Holdfény Akadémia - 9. fejezet

9. VISSZATÉRÉS

Valaki a nevemen szólított. Nem az a selymes, és bársonyos hang. Ez egy másik volt. Ismerős volt de még túl zsibbadtnak éreztem magam ahhoz, hogy ki is nyissam a szememet.

Nem haltam meg. Pedig tisztán emlékszem, hogy megharapott a nomád. Úgy tűnik, megkaptam a 2. esélyt arra, hogy beteljesítsem a sorsom.

- Hope hallasz engem? Ha igen nyisd ki a szemed!- nem bírom. Még túl nehéz.
- Még túl gyengének érzi magát.- felismertem ezt a hangot. Edward a gondolatolvasó.
- Hé, mássz ki a fejemből!
- Akkor te meg nyisd ki a szemed!- hallottam meg a választ.

- Hol van? Megmentett. Ő ölte meg őket.- jutott hirtelen eszembe. Az a két gyönyörű szempár és az a bársonyos hang.

- Damus-t akarja.- Hallottam meg ismét Edwardot.
- Látni akarja. Azt hiszem, meg van zavarodva.

- Hope, Damus most nem tud idejönni.- Eszembe jutott kihez tartozik ez a hang. Carlisle. Persze, hát ő az orvos. Na itt a lehetőség most vizsgálgathatsz. Azt mondta, nem láthatom, biztos dolga van. Biztos csak útba estem miközben az erdőt járta. Már el is ment. Azt hittem, ő más. Olyan különcnek tűnt.

- Azt hiszem, Hope valami butaságra készül. Lehet, hogy mégis ide kéne hívni. Nagyon elkeseredett.

- Szóljatok Bellának.- valamit suttogtak, amit nem értettem, de azt kiszűrtem, hogy Luna mondott valamit. Akkor ő is itt van. Edward úgyis rájött mire készülök, úgyhogy igyekeznem kell.

Hagytam, hogy a rossz emlékek elárasszák az elmémet. Időközben rájöttem, hogy így működik az önpusztító üzemmód. Muszáj beszélnem Selene-nel. Tanácsra van szükségem.

- Mi történik? Miért kezdett el rángatózni? És miért hörög?- Carlisle nem értette, mi történik.
- Erről beszéltem.- mondta Luna. - Amikor idekerült, akkor is ez történt. Kívülről nem látszik semmi, de belül az összes energiáját és az erejét maga ellen fordítja. Általában akkor történik ez mikor gyenge, és azt hiszi, hogy valaminek ő az oka.

- Hol van Bella? Ő semlegesíteni tudja az erejét!- kiabált Carlisle.
- Itt vagyok. Mi történt?

- Uramisten, mi történt?- dermedt le Bella. Tudtam, hogy most már vér folyik az orromból. Ez a következő lépés. Most már csak egy kicsi van hátra és átjutok.

- Engedd ki a védő pajzsodat, hátha akkor abba marad!- Utasította Edward a feleségét.

Hirtelen bizsergést éreztem magam körül. Jobban kell koncentrálnom! Abbamaradt a fájdalom. Nem értettem.

- Sikerült. Azt hiszem elmúlt a fájdalma.- Bella hangjából érezni lehetett a megkönnyebbülést. Még egy probléma, amit később orvosolnom kell. Hogyan kerüljem ki Bella erejét? Na jó ezzel ráérek később foglalkozni. Most minél hamarabb ki kell jutnom innen!

- Hope! Kérlek, ne hozz ránk még egyszer ekkora frászt! Megteszed, hogy ki nyitod a szemed és nemcsak Edward-on keresztül, kommunikálsz velünk?- Carlislenak igaza volt. Ahhoz, hogy kijussak innen, muszáj kimagyaráznom a dolgot.

Erőt vettem magamon és kinyitottam a szemem. Beletelt egy kis időbe mire kiélesedett a látásom, de aztán észrevettem, hogy mindenki aggódó tekintettel mered rám.

- Öhm. Hát, itt vagyok.- más nem jutott eszembe. Igazából most már szégyelltem magam, amiért ennyi ideig tartott mire kegyeskedtem ismét visszatérni.- Sajnálom az előbbi incidenst, de kicsit össze voltam zavarodva.

- Semmi baj.- nyugtatott Carlisle.- Megértjük. Most viszont kérlek, áruld el, hogyan működik ez a belső pusztítós dolog, mert azt nem tudod nekünk bemagyarázni, hogy magától jön.- Lebuktam. De hogyan jött rá? Hiszen még Lunának sem mondtam el. Ó hát persze. Edward.

- Általában akkor történik, ha valami rossz emlék jut eszembe, vagy rossz kedvem van. Most viszont én magam idéztem elő. Ilyenkor, ha elér a fájdalom egy bizonyos pontot, olyan érzésem van, mintha meghalnék, de tudom, hogy nem. Ilyenkor tudok gondolkodni és addig, amíg vissza nem térek senki nem tud visszahozni. Lehet, kicsit furán hangzik, de a múltkor is ez segített.

- Értem. De most Bella visszahozott.
- El sem mentem. Kell egy kis idő, hogy átjussak, de majd fejlesztem a gyorsabb átjutás érdekében.- óvatosan rámosolyogtam, de úgy tűnik a többiek erről hallani sem akarnak.

- Erről szó sem lehet! Ezt most felejtsd el kisasszony!- Nio teljesen ki kelt magából. Most vettem csak észre, hogy ott ül az ágyam mellett.
- De hát miért?
- Mert fájdalmas és szörnyű látvány, amikor kiül az arcodra a szenvedés. Nem bírom elviselni, ha így látlak, főleg ha segíteni sem tudok. – láttam Nio elgyötört arcát, végül arra jutottam, hogy eme képesség fejlesztését és használatát hanyagolom arra az időre, amíg lenyugszanak a kedélyek.

- Jól van. Akkor nincs több átkelés. Így jó lesz?- Nio arca meglepettséget tükrözött. Aztán örömbe csapott át. Szorosan megölelt, amit én boldogan viszonoztam.

- Nos, most, hogy ezt megbeszéltük, visszamehetnék a szobámba a szobatársaimhoz? Szeretném végre én is elkezdeni a tanulást az Akadémián. –a következő pillanatban mindenki hangos nevetésbe tört ki, még Edward is elmosolyodott.

- Mi ezen olyan vicces?- nem értem miért tartják ezt olyan viccesnek.
- Csak annyi, hogy végig néztél magadon?- Vette komolyabbra a szót Carlisle. Most vettem csak észre, hogy tele vagyok zúzódásokkal. A nyakam bekötve, és ha a fájdalom receptorom nem csal, akkor jó néhány csontom és bordám is eltörött.

- Ó, ezen könnyen segíthetünk.- elkezdtem koncentrálni arra, hogy egészséges vagyok és épp egy mezőn futok. Éreztem, hogy fényesség járja át a testemet és megint erős, és egészséges vagyok. Csak pár pillanatig tartott, de minden sebem és törésem begyógyult.

Amikor kinyitottam a szemem, mindenki elámulva bámult rám. Mintha szellemet láttak volna. Ettől akaratlanul is fülig vörösödtem.

- Ez bámulatos volt.- a doki elámulva figyelt.
- Most már értem miért úsztad meg ennyivel a morák támadását.- vette át a szót Edward.

- Igen. Harc közben is volt időm kisebb sebek gyógyítására, de ez több időt vett igénybe.- vallottam be szégyenlősen.

-Több időbe?- hitetlenkedett Luna.- Hope, ez még gyakorlott gyógyító vámpíroknak is több percbe telik ilyen komoly sérüléseknél. Te alig pár pillanatig csináltad, most meg mintha semmi bajod sem lenne. Ez bámulatos.

- Oké. Most, hogy ezt is megtudtuk. Visszamehetnék a szobámba?- kezdtem már egyre türelmetlenebb lenni, és nagyon zavart már ez a kórházi légkör. Könyörgő pillantást vetettem Niora. Egyből vette a lapot és elkezdte a látogatóimat kitessékelni.

Végül sikerült visszajutnom a szobámba. Senki nem volt ott. Gondolom azért pár napig nem voltam magamnál. A többiek biztos órán vannak. Addig legalább lesz időm rendbe szedni magam és elrendezni a szobarészemet. Ezzel gyorsan végeztem, úgyhogy addig inkább a kedvenc könyvem olvasásával foglaltam le magam. Az üvöltő szeleket már vagy ezerszer olvastam, de sosem unom meg. Most is elölről kezdtem, persze úgyis tudom mi lesz a vége, de annyira szép olvasmány, hogy teljesen rabul ejt.

Ebédidő volt mire abbahagytam az olvasást. Éhes voltam ezért úgy döntöttem le megyek a konyhába és eszem valamit. Azonban a folyosóról hangokat hallottam. Amikor kinéztem megdöbbentem. Gabrielle és Darius állt egymással szemben. És Gabi nagyon dühös lehetett valami miatt, mert haragos pillantást vetett rám. Darius arca elkínzott volt. Amikor ő is észre vett, szó nélkül elsuhant. Nem mertem rá kérdezni, hogy mi volt ez, úgyhogy elmentem gyorsan Gabi mellett, de közben végig azon járt az eszem, hogy min veszhettek össze. Ahogy megtudtam, olyanok egymásnak, mint a testvérek.

Nem volt időm ezen töprengni, mert hirtelen valami keménybe ütköztem. Mikor felnéztem egy dühös arcú lány nézett vissza rám.