Holdfény Akadémia - 15. fejezet

15. HA A GONOSZ FELEMÉSZT


Mikor magamhoz tértem, tudtam, hogy még nem az Akadémián vagyok. Valaki vitt. Hideg volt ezért Damusra tippeltem. Nagyon jó illata volt és ez megnyugtatóan hatott rám. Nem nyitottam ki szemem, ahhoz még túl fáradt voltam és még mindig szégyelltem magam, a miatt, amit tettem.

Hirtelen megálltunk. Azt hittem megérkeztünk, mert kiabálást hallottam. Nem akartam kinyitni a szemem de rájöttem, hogy Darius az és az egész díszes társaság. Viszont el nem tudtam képzelni, miért kiabálnak. A hangok összemosódtak, így nem tudtam ki venni belőlük semmit. Szép lassan azonban egyre messzibbnek tűntek a hangok, majd ismét álomba merültem.

Sötét volt abban a helységben, ahol ébredtem. Később rájöttem, hogy este volt. Csend honolt mindenütt, de az ajtó résnyire nyitva volt és onnan némi fény beszűrődött. Egy ágyban voltam, de ez nem az orvosi szoba volt, ahol általában ébredni szoktam a kiruccanásaim után, viszont nem is az én szobám, mivel itt csak egy ágy volt. Felültem és körbenéztem. Ekkor pillantottam meg az ágyra dőlve egy széken Niot, amint békésen alszik. Hangtalanul lemásztam és megnéztem, hogy ellátta-e valaki a lábát. Szerencsére be volt kötve, de biztos irtózatosan fájhatott neki. Rátettem a kezem a sérült részre és erősen koncentráltam. Mivel nagyon elfáradtam kicsit nehezen ment, de végül sikerült. Azonban arra nem számítottam, hogy emiatt megszédülök, úgyhogy a földre huppantam, ezzel jó nagy zajt csapva.

- Hát nem bírsz egy kicsit sem nyugton maradni?- hallottam mögülem azt a bársonyos hangot. A derekamnál fogva felemelt és az ágyra ültetett. Ekkorra már Nio is ébren volt és értetlenül szemlélte a lábát, majd csodálkozva rám nézett. Úgy néztem, mint aki nem tudja, miről van szó, de csibészesen mosolyogtam. Ő csak csóválta a fejét és adott egy puszit a homlokomra majd ki ment.

- Nos, Hope jól ránk ijesztettél.- nézett választ várva Damus. Most gyönyörű borostyán szemei voltak. Sosem fogok kiigazodni ezen. És az a gyönyörű arc és bársonyos hang. Az illatáról nem is beszélve.

- Ő, bocs mit kérdeztél?- tértem hirtelen magamhoz.
- Azt, hogy mi történt veled miután végeztünk a vérszopókkal?- most mit mondjak neki? Ha elmondom, hogy örömöt éreztem mikor azt a két morát megöltem és ez már nem az első eset, mikor örültem más fájdalmának, akkor tuti, hogy többet nem áll szóba velem. Sőt egyenesen egy szörnyetegnek fog tartani. Nem, nem mondhatom el.

- Elfáradtam. Még sosem használtam az erőmet ilyen sokszor és ilyen intenzíven és ez kimerített.- végül is ez félig igaz volt, mert tényleg kimerültem, de a többinek nem kell kiderülni. Reméltem, hogy hisz nekem.

Egy pillanatra mintha kétségei lennének az igazam felől, de aztán csak bólintott.
- Hol vagyok most?- kérdeztem kíváncsian.
- A szobámban.- válaszolt Damus.

Nem értettem. Ezt ő is észrevette.- Idehoztalak, mert álmodban mondtad, hogy nem szeretnél az orvosi szobába menni. A szobádban meg már aludtak Gabrielleék, végül úgy gondoltam itt jobban fogod magad érezni.

- Köszönöm.- motyogtam, mert éreztem, hogy elpirultam. Szerencse, hogy sötét van és nem látni most az arcom.- Ha akarod, most már visszamegyek a szobámba, és le tudsz feküdni.- Már másztam volna ki az ágyból, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Ha Damus nem kap el, akkor tuti megint a földre esem.
- Nem bírsz nyugton maradni ugye?- ültetett vissza az ágyra Damus.

- Hát nem igazán.- mosolyogtam.
- Pihenned kellene. Maradj itt nyugodtan, mert nekem nincs szükségem alvásra.- elképedve néztem gyönyörű szemeibe.- A mi fajtánk nem képes az alvásra.- Szerencsés. Én mindig nyúzott vagyok, ha nem tudom kialudni magam.

- Nos, akkor jó éjt.
- Várj. Nem maradnál itt egy kicsit?- kérdeztem olyan halkan, amennyire csak lehet.
- Persze, ha akarod.
- Persze, hogy akarom. Végre lehet valakivel beszélgetni.- mosolyogtam.

Elhelyezkedtem az ágyon és odahívtam magam mellé. Az ágy szélére ült. Ezt betudtam annak, hogy azért ő is érzi az illatomat. Azért furdalt a kíváncsiság, hogy vajon mennyire zavarja?

- Kérdezhetek valamit?- kezdtem bele.
- Persze, mit szeretnél tudni?- válaszolt olyan kedvesen, hogy ha nem koncentrálok, akkor biztos elfelejtem, amit akarok.

- Szóval, az én véremnek van illata?- tettem fel óvatosan a kérdést, bár elég hülyén éreztem magam.
- Most viccelsz? Őrjítő tud lenni. A kunyhóba teljesen megbabonázott. Alig vettem levegőt, mert a véred illata mindent betöltött.

- Ó, sajnálom. Nem gondoltam, hogy ez ilyen rossz neked.
- Te tényleg ezt gondolod? Csodás az illatod, és nagyon íncsiklandozó!- nevetett Damus és még a száját is megnyalta. Ezen én is nevettem. Végre jól éreztem magam valakivel.

Még sokat beszélgettünk az éjszaka folyamán, de végül elnyomott az álom. Mikor felébredtem, nagyon rosszul éreztem magam. Hányingerem és iszonyatos fejfájásom volt. Kinyitottam a szemem és Damus tanácstalan arcával találtam szemben magam. Az ágy mellett ült és ideges volt.

- Jó reggelt!- krákogtam és próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de nem igazán sikerült.
- Mi bajod van?- kérdezte türelmetlenül.
- Semmi baj. Jól vagyok tényleg.- megpróbáltam kimászni az ágyból. Tudtam, hogy csak ki kell mennem egy kicsit a friss levegőre. Múltkor is segített. Akkor azonban könnyebb volt, mert nem egy mora állt az utamban.

- Nem mész te innen sehová. Itt maradsz, én meg kitalálok valamit.- nyomott vissza az ágyra Damus.
- Kérlek, bízz bennem. Csak ki kellene mennem, hogy friss levegőt szívjak.- néztem rá könyörgő arccal.

- Jól van, de ha valami történik, akkor én…
- Nem fog semmi sem történni.- nyugtattam meg. Felkapott és kiszáguldott velem az egyik hátsó kertbe. Épp hajnalodott és azon ritka napok egyike volt mikor épp tiszta volt az ég.
- Tegyél le a fűbe!
- Micsoda?- hitetlenkedve nézett rám.
- Csak tegyél le!- kértem meg ismét. Valamit mormogott magában, de letett.

Ahogy gondoltam. Hirtelen elektromosság futott rajtam végig és ismét érzetem, ahogy a földdel kapcsolatba lépek. Elterültem a földön, és magamba szívtam azt a sok energiát, amit az elmúlt időszakban elvesztettem. Nyújtózkodtam egyet majd kipattantak a szemeim és Damus rémült arcát pillantottam meg.

- Mi a baj?- kérdeztem meglepődve.
- Ez olyan, nem is tudom. Leírhatatlan volt.- most már elindult felém, de még mindig hitetlenkedve nézett rám. Felültem és csak ekkor vettem észre a sárgás fényt, ami körülöttem pompázott. Upsz. Kicsit túltöltődtem.

- Olyan gyönyörű vagy.- Mondta bársonyos hangon. Erre elpirultam, de örültem is neki, hogy így gondolja.
- Köszönöm. Azért te sem panaszkodhatsz.- mosolyogtam. Ekkor én is megdöbbentem, ahogy a nap rásütött a bőrére, olyan volt mintha gyémántok csillognának a bőrén. Elakadt a szavam.

- Mi az?- kérdezte.
- Semmi. Ez olyan, húúú, hát gyönyörű vagy.
- Te sem panaszkodhatsz.- erre mindketten nevetni kezdtünk. Még beszélgettünk egy darabig. Elmeséltem Damusnak, hogyan jöttem rá, hogy mit kell tennem, ha rosszul vagyok. Ő is elmesélte ezt a nap dolgot.

- Vissza kéne mennünk. A farkasod már az egész iskolát felkutatta utánad, és már azon gondolkodik, hogy kereső csapatokat indít.- nézett mérgesen az ajtó felé Damus.

- Jól van, bár néha már az idegeimre megy, hogy állandóan a nyomomban akar mindenki járni. Miért kell ennyire vigyázni rám? Te is láttad, hogy meg tudom védeni magam.- Damus arca megkeményedett és eltűnt az előbbi jókedv.

- Mert veszélyben vagy, és mert szeretnek.- azzal felállt, engem is felsegített és elindultunk befelé. Épp a szobámhoz értünk mikor láttam, hogy Darius és Edward csörtet felénk, a másik irányból meg Nio és Luna.

A fenébe! Nincs kedvem a hegyi beszédet végig hallgatni arról, hogy ez felelőtlenség volt a részemről. Kinyitottam az ajtót és berántottam Damust, majd bezártam az ajtót és neki dőltem.

- Mit művelsz?- kérdezte meglepetten Damus, de láttam rajta, hogy tetszik neki a dolog.
- Csak nincs kedvem most, ehhez. Tudom, hogy mit akarnak. Várj egy pillanatot.- gyorsan lezártam a gondolataimat Edward és Nio előtt.

- Szóval, nincs kedvem most is ugyanazt végig hallgatni, amit minden egyes nap a szüleimtől megkaptam. Tudom, hogy felelőtlen vagyok és stb., de nem érdekel.- mondtam direkt hangosabban a kelletén, hogy odakint hallják.

- Akkor sem csinálhatod ezt kislány. Ők csak a javadat akarják és féltenek.

-Tudom, de akkor is. Valaki mindig elrontja az örömömet. Ez annyira rossz. Volt már olyan érzésed, hogy te sosem lehetsz boldog, mert elvárják tőled, hogy a saját boldogságod ráér, míg másoknak szüksége van rád? Én kis korom óta ezt érzem. Mindig megfelelni másoknak, és reménykedni, hogy ha jól csinálok valamit, akkor mindenki boldog lesz. De velem mi lesz?- összekuporodtam az ajtó előtt és kezemmel átölelve a térdem, elkezdtek záporozni a könnyeim. Még sosem mondtam ki ezt nyíltan, de jó érzés volt.

- Igazad van. Én is sokszor ezt érzem, de most, hogy megismertelek, vannak boldog pillanataim.
- Tényleg?- ez a válasz meglepett. Nem tudtam, hogy ő is hasonlóan érez.

- Néha szívesen újra élném azokat a pillanatokat, amikor szabad vagyok, és nem kell mások és a világ problémáival foglalkoznom.- hüppögtem. Odahúzott magához és átölelt. Kicsit megnyugodtam a jelenlététől.

- Szeretnéd tényleg?- kérdezte izgatottan.
- Persze, mit nem adnék érte. - nevettem fel keserűen. A következő pillanatban a távolból egy kiáltást hallottam, de nem figyeltem rá, mert megint ott találtam magam a kertben, ahol reggel voltunk Damussal. Láttam magam, ahogy felhőtlenül nevetek. Boldog voltam. Ez melegséggel töltött el.

Aztán vissza a valóságba. A szobaajtó betörve és mindenki ott tolongott az ajtóban. Én Damus háta mögött, aki valamiféle állati morgást hallatott és Dariussal állt szemben. Feltápászkodtam, erre minden szempár rám szegeződött.

Darius abbahagyta a morgást Damus felé és intett Edwardnak. Tudom mi következett, de nem hagytam, hogy Edward elszakítson attól, akivel végre jól érzem magam. Nem is tudom miért, de valami láthatatlan kötelék alakult ki köztünk.

Engem is meglepett mikor hárítottam Edward támadását, és hátulról rátámadtam. Tudom, hogy a morák mennyire rettegnek a tűztől, ezért létrehoztam egy tűzlabdát és Edward mögé lépve a kezemmel kicsit megperzseltem a pólóját. Riadtan fordult hátra. Mintha megállt volna az idő, mindenki engem nézett, ahogy mosolyogva elindultam a hátráló Edward felé és a tűzlabda egyre közelebb kerül hozzá. Sarokba szorítottam és már csak néhány centire voltam tőle mikor valaki megragadott hátulról, de a másik kezemmel legyintettem és a többiek között landolt.

- Mit gondolsz Edward? Tényleg nem tudom magam megvédeni?- néztem rá gyilkos tekintettel.
- Te, hogy csináltad? Nem hallom a gondolataidat, és használod az erőd!- Edward kifejezetten meglepett arcot vágott.

- Úgy tűnik, gyorsan tanulok.- gúnyosan felnevettem. Majd még egy lépést tettem felé.
- Hope, ez nem te vagy. Te nem vagy gonosz.- hallottam meg a bársonyos hangot a hátam mögött. Azonban most ki kellett zárnom, mert nagyon dühös voltam valamennyiükre. Aztán kicsit összezavarodtam. Még mindig Edwardnak szegeztem a tűzgolyót, de közben elgondolkodtam. Tényleg ennyire gonosz lennék legbelül? Mégis, hogyan tudnám ezeket a jólelkű lényeket megvédeni a Volturitól, ha én is ennyire gonosz vagyok?

A következő pillanatban valami megváltozott. Megint ott voltam a kertben Damussal. Boldog voltam és jó. Ez voltam én. Egy boldog, rendes és jószívű lány, aki soha senkit sem akart bántani.

Mégis ki mondja ezt? Mert én nem így gondolom. Ott van az a gonosz bennem és egyre erősebben tör utat magának, míg végül átveszi felettem az irányítást.
Nem, ez nem igaz. Én egy erős lány vagyok, és nem hagyom, hogy ez megtörténjen, mások segítenek majd ebben.
Na jó, ez már nem vicces. Valaki más belemászott a gondolataimba és helyettem, mond ki olyan dolgokat, ami már nem igaz.

Ekkor kipattant a szemem és megint Damus szobájában találtam magam, de most tele volt vámpírokkal. Nem tudom mi történt az előbb, de mérges voltam és azt akartam, hogy mindenki tűnjön el. Mintha hallották volna, egy pillanat alatt eltűnt mindenki, csak Damus maradt ott. Még mindig mérges voltam, valahogy nem is tudom, a lelkem mélyén éreztem valami szomorúságot és szégyent. Olyan, mint mikor a hőst bezárja a gonosz, az meg segítségért kiáltozik. Megpróbáltam ezt az érzést elnyomni, de egyre jobban erősödött.

Végül feladtam, és hagytam, hogy az érzés eluralkodjon rajtam, szörnyen utáltam magam az előbbi tettemért. Legszívesebben elrohantam volna a világ elől. Elrohanni. Hát persze. Felugrottam és a legközelebbi ajtó felé rohantam.

Damus utánam vetődött, de muszáj volt egyedül lennem, ezért legyintettem és ő a falnak csapódott. Mintha szíven szúrtak volna. Zokogtam és csak futottam, ha valakit éreztem közeledni, csak suhintottam a kezemmel. Végre kint voltam a szabadban, és az iskola melletti erdőbe rohantam. Oda, ahol először megtámadtak.

Ott leültem egy fa tövébe és csak sírtam. Nem érdekelt semmi, csak azt akartam, hogy megszűnjön a fájdalom, ami annyira kínoz. Kerestem valamit, ami elég éles. Nem tudom, miért, de egy hegyes faágat beledöftem a csuklómba, és hagytam, hadd folyjon a vér. Bár inkább spriccelt, mint fojt. Felordítottam a fájdalomtól, de tudtam, hogy nem tart majd pár percnél tovább, mert elvérzek, és akkor végre mindenki boldog lehet, mert nem fogok senkit bántani. Sajnálom, hogy így végződött, mert jó lett volna egyszer tényleg boldognak lenni, de úgy tűnik ez nekem sosem adatott meg.