A Sorsod nem a Végzeted - 29. fejezet

Sziasztok!

Ahogy ígértem itt is van az új fejezet. Köszönöm Bobbynak, újdonsült bétámnak a fejezetben nyújtott segítséget. Mindenkinek jó olvasást kívánok, s várom a visszajelzéseket.

Jó olvasást! 

üdv.:Hope.:)

29.MÁMOR

Minden egyes szívásnál úgy éreztem, menten elalélok. Ez most más volt. Amikor legutóbb Logan ivott belőlem, a vágy érzésének épp, hogy csak enyhe szikráját éreztem, így könnyen el tudtam folytatni, de most nem bírtam neki ellenállni. Akartam őt, bármit is fogok érezni később, most minden egyes porcikám érte rimánkodott. Halk sóhaj szakadt ki belőlem, amint befejezte a táplálkozást, és lezárta a sebet. A szívem olyan hevesen vert, hogy féltem nem fogja bírni ezt a terhelést. Le kellett valahogy csillapodnom, ami nem tűnt egyszerű feladatnak. Némi nyugalmat magamra erőltetve, megfordultam, ugyanis az elmúlt fél percben Hercegem, mint egy kőszobor nem mozdult, talán még levegőt sem vett. Kicsit megijedtem, mikor megláttam. Az egész teste merev volt, tekintetét a padlóra szegezte. Óvatosan megérintettem az arcát, mire megrezzent és felém kapta a fejét. Szemei szinte izzottak, ahogy rám nézett. Ez csak egy pillanatig tartott, mert helyét őszinte aggódás vette át. Óvatosan, felállt, majd hátrálni kezdett tőlem. Nem tudtam, mit tehettem, amivel ennyire megrémisztettem.

- Logan, mi a baj?- tettem fel kissé csalódottan a kérdést. Azt hittem, akar engem, de most úgy tűnt, szinte már undorodik tőlem. Az első könnycseppek már le is gördültek az arcomon.

- Én… én sajnálom. Nem akartam…- zavarban volt, de mégis mi a fenétől?

- De hát én ajánlottam fel magam, nincs miért szégyenkezned. - végre abbahagyta az ajtó felé sasszézást. Tekintete most inkább fürkésző volt, és kétségkívül volt valami rajtam, ami zavarta. Gyors pillantást vetettem magamra és a ruhámra, és azt eltekintve, hogy kissé gyűröttek voltak a ruháim, nem vettem észre semmi különöset magamon. Tanácstalanul emeltem rá ismét a tekintetem.

- A szemed…- bökte ki végül. - azt hittem, mérges vagy rám. - Kérdőn néztem rá. Gyorsan a kezembe vettem az ágyam mellett lévő kis éjjeliszekrényről egy kézitükröt, és végre én is szembesültem a látvánnyal, ami annyira megrémisztette drága Hercegemet. A szemeim ezüstös tűzben izzottak, pont úgy, mikor idekerülésem elején még nem voltam erőm teljes tudatában, a szemeim minden egyes dühkitörésemkor ezüstös csillogásba kezdtek. De most nem haragudtam és még csak nem is voltam mérges. Épp ellenkezőleg. Inkább olyan hevesen akartam őt, hogy… Loganre pillantottam, de már ő is tudta mi történhetett. Szemébe ismét visszatért az a tűz, ami az előbb már erősen égett. Egy szempillantás alatt került fölém, amit én egy apró sikollyal, majd egy elfojtott kuncogással díjaztam. Egy távoli hang kérte, hogy ne tegyem ezt, de hamar elhessegettem. Ahogy felnéztem abba a szempárba, minden más jelentéktelenné vált. Mindketten szaporábban vettük a levegőt.

- Biztos, hogy akarod?- kérdezte rekedt hangon, még mindig kissé bizonytalanul.

- Biztosan. - válaszoltam magabiztosan, ezzel engedélyt adva neki. Ajkait erősen az enyémekre nyomta, és nem kellett nekem sem könyörögni, nyelvével utat tört, majd őrült játékba kezdett velem. Eközben erős kezei a felsőm alatt már a melltartóm kapcsával babráltak. Testével szorosan hozzám simult, szinte már egynek éreztem magam vele. Nem választott el minket más, csak az a sok ruha. Micsoda aljasság, így megnehezíteni az ember feladatát…

A kapocs kattant, majd egy szempillantás alatt az ágy mellett kötött ki a felsőm és a melltartóm. Masszírozni kezdte a mellemet, és közben folytatta eszeveszett csókunkat. Tudatomra mámoros köd szállt alá, teljesen elborítva azt. Azt kívántam bárcsak örökké így maradnánk. Ez az érzés a fellegekbe repített, és nem akartam, hogy megszűnjön. Az utóbbi időben szinte már gyökeret vert bennem a fájdalom és a szomorúság, és ez az érzés nagyszerű gyomirtónak bizonyult.

Panaszosan felnyögtem, mikor ajakival elvált tőlem, talán nem kellett volna. Szája gonosz mosolyra húzódott és egy igazán mélyről jövő morgás kíséretében testem teljesen az uralma alá hajtotta. Ajkaival a melleimet olyan gyönyörben részesítette, hogy én azt álmomban sem gondoltam volna. Az érzés, amit kiváltott belőlem, egyszerűen leírhatatlan volt. A levegő szinte olyan ritka lett körülöttem, mintha a Himalája tetején lettünk volna. Lábaimat a derekán átkulcsoltam és még közelebb húzódtam hozzá. Éreztem, hogy férfiassága kemény, és várja szabadulását. Ösztönösen hozzá dörgölőztem, mire egy pillanatra abbahagyta testem kényeztetését és állatias hangon felnyögött. A pozitív visszajelzést nyugtázva folyattam ezt a műveletet, amíg teljesen az őrületbe kergettem. Lihegve húzódott el tőlem, és térdeplő helyzetbe tornászta fel magát. Mellkasa olyan gyorsan emelkedett és süllyedt, hogy alig bírtam szemeimmel követni.

- Megőrjítesz, ugye tudod?- nézett rám csillogó szemekkel, amire én egy huncut mosollyal helyeseltem, majd, mint egy macska odamásztam hozzá és az ölébe ültem.

- Tudom. És élvezem. - most én irányítottam. Megcsókoltam, hosszan, majd minden erőmet bevetve lenyomtam az ágyra, és az ingét kezdem el ki gombolni. Eközben ajkaink egy pillanatra sem váltak el egymástól. Miután megszabadítottam a problémát jelentő ruhadarabtól, a számmal a nyakát kezdtem harapdálni, és szép lassan egyre lejjebb haladtam, míg végül elértem a nadrágjához.

Amint a nadrágját összetartó gombhoz nyúltam, mint akit áram csapott meg, olyan erős fejfájás hasított belém. Legördültem róla és a kezem a fejemhez szorítottam, miközben magzatpózba húztam össze magam.

- Mi a baj Hope?- Logan ismét a régi volt. Tudta, hogy valami történt, és ez nem csak egy rosszul lét. Nem az volt. Az éles fájdalom nemhogy csillapodott volna, erősödött, miközben furcsa képek jelentek meg a szemem előtt a múltból. Mindnek Damushoz volt köze. Olyan volt, mint egy emlékvideó. A legszebb együtt töltött pillanataink voltak rajta újra és újra. Nem akartam ezeket látni, el akartam felejteni. De a látomás nem engedett, valaki belekényszerített ebbe a hallucinációba, és azt akarta, hogy addig szenvedjek ebben az állapotban, ameddig ő akarja.

- Logan, kérlek, segíts! - Könyörögtem neki hisztérikusan.

- Hope! Figyelj rám! Itt vagyok melletted és segítek, csak mondd el, mi történik!- ő is legalább annyira rémült lehetett, mint én, de valahogy mégis sikerült olyan nyugalmat árasztania felém, amitől kissé le tudtam csillapodni.

- A fejem… valaki képeket küld… nem enged… Damus! Kérlek! - tudtam, hogy ő az. Más nem lenne képes ilyesmire. Az ő képessége azonban olyan erős, hogy akár még engem is képes ilyen szinten irányítani. Hiszen ilyesmire már nem egyszer volt példa.

Kizártam Logant, és csak Damusra koncentráltam. Tudtam, hogy csak úgy szabadulhatok, ha ő hagyja abba azt, amit velem csinál. Ha ő képes ilyen messzire kivetíteni az erejét, akkor talán én is képes vagyok a gondolataimat közvetíteni felé.

- Damus, kérlek! El kell engedned. Ez fáj!- egy dühös morgást kaptam válaszul. Tehát sikerrel jártam. Részben. Sejtettem, milyen állapotban van. Képtelen lettem volna így meggyőzni. Ahhoz túlságosan is elvette az energiámat az, hogy ne őrjítsen meg teljesen ezzel az iszonyatos, fájdalommal járó hallucinációval. Aniát vettem célba. Biztosan Damus közelében van, hiszen nagyon jó barátja.

- Ania! Hope vagyok, segítened kell! Damus nem enged…!- felsikítottam az erős fájdalom hullámtól, ami most erősebben célozta meg a fejem. Éreztem, hogy vérzem. Már nem az ágyamban voltam. Logan bizonyára nem tudta mit tegyen, ezért elvitt a dokihoz.

Ania válaszolt.

- Hope? Mi történik? Én hallak a fejemben! - nem értem rá magyarázkodni.

- Damus! Állítsd meg!- újabb támadás. Már nem sokáig húztam, ha Damus nem áll le.

- Micsoda? Damus? A francba! Hope tarts ki, mindjárt jobb lesz! - ez volt az utolsó dolog, amit felfogtam. Egy utolsó fájdalom hullámot követően megszűnt körülöttem a világ. Még visszhangzott a fejemben az utolsó sikolyom hangja, de minden más megszűnt. Ismét a nagy semmi közepén kötöttem ki. Ez sem tartott sokáig, mert ismét visszajött a fájdalom, ami visszarántott a valóságba. A szemeim kipattantak. A levegőt pedig úgy szívtam magamba, mintha az életem múlna rajta.

- Helló kislány!- köszöntött a doki, nyugodt arckifejezéssel, miközben az újraélesztéseknél használt defibrillátort eltolta az ágy mellől, amiben feküdtem.

- A francba! - nyögtem fel. Ha így folytatom, rekordot fogok felállítani a halálból visszatértek között.

- Azt hiszem, innentől már nem lesz rám szükség, de ha mégis, tudjátok, hol találtok!- Carlisle még intett egyszer, aztán távozott.

- Kösz, doki. - szóltam még utána, tudtam, hogy úgyis meghallja.

- Mi volt ez az egész Hope?- Logan zavart volt, és meg is volt rémülve. Ha nem gondolnám azt, hogy mennyire erős érzelmileg, talán azt hinném, hogy egy könnycsepp helye látszik az arcán. El kellett terelnem a gyanakvását Damusról. Bár én nagyon is tudtam, hogy ez bizony az ő műve volt, ha Logan megtudná, biztos vagyok benne, hogy felkeresné, akkor viszont Gabyék is veszélybe kerülnének és a barátaim is. Azt viszont nem hagyhattam. Épp elég lesz Damusnak az én haragommal szembe nézni, nem akartam, hogy a Hercegem is ezen agyaljon.

- Biztosan csak egy rosszullét. Nem tudom, ilyen még nem volt. - nem hitt nekem.

- Azt hittem, hogy Damus teszi ezt veled. - hitetlenkedve néztem rá.

- Gondolod, hogy képes lenne ilyen erősen befolyásolni? Tény, hogy a hallucinációim között több ízben is szerepelt, de kétlem, hogy köze lenne ehhez. - elég meggyőző lehettem, mivel néhány pillanatnyi tétovázás után beleegyezően bólintott.

- Igazad lehet.

- Igazam is van.- vágtam rá ellentmondást nem tűrően. Bár hangom most már inkább volt olyan, mint aki valami rosszaságra készül. Logan szemében is felcsillant a szikra, de igyekezett azt elnyomni.

- Most nem lehet Hope. Még várnak rám a tanácsban, és a testőr növendékekre is rá kell néznem. A vékony pamut anyagot, amivel be voltam takarva, magam köré csavartam és lemásztam Hercegem ölébe.

- A Tanács várhat. A növendékek pedig kapnak egy szabad napot. - zártam le a témát, majd mielőtt visszakozni tudott volna, számat az övére nyomtam. Ennek már ő sem tudott ellenállni, felkapott és csak addig szakadt el tőlem, amíg új lakosztályomba nem értünk, ott ismét birtokba vette ajkaimat. Bár nagy hancurra készültem, amint a hátam alatt megéreztem az ágyat, iszonyatosan elálmosodtam. Bár legyűrtem a fáradtságomat, mégis csak másnap reggel tértem magamhoz.

A látvány örömmel töltött el. Logan még mélyen aludt, én pedig a mellkasán pihentem. Óvatosan lemásztam róla, és hagytam még szunyókálni. Ráfért. Mostanság nem nagyon aludhatott annyit. Elmentem zuhanyozni és hajat mosni. Bár szívesen visszabújtam volna Hercegem mellé, a mai nap nem rólam szólt. A mai napon Gaby férjhez megy és nekem még ki kell jutnom Ginával az Akadémia területéről. A szobához tartozott egy kis konyha, ami természetesen mindenfélével fel volt töltve, ami szem-szájnak ingere. Készítettem kávét, és találtam néhány finom, frissen készült lekváros fánkot is. Ezeket mind egy tálcára tettem és bevittem őket, hogy az ágyban közösen reggelizzünk. Ha nem ismerném Logant, talán aggódnék, hogy mire a szobába visszamentem, sehol nem találtam. De ismertem. Híres volt arról, hogy feltűnés nélkül tűnjön el. Egy üzenetet azonban hagyott nekem az ágyon. Gyönyörű régies írással volt a papírra írva. A betűk szinte egymásból bontakoztak ki, mint egy futórózsa.

Drága Hope!

Köszönöm a tegnapi napot és az együtt töltött éjszakát. Köszönöm, hogy vagy nekem.

Ódaadó szeretettel: Herceged.

Elmosolyodtam és eltettem a levelet a szekrényembe. Talán még jól is elsülhet a kettőnk dolga. Nem tagadhattam magam előtt sem, kezdtem beleszeretni, és ő is hasonlóképpen érzett irántam…