Holdfény Akadémia - 14. fejezet

14. ÁTÉRZÉS


Jó sok utat meg tettünk kifelé az erdőből, mikor egy kunyhóhoz értünk. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy ez az erdő. Damus betuszkolt az ajtón majd egy székre ültetett. Nagyon feldúlt volt. Valakivel telefonon beszélt és közben fel alá járkált a kunyhóban. Többször kilesett az ablakon, mintha várna valakire. Aztán letette a telefont és felém fordult.

- Mégis mi a fenét képzeltetek ti ketten? Ki menni az Akadémiáról fényes nappal egy olyan helyre, ahol nyüzsögnek a Volturi vadászai?- tajtékzott a dühtől. Megijedtem tőle. Morát még nem láttam dühösnek, de most már tudom milyen érzés, mikor rettegsz. A szemeim könnybe lábadtak, arcomat a tenyerembe temettem, és most már zokogtam.

- Hope, kérlek, ne haragudj, de meg kell értened, hogy veszélyben vagy! Nem mászkálhatsz csak úgy, mert bármikor megtámadhatnak.- éreztem, hogy a fiú hozzám ér, reflexszerűen felugrottam és a sarokba rohantam. Remegtem a félelemtől. Csak most tudatosult bennem, hogy ez már nem játék. Engem meg akarnak ölni, én meg tálcán kínálom magam és még másokat is veszélybe sodrok ezzel.

- Sajnálom, ha megijesztettelek, nem állt szándékomban.- felnéztem és a fiú elkínzott arccal nézett vissza rám. Megtöröltem a könnyes szemeimet és felálltam. Tétován léptem egyet, mire mintha arcon vágták volna a kunyhó másik végébe hátrált.
- Nem félek tőled, csak attól, hogy miattam annyian vannak veszélynek kitéve. Nem lenne egyszerűbb, ha simán csak odaállnék és megkérném őket, hogy ha másokat békén hagynak, akkor feladom magam?- ettől kicsit nyugodtabb lettem és már el is kezdtem azon gondolkodni, hogy visszamegyek és feladom magam. A következő pillanatban a földön voltam, Damus dühösen felém hajolt.

- Ezt felejtsd el! Ez nem történhet meg! Nem engedem, és Nionak is lenne hozzá egy-két szava.- a fiúnak szinte feketék voltak az íriszei. Dühös, mert reálisan gondolkodom. Ennek semmi értelme.
- Gondold csak végig. Engem akarnak elkapni, és amíg ez nem történik meg rengeteg, jó vámpírt megölhetnek. Azt meg nem hagyhatom, hogy a szeretteimnek baja essen.- Damus már válaszra nyitotta volna a száját mikor belém hasított a felismerés. Nio egyedül van 4 vérszopó ellen. Meg fogják ölni, vagy talán meg is ölték már. Miattam.

- Vissza kell mennünk!- téptem ki magam Damus szorításából és az ajtó felé rohantam. Mire odaértem, a fiú elállta az utam.
- Nem mehetsz ki innen! Amíg nem biztonságos itt maradunk.- válaszolta megingathatatlanul.
- De hát Nio egyedül küzd azokkal a fenevadakkal, esélye sincs!- ordítottam könnyes szemekkel. Ismét zokogtam, de ura voltam a helyzetnek és már egyre dühösebb is voltam.

- Akkor sem mész innen sehová!- válaszolta idegesítő nyugodtsággal. Hogyan lehet valaki ilyen nyugodt, mikor az én legjobb barátom, a bátyám épp az életéért küzd. Ez a fiú a legérzéketlenebb lény a világon.

A következő pillanatban éles fájdalom hasított a mellkasomba, a vállamba és a combomba. Sikítást hallottam, de közben rájöttem, hogy ez én voltam. Mikor kinyitottam a szemem a lábamból vér szivárgott. Felnéztem és Damus úgy nézett rám, mintha szellemet látott volna.

- Mit történt? Ez mi, hogyan…?- nem tudta eldönteni, hogy odajöjjön, vagy arrébb menjen. A vérző lábammal nem igazán segítettem neki, hiszen a vérem biztosan ingerelte. De mi történt? Nem csináltam semmit. Ezen tanakodtam, mikor újabb éles fájdalom hasított a mellkasomba. Mintha belém rúgtak volna. Megpróbáltam koncentrálni, és Nióra gondoltam, hogy kapcsolatba léphessek vele, mikor hirtelen szörnyű képek villantak be.

Harcolt velük, de alul maradt. Beleharaptak ugyanott, ahol az én sérüléseim voltak. Csúnyán elbántak vele, miattam. A következő pillanatban ott feküdt amellett a fatörzs mellett, ahol nemrég beszélgettünk. Vérben úszott, és… nem az nem lehet. Ő nem hallhat meg. Azonban hirtelen visszacsöppentem a valóságba. Hallottam, hogy Damus a nevemet kiabálja. A hangjában rémületet véltem felfedezni. A szemeim kipattantak. Felugrottam, mire ő meglepetten és zavarodottan nézett rám.

- Mi történt veled az előbb? Elájultál és újabb sérüléseid lettek. Aztán a farkasod nevét kiabáltad. Mi folyik itt Hope?- nézett rám kérdőn Damus.
- Vissza kell mennünk, mert haldoklik! Érzem őt! Ezek az ő sebei és láttam harc közben. Most ott fekszik, ahol ránk támadtak és nem lélegzik. Vissza kell mennünk érte!- hörögtem a sírástól, közben könyörögtem Damusnak.
- Rendben. De te itt maradsz. Ilyen sebekkel csoda, hogy magadnál vagy.

- Azt már nem!- Gyorsan begyógyítottam a sebeimet, amire válaszul megint egy döbbent arcot kaptam majd elindultam az ajtó felé.
- Jól van, látom, nem tudlak maradásra bírni. Tudod nagyon makacs egy lány vagy te. Pont, mint az…- de nem fejezte be, hanem kitárta a kunyhó ajtaját. Nem volt időm most ezen gondolkodni, mert ha nem érünk oda időben, akkor Nio meghalhat, azt viszont nem élném túl.

- Ha én viszlek, gyorsabban oda érünk.- kicsit félve, de engedtem. Így Damus hátán utazva pár perc alatt odaértünk. Jól láttam. Nio annál a kidőlt fatörzsnél feküdt, és már alig volt benne élet. Odarohantam hozzá és megöleltem, bár átalakulva sokkal nagyobb volt, így nem igazán értem körbe. A sérülései borzalmasan néztek ki, csoda, hogy eddig kibírta.

A fejét felemelte és a szemünk egymásba fúródott.- Semmi, baj. Majd én meggyógyítalak.- suttogtam lágy hangon. Nio erre halkan nyüszített majd hagyta, hogy megnézzem a sebeit. Damus addig a közelben az egyik fához támaszkodott és figyelt, hátha valami gond adódna.

- Jól van, akkor kezdjük.- Először a súlyos sebeket akartam begyógyítani. Az egyik szörnyeteg teljesen összeroncsolta Nio tüdejét, úgyhogy azzal kezdtem. Rátettem a kezem az oldalára és koncentráltam. Nagy fényesség lett és éreztem a melegséget, ami a kezemből áramlik. Kicsit tovább tartott, mint az én esetemben, de ez nem érdekelt.

Végül sikerült. Nio hálásan nézett rám, mert végre megint rendesen lélegzett. Fel akart kelni, azonban visszanyomtam. A lábai és a válla is csúnyán szétroncsolódott, de nem volt olyan vészes. A vállára tettem a kezem és megint koncentráltam. Ez már jóval gyorsabban gyógyult.

Ahogy haladtam a sérülésekkel, egyre fáradtabbnak éreztem magam, de tudtam, hogy nem hagyhatom most abba, mert Nionak szüksége van rám. Már csak a combján lévő hatalmas mélyedés volt hátra mikor mocorgást hallottam a hátam mögül. Nio rémülten nézett rám és meghallottam a fejemben.

- Visszajöttek. A hátad mögött van az egyik. Ne mozdulj, majd én elintézem- Nio már épp ugrott, volna, de én visszanyomtam és abban a pillanatban hátra fordultam és tőlem is meglepően, támadtam. Hatalmasat rúgtam az épp felém vetődő nomádba. Olyan erővel rúgtam bele, hogy a fa, aminek neki vágódott hatalmasat reccsent. Mosolyogtam, de örömöm nem tartott sokáig, mert jött a másik. Felugrottam és arrébb szökkentem mikor egyenesen belém akart rohanni. Épp ahogy Edwardék mutatták. Damus is el volt foglalva, mert a másik két vérszopó megpróbálta lefoglalni, amíg ezek velem foglalatoskodnak.

- Vigyázz! Mögötted!- hallottam Niot a fejemben. Épp időben, mert az előző épp megpróbált ismét belém rohanni, de most hátulról. Mivel vérszopó, ezért gondoltam nem nagy kár érte. A kezeimben tűzgolyók keletkeztek, és ezeket rádobtam a nomádra. Lángra lobbant és rövidesen förtelmes ordítások közepette hamuvá égett. A morák nagy ellensége a tűz. Ezen felbuzdulva a másikat is célba vettem és azzal is végeztem. A maradék elképedve bámult, majd eltűntek a fák között.
- Ez eszméletlen volt Hope! Hol tanultál te meg így harcolni?- kérdezte hitetlenkedve Damus.- Ezért még számolunk kisasszony! Ezt még egyszer meg ne próbáld! Most szerencséd volt de legközelebb én harcolok nem te!- morgott Nio miközben a fejemben éppen kiabált velem. Persze azért örült ő is, ezt éreztem, bár tudom, hogy sosem ismerné be, hogy én védtem meg őt, nem pedig fordítva.

- Hát igazándiból nem tudom! Ma vettem leckéket Cullenéktől, de ők csak a támadások elől való kitérést mutatták meg, a többi valahogy jött. Kicsit olyan volt mintha nem is én lennék.- Aztán jutott el az agyamig. Ez nem én vagyok. Megöltem két morát. Gyilkos vagyok. A földre rogytam, és a könnyeimbe temettem az arcom, majd a fáradtságtól hamarosan minden elsötétült előttem.