A Sorsod nem a Végzeted- 26. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a frisst. Most minden kiderül! Jó olvasást, és várom a visszajelzéseket!
üdv.Hope.

26. BÚCSÚCSÓK

„Nem akartam szeretni őt, (...) ki akartam irtani szívemből a szerelem csíráját is, de most, hogy újra láttam, ezek a csírák új erőre kaptak, kizöldültek. Szeretnem kellett, pedig rám se nézett.” 

/Charlotte Bronte/

Csak egy apró nyikkanásra volt időm, és már meg is támadta Logant. A következő pár pillanat, mintha lassítva játszódott volna le előttem. Logan a földön fekszik, és a támadó ráveti magát, de Hercegem még időben reagál és kihátrál a támadás elől. Rám néz, tekintete riadt. Valamit kiabál, de én csak lefagyva nézem az előttem játszódó jelenetet.

- Hogyan juthattunk idáig?- teszem fel magamnak a kérdést. Úgy érzem magam, mintha Rómeó és Júlia történetébe csöppentem volna. Vajon, ha Júlia kötelességből, mégis Parist választja, Rómeó is így cselekszik? Lesből támadt volna rájuk, egy óvatlan pillanatban, és így Júlia amúgy is darabokra tört lelkét még meg is tiporva ezzel a tettével?

Hideg érintés térít magamhoz. Összerezzenek, és reflexszerűen védekezni akarok, de aztán rájövök, nincs mitől félnem. Ania aggódó tekintete néz le rám. Hosszú búza szőke haja arcába hull, és apró faágak és levelek állnak ki belőle. Zavartan pislogok párat, majd észbe kapok és megpördülök. A két férfi lihegve mered egymásra. Mindketten támadóállásban. Damus szemében ismeretlen tűz ég. Bosszúvágy, de miért? Logan viszont védekező, mintha védelmezne valamit? Rám pillant, és ekkor megértem. Engem akar megvédeni valakitől, akit mindennél jobban szeretek… pontosabban szerettem.

Damus támad és ekkor lépünk közbe Aniával. Mintha megbeszéltük volna, pontosan tudjuk mi a dolgunk. Közéjük ugrottunk. Ania elkapta Damus karját, én pedig hercegem elé vetettem magam és védekezőn a mellkasom elé emeltem a kezem, amelyben egy tűzlabda formálódott.

- Elég!- kiáltottam.- Fejezzétek be! Ennek semmi értelme!- Damus megtorpant. Ania nem szólt semmit, csak figyelte, hogy barátja mikor tervez ismét támadni. Próbáltam feltörni készülő könnyeimet visszatartani, amely igencsak nagy erőfeszítésekbe került. Ha most nem leszek elég erős, ezt az egészet lezárni, mindig kísérteni fog.

- Damus!- szólítottam meg őt. Tekintete zavart volt, úgy éreztem nem ilyesmire számított. Tettem egy tétova lépést felé, de Logan visszahúzott. Válaszul Damus ajkait felhúzta, és éleset morgott. Oké, ez így nem fog menni! Megfordultam és Hercegem aggódó arcába néztem.

- Ezt le kell zárnom egyszer, és mindenkorra. Kérlek, bízz bennem!- néztem fel rá könyörgő tekintettel. Logan megértette, mit akarok és tett pár hátráló lépést, de közben nem vette le rólam a szemét.- Köszönöm.

Ismét Damus felé fordultam és odaléptem hozzá. Most Ania is hátrált pár lépést, érezte, hogy ez most csak a mi dolgunk, amiért hálás is voltam neki. Damus olyan közel jött hozzám, hogy éreztem hideg leheletének cirógatását.

- Miért csinálod ezt, Hope?- kérdezte rekedtes hangon. Nem bírtam a szemébe nézni, ő túlságosan is ismert ahhoz, hogy valami szánalmas hazugságba belenyugodjon.

Kezével az állam alá nyúlt és kényszerített, hogy ránézzek. Szemeiben a harag helyét átvette az elkeseredettség és tudtam, hogy azzal, hogy most véglegesen nemet mondok neki, egy életre megsebzem őt. Visszatekintve elkerülhetetlen volt az elválásunk. De még mindig hiszem valahol mélyen, legbelül, hogy bennünket egymásnak teremtettek.

- Sajnálom, tényleg, de kettőnk között ez az egész úgysem ment volna.- el sem hiszem, hogy ezeket a szavakat én mondom ki.

- Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen azt mondat, szeretsz.- Damus szemében az elárultság fénye csillogott. Elárultam őt, és ezzel a szerelmünket is. Hazudtam neki, még ha az ő érdekében is tettem. Azzal a tudattal nem bírt volna sem ő, sem én együtt élni, hogy még mindig szeretem. Jobb volt így. Ha elhitetem vele, hogy már nincs meg bennem az a láng, ami eddig, akkor talán belenyugszik. Sosem fog megbocsátani, ezt jól tudtam. Egy mély seb lesz a lelkén, amely sosem fog teljesen beforrni, és minden egyes nap, emlékeztetni fogja arra, hogy én gátlástalanul visszautasítottam őt. Gyűlölni fog, de legalább esélyt kap arra, hogy olyasvalakit találjon magának ebben a nyomorúságos öröklétben, aki tényleg képes viszonozni a szerelmét.

- Sajnálom. Most már Logan lett az életem. Értsd meg. Ő a vőlegényem és…- egy pillanatra muszáj volt szünetet tartanom, mert tudtam, hogy ezek után a szavak után nincs vissza út.-…szeretem őt.- lényegében nem hazudtam, mert tényleg szerettem Logant és talán szerelem is volt benne, de cseppet sem annyira erős, mint, amit valaha is éreztem az én drága Damusom közelében. Hátráltam egy lépést. Ha ő még mindig nem fogja fel, akkor nincs más választásom. Hidegséget erőltettem az arcomra.

- Köszönöm az együtt töltött időt. Sosem foglak elfelejteni, de ezt tényleg meg kell értened.- nem eresztett. Mielőtt észbe kaptam, elkapta a karomat, és olyan erősen szorította ajkait az enyémekre, hogy szinte már fájt. Haragudott. Rám. Ugyanakkor tudtam, hogy még mindig szeret. Megvártam, míg lehiggad egy kicsit. Mikor eleresztett, végre megláttam szemiben a beletörődést.

- Hát mégis igaz. Ez az egész csak játék volt.- szavai fájdalmasan hasítottak belém.

- Nem, Damus. Ne hidd, hogy csak játszottam veled, de az élet furcsa játékokat űz velünk. Sajnálom. Tényleg.- búcsúzóul egy apró csókot leheltem ajkaira. Majd végleg lezárva a kettőnk közötti kapcsolatot elindultam, vissza Loganhez, az új életem felé.

- Jól vagy?- fogta közre két meleg kezével az arcomat és fürkésző tekintettel meredt rám. Csak egy bólintásra futotta tőlem. Egy könnycsepp futott végig az arcomon.

- Menjünk haza.- suttogtam, majd szorosan hozzábújtam, és éreztem, ahogy meleg karjai körém fonódnak.

- Rendben.- mondta, majd az autója felé terelt. Nem zavart, hogy az én autóm itt marad. Úgyis csak Damusra emlékeztetne. Nem akarom többet az a járművet látni. Soha.

Logan kinyitotta nekem az utas felőli oldalon az ajtót, én pedig beszálltam a járműbe. Megkerülte az autót, majd ő is beszállt. A terepjáró motorja felbőgött. Damus és Ania pár méterre álltak tőlünk. Damus tekintete belém éget. Elvettem a lelkét, nem maradt már utána csak egy üres, hideg test.

- Viszlát.- suttogtam és tenyeremet az ablakra helyeztem. Ania intett, majd ahogy Logan elindult, a két mora alakja eltűnt a látómezőmből, örökre.

A visszafelé út csendben telt. Éreztem, hogy Logan néha rám pillant, de túlságosan is fájt most bármit is tennem, az imént történtek után. Csak bámultam ki az ablakon és néztem a fák elmosódó alakját. Lassan lement a nap, Salembe beérve emberek alakjai tűntek fel. Sokan a munkából indultak haza. Anyák a gyermekeiket vitték haza az iskolából. Fiatal szerelmesek épp az esti moziba készültek. Szinte már úgy tűnt gondtalanok. Amint bekanyarodtunk az iskola alaksorában lévő garázsba, mély levegőt vettem és próbáltam elnyomni az érzelmeimet. Nem lett volna jó, ha Luna sebezhetőnek lát. Amikor leállt az autó motorja, pár pillanatig szótlanul ültünk az autóban, végül Logan szólalt meg először.

- Hope, ha…- de belé fojtottam a szót.

- Minden rendben. Most már minden jó lesz.- erőltettem magamra egy mosolyt. Kiszálltam az autóból és Logan oldalán visszamentünk az iskolába. Nagy meglepetésére, szorosan hozzábújtam, mert kellett valaki, akiről tudom, hogy mellettem áll és nem fog elhagyni. Annyi embert vesztettem el most, hogy lassan úgy éreztem, teljesen magamra maradok. Már csak pár lépésre voltunk a szobámtól, amikor egy ötlet fogalmazódott meg bennem.

- Logan, kérhetek valamit?- néztem fel rá óvatos tekintettel.

- Persze.

- Szeretnék egy új szobát, ami csak az enyém.- az iménti feszes testtartása, ellazult, és meleg mosoly jelent meg az arcán.

- Jól van. Megyek és intézkedem. A mi lakosztályunk mellett úgy tudom üres az egyik szoba. Az, jó lesz?- bólintottam.- Jól van, akkor pakold össze a cuccaid és még ma át is költözhetsz.

- Köszönöm.- adtam egy puszit az arcára, majd besiettem a szobámba. Gyorsan elkezdtem összeszedni a cuccaimat. A Temérdek ruhát, amit az utóbbi időben vásároltam ruhazsákostul, és mindenestül az ágyamra dobáltam. A cipőket is, indulásra készre, dobozokba pakoltam. A pipere dolgaimat egy kis táskába tettem és, a szekrényemet is kiürítettem. Szerencsére időközben segítséget kaptam az iskolában dolgozó szolgálóktól, akiket Logan küldött. Már csak a személyes tárgyaim maradtak, amikor Gina toppant be.

- Mi a fene folyik itt?- kérdezte felháborodva. Arca nyúzott volt, amiből arra tudtam következtetni, hogy az éjszakája nem volt valami könnyű.

- Elköltözöm.- válaszoltam szárazon. Arcára kiült a döbbenet.

- Miért?- egy pillantra eltűnt jeges álarca és kétségbeesetten nézett rám.

- Mert itt az ideje, hogy saját szobám legyen, ahol Logannal kettesben tudok lenni, illetve intézni tudjam az esküvővel kapcsolatos ügyeket. Itt kétség kívül nehezen tudnám ezeket megtenni.

- Micsoda? És nekem erről miért nem szóltál? És Logannel kettesben lenni, de hát Damus…- felemeltem a kezem megállt parancsolva a szóáradatának.

- Nem gondolom, hogy minden egyes lépésemről be kellene neked számolnom Gina, és elég nagy vagy már, nélkülem is megleszel. Ott vannak a barátaid és Eric is. Ami pedig Damus illeti, már a múlté. A vele való kapcsolatomat, véglegesen lezártam, és igen szeretnék néha kettesben lenni a vőlegényemmel, ebben mi furcsa van?- hitetlenkedve nézett vissza rám.

- De hát, én nem… de te…az nem lehet. Mi történt veled? Rád sem ismerek.

- Gina, az emberek változnak, ahogy én is. Te is észrevehetnéd már magad. Azzal, hogy állandóan csak a múltat siratod, nem lesz semmi sem jobb. Fogadd el végre, hogy Eric a társad és ez ellen nem tehetsz semmit.- a szavak úgy hagyták el a számat, mint valami parancs. Még én magam is meglepődtem azokon, amiket az előbb mondtam. Gina megvető pillantást vetett rám, szemei könnyektől csillogtak.

- Elnézést kérek, Hercegnő.- hajolt meg előttem, szívére helyezett ököllel.- Engedelmével, most távoznék.- arcán a vonások megkeményedtek. Meggyűlölt. Jogosan. Megváltoztam, és nem előnyömre. Mindenkit elűzök magam mellől, de mindezt csak az ő érdekükben teszem. Bólintottam, majd fájdalommal teli szívvel utolsó pillantást vetve a régi szobámra, elindultam az új szobám és életem felé. Mire odaértem, szerencsére már mindenem el volt pakolva így nekem csak bele kellett szoknom az új helyzetbe.

Igazából nem is szoba volt, ahova kerültem. Egy kisebb lakosztály. Belépve az ember egy hatalmas nappaliban találta magát, a falak krémszínűek voltak, az egész szoba tele antik bútorokkal. Az ablakok hatalmasak, mind drapp selyemfüggönnyel díszítették. A kilátás szemet kápráztató volt. Egész messze el lehetett látni, még a hegyek körvonalai is kivehetőek voltak a messzeségben. Ez egy kis örömmel töltött el, szánalmas kis életemben. Azonban amint beljebb sétáltam rájöttem, hogy ez afféle hálószobával egybekötött nappali. Ugyanis a szoba másik felén hatalmas francia ágy magasodott, amelyen gyönyörű elefántcsont színű, és szintén drapp selyemhuzat volt, tele díszpárnákkal.

Lepakoltam a személyes holmijaimat a fal felé fordított kis mahagóni íróasztalra. Majd ledőltem az ágyamra. Legszívesebben ordítani lett volna kedvem, ahogy a mai nap eseményei végigpörögtek a szemem előtt.

Az asztal felől zörgő hang zavart meg az önsajnálkozásban. Feltápászkodtam és odabattyogtam. A telefonom volt az, és meglepetésemre Gaby hívott.

- Szia Gaby. Mi a baj?- kérdeztem suttogva, nem akartam, hogy esetleg valaki meghalljon, amint „halott” barátnőmmel csevegek.

- Hope. Mit tettél?- hangja zavart volt inkább, mint dühös. Egyből tudtam, hogy a Damussal való szakításunkról van szó.

- Gaby, nem tehettem mást. Nekem meg kell védenem titeket, és ezt csak bizonyos áldozatok révén tudom megtenni. Nem volt más választásom.- próbáltam nyugodtan megmagyarázni neki a helyzetet. Nem akartam, hogy felizgassa magát.

- De ezt akkor sem teheted. Damus… ő teljesen kikészült. Olyan, mint valami kőszobor. Lent a kiskertben ül, és nem mozdul.- épp úgy, ahogy anyám víziójában.

- Igazán sajnálom, de én már nem tehetek semmit. Gaby nekem vőlegényem van, és alig pár hét és összeházasodunk. Ezt a lépést meg kellett tennem, mindannyiunk érdekében. Idővel majd túl lesz rajtam, és ismét megtalálhatja boldogságot, olyasvalaki mellett, aki képes viszont szeretni.

- Hope. El sem hiszem, hogy ezt te mondod. Mi történt veled?- Mégis mi történt volna? Hát senki nem látja itt a lényeget rajtam kívül?

- Most mennem kell, Logan, hamarosan itt lesz. Majd az esküvőn találkozunk. Holnap a maradék elintéznivalót megcsinálom, így minden kész lesz. Jóéjt Gaby. Add át üdvözletem Dariusnak és az apámnak.- nem vártam meg válaszát. Kinyomtam a készüléket és ki is kapcsoltam egyből. A szívem kezdett darabokra hullani. Éreztem, hogy a terhek sokasága lassan túlnő rajtam, és maga alá temet.

Nem volt energiám meg várni, míg Hercegem meglátogat. Vettem egy gyors fürdőt, majd ágyba bújtam. Az éjjel most sötét volt és komor. Csak egy-két csillag világított csak a horizonton. Nem tudtam aludni. A könnyek megállíthatatlanul folytak le az arcomon, de én csak a plafont bámultam. Úgy éreztem, hogy minden olyan gyorsan zajlik körülöttem. Meg akartam állítani az időt. Meg kellett állnia. Képtelen voltam magam utolérni. A tetteim következményei éhes farkasokként tépték a lelkemet apró cafatokra, ezzel egy végtelen fekete üresség felé taszítva engem.