Nos, aki még néha-néha betéved ide, azzal örömmel közlöm, hogy hamarost ismét beindul a történet. Már íródik a következő fejezet. A szemem hál'istennek egy fokkal jobban van, bár a dokit még mindig halogatom, de a legjobb, hogy ismét van ihlet és tudok dolgozni vele. Tehát egy kis bemelegítésnek egy novellát (igazából ez életem első novellája) hoztam nektek. A téma nem fantasy, hanem egy hétköznapi lány, illetve a "fogyatékossága". Ezt a kis történeten az egyik órámra kellett írnom házi feladat gyanánt, ahova járok suliba. Többen is elolvasták és tetszett nekik, így merészelem veletek is megosztani. Amíg el nem készül a következő fejezet, addig itt van ez, én meg igyekszem, ahogy tudok.
Jó olvasást!
Üdv. Hope.:)
Mert mindenkinek jár egy második esély
Megint a pályán
vagyok. A stadionban mindenki őrjöng. Már csak egy hazafutás és milyenk a
bajnoki cím. A dobó elhajítja a labdát. Koncentrálok. Tökéletes ütés. Sprintbe
kezdek. Sietnem kell. Már csak egy alappontot kell érintenem. Oldalra nézek,
bumm. Sötétség…
A nevem Dannie. 18
éves vagyok. Vak. Két évvel ezelőtt egy rosszul célzott labda elvette a
világomat. Hogy haragszom-e? Az első időkben dühös voltam. Mindenre. A világra,
és az emberekre is. Úgy éreztem, ennyi volt, minden lehetőségem elveszett, hogy
valaha is boldog életet éljek. Hónapokig szenvedtem, és kerestem a miértekre a
választ. Talán te is feltetted magadban a kérdést, miért nem próbáltam meg
visszakapni a látásom. Próbáltam. A szüleim mindent megtettek értem, de minden
orvos csak ugyanazt mondta. Ez az állapot maradandó. Ott voltam fiatal kamasz
lányként, akit egészen addig csak a barátai, a sport és persze a fiúk kötöttek
le. Hogyan élhetném ugyanezt az életet tovább? Hiszen fogalmam sincs, mi zajlik
körülöttem. A barátaimat hanyagolni kezdtem, magán tanuló lettem. Szégyelltem
felvállalni a „fogyatékosságomat”. Úgy éreztem hasznavehetetlen lettem, teher a
szüleim és mások számára.
Egy napon, úgy
döntöttem véget vetek ennek. Fogtam a fehér botom, és kisétáltam a házból.
Emlékeztem az utca képére, amely még erősen élt az emlékeimben. Tíz lépés
előre, majd jobbra 125 lépés. Úttest következik. Fülelek, vajon jön-e
valamilyen autó. Emlékeztem rá, hogy van itt jelző lámpa, de hangjelzés
hiányában magamra voltam utalva. Lépések zaját hallom magam előtt, ebből arra
következtetek, az út szabad. Átjutok a másik oldalra. Most balra fordulok. A
lábam alatt alig 10 lépés után megérzem a talaj változását. Eddig betonon
sétáltam, most füves talajra léptem. A parkban vagyok. Abban a parkban, ahol
minden elkezdődött. Itt vettem életem első baseball leckéjét. A baseball
pályához tartottam. Hiányzott a játék hangja, és érzése. Elindulok. Nem tudom hány lépés, de biztosan
érzem, hogy jó irányba haladok. Közelről kis gyerekek csilingelő kacagása
hallatszik. Kissé messzebbről egy kutya izgatott ugatása. Megremeg alattam a
talaj, és erősebb fuvallat söpri az arcomba szanaszét szálló hajamat. Valaki
elfutott mellettem. És akkor meghallom a baseballütő ütemes hangját, ahogy a
folytonosan üti a felé szálló labdákat. Könnycsepp csordul ki a szememből.
Elmosolyodom. Valami hozzá ér a lábamhoz. Nem reagálok. Talán csak egy
lehullott falevél. Ismét érzem, de most erősebben. Fülelek, de nem hallok
emberi lépteket. Nem foglalkozom vele, próbálok ismét a baseball pályára
koncentrálni. Mély, öblös ugatás zavar meg, közvetlenül a hátam mögül. A
rémülettől megrázkódom. Remek. Még egy kutya is belém köt. Mérgesen megfordulok
és elzavarom.
- Menj innen! Hol a gazdád!- várok egy
picit, és mikor megbizonyosodom, hogy az állat elment megnyugszom.
Visszafordulok, de ekkor valami ráesik a lábamra és ismét hallom az ugatást a
hátam mögül. Jól van, legyen. Belemegyek a játékba, akkor nagyobb az esélye,
hogy ez a kóbor eb békén hagy. Lehajolok, és kitapogatom a földön lévő játékot.
Felveszem. Kissé nedves, de érdes felületéből rájövök, hogy minden bizonnyal
egy teniszlabdát tartok a kezemben. Zaklatóm ideges nyöszörgésbe kezd. Gondolok
egyet, és jó messzire hajítom a labdát.
- Na, ezt hozd vissza!- mosolygok,
miközben teljes erőbedobással messzire hajítom a labdát. Megrökönyödésemre,
alig egy perc múlva újdonsült barátom ismét feltűnik és mértani pontossággal
ugyanúgy ráejti a játékát a lábamra.
- Hát jó, ha tényleg ezt szeretnéd.-
koncentrálok, és erősen megmarkolom a labdát. Ismét elhajítom, a kutya meg el
utána. Ezt a műveletet még vagy százszor megismételtük, néha egy-egy
simogatással kiegészítve. Amikor kellőképpen elfáradt a karom, leültem a
földre, új barátom pedig mellém telepedett. Kis idő múlva ideges lépteket hallottam
közeledni, miközben egy kellemes féri hang egy nevet szólított.
- Belle, kiskutyám, merre vagy?- szőrös
négylábú társam, egyszeriben ficánkolni kezdett. Volt egy sanda gyanúm, Belle
az elmúlt órákat az én táraságomban töltötte.- Belle!
- Itt van!- válaszoltam kicsit bizonytalanul
a „hívogatásra”. A léptek közeledtek.
- Ó, hát itt vagy. Jól megijesztettél. - Most
már biztos voltam benne, hogy egy fiatal srác ennek a kutyának a gazdája,
amitől kissé kényelmetlenül éreztem magam. – Köszönöm, hogy vigyáztál rá. Én
nem tudom mi ütött belé, egyszer csak elrohant.
- Semmi baj. Jól elvoltunk mi ketten,
ugye kislány?- nyúltam magam mellé, de csak a levegőt markoltam. Szégyenemben,
úgy éreztem, jobb, ha minél előbb lelépek. A beállt kínos csend épp elég volt
ahhoz, hogy tudjam, itt a búcsú ideje. Kitapogatva a fehérbotomat, felkeltem a
földről és előre szegeztem a fejem.
- Nos, örülök, hogy segíthettem. Ezzel
otthagyva Belle-t és kedve hangú gazdáját elindultam hazafelé. Alig tettem meg
pár lépést a fiú utánam jött.
- Várj. Haza kísérlek.- megráztam a
fejem. Nem kellett nekem a szánalomból.
- Kedves vagy, de egyedül is hazatalálok.
- Ahogy gondolod.- válaszában csöppnyi
bánatot véltem felfedezni.- csak tudod, gondoltam akkor lenne rá mód, hogy
beszélgethessünk.- Megállt bennem az ütő. Vajon most álmodom vagy ez a valóság?
Esetleg egy rossz vicc áldozata lettem? Az utóbbi mellett döntöttem. Mérgesen
megálltam.
- Amint látod, igen vak vagyok, szóval,
ha gúnyolódni akarsz, mással tedd. Épp elég problémám van nekem az ilyen rossz
viccek nélkül is.
- Tudom, és nem állt szándékomban
viccelődni. Én komolyan szeretnélek megismerni. – és ettől a pillanattól
változott meg minden.
Ben, mert utóbb
kiderült így hívják a fiút, hazakísért. Még sokszor találkoztunk, kiderült,
hogy Belle vakvezető kutyának tanul és ő a trénere. Ben segített nekem
megmutatni, hogy azért, mert a szemem nem ad vissza képet még láthatok. Csak
másképp. A képzeletem segítségével. Ismét sportolok, és iskolába járok. Az
életem megint teljes. Jelentkeztem egy programba, és most már Belle az én
segítő társam, aki nem csak a hétköznapokban, de a sportban is segít. Bizony,
még mi vakok is tudunk futós sportokat űzni. Ben pedig, azóta is mellettem van,
és mindenben támogat. Ő általa értettem meg, hogy ahhoz, hogy lehessek valaki,
túl kell lépnem a kishitűségemen, mert ha akarom, akkor bármire képes lehetek.
Így most hozzám hasonlóknak segítek abban, hogy ők is ugyanúgy, boldogan
élhessék életüket, mint egészséges embertársaink.
Hello!
VálaszTörlésNa, örülök, hogy jobban vagy, én a részemről nagyon várom az új részt. És tetszett ez a novella is.
Jobbulást, és sok ihletet kívánok!
Bobby
Ugyan így, mint Bobby :D
VálaszTörlésElsa
Mikor lesz már friss?
VálaszTörlésCoby