Zenedoboz


MusicPlaylist
Nagyon szeretném, ha kommentelnétek a fejezeteket, mert jelenleg nem igazán tudom, hogy tetszik-e nektek a történet. Ha bármi kritika vagy észrevétel van, amit esetleg máshogy képzelnétek el, én szívesen venném és ha jó ötletek vannak, nyitott vagyok a változtatásokra.
üdv. Hope

2011. május 29.

A Sorsod nem a Végzeted- 22. fejezet

Sziasztok! 
Meghoztam a friss fejezetet. Nincs lebétázva, de mivel erre a hétre ígértem új fejit ezért gondoltam felteszem most így. Remélem, azért élvezhető lesz és adtok némi visszajelzést.:)
Jó olvasást!
Hope



22. LÉLEKERŐ

Két nappal később gazdagabb lettem egy Luna általi életveszélyes fenyegetéssel, amiért majdnem kinyírtam a pincsikutyáját, illetve szereztem néhány rossz pontot Logannél. Utóbbi annyira nem érdekelt.

Az viszont annál inkább, hogy Logan közreműködésével, szó szerint, most rab lettem a saját otthonomban. Már ha ezt a helyet annak lehet nevezni. A szobámban voltam. Az ablakon néztem ki már jó ideje. A távolt kémleltem. Mintha vártam volna valamire. Mégis mire? Talán arra, hogy egyszer csak felébredek ebből a szörnyűséges rémálomból, és örömmel konstatálom, hogy Ő ott van velem és nem hagyott el. Szép is lenne.
Kopogtak.

- Szabad.- szóltam, de pillantásomat nem fordítottam el az ablaktól, melyen keresztül láttam, a szabadságot jelentő tájat.
Beléptek az ajtón, majd az halkan becsukódott. Az illető ott állt tőlem alig pár méterre. Aztán a halk léptek elindultak és pontosan mellettem álltak meg. Engem figyelt. Nem szólalt meg.
- Gyönyörű a naplemente.- mondtam talán magamnak, talán mindkettőnknek.
- Igen.- válaszolt tétován. Elszakítottam a pillantásom a hívogató hegyektől és felé fordultam.

- Induljunk. Ezt még ma le kell rendeznem.- Shadow határozott bólintással válaszolt, majd előre ment és elindult kifele. Találkoznom kellett Gabyval, de szigorított fogságom miatt ki kellett valamit találnom, hogy egyedül mehessek. Shadow volt az egyetlen, akiben még bíztam. Ezért ő volt az egyetlen olyan személy, aki nem gyanakodott, mikor felvetettem egy kis vásárlás ötletét. Persze nem kell neki azt tudni, hogy jómagam egyedül megyek, őt majd kicsit eltérítem.

Seattle felé haladtunk, szándékosan nem az országúton mentem, hanem kerülő utakon. Amikor kellő távolságra voltunk az Akadémiától de még elég messze a várostól félreálltam.
Shadow meglepetten, és kissé zavartan pillantott rám.
- Mi az Hope, valami baj van?- mély levegőt vettem és a kezemet a zsebembe dugtam. Ott volt, azaz injekciós tű, amit a doki szobájából csentem el.
- Remélem egyszer, majd megbocsátasz.- suttogtam magam elé.
- Mi? Tessék?- arcán végi futott a felismerés, rájött, hogy ez csapda, de már késő volt. Lesújtottam és a nyakába szúrtam azt a jó nagy adag nyugtatót.
- De, hát miért Hope?- nyögte csalódott arccal, majd a következő pillanatban ellazult. Elaludt. Átpakoltam nagy nehezen a hátsó ülésre, és amilyen gyorsan csak lehetett, Lucas házához hajtottam.

Volt legalább két-három órám, amíg Shadow ki van ütve, így nem siettem. Itt volt az idő. Tudtam, hogy itt van ő, éreztem a jelenlétét. A mellkasomban lévő hatalmas lyuk nyomni kezdett és erősen kellett koncentrálnom, hogy megnyugodjak. Nem láthatja, mennyire fáj, az hogy elhagyott. Erősnek kell tűnnöm, nem akarok ezzel örömöt okozni neki. Úgyis már valami másik nővel van, hiszen ha így eldobott, már másodszor, nem is lehettem neki olyan fontos, és a pillanatnyi gyengeségem Logannel még jól is jött neki.

Kiszálltam az autóból, de előtte még megbizonyosodtam arról, hogy Shadow jól van. Ezután elsétáltam a bejárati ajtóig és óvatosan benyitottam. Nem láttam senkit, sőt kifejezetten kihalt volt a ház. Furcsa.
Halkan becsuktam magam után az ajtót, majd besétáltam a nappaliba. Sehol senki. Érdekes, pedig Gabyval a mai napot beszéltük meg. Felmentem az emeletre, de a babaszoba is üres volt. Végül, úgy döntöttem megnézem a könyvtárszobát, aztán, ha ott sem találok senkit, hagyok egy cetlit, arról, hogy itt jártam. Mikor beléptem, megnyugodva tapasztaltam, hogy legjobb barátnőm odabent van, és épp jegyzetel valami ősrégi könyvből. Nem vett észre, de nem akartam zavarni, azonban pont mikor becsuktam volna az ajtót felnézett.

- Ki az?- hangjában volt némi bizonytalanság, így nem akartam ráijeszteni és bedugtam a fejem, miközben egy mosolyt próbáltam erőltetni az arcomra.
- Ne aggódj, csak én jöttem meg.- megkönnyebbülés futott végig az arcvonásain, majd tétovázva egy kicsit, megszólalt.
- Úgy örülök, hogy itt vagy. Felállnék, de a kis harcos eléggé aktív így…- nem hagytam, hogy befejezze.
- Maradj csak.- odasétáltam és leültem a vele szembeni székre, és belekukkantottam a jegyzeteibe.

Nem sok mindent tudtam meg. A Vardímok ősi kultúrájával kapcsolatban volt valami meg a különleges képességek eredetéről. Barátnőm, látva a gondolkodó arckifejezésemet elnevette magát.
- Mi az?- húztam össze a szemöldököm tettetett sértődöttséggel.
- Semmi, csak olyan aranyos vagy, mikor koncentrálsz.- elmosolyodtam, hogy ezt mulatságosnak tartja.

- Oké, most, hogy kinevetted magad. Mivel foglalatoskodsz éppen?- vonásai komollyá váltak és egyből a jegyzeteire meredt.
- Csak próbálok a múltban kutatni. Kíváncsi vagyok honnan erednek a különleges képességeink. Ez a könyv azt írja, hogy nagyon régen mi is harcoltunk Dimur társainkkal.- gyanakodva figyeltem, amint lelkesen magyaráz ősi háborúkról a morákkal és közben karba font kezekkel, hátradőltem a székemen. Amint befejezte, ő is kicsit ellazult és mély levegővételekkel nyugtatta magát.

- Szóval, a lényege a dolognak, hogy úgy gondolod, harcolni akarsz az erőddel. Most!- az utolsó szót erősen megnyomtam, miközben a hatalmas pocakjára biccentettem.
- Nem, dehogy!- vágta rá azonnal, mintha ez képtelenség volna.- Darius így is teljesen idegbeteg miattam. Majd ha a baba megszületett. Utána már szeretnék edzeni, és megtanulni harcolni. Nem akarom, hogy Darius egyszer miattam haljon meg, amikor engem védelmez. Vele akarok harcolni!- szemében elszántság csillogott, ez volt az a nézés, amikor tudtam, hogy nem lehet a céljáról lebeszélni.

- És ő mit szól az ötletedhez?
- Még nem tudja. Úgy gondoltam elég majd akkor beszélni neki róla, ha Arzhel megszületik. Így is elég bajunk van, nem kell, hogy még ezen is agyaljon.- megértettem az álláspontját, ugyanakkor elleneztem is. Ahogy végignéztem a barátnőmön, olyan törékenynek látszott. Egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy véres küzdelmekben vegyen részt morák elleni csatákban. Én nem voltam teljesen Vardím. Bennem ott volt a morák sebezhetetlensége, így teljesen egyértelmű volt számomra, hogy harcolnom nem olyan veszélyes, de Gaby, ő annyira sebezhető.

Mégsem mondtam neki ezt el. Végre kicsit boldognak tűnt. Ahogy kezei a pocakjára csúsztak és simogatta édes terhét, irigység lett úrrá rajtam, a szó pozitív értelmében. Ő gyermeket vár, valaki olyantól, akit a világon legjobban szeret. Szabad, és ő rendelkezhet az életében mindenről. És én? Nekem sosem lesz meg ez a szabadság és boldogság. Az én utamat már kitaposták előttem, nekem csak végig kell rajta menni.

- Menjünk át a babaszobába. Ott van pár jegyzetem, ami segíthet a szervezésben.- felcsillant a szemem. Végre az én asztalom. Az esküvő szervezés.
- Jól van. Indulás!- felpattantam, és Gaby is felkecmergett. Azt hittem, segíteni kell majd neki a járásban, de úgy járt, mintha nem egy hordót kellene magán cipelnie.

Előre engedtem, majd hamar megunva az ő tevékenykedését, mely abból állt, hogy elrakosgatta a szépen összehajtogatott babaruhákat, de előtte mindegyikről mesél a babának. Én kinyitottam az erkély ajtaját. Enyhe őszi szellő csapott meg. Behajtottam magam mögött az ajtót, mert nem akartam, hogy Gaby megfázzon. Nekidőltem a korlátnak, és a tájban gyönyörködtem. Innen elég messze, a hegyekbe is el lehetett látni, a közelebbi tájat nem néztem meg. Tudtam, hogy közvetlenül mire láthatnék rá. A kis kertre ahol Vele voltam aznap, mikor
kiderült, hogy Gabynak kisfia lesz.

- Hope, gyere, kész vagyok!- szólt ki nekem. Bementem és becsuktam az üvegajtót.
- Na, lássuk mivel állunk szemben!- csaptam össze tenyerem, miközben szemügyre vettem Gaby vázlatos terveit.
- Hmmm. Ez jónak tűnik. Azt hiszem, ezeket még a héten el tudom intézni. A papírokat el tudjátok ti intézni?- pillantottam egy pillanatra rá a papírhalmok közül.
- Persze. Lucas segít megoldani a hivatalos papírokat. Ő fog összeadni minket.- mondta szégyellősen.
- Értem. Akkor nincs más hátra, mint a vendégek listája…- tartottam egy pillanatnyi szünetet. Nem hiszem, hogy olyan hosszú lesz. Nincs élő rokonuk és épp meghaltak a köznép számára.
- Van, egy-két illető. Beszéltem Hollyval.- megálltam levegővétel közben.
- De hát, hogyan? Elment! Eljön? Ő is itt lesz?- zúdítottam rá a kérdéseimet.
- Ő keresett fel. Pontosabban ránk talált. Volt vele valaki, egy furcsa lány.- szinte láttam, amint felidézi az ismeretlent maga előtt. Elég vicces grimaszt vágott, de aztán elhessegette a képet.- Elmeséltük egymásnak, mi történt. Elmesélte, hogy Luna majdnem kicsinálta, mert valahogy ellened uszította. Aztán rá akart téged venni, hogy öld meg a törvény értelmében, te pedig nem tetted, csak részben.- bólogattam. Kicsit kezdtem aggódni. Szerencsére arra már nem tért ki, ami Ginát illeti. Talán Holly is érezte, hogy Gabynak épp elég baja van, és a húga helyzete csak rontana az állapotán, ami bármelyik pillanatban életveszélyessé válhat.

- Végül elment, mert az istennő küldetést adott neki. Azt mondja, fel kell keresnie őket.- kérdőn néztem rá.
- Kiket?- vállat vont.
- Nem tudom. Olyanokat, mint a kísérője. Különlegesek, akik a szövetségeseink lesznek. Nem a mi fajtánk, de nem is emberek, vagy csak részben.
- Érdekes. Csak azt nem értem, mire kell sereget toborozni. A Volturi jelenleg nem fenyeget.
- Én sem tudom. Holly tudja, mit kell tennie és ez a lényeg. Szóval ő itt lesz és hozza magával azt a pár embert, akit addig sikerül összeszednie. Akkor ott lesznek még Darius közeli barátai. Látod ott azokat az idegen neveket? Ők azok.- én közben ellenőriztem az összes számomra ismeretlen nevet.
- És biztos, hogy ezek az emberek nem fognak titeket elárulni?
- Ne aggódj, Darius azt mondta, hogy ha bárkinek eljár a szája, akkor te leszel az utolsó, akit meglátnak, mielőtt az örök tűzben égeted el őket.- mondta vigyorogva. Nincs annál jobb, mintha a Királynődet, valami véres zsarnoknak írják le.
- Azért ennyire nem vagyok brutális.
- Persze, de ezt ők nem tudják.- mondta széles vigyorral.

- Jó, akkor ez letudva. A menü? Darius barátai, milyen ételeket esznek? Mármint véresen szeretik a dolgokat?- ez igencsak furán hangzott, mint kérdés.
- Nyugi, jó lesz az, amit kitalálsz.
- Oké, akkor szerintem, legyen valami olaszos dolog. Tudom, hogy az a kedvenced.- ezt nem kis büszkeséggel mondtam.

- Látod, erre nem is gondoltam.- bólogatott egyetértve. Felírtam magamnak, hogy utána kell néznem pár dolognak a menüvel kapcsolatban, mert én viszont nem mozogtam otthonosan az olaszkonyhában.

- Jól van, akkor már csak a dekoráció van hátra. Milyen virágok legyenek? Én fehér liliomra gondoltam.
- Fején találtad a szöget, drága barátnőm. És talán még egy-két macis dekoráció…-Felcsillant a szemem.-… az már túlzás lenne.

Még az apró részleteket átbeszéltük, majd az órámra pillantottam. Ideje volt mennem. Ha minden igaz Shadow hamarosan ébredezni fog, és nem lenne okos dolog, ha épp a házat, amiben Gabyék rejtőznek, látná meg.

- Azt hiszem, ideje mennem.- Indultam el az ajtó felé.
- Ki kísérlek.- kecmergett fel a hintaszékből Gaby, bár láttam, hogy már erősen táskás szemei jelezték, mennyire kimerült és fáradt.

- Nem muszáj. Látom, hogy mindjárt leragadnak a szemeid, inkább feküdj le!- de hiába is próbálkoztam, ha valamit a fejébe vett, nem lehetett eltántorítani.
- Ne butáskodj! Ha már alig látlak, legalább, mikor elmész, had kísérjelek el az ajtóig.- megforgattam a szemeimet, de a továbbiakban nem ellenkeztem.

A lépcsőhöz értünk. Gaby arca kicsit szomorkássá változott. Tudtam, mit érez. Magányos volt, legalább annyira, mit én. A különbség csak annyi volt, hogy amíg, neki a társaság hiánya okozta a szomorúságot, nekem a tudat, hogy oda kell visszamennem, ahol a magányt csak azok tudják legyőzni, akik el tudják viselni az egyedüllétet. És engem erre a sorsa szántak. Amíg Gaby ott volt, nem féltem, nem aggódtam semmi miatt. Addig ott volt a remény, hogy majd megoldjuk. Szükségünk volt egymásra, hogy túléljünk. De most. Ő révbe ért, én pedig kudarcot vallottam.

- Hiányozni fogsz.- hangja halk volt. Talán azért, mert félt, ha hangosabban beszélne, elkezdene sírni.
- Hamar eltelik ez a kis idő, észre sem fogod venni.- próbáltam megnyugtatni, míg a lépcsőfokok vészesen fogytak a lábaink alatt.

- Hé, Damus! Add vissza a könyvet Hallod? Ez nem vicces!
- Gyerünk, Ania, szerezd meg, ha tudod. Héé!
- Megvan! Na, most kötözködj velem drágaságom!- azt hittem káprázik a szemem. Egy gyönyörű fiatal lány volt Vele. Épp a szemem előtt csókolóztak majdnem.

Mégis mit vártam? Egy ilyen szépség, mint ez a lány, sosem vettem fel vele a versenyt. Magas, gyönyörű és eszméletlenül karcsú alakja teljesen összhangban volt mozgásával, amely olyan könnyed volt, akár egy balerináé. Hosszú aranyszőke haja libegett, ahogy ide-oda kapkodott, szemei mézaranyszínben csillogtak. Mora volt. Mégis, az fájt a legjobban, hogy Ő és én már csak egy emlék vagyunk. A valóság most Ő és egy másik lány.

Ökölbe szorítottam a kezem és leléptem az utolsó lépcsőfokról is. Gaby aggódva a vállamra tette a kezét.
- Hope… Az én hibám. Szólnom kellett volna.- mondta fojtott hangon, miközben az arcomat fürkészte. Ránéztem, és nem is tudom miért, de vidáman csak annyit feleltem.
- Semmi gond. Jól vagyok. Vigyázz magadra!- öleltem meg legjobb barátnőmet, de igazából, ebből merítettem erőt, hogy úgy jussak el az autómig, hogy nem török össze teljesen.

- Te is vigyázz! Hiányozni fogsz!- motyogta a fülembe, majd szétváltunk.
- Hope…- Damus hangja tüzes nyársként hatolt el összetört szívemig. Arcára döbbenet és bűntudat keveréke ült ki. A mellette álló lány inkább zavart és kíváncsi arcot vágott.
- Szia.- mondta és kezet nyújtott.- Ania vagyok.- ránéztem a lányra. Tényleg azt hiszi, hogy majd még kedvesen is fogok vele bájcsevegni? Aztán, úgy gondoltam, ha most nem tisztelném meg azzal, hogy kezet rázok vele, azzal a gyengeségemet mutatnám ki Damusnak és nem is lenne méltó viselkedés hozzám.
- Szervusz. Hope.- nyújtottam viszont kezet. Arcomra higgadtság ült ki. Szinte láttam önmagamat, amint olyan pókerarcot vágok, hogy képtelenség levenni a valódi érzelmeimet.
- Örülök, hogy megismerkedtünk. Damus már sokat mesélt rólad!- meglepetten fordultam Damus felé. Könyörgő tekintettel nézett rám, de nem hagytam magam. Erős vagyok, és legyőzöm ezt a fullasztó érzést.

- Igazán? Nos, remélem, csak csupa jót hallottál rólam.- még egy mosolyt is sikerült kipréselnem magamból.- Most viszont ha nem haragszotok, indulnom kell. Örültem a találkozásnak. Ania. Damus.
- Szia Hope.- köszönt a lány vidáman. Gaby csak biccentett, miközben mereven állt, bármire készen.

A kezem a kilincsre csúszott. Egy pillanat kellett, hogy kilépjek. Végül megtettem. Kiléptem, és ezzel végleg lezártam a Damussal való kapcsolatomat. Ha eddig azt hittem, még van esélyem arra, hogy mi valaha is újra kezdhessük, csak kislányos képzelgés volt. Mégis mit vártam? Nem fog örökké rám várni, továbblépett és most boldog. Nekem is ezt kell tennem. Tovább kell lépnem és Logannal kell boldognak lennem. Beültem az autómba és örültem, hogy Shadow még nem igazán tért magához. Már mocorgott, de még nem volt ébren.

Egy utolsó pillantást vetettem a házra, és az ajtóban álló szerelmemre, majd az utolsó miatta ejtett könnycseppet letörölve, elindultam vissza az Akadémiára. Oda ahova valójában tartozom.

2011. május 6.

A Sorsod nem a Végzeted - Gabrielle és Darius

Sziasztok!
Meghoztam nektek Gaby és Darius külön kis fejezetét. A szokásostól eltérően, kivételesen most E/3-ban írtam, gondoltam ebben is kipróbálom magam. Remélem elnyeri teccéseteket, és adtok némi visszajelzést.:)
Jó olvasást!Üdv.:Hope.



"Ha valakit valóban szeretsz, azonnal tudod, ha megbántod - nem azért, mert látod az arcán, hanem mert a bántás pillanatában önmagadon érzed a bántalmat, neked is fáj - és tudod, hogy nem kellett volna. Nemcsak neki, neked is sajog, azonnal." /Müller Péter/



Gabrielle szemszöge


Órák óta várta már, hogy Darius előkerüljön. Tudott róla. Már hetek óta tudott róla. A férfi minden áldott este elment. Harcolni ment és neki nem szólt róla. Gabrielle épp Arzhel szobájában üldögélt a hintaszékben és hatalmasra nőtt pocakját simogatta, miközben könnyei lecsorogtak az arcán. Szerette a férfit. Mindennél jobban, most azonban választás elé fogja a őt állítani. Vagy ő és a közös kisfiúk, vagy a harc. Titkon reménykedett, hogy őket választja, azonban tudta, hogy a férfi nem egy papucs típus. Dariusnak lételeme a harc. Erre született. Mégis a gondolat, hogy párja megsérülhet, megrémisztette a lányt. Nem mert belegondolni abba, hogy mi lenne ha elveszítené. Ha egyszer elvéti a célt és halálos sebet kap harc közben. Vagy valaki esetleg felismeri és elfogják. Tudta, hogy ha ez bekövetkezik, annak végezetes következményei lehetnek, a férfira és közös kisfiúkra is. Nem. Nem hagyhatja ezt. Meg kell győznie Dariust, hogy maradjon nyugton, és ne járkáljon el esténként harcolni.

No, igen. Darius sosem arról volt híres, hogy hallgasson másokra. Ő mindig is makacs ember volt. Úgy gondolta, hogy senki nem győzheti le, kivéve talán Hopeot. Igen, kétségkívül ő a leghatalmasabb vámpír, akit Gabrielle valaha is ismert élete során. Sok vámpírral találkozott már. Köztük különlegesekkel és teljesen hétköznapiakkal is. Azonban egyikük sem rendelkezett annyi csodálatos képességgel, fizikai erőnléttel és vámpírokat megszégyenítő szépséggel, mint az a lány. Különleges volt. Ő volt a jövő, ahogy megjövendölte jóslat. Gabrielle a kezdetektől tudta ezt, de nem árulta el senkinek. Félt, hogy ha Luna esetleg megtudja, még azelőtt megöli a lányt, hogy az átváltozik halhatatlanná. Az a nő nem volt teljesen normális. Valami nem stimmelt vele. Ezt Gaby már akkor is gyanította, mikor az Akadémiára került. Furcsa volt neki. Olyan volt mintha egy kedves álarcot viselne, de valójában teljesen más külsőt viselne. Igaza lett. Egyszer elcsípett egy beszélgetést, amint az iskola igazgatónője telefonon beszél valakivel. Ekkor jött rá, hogy a Vardím arisztokraták családjai körül történő gyilkosságok nem csupán a morák művei. Luna szövetkezett a leggonoszabbakkal. A Volturival. Hogy miért? Mert rosszul értelmezte a jóslatot. Noha az ősi pergamenen az állt, hogy az utolsó tiszta vérű vámpír nő hozza el a megváltást, az új életet a fajtája számára, azonban a főpapnő azt hitte, hogy ez majd törvényes úton történik meg.

Hope anyja, Sky Blackmoon volt akkor az uralkodó. Nem volt férje. Nem akart kényszerből házasodni. Az első nő volt, aki ezt nyíltan kijelentette. Lunának ez nem tetszett, mert félt, hogy kifut az időből, ugyanis a jóslatnak be kell teljesülnie, ahhoz, hogy a Vardímok és Dimurok fent maradhassanak. Azt gondolta, hogy ha Sky nem hajlandó a neki választott férfihoz hozzámenni, fölöslegessé vált, így alkut kötött a Volturival, és nekik adta a lehetőséget, hogy elfogják és öljék meg, vagy csináljanak vele, amit akarnak. Azonban volt egy aprócska bökkenő. A harcos, akit azért küldtek, hogy „elcsábítsa” a királynőt, nos valóban elcsábította. De senki sem számított arra, hogy Lucas valóban beleszeret a nőbe és ezáltal, ellenszegül a parancsnak. A férfi mora volt, egy nagyon különleges képességgel megáldva. Képes volt magát álcázni, így mások olyannak látták a külsejét amilyennek ő akarta. Senkinek sem tűnt fel, hogy Sky egy morába szeretett bele. Ők csak egy Vardím férfit láttak. Luna ellenezte ezt a kapcsolatot, sőt minden áron meg akarta akadályozni, hogy a két szerelmes egybekelhessen. Egy dologgal azonban nem számolt. Sky teherbe esett a férfitól és nem sokkal később megszületett Hope, a remény az egész faj számára. Luna ezt a törvénnyel való legnagyobb ellenszegülésnek vette, még magától a Vardímok királynőjétől is és megfenyegette a párt, hogy ha nem szolgáltatják ki a kisbabát, aki tiltott gyermekként született, akkor a barátaik és ők maguk is meghalnak. Lucas és Sky nem vette komolyan a fenyegetést. Ezek után egy darabig nyugtuk volt, de később megkezdődtek az ígért merényletek. Többször megkísérelték megölni őket és a lányukat is, azonban hála barátaiknak, mindig megmenekültek.

Gaby családja már nem volt ilyen szerencsés. Egy délutánon, mikor épp a könyvtárszobában olvasott fel Ginának, nagy robajlást hallott odakintről. Az ablakhoz futott és rémülten eszmélt rá, hogy a családját megtámadta egy sereg vérszopó és a Volturi katonái. Még fiatal volt, különleges képessége, hogy pajzsot képes az elméjével a körülötte lévők köré vonni, még épphogy csak irányítható volt. Szülei mindent megtettek, és a házban szolgáló katonák is utolsó erejükig harcoltak a családért, azonban mind hiába. Apja még utolsó erejével megparancsolta neki, hogy bújjon el kishúgával, és ne jöjjön elő, amíg ő érte nem megy. Gabrielle segíteni akart szüleinek, de húgát mindennél jobban féltette így hallgatott az apjára és menekült. Így sem úszta meg sérülések nélkül, de pajzsát húga és maga köré ki tudta ereszteni, amíg biztonságos helyre nem ért. Az egyik szekrénybe bújt be a szülei hálószobájában. Több napig voltak húgával oda bezárva, mert ahogy apja mondta, addig nem mehetnek ki, míg ő értük nem jön. Végül az éhség győzött és húgát a szekrényben hagyva, ő maga kimerészkedett onnan. Borzalmas látvány fogadta. A szüleit és alattvalóikat mind lemészárolta a vérszopó horda.

Teljesen kikészült. A sokktól, ami érte nem tudott józanul gondolkodni. Egy része azon a napon neki is meghalt. Szerencsére Darius megtalálta őket és elmenekítette mindkettejüket az Akadémiára Luna gondozásába. Akkor még nem sejtette, hogy a legrosszabb helyre került. Később kiderült, hogy nem csak ő járt így. Holly családját is megtámadták és Orionékat sem kímélték. Noha ezek a merényletek évek múlva történtek, biztos volt benne, hogy még mindig Sky és Lucas engedetlenségének a megtorlása volt. Nem sokkal az után, hogy a merényletek megkezdődtek, a királyi párt végül meggyilkolták. Azonban a kisbabának nyoma veszett. Azt rebesgették, hogy Sky maga végzett a picivel, hogy ne kerüljön a Volturi karmai közé, azonban nem ez történt. Egy ember családnál rejtették el, ahol senki sem kereste őt. Több mint tizenöt évig senki sem tudott róla semmit, mikor egyszer csak megjelent az iskolában. Igen, egyből tudta, hogy Sky és Lucas lánya. A vonásai egyből elárulták. Luna is tudta. Ezért történtek a bizarr behatolások az Akadémiára. Ő engedte be a vérszopókat, azonban senki sem gondolta mekkora ereje van a trónörökösnek. Igen, Hope bebizonyította, hogy ő a leghatalmasabb mindűk közül. Gabrielle biztos volt benne, hogy a jóslat beteljesült. Megszületett a lány, aki majd a legerősebb lesz és minden tulajdonsággal rendelkezni fog, ami a három fajt jellemezi. Hope kissé zakkant lány volt, de a szeretteit mindennél jobban védte. Habár testőrök ezrei akarták az ő életét védeni, most hogy előkerült, ő mégis jobb szerette egyedül megoldani a problémáit. Egészen addig nem is volt ezekkel probléma, amíg nem kerültek képe a Dimur trónörökösök. A Whitesun fivérek mind jóképűek és erősek voltak. Méltóak a saját trónjukra. A legidősebbnek Logannak ígérték Hopeot a szülei, hátha azzal megvédik az életét, azonban Luna így sem kegyelemzett nekik. Átverte őket, mikor azt mondta, hogy ha a Vardím és a Dimur trónörökös egybe kel, és ugyanabban az időben a két első család legidősebb leány tagja is, akkor megkegyelmez. Hazudott. Bár az egyezség feloldhatatlan volt, értelmét vesztette, mikor Sky és Lucas meghaltak.

Gabrielle reménykedett, hogy ez a dolog majd feledésbe merül, ugyanis az ő kezét egy pökhendi Vardímnak ígérték, William Greennek. A vérvonala kifogástalan volt, igazi arisztokrata, akárcsak Gabrielle, azonban Gabyt nem tartotta többre egy értékes trófeánál, ami jól mutat majd a családfájukon. A lány nem tiltakozott, mikor megtudta a hírt, hiszen szülei egész életében belé nevelték, hogy egyszer majd olyasvalakihez kell férjhez mennie, akit még baba korában kijelöltek neki. Részben szerencsés volt, ugyanis mikor szülei meghaltak, mindenki azt hitte, hogy gyermekeik is halottak. Sokáig inkognitóban éltek az Akadémián, így el is felejtette, hogy William a jövendőbelije. Ezért engedte meg magának, hogy beleszeressen a harcosba, aki megmentette. A férfiba, akibe első pillanatban örök érvényűen beleszeretett. Titkolták szerelmüket, mindenki előtt. Gina tudta egyedül, mi is zajlik közte és a férfi között, azonban nem zavarta. Ő sem szerette Willt. Amikor azonban Gabrielle megtudta, hogy a Dimur trónörökösök idejönnek az Akadémiára, már sejtette, hogy megtörténik a legrosszabb dolog, amiről még csak álmodni sem mert. A legviccesebb az egészben az volt, hogy olyasvalaki árulta el, akire még csak nem is gondolt volna. A húgának megtetszett a legifjabb Dimur herceg, Eric. Gaby túl fiatalnak gondolta még húgát a szerelemhez, ezért a kislány bosszúból felkereste Gaby vőlegényét. A férfi kapott az alkalmon és örömmel vette, hogy elveheti Gabyt. A lány már annál kevésbé. A szíve szakadt meg mikor Darius megtudta.

A szíve szakadt meg, de a keze meg volt kötve. Hope azonban tudta, hogy mennyire szeretne Gaby még egyszer utoljára együtt lenni a férfival, akit igazából szeret, mielőtt hivatalossá teszik az eljegyzést az év végén meg rendezendő bálon. Bár Hopeot elhagyta a párja Damus, ő valahogy mégis vidámabb lett. Logan nem volt az a fajta, mint Will, persze nem csak azért mert megtalálta a párját Holly szeméjében, hanem mert neki sem volt igazán ínyére ez a kényszer házasság dolog.

Végül Gina bocsánatot kért és, hogy jóvátegye, amit tett, lefoglalta Williamat, amíg Gaby és Darius utolsó közös éjszakájukat együtt töltötték. Ha most visszamehetne az időben, akkor is így hagyná a dolgokat, és semmit nem változtatna meg. Nem bánta meg, amit akkor tett. A termékenységi időszakának a végén járt, noha Darius ezt nem sejtette, mivel hála Dr. Cullennek olyan speciális vitaminokat szedett, amitől a jellegzetes virágillata jelentősen tompult. Azonban Gaby sem gondolta, hogy teherbe fog esni, még mielőtt átváltozik. Ennek elég kis százalék esélye van normál esetben, vele mégis megtörtént. Mivel még ember volt, így még fogékonyabb volt és a megtermékenyülés is igencsak megrövidült. Már másnap érezte, hogy valami nem stimmel. Este a bál előtt többször is hányt, noha farkas éhes volt. Tudta, hogy mi történt. Az ilyet egy nő mindig megérzi. Hope talált rá a fürdőben, a WC kagyló előtt térdelve, és a lány éles eszével hamar rájött, mi történt. Nem akadt rá ki, sőt még segíteni is akart neki. Gaby nagyon hálás volt ezért Hopenak, noha legjobb barátnője ezzel az egyik ősi törvényt szegte meg. A fajok nem igazán keveredhettek, csak az uralkodók körében volt ez megengedett, de csakis a vérvonal frissítés érdekében. Nagy ritkán persze becsúszott egy pár baleset, de igyekeztek ezeket a terhességeket megszakítani még időben. Igazából ezt az esetet is azonnal jelenteni kellett volna, és még az este megműtötte volna a doki, de úgy tűnt Hope ezzel nem foglalkozik. A ceremónia alatt is azt hitte el fog ájulni, de csodával határos módon állva maradt. A ceremónia után azonban visszasurrant a szobájába, mert megint rátört a hányinger. Azonban már vártak rá. Jane és Dimitri elkapták és az egyik mocsok még belé is vájta fogát, ezzel Gabyt és a kis magzatot is halálra ítélve. Darius és Hope elkésett. Noha őt magukkal hurcolták, tudta, hogy ő maga nem nagy áldozat a hercegnőért.

Kegyetlen volt az a másfél nap, amit át kellett élnie a Volturi vendégségében. Megkínozták, és még párszor megharapták. Nem tudta, hogy addig, hogyan is bírta ki, hiszen a morák mérge egyaránt halálos volt a Vardímokra és a Dimurokra is. Este jött a felmentő sereg, persze Gaby tudta, hogy neki már vége. Utolsó erejével még neki veselkedett, hogy megállítsa Arót, de vesztett. Dimitri még egy utolsó megsemmisítő csapást mért rá. Ezek után végleg kiszállt belőle az élet. Azonban ahelyett, hogy a Fénybe lépett volna az istennőhöz, csak a feketeség maradt neki. Valami visszatartotta. Egész idő alatt, míg ott volt, csak egy aprócska pislákoló fényt és egy gyermeki kacagást hallott. Talán, ez hozta vissza az életbe, nem tudta, de aztán, mint akit magával ránt valami, visszatért az életbe. Ezek után az események gyorsan pörögtek. Kiderült, hogy Lucas nem is halt meg, bár senki nem tudja, hogyan élte túl a merényletet, amit még ellene és Sky ellen követtek el. Elvitte Gabyt a régi otthonába, mely fel volt újítva és teljes pompájában tündökölt, ismét. A férfi elmagyarázta Gabynak, hogy meghalt és Hope hozta vissza az életbe és a kisbabáját, amely még alig, de látható volt a hasában, és mintha érezte is volna, hogy valami mozog odabent a méhében. Megértette, hogy hivatalosan ő halott és nem fedheti fel önmagát, amíg a dolgok nem állnak helyre. Azzal, hogy a Volturit egy időre kivonták a forgalomból, még nem jelentette azt, hogy Luna feladta a harcot ellenük. Épp ellenkezőleg. Ez csak még jobban arra sarkallta, hogy mindent tönkre tegyen. Noha nem sokkal később Darius is csatlakozott hozzá és Lucashoz, mégis szomorú volt, hogy hagyta a húgát abban a hiszemben, hogy ő maga meghalt. Persze tudta, hogy a lánynak így a legbiztonságosabb.

És tessék. Most itt ül és a kisfia szobájában, és a múlton rágódik, miközben szerelméért aggódik. Hirtelen valami puffanást hallott. Tudta, hogy nem Lucas érkezett meg, mert ő elutazott Európába az egyik kapcsolatához, mert annak információi vannak a Volturi megmaradt tagjainak helyzetéről. Lucas felesküdött, hogy mindannyiukkal végez, amiért megölték a feleségét és kis híján a lányát is. Tehát, csak Darius és Gaby tartózkodtak most a házban. Pontosabban Gaby, mivel egészen eddig egyedül volt. Most azonban kétség kívül a volt még valaki a házban, méghozzá a hálószobában, ami Dariussal volt közös. Felállt a hintaszékből, ami már igencsak szép mutatvány volt tőle, hiszen pocakja időközben hatalmasra nőtt. Már nem volt túl sok idő volt hátra a szülésig, és már nagyon izgatott volt a pici érkezésével kapcsolatban. Az utóbbi időben sokat kellett feküdnie, mert többször is vérzett, a baba mozgolódása miatt, azonban naponta egy kis időre mindig felkelt, hogy sétálgasson a házban és a kertben, amit annyira szeretett.

Nagyon remélte, hogy csak nyitva hagyta az ablakot és a szél vert le valamit, azonban mikor megállt a szoba bejáratánál szinte földbe gyökerezett a lába. Darius feküdt összegörnyedve, véresen, szörnyű sérülésekkel. Beigazolódott, amitől félt. A férfi ezúttal túl messzire ment. Odasietett és lerogyott a földre és hátára fordította a hatalmas testű férfit. Nem bírt érzelmeinek parancsolni, így könnyei utat törtek és ő zokogni kezdett. A férfi élt, inkább csak kimerült volt, de Gaby így is teljesen kikészült attól, hogy párja megsérült. Atyaég! Akár meg is halhatott volna.

- Sajnálom.- nyögte a férfi, mielőtt elájult volna. Hát lesz mit, az garantálja neki. Amilyen gyorsan csak tudott lement a földszintre és felhívta Lucast. Szerencsére a doki épp nem rég érkezett vissza az államokba és tizenöt percen belül meg is érkezett. Feltette a hatalmas testet az ágyra és ellátta a sérüléseket. Pár mélyebb vágáson és egy törött bordán kívül, más baja nem volt. Hála az égnek.
Gaby ez alatt az ágy mellett ült és a férfi kezét szorongatta. Lucas ráparancsolt, hogy üljön le és nyugodjon meg, mert nem szeretné, ha idő előtt beindulna a szülés. Igen, ez nagyon veszélyes volt Gabyra nézve. Tudta, hogy mivel még halandó, ezért a vérveszteség, ami a szüléssel jár, nagyon valószínű, hogy halálos kimenetelű lenne ránézve. Éppen ezért kellett, hogy Hope is jelen legyen ez alatt az idő alatt, mert ő képes volt a gyógyításra. Csakis a baba miatt maradt nyugton. Egész éjszaka virrasztott, de reggelre már nagyon fáradt volt. Nem bírt most egy szobában lenni Dariussal. Túlságosan is haragudott rá. Átvánszorgott a pici macis szobájába és lefeküdt az ottani ágyba. Pár hete hozta be ide Darius az ágyat, mert Gaby nagyon szeretett itt lenni és nagyrészt a délutáni szunyókálásait is itt töltötte. Kora délután ébredt fel. Lezuhanyozott és átöltözött, majd megnézte, hogy Darius ébren van-e. Még mindig aludt.  Lement a konyhába és készített magának és a picinek ennivalót. Ezek után még kiment egy picit a kertbe a kis kertet gondozni, amit annyira szeretett. Sötétedés előtt visszament a házba és a hálószobában várta, hogy Darius felébredjen. Épp az ablakon bámult ki és nézte a gyönyörű naplementét, mikor egyszer csak megérezte, maga mögött a férfi jelenlétét.

Legszívesebben, azon nyomban a nyakába ugrott volna, és soha többé nem engedte volna el, azonban most túlságosan is haragudott párjára.
- Szia.- szólalt meg rekedtes hangon a férfi, amitől Gaby vére egyből felforrósodott és érezte, hogy elönti a nedvesség. Azonban megálljt parancsolt vágyainak.
- Hazudtál nekem.- mondta minden kertelés nélkül. Hangja hideg és érzelemmentes volt. Nem kapott választ. Most erőt vett magán és már oly régóta elfeledett maszkját ismét arcára öltötte, majd szembefordult a férfival.- Miért?
- Sajnálom, én…- ennyi. Ennyit bírt Darius mondani neki.- Gaby értsd meg, nekem, muszáj volt. Én nem… csak egy párszor akartam kimenni. Ez lett volna az utolsó.- Gabyban most harag gyúlt. A férfi megint a szemébe hazudott.
- Most is hazudsz!- szemeit már szúrták a könnyek, de még mindig tartotta magát.
- A francba! Gaby kérlek, bocsáss meg nekem. Én nem csinálom tovább. Esküszöm.- a férfi szemében tényleg bűntudat volt, de Gaby tudta, hogy Darius bármennyire is próbálkozik megállni, később ismét el fog tűnni éjszakánként és harcolni fog. Egyszerűen a vérében volt.

- Ezt te magad sem hiszed el. Imádod a harcot. Képtelen vagy megállni, hogy ne menj.- mondta ki az igazságot, és elérkezettnek látta az időt, hogy kész tények elé állítsa a párját. Kész volt őt elhagyni. Nem, nem volt kész, de kisfia érdekében bármire hajlandó lett volna.. Még saját boldogságát is feláldozná az ő érdekében.

- Én nem fogom neked megtiltani Darius. Azonban, így viszont elmegyek. Én nem tudok éjszakánként azon rágódni, hogy vajon megsérülsz-e vagy épp meghalsz a vérszopók elleni küzdelemben. A fiadnak apára van szüksége. Nem akarom, hogy még azelőtt elveszítse, mielőtt megismerné. Remélem, ezt meg tudod érteni. Arzhel nekem mindennél fontosabb, és ha kell, elmegyek, hogy ő boldog lehessen.- Darius teljesen ledöbbent a hallottakon. Gaby tudta, hogy a férfinak legalább annyira fontos a gyermeke, mint neki, de nem volt benne biztos, hogy fel is hagyna eddigi életével, értük.

- El akarsz menni?- jött a kérdés.
- Ha nincs más megoldás, akkor igen. Darius én azt szeretném, ha a fiam biztonságban, távol a harctól élne, és jelenleg, te ezt most nem igazán tudod megteremteni neki. Az a legjobb, ha inkább én magam megyek el.- azzal fogta magát, és magára hagyta a férfit a szobában, ahol nem rég még összebújva aludtak, a közös jövőjüket tervezgetve.

Átment a pici szobájába és bezárkózott oda. Lehet, hogy felelőtlenség volt, de még régebben rendelt az internetről magának pár fegyvert. A pici ruhásszekrényében rejtette el azokat. Most elővette a Berettát, meg a gyönyörű gyöngyház markolatú Luparát és kabátja zsebébe tette azokat.

Dühös volt, és mérges. Mérges volt Dariusra, mérges volt a vérszopókra, Lunára, és mindenre, ami most az útjába került. Kiviharzott a házból és az erdőbe vetette magát. Éjszaka különösen veszélyes volt az erdő. Lucas mondta neki, hogy sok vérszopó portyázik errefelé, de most pont ezt akarta. Azt akarta, hogy megtalálják, és mindent elpusztíthassa egytől egyik. Ők akadályozták meg, hogy szerelmével együtt lehessen, ezért kiiktatja a probléma forrásait. Alig ért be az erdő sűrűjébe, hirtelen erős fájdalmat érzett a hasában. Karját a hasára tette és simogatni kezdte, hogy a pici ne most izegjen-mozogjon. Arzhel valószínűleg megérezte, hogy baj van, mert még erősebben kezdett rúgni, ami nem könnyítette meg Gaby helyzetét.

Nagy nehezen a pici lecsillapodott, mikor árnyakat vett észre a fák között. Megérkeztek hát. Már úgyis vágyott egy kis vérre. Elvégre ő vámpír, vagy mi a fene. Miért ne rendezhetne ő egy kis vérfürdőt? Az egyik fa melletti árnyra szegezte Luparáját és elsütötte a fegyvert. Ekkor kezdetét vette Gabrielle személyes bosszú hadjárata az élet különös iróniája ellen.

 Darius szemszöge

Darius még mindig nem tért magához a sokkból, amit a lány kijelentése okozott. Gabrielle el akarja hagyni. Veszélyesnek tartja. A fenébe is, hiszen teljes mértékben igaza volt. A fia nem születhet bele a háborúba. Fel kell hagynia ezzel az éjszakai portyázgatással. Hiszen Lucas is figyelmeztette, hogy a lány rá fog jönni előbb-utóbb és az állandó aggodalom és stressz nem tenne jót a jelenlegi állapotának. Utána kell mennie! Ha kell könyörögni fog neki, hogy ne hagyja el a lány, vagy bezárja a házba. Már megint elcseszte! De, most helyre fogja hozni!

Darius kiviharzott a hálószobából és egyenesen a fia szobájába ment. Először nem fogta fel, amit lát. Igazából semmit nem látott, ami arra utalt volna, hogy társa odabent tartózkodik. Rossz előérzete volt. Valami nem stimmelt. Ekkor pillantotta meg a hatalmas szekrényt, melyben fia ruhái voltak. Hála Hopenak, a picinek lesz mit hordania, ami természetesen nem lehet más csak macis. Istenem! Szegény gyereknek a végén medvefóbiája lesz a sok macitól, amit az a boltkóros lány összevásárolt neki.

A szekrényben a ruhák fel voltak túrva. Mintha valaki elvitt volna onnan valamit. Hiába próbált visszaemlékezni, bármire is, ami nem a pici ruháihoz tartozott, mindent rendben talált. Megrémült. Csak nem ment el ilyen hamar a lány. Nem, az nem lehet. Annyi idő azért biztosan nem telt el, azóta, hogy otthagyta őt. És, ha el is ment volna, Darius biztosan meghallja az ajtó csukódását.

Leviharzott a földszintre, majd ott minden egyes szobát megnézett. Semmi. Fel az emeletre, a könyvtárszobába, a vendégszobákba és Lucas irodájába is benézett, de semmi. Ez nem jó. Kibaszottul nem jó. Talán, Lucas tudja, hol van Gaby. Lehet, csak friss levegőre volt szüksége és kiment a kertbe, amit olyan nagy gonddal ápolt. Leviharzott a földszintre és szinte berobbant a kis rendelőbe, ahol barátja épp kórházi kartonokat nézett át, más betegekről. A férfi meglepetten emelte rá a tekintetét. Lehetetlen. Lucas még csak nem is sejtette, hogy Gaby elment?

- Valami gond van, barátom?
- Eltűnt! Lucas, kérlek, mond, hogy itt van valahol a birtokon!- Lucas arcára döbbenet, majd rémület ült ki. Hope apja, sosem volt szívbajos ember, ezt Darius még akkor megtapasztalta, mikor még Sky élt. Olyankor, mikor ilyen arcot vágott barátja, igazán nagy baj volt.

Végül a mora rendezte arcvonásait és végtelen higgadtságot és nyugalmat sugározva, felállt.
- Jól van, mond el mit történt! Ne gondoljunk egyből a legrosszabbra.- tette Darius vállára a kezét.
- Azt mondta, elhagy. Rájött, az éjszakai kirándulásaimra és azt mondta, félti a picit. Ő nem akar ilyen körülmények között velem lenni, ezért elhagy, ha nem hagyok neki más választást. Én azt hittem, legalább a baba születéséig itt marad, erre, most sehol sem találom. Nagyon rossz előérzetem van Lucas. Nagyon rossz!

- Jól van. Ezek szerint begőzölt rád. Mondtam, hogy mond el neki! Sosem vezet jóra, ha titkolózunk a szerelmünk előtt.- Lucas arca egy pillanatra megrándult, lehet ő sem volt teljesen őszinte Skyval azokban az időkben?

- Tudom, hogy el kellett volna neki mondanom, de féltem, hogy túlságosan felizgatja magát és…
- Jól van, rendben, nekem nem kell magyarázkodnod öreg barátom.- Lucas kisétált mellette a rendelőből, miközben valamin nagyon erősen gondolkodott. Mikor már a nappaliban voltak, megtorpant, majd szembefordult Dariussal.- A francba!- Lucas hangjától Dariuson jeges rémület futott végig. Ebben a pillanatban legszívesebben felordított volna, annyira félt, hogy Gabynak, vagy a picinek valami baja esik. Esetleg mindkettejüknek.
- Mi az? Talán, tudod, hol van?- Lucas komoran bólintott, de ez cseppet sem nyugtatta meg Dariust.

- Azt mondta, azért hagy el, mert harcolsz.- Darius zavarodottan bólintott, miközben felidézte Gaby szavait.- Nos, nagyon úgy tűnik nem lesz képes rá, ahhoz túlságosan szeret. Viszont ez bebizonyítja a legnagyobb félelmemet.
- De, hát mégis mi a fenére készül?- de Lucas nem válaszolt, kivágtatott a házból és az erdő szélénél megállt, majd a sűrű sötétségbe kémlelt. Darius egy pillanattal később ért oda. Nem értette, hogy miért kellett most ide kijönniük, hiszen Gaby most bárhol lehet, és talán…- ekkor ismerős illat csapta meg az orrát. Nem, az nem lehet, nem történhet meg.

Darius hatalmasat ordított, majd rohanni kezdett, egyenesen az illat forrásához. Rohant, ahogy csak bírt, miközben csak az járt a fejében, hogy esetleg Gabyt bántotta valamelyik szörnyeteg. Az a lány teljesen megbolondult? Hiszen ez kész öngyilkosság. Azok a mocskok pillanatok alatt végezhetnek vele. Nem, bele sem mert gondolni abba, hogy esetleg későn érkezik.

Pisztolylövést halott. Szinte eszét vesztve, még gyorsabb tempóra váltott. Nem késhet el. Még egy lövést, majd még egy.- Ó kérlek, Istennő, védd meg őt! Egyszer már elveszítettem! Még egyszer nem élném túl.- imádkozott magában, miközben egyre csak vágtatott a sűrű aljnövényzetben egyenesen szerelme illata után kajtatva. Hirtelen éles fájdalom hasított a vállába. Megsebesült. Érezte, hogy Gabyt valaki megsebezte. A vérköteléken keresztül, ami köztük oly annyira erős volt, akár mérföldekre is megérezte a lány fájdalmát. Ez apró örömmel töltötte el. Ez azt jelentette, hogy társa még él. Azonban mérhetetlen harag tombolt benne, amiért valaki bántotta őt, hiszen olyan törékeny és sebezhető volt.

Már csak pár méter volt hátra. Érezte. A lány illata már tapintható volt, és a férfi ereiben tombolt a lány vére. A dühtől elvakulva agyarai megnyúltak, látása, hallása és szaglása még jobban kiélesedett. És akkor meglátta őt. A gyönyörű fehér ruhában. Megtorpant.
Nem hitt a szemének. A lány ott állt, tőle alig pár méterre és a földön heverő tucatnyi vérszopóra meredt. Gyönyörű fehér ruhája tiszta vér volt. A férfi nagyon reménykedett benne, hogy nem a lány vérétől. Óvatosan, nehogy megijessze lassan közelített felé. Ekkor a lány megpördült és mindkét fegyvert, ami a kezében volt, egyenesen a férfinek szegezte. Szemeiben harag és halálfélelem volt. A férfi szinte rá sem ismert az általában törékeny és sebezhető lányra. Most csöppet sem tűnt annak, sőt. Halálosnak tűnt. A lány egyik keze remegett, miközben eltökélten Dariusra fogta fegyvereit. Vérzett. Pontosan ott, ahol az imént a férfi éles fájdalmat érzett. Óvatosan még egy lépést tett felé, így előlépett a fa árnyékából, ami eddig takarta. A hold fénye megvilágította hibátlan bőrét, miközben lassú léptekkel a lány felé közelített.

- Gaby, most már vége. Nincsenek többen, csak én vagyok az, Darius.- mondta halkan megnyugtató hangon Darius, mikor odaért a lányhoz.
- Én… megöltem őket.- mondta a lány megrettenve. A fegyvereket kiejtette a kezéből és zokogás tört fel belőle, miközben Darius oltalmazó karjaiba vetette magát.
- Jól van. Semmi baj, már vége van.- simogatta meg gyönyörű lány hollófekete haját, majd szorosan magához ölelte őt. Soha többé nem akarta elengedni, nem fogja engedi, hogy Gaby elhagyja, ha kell bezárja a házba, de soha többet, nem engedi, hogy a lány bárhova is egyedül menjen.

2011. május 1.

A Sorsod nem a Végzeted- 21. fejezet

Sziasztok! 
Meghoztam a következő fejezetet, bár még nem lett lebétázva. Bizonytalan ideig ezek után nem lesz friss, legalábbis, amíg az írásbeli érettségi le nem zajlik, utána ismét jelentkezem a megígért Gaby-Darius külön résszel és Bobbynak is hozok egy kis Logant:D Jó olvasást! Hope.


21. KÖZÖNY

A nap már magasan járt az égen, mikor visszaértem a jól ismert erdő szélére. A visszafele úton teljesen elengedtem magam, csak a természet zajaira, illatára figyeltem. Nem akartam most mással foglalkozni. Lassítottam, míg végül könnyed sétatempóban sétáltam vissza az Akadémia hátsó bejáratához. Nem volt másra szükségem, mint egy jókora forró fürdőre és egy váltás ruhára.

Persze miért is lenne könnyű az élet. Amint beléptem az épületbe, minden szem rám szegeződött, majd egy alak indult meg felém, kiválva a csodálkozó nézőközönségből. Felmértem a lehetséges menekülési lehetőségeket. Jobbra tőlem volt egy folyosó, ami ha minden igaz pontosan a szobámhoz vezetett. Nem vacakoltam, egyből nekilódultam és szinte futva tettem meg az utat, egészen a szobámig. Amint beértem becsaptam az ajtót és nekidőltem. Legkevésbé hiányzott most nekem Logan és a hegyi beszéde a felelőtlen viselkedésről, meg annak következményeiről. Pár pillanat múlva már kopogtak is. A levegőt is visszatartottam, hogy azt a látszatot keltsem, senki sincs a szobában, de éreztem, hogy ilyen könnyen nem szabadulok meg tőle.

- Hope. Kérlek, nyisd ki az ajtót! Beszélni szeretnék veled.- nekem viszont semmi kedvem nem volt hozzá. Igazából senkivel sem volt kedvem beszélni. Egyedül akartam lenni, csak én és a fájdalmam.- Hope, kérlek. Én sajnálom, ami történt…tényleg, de beszélnünk kell! Legalább annyit mondj, jól vagy-e?- éreztem, hogy Logan őszintén mondta a szavakat, mégsem éreztem úgy, hogy elég erős lennék ahhoz, hogy most társalogjunk.
- Élek.- nyögtem ki nagy nehezen, bár ez a rövidke kis szó is égette a torkomat. Mégis, hogyan élhetek én így, kitépett szívvel?
- Értem. Később visszajövök!- hallottam, amint a súlyos, nehéz léptek egyre halkulnak. Kifújtam az eddig magamba fojtott levegőt és hagytam, hogy lábaim kicsússzanak alólam. Ott ültem nekidőlve az ajtónak és csak bámultam ki a fejemből. Sírni már nem tudtam, mert a könnycsatornáim csontszárazak voltak. Most maradt az üresség, a semmi. A végtelen fájdalom, amit az ember idővel vagy megszok, vagy hagyja, hogy az feleméssze és elpusztítsa.
 Az ő halálát nem a teste szenvedte el, hanem a lelke. Látszólag viszonylag jó egészségi állapotban volt továbbra is, belül azonban meghalt.” / J. R. Ward/- jutott eszembe egy idézet az egyik kedvenc írónőmtől. Ez illet most az érzéseimhez. Pontosan ugyanezt éreztem én is.

Még legalább negyed órát gubbasztottam az ajtónak dőlve, hagyva sodródni magamat a fájdalmammal, majd erőt vettem magamon és úgy döntöttem, egy forró fürdő kifejezetten jót fog most nekem tenni. Amint elmerültem a tűzforró vízben, egyből ellazultam. Becsuktam a szemem és relaxáltam. Jó egy órát töltöttem bent a fürdőben, mikor hangos kopogás riasztott fel öntudatlan állapotomból.
- Hope, ha már belefojtottad magad a vízbe, legalább nyitva hagyhattad volna az ajtót!- hallottam meg Gina bosszús mondatát, ahogy most már a kilincset rángatja a másik oldalról. Más esetben mosolyognék ezen a kijelentésen, de ebben a helyzetben ez teljesen helyén valónak tűnt. Hogy ez miért nem jutott nekem eszembe?

- Egy pillanat és jöhetsz.- mondtam vontatottan, majd kimásztam a most már kissé langyos vízből és belebújtam a köntösömbe. A hajamat felcsavartam és egy csattal fogtam össze. Mikor kinyitottam az ajtót, Gina bosszúsan topogott a lábával.
- Na végre!- kis híján fellökve trappolt be a fürdőbe, majd hangos robajjal be is csapta maga után az ajtót, ami majdnem ki szakadt a helyéről. Erő az van benne, meg kell hagyni.

A szekrényemhez sétáltam, majd megnéztem, mi az, amit most magamra kaphatnék. Végül egy sötétkék kötött rövid ujjú pulcsit választottam, egy szürke, koptatott répaszabású farmernadrággal. Cipő gyanánt egy türkizkékes árnyalatú, lapos talpú bokacsizmára esett a választásom. Végül egy zöldeskék selyemsálat raktam a nyakamba, mert odakint már igencsak őszi idő volt. Indulás előtt még visszamentem egy szürke szövet kabátért, mert estefele már igencsak hűvösre fordult az időjárás . A tervem az volt, hogy kocsikázni megyek és rám fért már egy kis vásárlás is.

Magamhoz vettem az irataimat, a biztonság kedvéért a Berettámat is a táskámba tettem, biztos, ami biztos alapon. Amikor azonban a kocsim slusszkulcsát a kezembe vettem, összeszorult a már amúgy is halott szívem. Tőle kaptam. Nekem vette ajándékba. A képek peregni kezdtek előttem, amint Gabyékkal együtt a kedvenc plázámba megyünk és megnézünk egy csöpögős romantikus filmet, majd Ő elvisz egy BMW márkakereskedésbe és megajándékoz álmaim autójával. Most meg itt vagyok egyedül. Lenyeltem az épp feltörni készülő könnyeimet és összeszorítottam a markom, amiben a kulcsok voltak.

Egyenesen az alaksorba mentem, ahol az autókat tárolták. Hamar megtaláltam az én kis fekete csodajárgányomat. Behuppantam a vezető ülésbe, majd pár pillanatig, csak meredtem ki a szélvédőn át a halvány fényben megvilágított mélygarázsban. Végül egy hangos sóhaj kíséretében beindítottam az autót és elindultam Seattle felé. Jót fog nekem tenni egy kis nagyvárosi nyüzsgés. Vagy épp ellenkezőleg, de kit érdekel az most? Úgy egy óra alatt értem Seattle nyüzsgő késő délutáni forgatagába. Leparkoltam egy nyilvános fedett parkolóban. Ezután gyalog folytattam az utamat. Bementem egy Starbucksba és vettem egy jó meleg kávét, és egy csoki darabokkal megszórt sütit. Nem ültem le a kávézóban, hanem mentem egyenesen a kedvenc bevásárlóközpontomba. Először úgy döntöttem, megnézek valami csöpögősen romantikus filmdrámát, majd jöhet a bevásárló tortúra. 

Nagy szerencsétlenségemre, csak vígjátékokat, -amik szerelmes happyenddel végződtek-, illetve szanaszét lövöldözős akciófilmeket adtak ezen a napon. Csalódottan ültem le egy padra, miközben a sütit majszolgattam, és néha ittam egy kortyot a kávémból. Figyeltem az embereket. A legtöbbjük boldogan, sétált a szerelmével, olyan pillantásokat vetve a másikra, hogy néha elgondolkodtam azon, hogy a következő ilyen párt agyonlövöm, de végül a feltűnés elkerülése végett elvetettem ezt az ötletet. A másik típus volt a gondterhes, munkából hazamenős típus, mégis legtöbbjük arcán volt egy kis csillogás. Ezeket is utáltam, fáradt volt, rosszkedvű, de tudta, hogy otthon várja valaki, akit mindennél jobban szeret.

És én? Én már nem sétálhatok karöltve azzal, akit szeretek és otthon sem vár olyan, akit odaadóan szeretek. Elhagyott lettem, aki nem tudja, most hol a helye. Talán törődjek bele a Sorsba, amit elrendeltek nekem? Miért is ne? Hiszen az egyetlen, akit szerettem, elhagyott.

Letöröltem, az épp legördülő könnycseppet az arcomról, majd összegyűrtem a süti zacskóját, és egy kukához sétáltam, ahova kidobtam a kávés poharat meg a zacskót. Körbenéztem és végül úgy döntöttem, itt az ideje vásárlásba fojtanom a bánatom. Vettem jó pár őszi, téli ruhát, hogy frissítsem a ruhatáramat, majd nem bírva az ellenállásnak, bementem, kedvenc babaüzletembe. Nem is tudtam, igazából miért jöttem be. Most valahogy nem a kis Arzhelnek kerestem ruhát. Olyan érzésem volt, hogy keresek valamit, amit itt biztosan megtalálok, de mégis mi a fenét keresnék magamnak ezen a helyen? Aztán megakadt a szemem valamin. Egy pár apró kis rózsaszínű cipőcske. Remegő kézzel vettem a tenyerembe az apró lábbeliket, miközben úgy éreztem a torkomban hatalmas gombóc nő. De vajon miért? Minek van nekem ilyenekre szükségem? Nem volt éppen elég az a kis rugdalódzó? Most meg ezek a cipők. Mérgesen visszaraktam a cipőket és a kijárat felé indultam, de egyszerűen nem bírtam otthagyni őket. Végül visszamentem és megvettem a kis cipőket. A táskám mélyére dugtam őket, nehogy valaki észrevegye.

Mivel már sötét volt odakint, kimentem a parkolóba és beraktam minden cuccot a kocsiba. Egy darabig csak ültem és ujjaimmal a kormányos doboltam. Most hova? Az apámhoz nem mehettem, mert tudtam, hogy Damus ott van. Most az hiányzott a legkevésbé, hogy odamenjek és lássam őt, amint boldogan  éli a mindennapjait engem elfeledve. A kormányra hajtottam a fejem és a könnyeim csorogni kezdtek az arcomon.

Egy zizegő hang térített magamhoz. A kabátom zsebébe kezdtem kotorászni, mire megtaláltam a telefonom. A kijelzőjén Gaby száma volt. A szívemhez kaptam. Tudtam, hogy csak akkor hív a mobilomon, ha nagy gáz van. Megnyomtam a hívásindító gombot, és a fülemhez nyomtam a telefont. Lélegzet visszafojtva vártam, ki szól bele, és mit fogok hallani.

- Haló? Hope te vagy az?- Gaby kellemes bár kissé izgatott hangja csendült fel a vonal másik végén. Nagy kő esett le a szívemről, mert úgy tűnt nem történt semmi szörnyűség.
- Igen Gaby, én vagyok.- próbáltam vidám hangon válaszolni, bár elég bénán sikerült.
- Hallottam mi történt. Én… annyira sajnálom.- mondta együtt érzően, amin egy picit elmosolyodtam. Legalább ő velem van és megért.
- Jól vagyok.- hazudtam könnyedén.- Nem kell aggódnod miattam. Túl leszek rajta.- a vonal másik végén egy pillanatig hallgatás volt a válasz, majd Gaby röviden válaszolt.
- Értem.- ezt szerettem benne. Mindig tudta, hogy mikor van az a pillanat, mikor a másik jobbszereti, ha nem zaklatják.

- Egyébként miért hívtál? Tudod, hogy veszélyes, ha a mobilomon hívsz?- tereltem a témát a tényleges dologra, ami miatt hívott.
- Ő, ja igen. Képzeld Dariussal összeházasodunk.- egy pillanatra megmerevedtem. A szemem előtt villogott az én „nagy napom” dátuma. Egy hónap és itt a vég.
- Gratulálok.- nyögtem ki nagy nehezen.
- Köszönjük. Át tudsz jönni, mondjuk ezen a héten valamikor?
- Persze.- vágtam rá, mielőtt végiggondoltam volna. Azonban nem akartam őt megbántani, így nem vontam vissza a szavam. Majd kibírom valahogy, hogy Ő is ott lesz.
- Rendben, akkor várunk. Jó légy és puszilom Ginát.- csilingelte, de mielőtt válaszolhattam volna egy pityegés hallatszott és a beszélgetés megszakadt.
- Neked is, szia.- motyogtam, majd eltettem a telefont.

Csak meredtem a telefon kijelzőjére. Kellett pár perc, amíg felfogtam az előbb hallottakat, aztán a telefonomat zsebre tettem. Megmarkoltam a kormány és mély levegőt vettem majd kifújtam. Indulás. Épp mikor elfordítottam volna a kulcsot, dörömböltek az ablakomon. Hatalmasat ugrottam, úgy megijedtem. Az anyósülés felöli ablakon kinéztem, és meglepetésemre Logan állt ott. De hogyan? Aztán megláttam mellette az öccsét, amint kajánul vigyorog rám. Hát persze Eric. Miért is lepődöm meg?

A kis herceg a teleportálás képességével bír, így könnyen rám találhattak. Na, ezek után már nehezebb lesz kereket oldanom, minden feltűnés nélkül. Bosszúsan kinyitottam a zárat és hagytam, hogy a vőlegényem feltépje az ajtót. Ugyanebben a pillanatban Eric kuncogva beült a hátsó ülésre.
- Hope! Te teljesen megőrültél? Csak úgy szó nélkül eltűnsz az Akadémiáról, mindenki tudta nélkül és még kíséretet sem hozol? Bajod eshetett volna. Hát nem érted? Veszélyben vagy és az ellenségeink az ilyen alkalmakat szeretik a legjobban kihasználni! Meg is ölhettek volna.- szó nélkül hallgattam Logan kiabálást. Előre szegezett fejjel, markoltam a kormányt és mélyen, a lelkem egy rejtett zugában a harag egyre jobban fortyogott bennem.

De ő csak folytatta és nem akaródzott abbahagyni. Végül Eric már hangos röhögése kicsapta nálam a biztosítékot. Ideje móresre tanítani. A visszapillantóban néztem és egyenesen felnyársaltam a pillantásommal, miközben a kormány markoltam, egyre keményebben. Összpontosítottam és mikor a fiú a nyakához kapott, örömmel konstatáltam, hogy ügyes voltam.
- Hope? Figyelsz rám egyáltalán?- kérdezett vissza Logan, de figyelmen kívül hagytam. Kinyírom ezt a kis mitugrászt, amiért egyrészt Luna kezére játszik, másrészt keresztbe tesz nekem. Eric feje lassanként lilulni kezdett és az ülést karmolászta, miközben hörgő hangokat hallatott. Logan most vette csak észre.

- Eric!- hangjában rémület volt, majd rám nézett.- Hagyd abba!- üvöltötte. Engedelmeskedtem, majd ártatlanul ránéztem.- Meg akartad ölni az öcsémet.- nem kérdezte. Elmosolyodtam.
- Hát, nagyon úgy tűnik.- reménykedtem, hogy ettől megharagszik rám és ő is kidob, valamint ezt az egész eljegyzés dolgot felrúgja, de pechemre ő túlságosan lojális volt velem szemben.
- Eric menj haza, most!- mondta kimérten a fiúnak, aki engedelmeskedett, de villámokat szórt a tekintete, ahogy rám nézett, azzal köddé vált.

Még mindig nem néztem Loganre. Egyenesen előre!
- Hope! Nézz rám!- nem, nem fogok rá nézni. Nincs szükségem a sajnálatára.- Azzal nem lesz jobb neked, hogy mindenkit bántasz magad körül.- hangja lágyabb tónusú lett. De nem lehetek gyenge.
- Hagyj békén! Nincs szükségem a szent beszédeidre!- mondtam keményen.
- Nem tehetem. Túlságosan meggondolatlan vagy. Az érzelmeid irányítanak és ezzel veszélybe sodrod önmagad.
- Mégis mire akarsz kilyukadni?- pillantottam rá, hirtelen rémülettel.
- Csak arra, hogy…- de felháborodva félbeszakítottam,
- Ó, ne is álmodj róla, hogy én valami rab leszek abban a börtönben. Soha, sem leszek a tiéd és senki másé sem!- ordítottam, majd ködbe burkolva magam, semmivé váltam, Logan szemei előtt. Kiugrottam a kocsiból és becsaptam az ajtót. Pár lépést sétáltam és az egyik betonoszlopnak dőltem.

Első pillanatban még azt gondoltam elfutok, de alapesetben Logan is erre számít. És ahogy gondoltam így is történt.
- Hope!- kiabált az egyébként üres parkolóházba.- A francba!- dörögte, majd beleöklözött egy másik tartóoszlopba, melyből az ütés erejére apró cement darabok töredeztek le. Egy mobilt vett elő, és pár gombnyomást követően a füléhez tartotta a telefont.
- Noah, segítened kell! Igen, eltűnt.- tessék, már Noah is elárult.- Értem. A szokásos helyen találkozunk.- azzal kinyomta a telefont, még egyszer körbenézett, majd futásnak eredt.

Vártam még pár percet, majd, levettem magamról az álcámat és ismét láthatóvá tettem magam a külvilág számára. Túlságosan belefáradtam már a sok hajtóvadászatba, amiért állandóan elszöktem az Akadémiáról. Sosem fognak bízni bennem és a képességeimben, akkor minek küzdjek ellenük. Komótosan beszálltam a kocsimba, majd útnak indultam.

Körülbelül ugyanannyi idő alatt értem vissza, mint amennyi ideig az odafele út tartott. Mikor beálltam a garázsnak kialakított alaksorban, kivettem az új cuccaimat és felballagtam a szobámba. Elpakoltam a ruhákat, és gyorsan lezuhanyoztam. Kifejezetten elfáradtnak éreztem magam, így le is feküdtem aludni. Ráérek majd holnap veszekedni Logannal, amiért a bolondját járattam vele. Meg is érdemli, amiért ennyire gyengének tart, hogy még megvédeni sem tudom magam.