?- Gina szipogva suttogott még mindig ugyanott ülve.

- Gina. Majdnem rád támadt. Nem kockáztathattam, hogy elveszítelek.- fordultam hátra.

Nem féltem, hogy a farkas hátba támad, mivel sikerült eléggé kiütnöm.

- Nem bántott volna…-hagytam figyelmen kívül a motyogását. Biztosan csak meg van zavarodva, azért mondja.

- Nem tudod, mit beszélsz. Túlságosan meg vagy rémülve.- oda akartam menni, hogy megöleljem, de mégsem tettem. Testtartása világosan a tudtomra adta, hogy nem akar a közelemben lenni.

Ekkor megjelent az ajtóban Logan és Jacob, Noah kíséretében. Hálát adtam az égnek, hogy Noah elment értük, így nem kellett levennem a szemem arról a farkasról. Hercegem arca kemény volt, hangja színtelen és hideg.

- Jacob! Hozd az irodámba a fiút! Ez felháborító!- háborgott Logan, aztán felém fordult, és vonásai ellágyultak.- Minden rendben?- bólintottam.

- Menjünk.- mondtam, majd odafordultam Noahhoz.- Vigyázz a lányra, amíg ezt elintézzük!- bólintott, majd meghajolt. Ez az átkozott etikett!

Kisétáltunk, mert nem akartam meghallgatni Seth magyarázkodását, mikor visszaváltozik. Épp elég, amit most az alfájától fog kapni, amiért orvul hátba támadott minket. Aztán majd meg kapja a megfelelő büntetést.

- Nem tudom elképzelni, hogy ezt tette!- Logan őrjöngött. Bent voltunk a dolgozó szobájában, ott akartuk elrendezni ezt a dolgot.- Mondtam, hogy nem bízhatunk benne. Hope, mi lett volna, ha nem pont a szobádba mész először?- szörnyű bűntudatot éreztem. Azt hittem, okos döntés volt, mikor Sethnek megengedtem ezt a testőri feladatot, de tévedtem.

- Sajnálom, én azt hittem jól döntök.

- Ne haragudj, nem rád vagyok dühös, hanem arra a bolhazsákra.- még mindig idegesen járkált fel-alá a szobában, de már kevésbé volt olyan feszült a légkör közöttünk.

Kopogtak. Gyorsan ott termettem Logan mellet, hogy ha valami butaság jutna eszébe, vissza tudjam fogni.

- Szabad.- mondta Logan. Hangja erős és hideg, mint egy igazi királyé. Nem tudtam volna mást elképzelni erre a feladatra. Ő annyira bölcs és okos is volt, és persze mindig szívén viselte az emberek életét. Ezért is zaklatta fel, hogy Gina veszélybe került, mert ő bólintott rá az én őrült ötletemre.

Jacob lépett be, fejet hajtott, majd mögötte ott kullogott a bűnös. Seth a földre szegezte a tekintetét, vállai előre görnyedtek, és valahogy olyan elesettnek látszott a hatalmas férfi.

- Először is szeretném leszögezni, hogy vállalom a következményeket, a fiú tetteiért.- Jacob jó vezető volt. A falkáját megvédte minden áron, és jó csapatot alkottak. Azonban, hogy ő vigye el a balhét… hát ez hallatlan.

- Nem Jacob.- Logan meglepődve fordult felém. A farkasok is ezt tették.- Seth követte el ezt a hibát, ezért úgy gondolom, hogy ennek a következményét is vállalnia kell.

- Értem.- meglepett Jake válasza.- Akkor én szabad kezet adok. Nem tudom ép ésszel felfogni, mi ütött Sethbe. Mindig ő volt köztünk a legjóságosabb, most meg ezt tette…

- Értem. Azonban szeretném, ha itt maradnál, amíg megkapja a büntetését. Én nem gondolom, hogy nem a te dolgod ezek után. A te falkád, jogod van tudni mi lesz a büntetése.- Jake bólintott. Arcára ismeretlen és ijesztően rideg arckifejezés ült ki. Ahogy Sethre nézett, látszott, komolyan megveti a fiút a tettéért. Noha egy vámpír ellen követte ezt el. Tudom, hogy nem kedveli a fajtánkat, de a törvényeket mindig betartja, és azokhoz hűen viselkedik.

- Nos, Seth Clearwater. Lépj előre és mondd el mi vitt rá, arra hogy megtámadj egy Vardím kiválasztottat, aki jelenleg gyenge és védtelen?- a fiú felemelte a fejét. Tekintetétől szó szerint halálra rémültem. Arca olyan fakó, már-már színtelen. Szemeiből kialudt  a ragyogás, ami eddig volt benne. Nem erre számítottam. Azt hittem, olyan arcot látok, amelyben bűntudat van, de ez nem az volt. Ez az az arc volt, melyet olyankor látni, ha valamit elveszítettél örökre.

- Nincs mit mondanom Herceg.- nem, az nem lehet. Ez nem az a fiú. Mintha minden érzést kiöltek volna belőle. Előre léptem egyet, mert nem hittem annak, amit látok, de Logan megragadta a karomat és megállított.

- Nem hiszem, hogy most oda kellene menned…

- Ne aggódj. Tudom, mit csinálok. Csak kíváncsi vagyok valamire.- Logan bólintott, de láttam rajta, hogy nem örül az ötletemnek.

Megálltam közvetlenül Seth előtt. Nem nézett rám, ismét a földet kezdte bámulni.

- Seth! Nézz rám!- hangom határozott volt, de nem parancsoló, bár már ez is épp eléggé idegesített. Nem szerettem így beszélni, ez nem az én műfajom.

Rám nézett. Szemeit az enyémekbe fúrta. Mélyen belenéztem a mogyoróbarna íriszekbe. Könyörögtek nekem. De miért? A fényért. A fény kellett azokba a szemekbe, melyek most valahol máshol jártak. De hol? Mi volt meg neki tegnap, amit most elvesztett?

- Bántani akartad Gina Stonet?

- Soha sem lennék képes rá.- hangja most határozott volt, szemében őszinteség tükröződött, és ekkor megláttam. A fény egy pillanatra fel villant. Gina lenne az? Gina a fény számára? Ó, nem. Az nem lehet.

Egy lépést hátraléptem. A fiú egy pillanatra zavartan nézett, majd nagyot sóhajtva lehorgasztotta a fejét. Elgondolkodtam. Gina kétségbeesetten ragaszkodik ahhoz a fiúhoz. Láttam, mennyire szorosan kapaszkodott belé, amikor behozta a szobába. Seth sem mutatta semmi jelét annak, hogy erre a szörnyűségre készülne. De, akkor meg miért láttam azt, amit?

Miért volt Gina olyan rémült, mikor megláttam?

Visszasétáltam Logan mellé és hagytam, hogy tovább faggassa a fiút. Töprengtem. Kizártam a szobában lévőket és csak azt a képsort próbáltam visszajátszani, mikor megláttam az elém táruló látványt. Seth áll farkas alakban Gina előtt és kutató pillantással mered rá. A lány meg van rémülve. Megrémülve. Hát persze. Nem megrémülve volt, hanem meghökkenve.

Ugyanaz volt a reakciója, mint nekem mikor Haniot megláttam átváltozva. A fiú nem akarta bántani, csak megmutatta, milyen a másik énje. Lehet, Gina kérte meg, hogy mutassa meg neki?

- … száműzlek Salemből Seth Clearwater! Ez az ítéletem a bűnödért.- hallottam meg a mondatot, Logan szájából.

- Várj! Csak még egy kérdést, mielőtt elítéled.- mind zavarodott arccal néztek rám.

- Gina kért meg rá, hogy mutasd meg neki a farkast?- és igen, a fény. Ott volt. Felbukkant, miközben Seth bólintott.

- Nem akarta bántani.- fordultam Logan felé.

- Hope. Én megértem, hogy nem szeretnéd ezt, de a fiú megszegte a törvényt.- meg ráztam a fejem.

- Nem. Nézz rá! Úgy néz ki, mint aki meg akarta támadni? Én láttam. A szemében. Egy cseppnyi rosszindulat sem volt benne. Kérlek!- Hercegem elgondolkodva méregette a fiút, aki most már kihúzva magát állta a harcos tekintetét.

- Tényleg.- arcára mély döbbenet ült ki.- Ez elég kényelmetlen. Azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozunk neked, Seth Clearwater.- Logan rám mosolygott.

- Köszönöm.- mondtam neki hálásan, majd Sethez fordultunk.

- Visszavonom, amit mondtam, és természetesen te maradhatsz Gina Stone testőre. Azonban lehetőleg a közeljövőben ne csináljatok ilyet. Ha feltétlenül látni akarja a farkast, legalább legyen ott még valaki, de egyedül semmiféleképpen sem. Nem szeretném, hogy valami baleset történjen azzal a lánnyal.- mondta határozottan Logan. A fiú bólintott, majd meghajolt. 

Mielőtt a farkasok kimentek volna, Jacob után szóltam. Feltétlenül meg kellett tudnom, hogy lehetséges-e ami szöget ütött a fejemben a fényről.

- Jacob. Beszélhetnék veled, négyszemközt.- bólintott. Logan értette a célzást, így egy mosoly kíséretében Seth után ment.

- Szóval, van valami, ami nem hagy nyugodni.- Nocsak, azt hiszem, a hős alfahím valamit nagyon nem akar nekem elmondani.

- Mi lenne az? Szerintem már minden kiderült, és igazából most Sethhel kellene lennem. Tudod, nem szép dolgokat vágtam a fejéhez.

- Persze. Én megértem, csak egy kérdés lenne. Lehetséges, hogy Seth belevésődött a lányba?- Jake egy pillanat alatt szoborrá dermedt. Aztán felém fordult.

- Kizárt.- Mereven nézett maga elé, úgy mondta, szinte már gúnyosan.

- Értem. Lehet, megint csak képzelődöm. Biztos az esküvő miatt van, meg Gaby halála miatt. Tudod, szeretném, ha Gina biztonságban lenne, de félek, hogy én nem tudom neki ezt megadni. Viszont Seth. Neki ez annyira természetes már az első pillanattól. Annyira figyelmes volt vele tegnap és olyan megbabonázva nézte. Aztán mikor ma a szobában Gina elé álltam, akkor engem akart megtámadni. Tőlem akarta megvédeni. Ez normális?

- Seth mindig olyan önfeláldozó volt. Mindig mindenkin segíteni akar. Azzal a lánnyal is hasonlóképpen viselkedik. Olyan, mint egy védelmező báty. Semmi több.

- Oké, felfogtam.- emeltem fel a kezeimet, mert látszott, hogy Jake kezdi elveszíteni a türelmét. Nem értem, miért zavarja ez a dolog, ha világosan közölte, hogy a fiú nem vésődött be.

- Seth nem vésődik be. Sosem fog, akár csak a nővére. Ők valahogy nem tudnak. Hope, ha képes lenne rá, akkor már régen megtörtént volna. A korábbi falkából már szinte mindenki feladta farkas létét, mert bevésődött. Ők ketten azonban nem. Ez az élet furcsa fintora, hogy ők egyedül maradtak.

- Köszönöm, hogy ezt elmondtad nekem. Ígérem, többször nem hozom fel a dolgot.- arca már nem volt olyan fenyegető. Mintha megnyugodott volna. Hálásan bólintott, majd kiment. Én még maradtam. Bárhogy próbáltam elhinni, ezt az „ő képtelen a bevésődésre” dolgot, valahogy nem sikerült. Mindenesetre nem fogom árgus szemmel figyelni a fiút, ezek után sem.

- Lehet, hogy különleges kapcsolat van közte és Gina között, de annak semmi köze a bevésődéshez. Az biztos. Az ég szerelmére, hiszen Gina még gyerek!

Visszasétáltam a szobámba miközben gondolataimba merültem. Nem tudom, mennyi időt tölthettem így, mert egy meleg kéz ébresztett fel a merengésemből. Mikor felpillantottam, Logan állt előttem.

- Mi az? Valami gond van?- megrázta a fejét, miközben egy mosolyt próbált elfojtani. Hát, nem csodálom. Mostanában eléggé eluralkodott rajtam az üldözési mánia. De ez érthető.

- Nincs semmi. Vagy mégis. Beszéltem Lunával és egy pár taggal a főtanácsból.

Igen. A főtanács. Ők képezik azt a társaságot, akik igencsak beleszólnak az életembe és Loganéba is. A tanácsba az arisztokráciából kerülnek be a férfi Vardímok, és általában még van köztük pár Vardím főpapnő is. Az egészet Luna irányítja. Mostanság mondhatni kissé megváltozott. Teljesen bele van merülve ebbe az egész fajnemesítésbe, és nem zavartatja magát abban sem, hogy minden lehetőséget megragadjon arra, hogy az én és barátaim életét megkeserítse. Már kezd belőle elegem lenni, de komolyan.

- Mit akarnak már megint?- horkantam fel.

- Nyugalom. Most kivételesen pozitív dolog történt. Már a mi helyzetünkhöz képest.- meglepődve vártam a folytatást.

- Szóval. Mivel, ahogy Luna fogalmazott Gaby kikerült a képből, nem kell annyira sietni az esküvővel. Azt mondta, maradhat a régi időpont. Vagyis, mikor betöltöd a 18. életévedet.- most erre mit mondjak? Az egyik szemem sír, a másik még jobban. Nem oldódott meg semmi, szimplán csak kaptam egy kis haladékot. Négy hónap. Pontosan négy hónap múlva… végem.

- Remek. Mondhatom igazán remek.- mormogtam, miközben kezeimet keresztbe fontam a mellkasom előtt.

- Tudom, hogy ez nem old meg semmit, de mégiscsak több időt kaptunk.

- Tudom én, csak… olyan nehéz.- sóhajtottam, majd odabújtam hozzá. Szükségem volt egy kis melegségre.

- Megoldjuk valahogy. Valahogy minden meg fog oldódni. Tudom.- bárcsak így lenne. Bárcsak…