Túlléptük a 1000 látogatót!

Sziasztok!

Nagy örömmel láttam, hogy túl vagyunk az 1000. látogatón. ennek örömére közhírré teszek egy felhívást! Miszerint, ha megírjátok chaten vagy komiban, hogy melyik szereplőről/szereplő párosról szeretnétek egy kis külön szösszenetet olvasni, akkor a legtöbb szavazatot kapó karakterről/karakterekről kaptok egy kis novellát. 

üdv.:Hope.

A Sorsod nem a Végzeted- 20. fejezet

Sziasztok! Hát meghoztam az új fejezetet. Senkinek köszönöm a visszajelzést. Előre bocsájtom, hogy május elejétől valszeg ritkábban lesz friss egészen június 22-ig, mert kezdődik az érettségi mizéria. 
Jó olvasást! Üdv.:Hope.

20. ÉGÉS

Damus!- motyogtam folyamatosan, miközben még mindig a földre rogyva sírtam. Olyan volt, mintha a szívem kiszakadt volna a helyéről. Elment és magával vitte a lelkemet is.

Hatalmas mennydörgés rázta meg az égboltot és pár pillanat múlva, éreztem, ahogy a hideg eső eláztatja a hajamat és a ruháimat. Már sötét volt kint. Az eget eltakarták a felhők, csak a nagy sötétség és a néha felvillanó villámok látszódtak a horizonton.

Az égre néztem. Próbáltam megtalálni a választ arra, miért tette ezt velem az istennő. Mi célja volt neki azzal, hogy elválasszon az egyetlen olyan személytől, aki eddig az életet jelentette számomra.

- Miért?- kérdeztem zokogó hangon, de nem jött válasz. A maradék erőm is elhagyott. Elterültem a hideg, sáros talajon. Magzatpózba húztam össze magam, és csak szerelmem nevét ismételgettem. A testem kezdett teljesen érzéketlen lenni. Éreztem, hogy a meleg fokozatosan elmúlik, és helyét a hideg veszi át. Becsuktam a szemem. Fáradt voltam.

- Hozzatok pokrócokat! Gyorsan!- ismerős hangokat hallottam, de nagyon messziről jöttek.- Hope! Nézz rám, kérlek! Nyisd ki a szemed!- egy hang most egészen közelről jött és egy kis melegséget is hozott magával. Éreztem, ahogy végigsimít az arcomon, és csuromvizes hajamat elveszi az arcomból. Kinyitottam a szemem, de nem nagyon láttam semmit sem. Nem volt erőm fókuszálni, így inkább visszacsuktam. Az előbbi súlytalan állapot sokkal egyszerűbbnek tűnt, mint, hogy körbe nézegessek.- Hope, ne merészelj itt hagyni! Térj magadhoz!- a hang ismét eltávolodott, de a meleg érintést éreztem. A hideg talaj helyett most valami puhát éreztem, jeges bőrömön. Valaki felemelt. Kinyitottam a szemem.

- Damus?- ennyit bírtam csak kinyögni. Két rémült szempár szegeződött rám, majd ismét felemelte a tekintetét. Biztos csak álom volt az iménti történet és véletlenül elaludtam. Tudom, hogy most Damus bevisz az ágyamba és reggel, majd meleg mosolyával fogad.

- Azt hiszi te vagy.- szólalt meg egy idegen hang. Zavart, nem akartam hallani. Damussal akartam lenni, kettesben.

- Miért tette? Hiszen egyszer már elhagyta, és akkor is majdnem belehalt?- szólalt meg kedvesem kicsit más hangon, mint amit megszoktam tőle. Biztos csak a fáradtságtól hallom másnak.

- Miattad.- szólalt meg ismét a zavaró hang. Ekkor megint valami szilárdat éreztem magam alatt. Ez is puha volt, gondoltam az ágyam. Jól van, most már minden rendben van. Most már békésen aludhatok.

- Hope! Gyere vissza! Nem hagyhatsz itt! Megígérted, hogy vigyázol rám!- mondta egy másik, távoli, kétségbeesett hang, de túl messziről jött. Mintha egy üvegfal választott volna el tőle. Valahogy nem is akaródzott visszamenni hozzá. Most minden olyan békés volt. Nem éreztem semmit, csak a végtelen nyugalmat.

Gina szemszöge

- Na, hogy van?- kérdeztem meg Dr. Cullent, de csak a fejét csóválta.

- Még mindig változatlan.- látszott rajta, hogy mindent megtesz fogadott nővéremért, de ha ő nem akar küzdeni, a doki sem tehet semmit.

Lassan három nap telt el azóta a borzalmas este óta. Hallottam, ahogy Damus kimondja azokat a szavakat Hopenak. Titkon örültem neki, hogy végre ő is megérzi azt a fájdalmat, amit én érzek, Seth elvesztése miatt. De álmomban sem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége. Amikor Logan a karjaiban hozta kihűlt testét, teljesen ledermedtem. Még élt, de már alig. Teljesen át volt fagyva, a bőre szürkés volt. Ha nem emelkedett volna alig láthatóan a mellkasa, azt gondolta volna az ember, hogy már halott. Könyörögtem neki, hogy ne menjen el. Kértem, hogy ne adja fel, de mintha egy másik világban lenne. A doki szerint azon kívül, hogy kicsit kihűlt, és megfázott, már semmi baja. Fizikailag. A lelke azonban meghalt.

- Kösz, doki.- mondtam hálásan, majd bemenve közös szobánkba, az ágy mellé ültem. Alig mozdultam el mellőle, pedig most még jobban haragudtam rá. Csak úgy képes és se szó, se beszéd itt hagy. Mégis mit képzel magáról? Ha felébred, úgy beolvasok neki, hogy azt nem teszi zsebre. Csak ébredne már fel.

- Pihenned kellene.- az ajtó irányába néztem. Logan támaszkodott neki az ajtófélfának. A szeme alatt sötét karikák húzódtak, arca beesett volt. Kétségkívül fáradt volt, és inni is régen ihatott. Kettőnk közül neki több szüksége volt a pihenésre.

- Csak utánad.- próbáltam odabökni viccesen. Halványan elmosolyodott, de aztán megint azt a savanyú képet vágta, amit az elmúlt három napban.

- Az én hibám.- szólalt meg egy kis szünet után. Kíváncsian néztem rá, remélve kifejti az előbbi kijelentését.- Nem kellett volna összezavarnom.- Hát igen. Ezt elcseszte. Talán, ha nem pont Damus szeme láttára csókolja meg a menyasszonyát, amihez igazándiból minden joga megvan, hiszen ők ketten egy „pár”, na, talán akkor tényleg nem történik ez meg. Milyen ironikus.

- Te, hogy bírod ki?- igencsak fúrta az oldalamat, hogy mi a titka. Miért nem omlott úgy össze, mikor Holly csak úgy faképnél hagyva, elviharzott innen.

- Holly elvesztését?- aprót bólintottam.

- Nem tudom. Valahogy mélyen érzem, hogy itt van velem. Mintha igazán nem is ment volna el. A másik ok pedig, a kötelesség. Nekem az a feladatom, hogy Hope mellett legyek, és neki kell örömöt szereznem. Már elég korán megtanultam lemondani a saját vágyaimról, ez már nem oszt vagy szoroz.

Én azért nem egészen így gondoltam ezt. Biztos voltam benne, hogy Logan is keservesen szenved, csak nagyon jól leplezi. Nem lehet, hogy az, akit a Végzet jelölt ki számunkra, és egyszerűen visszadobja nekünk a labdát, mi csak úgy beletörődünk. Ott van Hope. Azt hittem, ő is bele fog törődni, de ehelyett feladta. Mindent feladott, engem meg itt hagyott árván. Nekem legalább itt volt ő, de most…

Hope szemszöge

Egy folyosón sétálgattam. Nem tudom, hol voltam, de nem akartam elmenni. Mindenütt képek és vetítések voltak. Rólam, meg róla. Az első találkozás, amikor megmentett a vérszopóktól. Amikor először megcsókolt. És ott, Lucas házában, mikor tűzben égő borostyán szemeivel nézett le rám. Itt volt minden élményem vele. Ez volt az a hely, ahol még vele lehettem, ahol közel érezhettem magamhoz. Ha innen kisétálok, ez a képtelen világ is összetörik. Eltűnnek a képek, minden gyönyörű szép emlék.

- El kell menned!- megpördültem. Ott állt velem szemben. Teljes életnagyságban. Szemei megint olyan tüzesen ragyogtak, mint az első találkozásunkkor.

- Damus!- kiáltottam, és nem törődve a földig érő, hófehér selyemruhával- ami, isten tudja miért, de rajtam volt- egyenesen felé futottam. Azonban, épp mikor odaértem, eltűnt. Hová lett?

- Menned kell!- hallottam meg közvetlenül a hátam mögül selymes hangját. Megpördültem, és könnyes szemekkel néztem a kavargó méz íriszekbe.

- Nem hagylak itt. Én hozzád tartozom.- szája jellegzetes félmosolyra húzódott és egyik kezével letörölte az arcomon épp legördülő könnycseppet.

- Mindig veled leszek. Indulnod kell! Már várnak rád.- megráztam a fejem. Én nem akartam, hogy csak emlékként legyen velem. Azt akartam, hogy mellettem legyen. Reggelente érezni akartam, ahogy az illata beleivódik a sejtjeimbe. El akartam veszni a mézörvényben, érezni akartam hideg érintését, melyben mégis oly sok melegség volt.

Alakja halványulni kezdett én, pedig kétségbeesésembe utána kaptam, de már csak egy hűs szellő maradt belőle. Elhagyott, megint.

- Miért kínzol?- kiáltottam a végtelennek tűnő folyosóba, de tudtam, hogy senki sem fog válaszolni. Csak én voltam egyes egyedül, az emlékeimmel.

- A te hibád!- hallottam meg egy hangot a hátam mögül. Megpördültem, de senki sem volt ott.

- Becsaptad őt!- most a másik irányból hallottam. Odakaptam a fejem, de megint semmi.

- Elárultad!- ki szórakozik itt velem?

- Elég!- kiáltottam, de hiába. A hangok ismétlődtek. Úgy éreztem, elnyomnak. A fejemhez szorítottam a kezem, hogy eltompítsam a hangokat, de ahelyett, hogy elhalkultak volna, csak hangosabbak lettek. Minden porcikámat szurkálták. Megbillentem és hirtelen eltűnt alólam a padló és a semmibe zuhantam. Sikítottam, ahogy a torkomból kifért. Fel akartam ébredni ebből a rémálomból.

- Hope! Semmi baj! Nyisd ki a szemed!- a szemeim kipattantak, és ekkor véget ért. Ismét a szobámban voltam. Valaki hangosan zokogott. Ginára néztem, majd Loganra, aki az ágy végében ült, de egyikük sem sírt. Ekkor jöttem rá, hogy a hang forrása én magam vagyok. Igyekeztem magam lenyugtatni, hiszen ez csak egy álom volt.

- Hála, az égnek! Azt hittem, már örökre itt hagytál!- mondta fáradt hangon, fogadott húgom. Értetlenül néztem rá, már éppen hogy csak szipogva.

- Nem emlékszel, Hope?- kérdezte óvatosan Logan. Zavartan pislogtam. Próbáltam emlékek után kutatni, de nem sikerült.

- Én…- próbáltam visszapörgetni az eseményeket. Futok. Damus ott áll a mi kis kertünkben, nekem háttal. Beszélgetünk. Azt mondja „viszlát.” Megráztam a fejem. Ez még mindig az álom. Az nem lehet.

- Hope, nyugodj meg!- nem hatott rám Logan nyugtatása. Mégis hogyan nyugodjak meg? Elvesztem. Elhagyott engem.

A levegő felkavarodott körülöttem, és minden vöröses színt öltött. Mi történik?

- Gina! Fuss! Menj innen!- kiáltotta Logan. Gina rémülten pattant fel a mellettem lévő székről, majd még egyszer visszapillantva eltűnt a szobából.

Pár pillanat múlva, megjelentek az első lángnyelvek. Nem éreztem, hogy engem égetnének. Viszont rájöttem, hogy Logan veszélyben van. Rá nem úgy hat a tűz, mint rám. Felpattantam és az ablak felé futottam. Elrugaszkodtam és egy jól irányzott rúgással, kirúgtam az ablak üvegét.

- Neee!- kiáltotta, de nem érdekelt. Kisebb puffanással értem földet, miután kivetettem magam a szobám ablakán, de hála az égnek nem lett bajom. Most mit tegyek? Körülöttem a sárguló fű lángra kapott.

- A francba!- motyogtam, mert nem tudtam abbahagyni. A tűz tovább terjedt, most már egy fa is lángra kapott mellettem.

- Hozzatok vizet!- kiabálták többen is kórusban. Nem tudtam, mi tévő legyek. Elfussak, vagy itt maradjak, mindkét esetben baja eshet másoknak. Végül úgy döntöttem elfutok, mert akkor több esély van arra, hogy nem fog porig égni mellettem az Akadémia. Az erdő felé vettem az irányt, de csak mellette futottam. Még mindig lángok nyaldosták a testemet, de én teljesen jól voltam. Szerencsére olyan gyorsan futottam, hogy a növényzet nem kapott lángra. Észak felé, a hegyekbe futottam. Errefelé még nem jártam, de reménykedtem, hogy jó irányba megyek, és nem lakott területen fogok kikötni.

Eközben folyamatosan próbáltam ismét uralni a képességemet, nem sok sikerrel. Nem tudom merre voltam, mikor megálltam, de egyre több helyen volt havas a táj, így nem kapott körülöttem lángra semmi. Egy szikla kiszögellésnél álltam, így messziről csak az emberek valami fénylőt láttak, nem azt, hogy valaki elevenen ég.

Leültem egy sziklára és vártam. Úgy éreztem, hogy már nyugodt vagyok. Nem voltam sem ideges, sem pedig zaklatott. Inkább csak szomorú. Ahogy az izgalom elmúlt a mellkasomban lévő hatalmas lyuk megint szétnyílt és ordított a fájdalomtól. A hűvös szellő keresztül fújt lyukas lelkemen és mindent megfagyasztott bennem. Az érzéseket, a reményt és a vágyat, hogy valaha újra látom Őt.

Térdeimet felhúztam és átkaroltam, majd néma zokogásba kezdtem. Fejemet a térdeimre hajtottam és csak a természet hangjait hallgattam. Mikor már a könnycsatornáim teljesen kiszáradtak, felnéztem. Hajnalodott. A napfelkelte utáni első óra a legmagányosabb. Ez annak az ideje, amikor egyedül lehetünk, és élvezhetjük a csöndet. Nem is vettem észre, hogy így eltelt az idő. Egy egész éjszakán át idekint voltam és meg sem éreztem. Ekkor jöttem rá, hogy valószínűleg a lángoktól. Azonban meglepetésemre ezek a lángok már nem narancssárgák voltak, hanem jég kékek. Ilyet eddig még nem láttam.

Mélyen beszívtam a friss hajnali szellőt és koncentráltam. Azt akartam, hogy ez az izé elmúljon. Normális akartam lenni. Ismét.

Vártam egy pár pillanatig, majd kinyitottam a szemem. A szél most csontig hatolóan hozta a hideget. Sikerült. Bár fog vacogtató hideget éreztem, végre sikerült elmulasztanom az öngyulladásos állapotomat.

Elindultam abba az irányba amerről jöhettem, közben kezemben egy tűzlabdát idéztem elő, amely melegített. Most már én irányítottam az erőmet, nem, pedig ő engem. Furcsa volt, hiszen egy ideje, szinte nem is használtam. Talán ennek is köze van a hamarosan történő átváltozásomhoz? A gondolattól még jobban kirázott a hideg. Az átváltozás egyet jelentett az esküvővel. Az esküvő, pedig egy új, boldogtalan életet jelentett számomra.

A Sorsod nem a Végzeted- 19. fejezet

Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet, aminek azon apró oka van, hogy láttam, írtatok több fejezethez is, és az utóbbihoz is jött visszajelzés, ami ösztönzőleg hatott rám, és úgy döntöttem megérdemlitek, hogy hamar jöjjön a friss. A fejezet végéről csak annyit, hogy ez még csak a kezdet, ahhoz képest, amit én kiterveltem az események további történésével kapcsolatban. A szavazás lezártával, tehát úgy döntöttetek legyen trilógia ebből a történetből ,aminek nagyon örülök, és elárulom azt a pici titkot, hogy már elkezdtem dolgozni rajta és nagyon izgalmas lesz. Szóval, jó olvasást kívánok nektek! 
Üdv. Hope.

19. ÖSZTÖN

Clair de Lunehoz igyekeztem. Szegényt mostanság alig látom. A mai nap tökéletes ahhoz, hogy meglátogassam, és kicsit kiszellőztethessem a fejem. Miután Logan elment én, pedig kicsit felfrissültem a forró zuhanytól, elgondolkodtam. Vajon milyen lenne az életem, ha Luna nem kavar be, és a szüleim boldogan élhettek volna velem együtt. Vajon, akkor is bekövetkezik a tragédia, csak másképp? Ez már sajnos nem fog kiderülni. Azért ennek az életnek is van jó oldala. Egy cseppet sem unatkozom. Ha úgy vesszük, nap, mint nap vagy az életemért küzdök, vagy a barátaimért, esetleg fordítva, de Selene istennő mindenképp gondoskodik elfoglaltságról. Ez nem is zavarna, ha nem ezek a körülmények lennének, amik most körül vesznek.

- Szervusz kicsi Holdacskám!- köszöntöttem vidáman hűséges lovamat, mikor beértem az istállóba és a bokszához mentem. Válaszképp egy vidám nyerítést küldött felém és megbökdöste a karomat. Persze, mindig csak a finomságokon jár az esze. Elővettem a zsebemből egy szép piros almát és oda is adtam Lunenak. Nem vacakolt, úgy kapta ki a kezemből a csemegét, hogy közben, majdnem meg is harapott.

- Hé, kislány, óvatosan!- dorgáltam le, de mérgem csak egy pillanatig tartott. Miután lecsutakoltam és a sörényét, meg a farkát is kifésültem, úgy döntöttem ideje kilovagolni.

A szerszámosból kihoztam egy kantárat, majd felszereltem a lóra. Lune nem ellenkezett, de nem rajongott annyira, ha ilyen dolgokat raktam rá. Normális esetben nem is tenném, de ilyen fizikai állapotban jobbnak láttam, óvatosnak lenni. Lune mindig vigyáz rám, de nem kockáztathatok. Kivezettem az istálló mögé, oda, ahol a gyakorló karám és az erdő eleje volt.

- Na, indulhatunk?- kérdeztem lovacskámat, miután játszva könnyedséggel felugrottam a hátára, majd mikor válaszképp kaparni kezdte a lába alatt a homokot, és rázni kezdte a fejét, megadtam a jelet az indulásra.

Szokásunkhoz híven, végigszáguldottunk az erdőn, egészen a titkos kis tisztásig, amit csak kevesen ismertek az itteniek közül. Szerettem itt lenni, persze, most, hogy már hűvösebbre fordult az idő, annyira nem volt kellemes kifeküdni a fűbe, azonban a nap sugarai még így is kellemes melegséget tudtak számomra okozni.

Levettem, lovamról a kantárat és hagytam, hagy legelésszen egy kicsit. Beljebb sétáltam kicsit, majd a térdmagasságig érő fűbe leülve, szinte teljesen elrejtett az aljnövényzet. Kifáradtam, így nem törődve a hideggel, elterültem a fűben és szemeimet lehunytam.

Furcsa hangra ébredtem. Nem is hang volt, inkább zaj. A szemeim kipattantak ám nem sokat értem vele. Korom sötét volt, egyedül a telihold világította be a hatalmas tisztást. A fák közé néztem, és ekkor megláttam egy árnyat.

- Na, tessék, már csak ez hiányzott nekem.- gondoltam, miközben óvatosan felálltam és még mindig az árnyat követtem a szememmel. Pár pillanat múlva rájöttem, hogy körülöttem köröz, tehát valaki, vagy valami éppen a zsákmányának nézett. Na, szépen vagyunk.

Tüzet idéztem a tenyerembe és az illető felé irányítottam a kezem, hátha megvilágítja az alakját. Nem sokat segített és a menekülési esélyeimet is rontotta, hogy Clair de Lunet sehol sem láttam. Volt egy olyan érzésem, hogy hamarabb megérezte a bajt és elment. Jól tette.

- Ki van ott?- kiáltottam. Az árny megmerevedett. Végre nagyjából kirajzolódtak a körvonalai. Nem ember volt. Valami vadállat lehetett. Talán egy medve? Ez egyre jobb. Most már állatokkal is beszélgetek.

Morgás tört elő az állatból, majd előlépett. A hold megvilágította hatalmas termetét, mely legalább két méter magas volt. Szürke bundája ezüstösen csillogott az éjszakában. Rám vicsorgott. Szemfogai hatalmasak voltak, talán olyan hosszúak, mint az én mutató ujjam. Mély levegőt vettem, mert kissé megnyugodtam, most, hogy már tudtam, kivel állok szemben.

- Leah. Kérlek, ne ijesztgess! Már azt hittem, valami hatalmas medve akar megtámadni.- a farkas furcsa grimaszt vágott, mintha egy fintort vágott volna, majd közelebb jött ismét vicsorogva. A hátán a szőr az égbe meredt. Ez nem jelentett jót. Épp elég természet filmet láttam, ahhoz, hogy tudjam, egy farkas mikor dühös.

- Tönkre tetted őt. Miattatok van, minden.- hallottam meg a szitkozódó női hangot a fejemben.

- Leah, figyelj rám. Így volt a legjobb Sethnek is. Ennek a kapcsolatnak amúgy sem volt jövője.- próbáltam a reális tényekkel meggyőzni. Elvégre igencsak nagy vihart kavarna az, ha Gina egyszerűen bejelentené, hogy Seth miatt visszalép az Ericcel való jegyességből. Valószínűleg ugyanaz történne, mint ami az én szüleimmel történt.

- Ha, nem kellett volna, miattad idejönnünk, akkor most az öcsém, normális lenne. Miattad van minden, mocskos kis vérszopó.- üvöltötte a fejembe, de úgy, hogy pár lépést hátra tántorodtam.

- Mégis, mit vársz tőlem, Leah?- tártam szét a karomat. Talán csak képzelődtem, de mintha az előttem pár méterre álló farkas elmosolyodott volna. Ez afféle horror filmbe illő vigyor volt, a szó szoros értelmében.

- Téged. Az öcsémért cserébe.- mondta nemes egyszerűséggel, mintha csak ruhákról folytatnánk csevegést. Pislogtam egy párat, hogy megértsem az álláspontját.

- Nem értelek. Miért jó neked és az öcsédnek, ha én meghalok?- felhorkant, majd támadóállásba ugrott, közelebb jőve hozzám. Én egyre csak hátráltam.

- Az, amit az öcsémtől kértél, az egyenlő a halálos ítélettel. Én csak kiegyenlítem a számlát.- magyarázta, mintha egy óvodásnak mondaná.

Kezdett összeállni a kép. Szóval, Leah úgy gondolja, hogy Seth bele fog halni, abba, hogy nem lehet bevésődése tárgyának közelében. Ebben volt valami. A francba! Ez kiment a fejemből! Most értettem meg. Ez, is Luna tervének a része volt. Biztos voltam benne, ő akarta, hogy így legyen. A halálomat rá foghatja a farkasokra, így egymás ellen fordítja a szövetségeseket és ismét háború tőr ki, amit ő majd szépen megúsz a háttérből, miközben mindenki más, az életét áldozza. Ő érte.

- Várj!- emeltem fel a kezem, de már nem volt ott a hang a fejemben. Leah, elrugaszkodott a földtől és nekem támadt. Ijedtemben, csak annyit tudtam tenni, hogy kezeimet az arcom elé emeltem és reflexszerűen tüzet idéztem elő.

Éreztem, ahogy a karmok belémarnak, majd a fogak tépését vártam. A földre kerültem, de a súly, amit vártam, nem volt rajtam. Kinéztem, kezeim takarásából és ekkor megláttam, a hatalmas vörösesbarna farkast. Jacob.

A két farkas egymásnak esett és a fűben hemperegve, az erdőben kötöttek ki. Hallottam a fák reccsenését és a fogak csattogó hangját. Még mindig nem tértem magamhoz, az iménti történésekből.

- Ó, hála az égnek!- hallottam meg a következő pillanatban Logan hangját. Megfordultam és pont ekkor ért oda hozzám. Halvány mosoly ült ki az arcomra.- Azt, hittem elkésünk.- látván, hogy kérdőn nézek rá a többes szám hallatán, megmagyarázta az előbbi kijelentést. - Jacob szólt, hogy Leah rád akar támadni.- még mindig nem igazán értettem. Úgy tudtam a vérfarkasok csak állati alakjukban képesek egymás fejébe látni.

- De, honnan tudta?- tettem, fel a kérdésemet.

- Seth, szólt neki. Mivel épp őrjáraton volt, meg az események miatt, most inkább jobban érzi magát farkasbőrben, meghallotta a nővére gondolatait és felkereste Jake-et.

- Értem. Nos, akkor szerencse, hogy időben érkeztetek, mielőtt még Leah valami meggondolatlanságot tett volna.- Logan értetlen arcot vágott.- Nem történt semmi, így ennek a kis malőrnek nem kell kitudódnia.- néztem szigorúan a szemébe.

- Aha. És azok a mély karmolások a karodon, is ezt bizonyítják?- a kezemre kaptam a pillantásom és ekkor vettem észre a három hosszú, és igencsak mély csíkot a jobb karomon, illetve kisebb karcolásokat a bal karomon. Megvontam a vállam.

- Ezek csak karcolások. Mindjárt nyoma sem lesz.- két tenyeremet az ellentétes karjaim fölé helyeztem és gyorsan begyógyítottam a sebeket.- Látod, semmi nyoma az egésznek.- mondtam makacs arckifejezéssel.

Logan égnek emelte a szemeit, majd segített felállni. A visszafelé út kicsit hosszabb volt, mivel a lovamnak még mindig se híre, se hamva nem volt, így gyalog kellett vissza sétálnunk. Néma csendben ballagtunk egymás mellett, majd mikor visszaértünk az épülethez, szembe fordult velem. Szemeit az enyémekbe fúrta. Gondterhelt arcvonásai egy pillanatra kisimultak.

Furcsa érzés kerített hatalmába ettől a pillantástól. Mintha már valaki másnál is éreztem volna hasonlót. Bármennyire is próbáltam az emlékeimben kutatni, tudatom teljesen beszűkült és csak ködösen érzékeltem, a körülöttem zajló eseményeket.

- Hope, meg kell ígérned nekem valamit!- változott tekintete hirtelen komolyra. Pillantása rabul ejtett. Bármit képes lettem volna ebben a pillanatban megtenni neki.

- Amit, csak szeretnél!- mondtam elfúló hangon.

- Kérlek, vigyázz magadra! Nem eshet bajod, most túlságosan is sebezhető vagy. Azt akarom, hogy mindig legyen melletted valaki.- aprót bólintottam, miközben sóvárogva néztem gyönyörű piros ajkait. Arcomat, két keze közé fogta, majd ajkaink összeértek. Mintha áram csapott volna belém, a szó pozitív értelmében. Többet akartam, de eltolt magától.

- Majd ha eljön az ideje.- mondta, majd még egy puszit nyomott a homlokomra és el is tűnt. Vágyakozva néztem utána. Szomorkásan, megfordultam és a szobám felé vettem az irányt. Lefagytam. Damus állt előttem olyan tekintettel, mint akit elárultak. Hirtelen eszembe jutott minden. Mikor vele voltam, ugyanígy éreztem magam, csak az sokkal erőteljesebb volt. De mégis mi ütött belém? Ilyen könnyen el tudnám őt felejteni? Nem, ez csak egy véletlen gyengeség volt tőlem.

Könyörgőn néztem rá, de nem hagyott időt a magyarázatra. Sarkon fordult és vámpírsebességgel el is tűnt a szemem elől. Az első könnyek végigcsorogtak az arcomon, de mire a szobámba értem már patakokban folytak. Gina épp a szekrényében matatott, mikor nem kis zajt csapva az ágyamra vetettem magam.

- Istenem, Hope! Nem tudnál, legalább egy kicsit halkabban drámázni?- mondta szarkasztikus hangon.

- Gina, kérlek csak egyszer az életben, maradj csöndben!- förmedtem rá, kicsit mérgesebben a kelleténél. Egy pillanatra megmerevedett, majd pár ruhát a kezébe véve, a fürdő felé indult, de odaérve még visszafordult és hideg tekintettel nézett rám.

- Nagyon álszent vagy Hope. Úgy csinálsz, mint aki képtelen elszakadni Damustól, de Logan mégis könnyedén el tudta csavarni a fejed. Gyengébb vagy, mint hittem.- lesújtva néztem rá. Erre nem tudtam válaszolni és ezt ő is nagyon jól tudta. Visszafordult, majd eltűnt a fürdőben, és bevágta az ajtót maga után.

Letöröltem a könnyeimet, majd gondolkodás nélkül kirohantam a szobámból. Egyenesen a kis kertbe. Egy fának, a mi fánknak dőlve gubbasztott a hideg földön. Pár lépésnyire tőle megálltam. Nem tudtam, mit mondjak. Igazából, nem tudtam mit felhozni a mentségemre. Minden, amit Logannal tettem őszinte volt. Tényleg, akartam őt, de mégsem éreztem úgy, hogy önkéntelenül tettem. Ez olyan ösztönös dolog volt, míg Damust mindig is tudatosan, semmiféle külső kényszerítés, vagy ráhatás nélkül szerettem. És ez a mostani kis incidenssel sem változott.

- Szereted őt.- szólalt meg. Első pillanatban, azt hittem csak képzelődtem, de mikor kínkeserves arcát rám emelte, tudtam az előbbi kijelentése valódi volt.

- Ez nem igaz.- mondtam első reakciómmal. Egy pillanat alatt előttem termett. Szemei ébenfeketén csillogtak és harag villant bennük.

- Na, ne mond! Az imént nem esett nehezedre, enyelegni vele. A fenébe is, vonzódsz hozzá!- szorította ökölbe a kezeit. Szemeim ismét megteltek könnyekkel.

- Téged, jobban szeretlek.- suttogtam lehorgasztott fejjel.

- Az nem elég Hope. Sajnálom.- hitetlenkedve néztem rá. Szomorkás mosollyal nézett rám.- Tudod, hogy én mindennél jobban szeretlek, de nem tudom még csak a gondolatát sem elviselni, hogy másé leszel. Eddig is csak azért maradtam, hogy neked könnyebb legyen, viszont most már magad is boldogulsz az új életedben. Ebbe viszont számomra már nincs hely. A legjobb lesz, ha elmegyek, és te elfelejtesz.

- Nem, ezt nem teheted! Nem hagyhatsz el!- mondtam, a könnyeket törölgetve a szememből.

- De igen. Meglátod, hamar túlteszed magad rajtam. Olyan lesz, mintha sosem ismertél volna. Az évekkel majd elhomályosul az emlékem. Megígérem, hogy soha többet nem jövök vissza.- én szüntelenül ráztam a fejem. Ez csak egy álom. Ez csak egy rossz álom.

- Viszlát Hope!- suttogta a fülembe, majd éreztem, ahogy hideg ajka a homlokomat érinti, aztán a következő pillanatban, már sehol sem volt.

- Damus!- kiáltottam a sötétségbe, de nem jött válasz. A lábaim felmondták a szolgálatot, és térdre rogytam. Az arcomat a kezeimbe temettem, és úgy zokogtam tovább. Elhagyott. Örökre.

A Sorsod nem a Végzeted- 18. fejezet

Sziasztok!
Hát meghoztam a következő fejezetet! Most már végre történik is valami. Innentől már kezdenek beindulni az események. Remélem elnyeri teccéseteket:)
Jó olvasást! Üdv.:Hope.

18. AZ ÍTÉLET

- Hát mégis megtörténik.- szólalt meg mellettem, alig hallhatóan Gina. Mikor ránéztem, egy könnycsepp csorgott végig az arcán. Gyorsan letörölte, majd szomorkás mosollyal rám nézett.- Indulás. Itt az idő.- mielőtt bármit is mondhattam volna, a hatalmas ajtó kitárult és Gina hátrébb lépett egyet.

Jól van. Semmi pánik. Voltam már hasonló helyzetben. A terem most is gyönyörű volt. Tele vámpírokkal. A baloldalon Dimurok, míg a jobbon Vardímok sorakoztak fel. A háttérben észrevettem Jacobot és Sethet, meg egy-két Cullent. A szemeimmel inkább Damust kerestem, és hamar meg is találtam. Az egyik távoli sarokból figyelt. Engem. Mikor tekintetünk találkozott, a szívem hangos dübörgésbe kezdett. Apró mosolyt küldtem felé, mire válaszul ő viszonozta azt. Épp elég erőt adott nekem ahhoz, hogy véghez vigyem, amit Selene akar tőlem.

Középen hosszú szőnyeg mutatta az utunkat az emelvényhez, amelyen a hat trónus állt. Ez jelképezte a Királyi pár és a két első család rangját. Azt, hogy ők többek bárki másnál. Luna szerint. Rajtunk múlik -szerinte-, hogy a fajunk megmeneküljön. Lassan indultam el, miközben szokatlan módon mindkét oldalról fényképezőgépek kattogása és a vakuk villogása zavart meg. Mi ez az egész? Én nem vagyok valami kis sztárocska, hogy fotózgassanak! Úgy tűnik ez a dolog a vámpírok világában is ugyanúgy működik, mint a halandóknál.

Végre sikerült odaérnünk a trónusokhoz. Luna ragyogó mosollyal hajolt meg előttünk, miközben szívére helyezte ökölbe szorított kezét. Én válaszképp csak erőltetett mosollyal biccentettem, majd Loganhez mentem és helyet foglaltam anyám trónján.

A jobb oldalunkon volt Eric, így feltételeztem, Gina ott fog helyet foglalni. Apró biccentéssel üdvözöltem a „kis herceget”, aki viszonozta. Ezután mintha átnézett volna rajtam. Követtem a pillantását. Gina haladt felé, mondhatni csiga tempóban. No, nem mintha azért, mert neki állt pózolgatni a kameráknak, szimplán csak húzta az időt. Szerencsétlenségére, Eric nem várta meg, míg odaér, hanem felállt és maga húzta a helyükhöz. A lány kétségbeesett pillantást küldött felém, de egy nyugtató nézésen kívül, mást nem nagyon tehettem érte, így vonásait megkeményítette és számára most kezdődött el a színjáték. Elfordultam tőle és a bal oldalunkon lévő párra néztem. Sorcha és Niko jól elvoltak egymás szerelmetes pillantásával. Mázlisták! Még mindig irigyeltem őket. Selene úgy tűnik csak engem és a Stone lányokat akarja idegileg tönkre tenni.

Végre észrevettek és mindketten vidáman biccentettek nekem, amit hasonló mosollyal viszonoztam én is. Ezek után visszafordultam és csak a tömeget figyeltem. Még nem kezdődött el a gyűlés, így szemügyre tudtam venni a nézőközönségünket. Tele volt ismeretlenekkel. Mind nemesek lehettek, láttam a különböző kristályokat, ásványokat egyesek nyakában. Hát persze! Hiszen társadalmi esemény a mostani, biztos címlapon leszünk holnap. Talán oda kéne mennem, hogy készítsenek egy pár jó képet rólam? Undorító! Az ilyen dolgoknak, mind zárkörűen kellene zajlania. Ez olyan, mintha Hollyt nyilvánosan meg kellene aláznom.

- Minden rendben?- súgta a fülembe Logan. Hangja perzselte a bőrömet. A múltkori eset óta, kicsit még mindig tartottam tőle. Aprót bólintottam, de még mindig nem néztem rá. Éreztem a pillantását, amint az arcomat fürkészi. Felé fordítottam a fejem. Szemeiben csupa aggodalom volt. Hirtelen szerencsésnek éreztem magam, hogy legalább Logan nem olyan volt, mint Eric. Se nem erőszakos, vagy tolakodó. Tudta, hogy még mindig Damussal találkozgatok. Kivéve persze a múltkorit, de azt betudtam az ösztönnek. Végülis rosszabb is lehetne. Ideje lenne elkezdenem viszonozni azt a sokat, amit megtett eddig értem.

- Nyugalom. Minden rendben van. Ne aggódj, miattam!- hangom teljes mértékben nyugodt és magabiztos volt. Szemeiben még mindig láttam némi kétkedést, ezért megszorítottam a trónja karfáján nyugvó kezét. Meglepődött, de viszonozta azt. Ezután nem vettem el a kezem. A népnek úgyis látnia kell, hogy több van köztünk holmi barátságnál. Hát, most megkaphatják.

A lent zajló morajlás hirtelen elhalkult. Luna lépett az emelvényre, és megnyitotta a gyűlést.

- Kedves egybegyűltek! Fontos esemény miatt gyűltünk ma itt össze. Nagy örömömre szolgál, hogy bejelentsem, a nemrég elhunyt első Kiválasztott helyét, mostantól Georgina Stone veszi át.- A tömeg tapsviharban tört ki. Gina arcára, egy pillanatra rémült kifejezés ült ki, majd gyorsan el is tűnt.

- Eric herceg.- mutatott a legifjabb Whitesunra, aki úgy pattant fel, mintha most kapná meg a szülinapi ajándékát. Végülis, ha azt nézzük, Gina egy igazi ajándék az ő számára. Óvatosan felhúzta fogadott húgomat, majd letérdelt előtte.

- Gina Stone. Hozzám jönnél feleségül és elfogadnád-e azt a megtisztelő feladatot, hogy velem együtt megmented fajunk jövőjét? Feleségemként és Első Kiválasztottként?- na ez volt aztán a leánykérés. Aggódva vártam Gina válaszát. Egy röpke pillanatig úgy tűnt meggondolja magát, aztán a tömegbe nézett. Vagy fél percig csak arrafelé bámult, majd apró mosoly jelent meg arcán és alig halhatóan válaszolt.

- Igen. Leszek a feleséged Eric Whitesun. Megtiszteltetésnek érzem, hogy én kaptam ezt a nemes feladatot.- Na, azt hiszem, ez az alakítás Oscart érdemelt volna. Már kezdtem azt hinni, tényleg komolyan mondja. A fiú az ujjára húzta a gyönyörű szép, bár szerintem kissé giccses gyémántgyűrűt.

Majd számomra is meglepő módon Eric két keze közé vette a lány arcát, és puhán megcsókolta. A hideg borzongott a hátamon. Tapsvihar és éljenzés tört ki, én mégis kihallottam belőle egy állatias morgást. A hang irányába fordultam. Seth remegett a dühtől, Jake és az ifjú Charlie fogta vissza. Mikor a csók véget ért Gina színtelen arccal ült le a helyére.

- És most pedig, egy még fantasztikusabb esemény következik. Sorcha Light a mai napon igazi Vardím lesz. Sorcha kérlek, lépj elő.

A lány felállt és Lunához ment, majd letérdelt előtte. Ez a fránya neveltetés. Legalább lekeverne neki kettőt.

- Sorcha Light. A mai naptól egy leszel közülünk, de mégis több. Kiválasztott vagy, a sorsod az, hogy fajunkat megmentsd. Tégy így és hozd el nekünk a reményt! Hercegnő, kérlek add reá áldásod!- upsz. Most jövök én.

Felálltam és Sorcha elé léptem. Fejére tettem a kezem, amiben fehér fény jelent meg. Éreztem, hogy Selene istennő rajtam keresztül nyúlt ki, és megáldja ezt az ártatlan teremtést. Miután véget ért, visszaültem a helyemre. Most Luna egy kelyhet nyújtott Sorchának, melyben emberi vér volt. Noha a mi fajunk nem ivott emberek véréből, persze voltak kivételek, a vérszopók. Az átváltozásunkhoz mégis arra volt szükség. Ezt az emberek is tudták. Voltak önkéntes „véradóink”, így ez nem ütközött semmiféle törvénysértésbe.

A lány elvette a kelyhet és pár kortyot ivott belőle. Ezután magremegett, majd, mint akinek erős fájdalmai vannak, a kezeit a halántékához szorította. Pár pillanat múlva a lesötétített ablaküvegeken át fény tört keresztül, és Sorchát angyali fényben világította meg. Aztán vége lett. Niko odasietett és segített az erőtlen lánynak felállni, majd odakísérni a helyükhöz.

Luna felém fordult. Gonosz, szinte már gúnyos mosolyt küldött felém.

- Most pedig a gyűlés kicsit rosszabb eseményei következnek. Mint tudjátok, Ginának új testőrt kellett kapnia, mert Darius Lachlain meghalt. A Hercegnő egy farkast jelölt ki számára. Seth Clearwatert. Őrök!- mégis mi az, ami itt készül? Én erről miért nem tudtam? Gina rémült arccal nézett rám, de nem tudtam mit mondani neki. Én is éppen eléggé meg voltam lepődve.

- Logan, ez a te műved?- förmedtem rá Hercegemre. Értetlen és kissé zavarodott arcot vágott.

- Nem. Én sem tudtam erről.- Akkor mégis… Eric. Az önelégült mosolya mindent elárul.

Hatalmas teremtű testőrök trappoltak a farkasok felé. Leah, Seth elé ugrott és vicsorogva öccse védelmére kelt, de meglepő módon Jacob elvonszolta. A többi farkas sem segített Sethnek. Mégis mi ütött beléjük? A fiú sem küzdött, arcán látszott, hogy feladta. Hagyta, hogy az emelvény elé hurcolják, és térdre kényszerítsék.

- Seth Celarwater. Vádollak téged, amiért ki akartál kezdeni Georgina Kiválasztottal. Azt akartad, hogy cserbenhagyjon minket. Fellázadtál az egyezség ellen, amit az Alpháddal kötöttünk. Ezen felül, veszélyeztetted testi épségét is. Mit hozol fel mentségedre „farkas”?

Gyerünk Seth! Állj ki, magadért! A fenébe! Most meg mi a fene ütött belé? A fiú először csak földre szegezett tekintettel rázkódott. Talán sír? Aztán felnézett és olyan káprázatos vigyorral meredt a főpapnőre, hogy én magam is meglepődtem. Majd még jobban nevetni kezdett.

- Ne, Seth! Kérlek!- suttogta könnyes szemekkel Gina, de a fiú nem hallotta.

- Hogy merészeled?- förmedt rá Luna. Kezével felé suhintott, majd lecsapott a fénysugár Sethre. A mosoly lefagyott az arcáról, és azt fájdalomtól eltorzult kifejezés váltotta fel. Luna nem hagyta annyiban. Megismételte még vagy háromszor, mikor megelégeltem.

- Elég!- Álltam fel. Hangom az egész teremben visszhangzott, még engem is kissé megijesztett. Luna a levegőben tartva kezét hátra fordult.

- Hercegnő! A „farkas” kinevetett, sőt gúnyt űzött belőled. Megérdemli a büntetést!

- Nem! Nem tűröm, hogy bárkit megkínozzanak. Én vagyok itt a leghatalmasabb, ezért én ítélkezem! Ezt ne feledd Luna!- a nő szemeiben szikrázott a harag.

Előléptem. Tudtam, hogy ennyi ember előtt nem jelenthetem ki, hogy csak úgy elmehet. Megölni meg igazán nem akartam Sethet. Így a legkézenfekvőbb megoldást választottam.

- Seth Clearwater! Törvényt szegtél. A mi törvényeinket! Száműzlek! Száműzlek Salemből és azon a napon, mikor ismét beteszed ebbe a városba a lábad, én magam öllek meg! -hangom hideg és visszakozást nem tűrő volt.- A következő teliholdig kapsz haladékot. Ha utána itt talállak, a társaid szeme láttára égetlek el! Jacob!- néztem az alfájára.

Gyorsan felnyalábolták a kimerült Sethet, majd Jake egy „köszönömöt” tátogott, amire észrevétlenül biccentettem egyet. Ezután visszamentem a helyemre. Kezeim remegtek, a szívem, a torkomban dobogott. Néha még én magam is megijedek attól, hogy milyen is tudok lenni, ha bedühödök.

- Igazságos ítélet született!- mondta Luna, miközben gyilkos pillantást küldött felém.- Most, jöjjön, amiért igazából itt vagyunk. Őrök!- a két hatalmas ajtó kitárult és két őr kíséretében Holly jött. Kezein megint ezüst bilincsek lógtak. Azokon, pedig vasláncok. Ezeken vezették be őt. Most legalább nem volt összeverve, de haja még mindig zilált volt, arcán izzadság gyöngyözött. Ruhája, pedig több helyen is elszakadt. Őt is az emelvényhez hozták és térdre kényszerítették. Holly azonban megadóan, ahogy az illem követelte, magától leereszkedett.

- Holly Light! Azért vagy most itt, mert szörnyű bűnöket követtél el. Erős energiákkal és különleges képességekkel áldott meg téged az istennő, te mégis a Hercegnő ellen fordultál és többször is, az életére törtél.

- Igaz, Luna főpapnő!- mondta halkan Holly, még mindig a földet fürkészve.

- Az ítélet megszületett. A Hercegnő sokat elmélkedett, hogy igazságos és másoknak is példaértékű büntetést szabjon ki rád!- Luna rám nézett, amitől tudtam, itt az idő.

Mikor felálltam, mintha megcsapott volna valami. Hirtelen hideg fuvallat csapott meg.

- Küld át, nekem Hope! Szüksége van rám!- Selene jelet küldött. Pont az utolsó pillanatban.

Tudtam, mit kell tennem, de várjunk! A tőröm. Mikor a fuvallat elszállt, az Athamém ott volt a kezemben. Hát, ha ezt akarja. Én megteszem.

Előléptem. A tömegre néztem, majd hátra fordultam. Először Loganra néztem. Azt hiszi, most megölöm őt. Szemeiben ott volt minden érzelem. Bár próbálta palástolni, láttam a végtelen fájdalmat benne.

- Bízz bennem!- tátogtam neki, majd a halk nyöszörgés irányába fordultam. Sorcha zokogott, Niko próbálta visszatartani. Visszafordultam és kihirdettem az ítéletet.

- Népem! Az ítéletet meghoztam. Az életet tisztelnünk kell, az adottságainkat megbecsülni. Aki hű hozzám és szolgál, annak hálás vagyok és tudom, akár az életét is áldozná értem, de aki elárul, az a halállal kötött egyezséget!- már megint ez a hangszín. Lehet, kicsit vissza kéne vennem, mert még én magam is megijedek ettől.

Lesétáltam a pár lépcsőfokot, majd megálltam Holly előtt.

- Holly Light, állj fel és nézz rám!- a lány felállt és szerencsémre pont úgy nézett, mintha engem figyelne.- Az ítéletem számodra kegyes. Menj és vedd át az üzenetet.- arcán értetlenség tükröződött. Megöleltem, majd a fülébe súgta.- Selene már vár!- Aztán megfogtam a tőrt és mellkason szúrtam.

- Ne!- Srocha sikított, többi barátommal együtt. Gina nem. Ő csak engem figyelt.

Az egyetlen, aki nem dőlt be a színjátéknak. Óvatosan kihúztam a tőrt és lefektettem a lányt.

Az őrök elindultak felénk, de még mielőtt elragadták volna az élettelen testet tőlem, kezemmel egy láthatatlan pajzsot idéztem körénk. Nem engedem, hogy megakadályozzanak a vissza hozatalában. Megálltak és csak meredtek rám! Én kizártam mindent a külvilágból és csak a jelre vártam, hogy megkezdhessem a gyógyítást. Nem kellett sokat várnom. Kellemes virágillat csapta meg az orromat. Megkaptam a jelemet. Kezeimet Holly fölé helyeztem, és gyógyítani kezdtem. A fény beragyogta egész testét, míg teljes egészében vissza nem tért a testébe. Kinyitotta a szemét.

- Köszönöm.- suttogta oda nekem, majd hirtelen elsötétült előttem a világ és kimerültem zuhantam a mélybe.

- Hope! Ébredj! Térj magadhoz!- a könyörgő hang messziről jött, én mégis mágnesként követtem azt, hogy végre kiszabaduljak ebből a magatehetetlen és öntudatlan állapotból. Végül sikerrel jártam. Lassan, minden kezdett világosodni, bár az elején igencsak homályos volt minden.

- Hol vagyok?- ez jutott először az eszembe. Nagy nehezen sikerült kiélesítenem a látásomat. A válaszra már nem volt szükségem, mert tudtam, hol vagyok. A szobámban voltam, pontosabban a Ginával közös szobánkban.- Ne válaszolj, már rájöttem.- Emeltem fel a kezem, így Logan csak kifújta a beszívott levegőt.- Mi történt, miután elájultam? Addig emlékszem, hogy Holly visszajött.- Logan elgondolkodó és hitetlenkedő ábrázattal nézett rám.

- Hogy is mondjam. Először is senki sem érti, miért tetted, amit tettél. Mi értelme volt azt hitetni velünk, hogy megölted Hollyt, ha aztán visszahoztad őt?

- Tudod, hogy mindennek oka van. Ennek is volt. Egyébként meg, eszem ágában sem volt megölni Hollyt, de más útja nem volt annak, hogy az istennőhöz juttassam a lelkét.- Na ez volt az a válasz, amit senki se várt volna tőlem.

- De hát az, lehetetlen. Az nem lehet. Hiszen csak egy főpapnő képes az istennővel kapcsolatba lépni. Ezzel azt akarod mondani, hogy te már…?- apró mosoly kíséretében bólintottam.

- Igen, találkoztam vele. Tudod, a sok halál közeli élmény. Nemrég volt egy látomásom, amelyben Selene azt mondta, okosan döntsek Holly sorsáról. Ebből tudtam, hogy ő majd megmutatja nekem, mit tegyek, de egészen az ítélet kimondásának pillanatáig, semmi további jelet nem kaptam. Akkor volt egy kisebb „sugallat”, és tudtam, hogy mit kell tennem.

- Elképesztő! Mi meg már azt hittük, ez valami trükk, hogy ne kelljen megtenned. Vagy nem is tudom.- Hercegem gondterhelt arccal megvakarta a fejét, majd az ablakon keresztül a messzeséget kezdte kémlelni.

- Hol van?- tettem fel az egyszerű kérdést.

- Elment. Azt mondta, el kell mennie. Aztán átküzdötte magát a testőrökön és eltűnt.- furcsa. Kíváncsi vagyok, milyen feladatot kapott Selenetől. Biztosan emiatt tűnt el.

- Értem. Nos, azt hiszem ideje felkelnem. Eleget lustálkodtam.- ültem fel az ágyamban, majd kicsit talán túl gyorsan, fel is álltam.

- Hé, hé. Ne olyan sietősen. Nem hiszem, hogy még fel kellene kelned.- bosszúsan fújtattam egyet. Logan állandóan aggódik miattam. Sőt, mindenki. Pedig nem vagyok törékeny és gyenge sem.

- Logan. Azt hiszem, a „törékeny vagy, megvédelek” témát egyszer már megbeszéltük.- szegeztem rá a tekintetemet durcásan, akár egy kisgyerek, akit nem engedtek fel a hullámvasútra.

- Talán mégis.- Micsoda?- Lehet, ezt nem nekem kellene elmondanom.- látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát.- Szóval, az a helyzet, hogy most sebezhetőbb vagy. Mármint minden Vardím nő sebezhetőbb ebben az időszakban.- értetlenül néztem rá. Hogy sebezhető? Meg ebben az időszakban?- A termékenységi időszakodról beszél.- lépett be a szobába Gina. A hideg futkosott a hátamon, a hangjától. Teljesen, megváltozott. Olyan cinikus lett.

Tekintete, akár egy jégcsap. Teljesen megkeményedett. Mit tettem ezzel a lánnyal? Önkéntelenül is könny szökött a szemembe, ami pillanatok alatt zokogássá fajult. Gina egy másodpercig meredten nézett rám, majd elfordult és mit sem törődve a szekrényéhez ment és pillanatok múlva, miután kihalászott egy könyvet onnan, ki is ment a szobából.

- Az én hibám. Miattam lett ilyen.- zokogtam. Logan együtt érzően megölelt és nyugtatóan simogatta a hátamat. Úgy tíz perc alatt sikerült megnyugodnom. Nem is értettem, miért jött rám ez a sírás. Eddig nem voltam ilyen érzelgős. Kibújtam az ölelésből és zavartan lesütöttem a szemem.

- Nem kell szégyellned magad, Hope. Most teljesen normális dolog, ha érzékeny vagy. Ez is hozzátartozik ehhez az időszakhoz.- meglepetten néztem fel rá. De jó. Kezdek olyan lenni, mint egy havibajos nő.

- Értem.- ennyit tudtam csak kinyögni.

- Nos, azt hiszem, akkor én megyek is.- állt fel Logan.

- Köszönök, mindent.- mondtam, őszintén. Annyira hálás voltam neki azért, hogy jegyességünktől függetlenül hagyott élni.

- Nincs mit, ha ezzel boldoggá teszlek.- apró mosoly ült ki az arcára, majd kisétált a szobából.

Megint megpróbálkoztam a felállással, most már jóval óvatosabban. Szerencsémre nem szédültem meg újra. Elmentem fürödni, majd egy pamuttörölközőbe csavarva magam, a szekrényemhez mentem és valami kényelmeset kerestem. Sajnos odakint már kicsit hűvösebb volt. Lassan itt lesz az ősz. Ami még közelebb hozza a születésnapomat és vele együtt a sorsomat is.