A Sorsod nem a Végzeted - 27. fejezet

Sziasztok!
Kicsit megkésve, de itt van az új fejezet. Nem szaporítom tovább a szót. Jó olvasást, és várom a visszajelzéseket!:)
üdv.:Hope.

27. JÖVŐKÉP

Egy tisztáson találtam magam. Talán tavasz lehetett. A nap hétágra sütött, a természet különféle hangjai simogatták a lelkemet és ezernyi virág illata okozott kellemes bódultságot bennem. Körbenéztem. Mit keresek igazából itt? Pár méterre a fák rejtekéből egy alak lépett ki. Ismerős volt, de mégsem. Kilépett a fényre és így arca új megvilágításba került. Most már megismertem. Hercegem állt tőlem jó ötven méterre. Valamit fogott a kezében. Jobban megnézve féltő ölelésének tárgyát, rájöttem hogy inkább valakit. Egy gyönyörű kék szempár nézett rám. Két apró gyermeki kéz nyújtózkodott felém, miközben csilingelő gyermek nevetés zavarta meg a természet hangjait. Az enyhén napbarnított arcon kis gödröcskék jelentek meg. A kislány fészkelődni kezdett, apró kezecskéit felém nyújtotta. Logan lerakta. Az apró gyermek, alig látszott ki a virágok kavalkádjából, de nem zavarta meg méreteinek hátránya. Kis lábacskáit gyorsan szedegetve, felém kezdett futni. Ki ez a kislány, és miért akar hozzám szaladni? Hirtelen azon kaptam magam, hogy szeretet és boldogság érzése önt el, miközben leguggolok, és karjaimat széttárva elkapom, az ölembe ugró apró gyermek testet.

- Szia mami.- szólal meg a kislány. Lefagyok. Én, mami? Nem az nem lehet. Én nem…

Jobban megnézem a gyermeket. Hosszú ébenfekete haj. Enyhén napbarnított bőr, amelyen a napsugarai gyémántként csillognak. Élettel teli szemei olyan kékek, akár a tenger vize, mintha hercegem nézne vissza rám. Logan is ideért hozzánk. Szerelemittas szemei zavarba ejtenek. De mégis, mintha ez számomra normális lenne. Valami, nem tudom mi, azonban mégis zavar. Mintha ez nem lenne igaz. Mintha valami hiányozna. Bármennyire is próbálok koncentrálni erre a hiányosságra, nem jut eszembe semmi. Egy valami jelenik meg előttem. Egy aranyszín szempár, tele szerelemmel és fájdalommal.

- Kedvesem, minden rendben?- szólított meg aggódó arccal drága Hercegem.

- Igen.- válaszoltam nem túl meggyőzően, és próbáltam rendezni az arcvonásaimat.

Hirtelen, közelebb hajolt hozzám és megcsókolt. Érzéki volt, de valami mégsem stimmelt. Azonban nem ellenkeztem, valami furcsa érzés után vezérelve hagytam, hogy a vágy magával ragadjon. A karomban tartott – ezek szerint a kislányom – kuncogása vetett véget a csókunknak. Logannal egymásra mosolyogtunk, majd egy puszit nyomott a boldog kisgyermek feje búbjára. Valami furcsa motoszkálást hallottam a fák rejtekéből. A pillantásommal végigpásztáztam a sötét, és veszélyt rejtő területet, de semmi mozgást nem észleltem. Talán csak egy állat volt.

Hirtelen megakadt a szemem egy ponton. Mintha egy ember alakját véltem volna felfedezni egy fának dőlve. Éppen ott, ahol az imént drága Hercegem lépett elő a lányommal. Nem láttam teljesen, de krétafehér arca még az árnyék rejtekében is nagyon jól kivehető volt. Nem tudtam ki ez a fiatalember, de valahogy olyan érzésem volt, mintha már láttam volna. Azonban bármennyire is próbáltam visszaemlékezni olyan volt, mintha egy falba ütköztem volna.

- Gyere, menjünk.- Zökkentett ki Logan a gondolataimból. Átvette tőlem a picit, és kézen fogva elindultunk a mező szélén álló hatalmas fekete luxusautóhoz, ahol egy ismeretlen fajtánkbeli várakozott. Valószínűleg ő lehetett a sofőr. Mielőtt azonban az autóhoz értünk volna még megálltunk egy pillanatra. A virágok között ott volt három sírkő. Három vámpíré, akik az életüket vesztették csak, mert szerették egymást. „Itt nyugszik szeretett társunk Gabrielle Stone és párja Darius Lachlain, egyetlen kincsükkel Arzhel Lachlainnel.” Örökké szívünkben őrizzük emléketeket!”

Egy könnycseppet töröltem ki a szememből, miközben némaságba burkolózva beszálltam az autóba a családommal.

Nem tudtam, merre tartunk, azonban még mindig nem tudtam napirendre térni az ismeretlennel. A tekintete olyan ismerős volt. Szemei aranysárgák, mint az a kép, amit oly sokszor látok magam előtt. És kétséget kizáróan engem nézett. De akkor miért nem szólított meg?

Az autó megállt. Már nem a természetben voltunk. Ez itt már igencsak egy város képe volt. Tele nyüzsgő emberekkel és épületekkel. Kinéztem a sötétített ablakon, és egy hatalmas házat láttam meg, kívülről egy igazi kastélynak tűnt. A sofőr kinyitotta az ajtó, és segített kiszállni. Hercegem az autót megkerülve, mellém lépett és megfogta kezem, miközben másik karjában, a már szuszogó apróságot tartotta. Elindultunk fel a lépcsőn. Amint felértünk, a hatalmas kétszárnyú bejárati ajtó kinyílt és a fogadó bizottságunk állt előttünk, széles, elégedett mosollyal az arcán.

- Örülök, hogy megérkeztetek! Remélem jól telt a kirándulás. Siessünk, ne várakoztassuk a vendégeket!- Luna? Nem, az nem lehet. Ő nem. Elengedtem Logan kezét, és hátrálni kezdtem. Nem, ez nem történhet meg.

- Hope? Valami baj van?- nézett egyenesen rám, az ördögi nőszemély. Szemeiben gonoszság csillant. A győzelem szikrája csillogott, a tébolyult szempárban.

Megpördültem és menekülésre készen, már ugrottam volna, mikor ezernyi alak jelent meg előttem. Mind réveteg, homályosan remegő alakban lebegett előttem. Mindet ismertem .A barátaim voltak. De most, most nem úgy néztek rám. Mintha haragudnának, ez nem is harag volt, ez maga volt a színtiszta gyűlölet. Suttogni kezdtek, majd egyre hangosabban és hangosabban kántáltak.

- A te hibád! Te öltél meg! Te tehetsz róla! Minden a te hibád! Gyilkos! Áruló!- a fülemre szorítottam a kezem a fájdalomtól, ami apró, éles szúrásokat mérve rám, térdre kényszerített.

- Elég!- üvöltöttem kétségbeesetten. Nem bírtam elviselni a fájdalmat. Az agyam teljesen kitisztult. Rájöttem mindenre. Én okoztam ezt. Az egészet! Minden az én hibám!

- Hope! Hope! Ébredj!- a szemeim kipattantak, de még egy pillanatig azt hittem ez nem a valóság. Aztán Logan aggódó tekintete ráébresztett, hogy az egész csak egy rossz álom volt.

A könnyeim előtörtek, és nem bírtam tartani magam. Hercegem ölébe vetettem magam és hagytam, hogy a felgyülemlett feszültség elszabaduljon bennem.

- Jól van! Semmi baj, már vége van! Csak egy rossz álom volt, semmi több!- súgta a fülembe, mintha egy kisgyereket próbálna csitítgatni, miközben a hátamat simogatta. Hosszú idő telt el, mire úgy éreztem, teljesen megnyugodtam, de Logan ez alatt egy szót sem szólt. Mintha tudta volna, hogy most ez a helyes lépés.

- Azt hiszem, most már minden rendben.- szólaltam meg alig hallhatóan. Kibontakoztam a biztonságot nyújtó karokból és felültem. Most nagyjából szemmagasságba kerültem vele.  Egy hosszú pillanatig csak néztük egymást, majd Hercegem elkapta pillantását és felállt. Követtem a tekintetemmel, az agyamba vésve a mozdulatait, ahogy az izmok, mint egy gépezet működnek tökéletes összhangban.

- Azt hiszem, akkor én most megyek.- mondta egy kis tétovázással a hangjában. Bólintottam, de mikor az ajtó kilincsére tette a kezét, megállítottam.

- Logan.- mint aki erre várt, azonnal megpördült és reményteli arccal várta, mit fogok mondani. Lesütöttem a szemem, mert éreztem, hogy ha most szemeibe nézek, egyből elpirulok, noha sötét volt a szobában.- Félek.- böktem ki azt az egy szót, ami most azon érzést tükrözte, ami teljesen behálózta az elmémet.

Még mindig lefelé néztem. Valahogy, hirtelen olyan érdekesnek tűntek a takarón lévő kis minták. Hallottam, amint halk puffanó léptei közelednek, majd hatalmas súlya alatt megnyikordul az ágy. Meleg ujjai az állam alá nyúltak és kényszerítettek, hogy rá nézzek. Elmosolyodott, de közben olyan nyugodtságot és magabiztosságot árasztott magából, amitől úgy éreztem, mellette semmi bántódásom nem eshet.

- Nincs mitől félned, nem hagyom, hogy bántódásod essék, megvédelek bármi áron.- hangja komoly volt és ellent mondást nem tűrő. Azonban nem az a fajta határozottság volt benne, amit olyankor mond az ember, mikor az egyetlen szerelmét akarja megvédelmezéséről biztosítani. Ez egyfajta elkötelezettségről tett tanúbizonyság volt.

Beharaptam az alsó ajkam, amint ismét felsejlettek előttem az iménti rémálom egyes pillanatai. Vajon ez egy jel, amit az istennő küldött? Nem tudom. Nem elég egyértelmű, de az is lehet, hogy csak kibúvót keresek erre az egészre, ami most történik körülöttem.

- Szerinted jó ez így? Nem követünk el hibát ezzel?- tettem fel bizonytalanul a kérdést. Végig simított az arcomon, miközben keserű mosoly jelent meg magabiztos maszkján. Hollyra gondolt, ebben biztos voltam.

- Hope, ezt már milliószor átrágtuk. Nincs más lehetőség. Rajtunk múlik a fajunk fennmaradása.

- De, mi van, ha Luna téved?- kapaszkodtam az utolsó fűszálba, amivel kicsit megingathatom a velem szemben ülő férfit. Megrázta a fejét. Valamit motyogott magában. Nem értettem. Ismét rám nézett, tekintete most könyörgő volt.

- Nem téved Hope. Ez így van rendjén, és mi teljesítjük a ránk váró feladatot.- kicsit megijedtem, szigorú hangjától, de szemeiben láttam, hogy ez csak álca, titkol valamit, valami olyasmit, ami még őt is megrémíti. Vajon, tudja, hogy Luna csak báboknak használ fel minket az őrült tervéhez?

- Rendben.- hagytam rá a dolgot. Nem akartam feldúlni őt, ez a téma valószínűleg érzékenyen érintheti, az előbbi kirohanásából kiindulva.- Itt maradsz még egy kicsit?- kérdeztem bizonytalanul, mire elmosolyodott és bólintott.

Befeküdt mellém az ágyba, én pedig szorosan hozzá bújtam. Bíztam benne, jelen pillanatban talán ő volt ezen a helyen az egyetlen személy, aki még nem árult el. Lassú, mély légvételei, szép lassan könnyű álomba ringattak, ahol már nem voltak sem szellemek, sem kisgyerekek. Csakis a könnyű lebegés és a sötétség.

Másnap reggel, kipihenten ébredtem. Hercegem nem volt mellettem, ami kis szomorúsággal töltött el, de gondoltam, hogy biztos akadt némi elintéznivalója. A fürdőbe vettem az irányt, és egy kiadós zuhanyzás és hajmosás után, egy törölközőbe csavarva magam, frissen és üdén visszamentem a szobámba, hogy keressek valami ruhát. Időközben eldöntöttem, hogyan oldom meg Shadowék és Hanioék elszállásolását, Luna vadászó szemei elől. Az apám háza tűnt a legbiztosabb megoldásnak, ráadásul még orvos is, így felügyelni tudja a babák állapotát.  Felvettem egy lila tunikát, hozzá pedig egy bézsszínű nadrágot. Egy szintén lila balerinát választottam hosszá, és egy krémszínű kardigánt. Kerestem pár ékszert a ruhámhoz, és egy táskát, amibe az irataimat tehetem, majd kabátot felvéve úgy döntöttem megkeresem a barátaimat, megosztani velük a jó hírt.

Épp nyitottam ki az ajtót, mikor majdnem beleütköztem Noahba. Egy pillanatra megijedtem, hogy most milyen sztorit kell kitalálnom, hogy lerázzam, de mosolya elárulta, hogy azért jött, mert látta, mire készülök.

Némán tettük meg az utat Hanioék kis kunyhójáig. Noah kinyitotta nekem az ajtót, majd előre engedett. Amint beléptem a házba, a lépcső aljánál megláttam a már odakészített bőröndöket. Ezek szerint Shadow átadta az üzenetemet. Épp további két táskát hozott le Nio, mikor megpillantott. Arcán jól ki lehetett venni az aggodalomtól mély ráncokat a homlokán. Nem volt ezzel egyedül, mint idegesek voltunk, a tervem miatt. Az, hogy észrevétlenül el tudjanak tűnni nagy kockázattal járt. De a tervem biztos volt.

- Minden készen áll?- kérdeztem Niotól, mikor a maradék cuccot is lehozta az emeletről, és már csak Orionra vártunk. Shadow tűzpiros Jeepje már a ház előtt várt.

- Igen, azt hiszem, készen vagyunk.- sóhajtott Nio.

- Jól van, akkor indulhattok. A címet már betápláltam Shadow autójának gps-ébe. A lényeg, hogy még, ha a szerkezet teljesen máshova akar vinni, akkor is kövessétek. A házat csak akkor fogjátok meglátni, ha odaértek, biztonsági okokból.- adtam ki az utasítást az útra.

Noah kissé bizalmatlanul méregetett. Megvolt rá az oka. Feltételeztem, hogy ő már látta előre a tervem, azonban a menedékhelyünk helyszíne helyett nem láthatott mást csak egy tisztást. Az ő helyében ilyen információk tudatában és is kissé bizalmatlan lennék, de nagyon reménykedtem benne, hogy megbízik bennem annyira, hogy nem kíváncsiskodik. Nem akartam, hogy idő előtt megtudják, kikhez küldöm őket. A védelem volt a legfontosabb számomra, mindegyikük érdekében.

- Nem tetszik ez nekem. Hope én mindig is bíztam benned, de most az életünkről van szó. Biztos, hogy jól döntöttél?- nem haragudtam meg rá emiatt. Tudtam, hogy Shadow és a kis jövevény, számára mindennél fontosabb, éppen ezért higgadtan próbáltam rá hatni.

- Noah, meg kell értened, hogy a körülmények miatt, most nem mondhatok többet, majd ha odaértetek, rájössz, most miért titkolózom.- egy pillanatig azt hittem, nem hisz nekem, de aztán teste ellazult és beleegyezően bólintott.- Köszönöm.- súgtam oda neki egy mosoly kíséretében.

- Indulhatunk?- sietett be gyorsan Shadow. Talán ő látszott a legidegesebbnek, mindannyiunk közül, amit nem csodálok, hiszen épp a Királynőjét készült elárulni.

- Persze.- válaszoltam.

Segítettem nekik a kivinni a bőröndöket, majd mindegyiküktől elbúcsúztam. Fájt ez a búcsú, hiszen rájuk mindig számíthattam, noha voltak néha kisebb nézeteltéréseink. De végül mindig kiderült, hogy igaz és hű barátaim. Bármikor képesek lennének feláldozni magukat értem, és ezért valósággal csodáltam őket, azonban, nem lehetek annyira önző, hogy megfosztom őket az élet legcsodásabb ajándékától, a családtól.

- Köszönjük, még egyszer. Remélem, hamarosan találkozunk.- szólt még oda Noah, aztán felbőgött a nagy mamlasz motorja és szép lassan elindultak a kissé sáros talajon, el egy új élet felé, ahol biztonságban élhetnek majd a családjukkal és Gabyékkal együtt.

Mély levegőt vettem és behunytam a szemem és kértem az Istennőt, hogy védje meg barátaimat az illetlen szemektől, és védelme kísérje őket útjukon. Mikor kinyitottam a szemem örömmel vettem, hogy nem láttam már semmit. Az autó körül álca volt, így senki sem láthatta őket.

- Köszönöm, Selene.- mosolyodtam el, miközben egy könnycseppet töröltem le a szemem sarkából barátaim elvesztése miatt.

Fogtam magam és visszasétáltam az Iskola épületébe keresni valami elfoglaltságot. Ezek után már nem nagyon reménykedtem semmi izgalmasban.