A Sorsod nem a Végzeted - 30. fejezet

Sziasztok!

Ahogy ígértem, itt van a folytatás. Bár az előbbi fejezetre összesen egy valakitől kaptam visszajelzést, ami kis szomorúsággal tölt el, próbálok javítani kicsit a dolgokon, mert lehet a történet már nem olyan jó, mint régebben. A héten igyekszem megírni a következő fejezetet, egy kis plusszal de azt nem ígérem biztosra. És megpróbálom rendszerességgel a heti egy új fejezetes rendszert bevezetni, reméljük ezt a tanulmányaim is engedni fogják. Közérdekű közlemény viszont, hogy Bobbyval való közös megtanácskozás után úgy döntöttünk Eric karakterét megszemélyesítő színészt lecseréljük, mert nem igazán adja vissza a karakter jellemének változását. Ezzel most nem akarok semmit elárulni a jövővel kapcsolatban, majd megtudják erre most miért volt szükség. Remélem ezért nem szeditek le a fejem.

Jó olvasást!Üdv.:Hope.

30. VISZONTLÁTÁS

A nap további részében azt sem tudtam hol áll a fejem. Próbáltam kiötleni, hogyan tudnám az alibinket jól megoldani. Tervem volt rá, de a kivitelezésben nem voltam biztos. Ilyesfajta „bűbájt” még nem próbáltam, és féltem, hogy esetleg rosszul sülhet el.  Nem volt időm sokat gondolkodni ezen, Alice Cullen hamar rám bukkant és kénytelen-kelletlen túl kellett élnem egy ruhapróbát, ami ismét eszembe jutatta, hogy mindjárt elérkezik a rettegett nap, számomra is.

Amint szabadultam a szobámba siettem, mert már csak alig tíz percünk volt indulásig. Gina még sehol sem volt, pedig bíztam benne, hogy eljön és nem nekem kell elrabolnom. Szerencsére az utolsó pillanatban érkezett, és hozott két kiválasztottat is, pont olyanokat, akikre szükségem volt. A két lány kissé meg volt szeppenve, hiszen ritka az olyan alkalom, hogy a Hercegnő valakit magához hívat, és ahogy elnéztem, nem lehet valami jó hírem, ha ennyire tartottak tőlem. Persze a Hollys mutatványom még engem is megrémített volna, ha a közönség soraiból látom az eseményeket, mint kívül álló.

- Sziasztok!- köszöntem Ginának és kísérőinek. Gina komoran csak biccentett felém, de a másik kettő a szokásos szívre helyezett ökölbe szorított kézzel, mélyen meghajoltak előttem. Ezután pár pillanatnyi feszült csend következett. Még nem álltam készen, de nem is tudtam, hogyan is kezdjek a neki a dolgoknak. Hiszen a lányok nevét sem tudtam. Gina, mintha a gondolataimban olvasna, egy szemforgatás kíséretében bemutatta őket.

- Ő itt, Nadia Janovsky. - mutatott az idősebbiknek tűnő kiválasztottra. A lány körülbelül velem volt egymagas, és karcsú testalkata is az enyémre emlékeztetett. A haja bár nem volt olyan hosszú, és a színe sem egyezett az enyémmel, összességében megfelelő alanynak bizonyult. - Ő pedig, Natalia Janovsky. - folytatta Gina a másik lánnyal. Nem kellett megerőltetnem magam, hogy rájöjjek, egy testvérpárról van szó. A kisebbik kevésbé mutatott hasonlóságot Ginával, de a magasság és a hajszín, illetve hosszúság stimmelt.

Nem volt más hátra, mint álcázást vonni rájuk, a mi külsőnket kölcsönözve nekik, illetve kicsit módosítani a tudatukat. Nem lenne kellemes, ha idő közben azt hinnék, megzakkantam és valaki másnak képzelem magam. Luna biztosan hamar rájönne a dolgokra, és a legutóbbi fenyegetése elég komoly volt ahhoz, hogy én is óvatosabb legyek.

Rájuk mosolyogtam, jelezve nincs mitől félniük. Az eddigi rettegő arckifejezés, ami kiült az arcukra, kicsit megenyhült, de még mindig feszültek voltak.

- Ne ácsorogjatok az ajtóban! Gyertek, foglaljatok helyet!- invitáltam őket a díványra, amely rendkívül kényelmes volt számomra, mikor épp a valamelyik regényembe temetkezem bele egy nyugalmasabb napon. Végiggondolva ezt csak elképzeltem, mert valójában ilyesfajta élvezetekre nem nagyon volt lehetőségem az elmúlt napokban. De biztosan tudtam, ha kipróbálnám, minden pillanatát élvezném.

A vendégeim helyet foglaltak, de látszott a testtartásukon, hogy még mindig nem mernek ellazulni. Nem volt idő a feloldásukra, ezért mély levegőt vettem és az övékkel szemben lévő kis fotelben helyet foglalva, neki láttam a feladathoz. Gina eközben mögöttem állt, onnan figyelve az eseményeket.

Behunytam a szemem és magamban az istennőtől kértem segítséget a tervem megvalósításához. Összegyűjtöttem minden erőmet és koncentráltam. Felemeltem a fejem és a lányokra néztem. Mindketten összerezzentek. A szemem minden kétséget kizáróan ismét ezüstős fényben pompázott. Ezek szerint lassan állandóvá válik ez a jelenség, ha valami hétköznapitól eltérő dolgot teszek. Azonban addig nem lesz gond, amíg nem veszítem el ismét az erőm felett a kontrollt. Mélyen a szemükbe néztem és belemásztam a fejükbe, megfosztva őket az önálló gondolkodás szabadságától.

- Nadia! A neved most Hope Blackmoon. Te vagy a Hercegnő. Ellátod minden feladatomat, és minden feléd irányuló kérést teljesítesz. Te vagy a HERCEGNŐ!- csak egy apró bizsergést éreztem, ami azt jelentette könnyen befolyásolható és az ellenállását könnyen meg tudtam törni. Most a másik lány következett.

- Natalia! A neved most Gina Stone! Te vagy az Első Kiválasztott. Ellátod minden feladatát, és minden feléd irányuló kérést teljesítesz. Te vagy az ELSŐ KIVÁLASZTOTT!- ő kicsit nagyobb falatnak bizonyult. De az utolsó mondatom párszori megismétlése után az ő falai is leomlottak és mikor ismét a fotelból néztem rájuk, üveges tekintettel meredtek rám. Kissé meglepődve tapasztaltam, hogy a külsejűk úgy változott, ahogy átadták elméjüket az álcázó bűbájomnak. Ez kicsit megkönnyítette a feladatomat.

- Most menjetek, és ne feledjétek, ti vagytok a Hercegnő és az Első Kiválasztott!- bambán bólintottak, majd felálltak és távoztak a szobából. Amint az ajtó csukódott, felpattantam és a szekrényemhez siettem. Kivettem a két ruhát, illetve a már korábban megvásárolt ékszereket és cipőket is egy kis utazóbőröndbe pakoltam.

Eközben fél szemem folyamatosan Ginán volt. Az iménti kis mutatványom vagy meg sem lepte, vagy tökéjre fejlesztette a póker arcát, mert semmiféle reakciót nem tudtam róla leolvasni. A fotel tölgyfából faragott karfájára támaszkodva figyelte mit csinálok. Egy pillanatra sem nézett rám, de látszott, nagyon furdalja a kíváncsiság. Még magamra kaptam egy vékony kabátot, a hajamat pedig egy kontyba tűztem, majd az órámra nézve, láttam, hogy itt az idő.

- Jól van. Induljunk, már várnak ránk az Akadémia határán. - fordultam Gina felé, miközben láthatatlan köd burkot vontam körénk, és a cuccaink köré. Elindultam az ajtó felé, de Gina nem mozdult. Felé fordultam. Makacs arckifejezése elárulta, hogy addig bizony el nem indul, amíg nem árulom el, mibe rángattam bele. - Gina kérlek, bízz bennem, ha eljön az ideje, mindent meg fogsz tudni, de itt nem biztonságos beszélnem. - esdeklőn néztem rá.

- Rossz előérzetem van, és esküszöm, hogy megbánod, ha valamibe belerángatsz. - mondta fojtott hangon. Kicsit megütköztem az arckifejezésén. Létezik, hogy megfenyegetett? Nem volt időm ezzel tovább foglalkozni. Egy apró, tűszúrásnyi fájdalom a fejemben és egy Damusról felvillanó kép, amint a határnál az autójának dőlve vár, magamhoz térített.

- Menjünk!- zártam le végül a dolgot és gyors léptekkel elindultam a kellő irányba. Gina szorosan mellettem jött. Lélegzet visszafojtva haladtunk el egy-egy ismerős arc mellett, de végül kijutottunk az épületből és onnan már csak egy kisebb séta vezetett oda, ahol a találkozónk volt.

Mielőtt kiértünk a fák rengetegéből megtorpantam. Damus látványa, teljes valójában kissé letaglózott. A köd, ami megvédett minket a kíváncsi szemek elől, Damus számára is ugyanazt a hatást keltette. Nem látott minket. Ahogy végignéztem rajta, a szívem összeszorult. Haja kócos, bőre még a szokásosnál is fehérebb volt. A szeme fekete volt, akár a halál, alatta pedig sötét karikák jelezték, hogy az összeomlás szélén áll. Nem tudtam, mit tegyek. Mérges voltam rá, amiért kis híján kicsinált, féltékenysége hevében. Ugyanakkor nem tagadhattam le, hogy ég mindig ugyanúgy szerettem, mint azelőtt.

- Még nézegeted egy darabig, vagy végre odamegyünk?- zökkentett ki szarkasztikus hangnemben feltett kérdésével Gina. Ahogy rá néztem, szemében megvetést és némi zavarodottságot véltem felfedezni. Ez érthető volt. Talán tegnap ő is értesült arról, milyen jól éreztem magam Logannel. Az emlékek hatására apró mosolyt jelent meg az arcomon, amit próbáltam elnyomni. Ugyanakkor az a sunyi kis hang, ami tegnap megállásra kért, most csúfosan felnevetett, érezve a vívódásomat a két szeretett férfi között. Talán Gina is ezt érezte. Elhessegettem a gondolatot, és megköszönve a köd rejtekét, elengedtem azt és felfedtem valónkat.

- Jól van, induljunk!- válaszoltam közben Ginának, és kiléptünk a fák közül. Damus Ginát észre sem véve kutató pillantással meredt rám. Nem voltam elég gyors, ezért még épen elcsípte eltemetett érzelmeim egy foszlányát. Több sem kellett, elégedett mosoly ült ki az arcára.

- Sziasztok. - lökte el magát a járműtől, és felém indult. A szívem kihagyott egy ütemet, amikor a bőrünk összeért, miközben a ruhákat és a kis bőröndöt elvette tőlem. Szinte odadobtam hozzá a cuccokat, nem akartam ismét akarni őt. Nem tehettem. Látványosan kikerülve őt, Gina mellé siettem, aki tűnődve nézte az iménti jelenetet. Épp szóra nyitotta a száját, amikor gondolatban figyelmeztettem, hogy itt helyben kitekerem a nyakát, ha egy elmés megjegyzést kiejt a száján.

Gina mérgesen fújtatott egyet, majd bevágta magát az autó hátsó ülésére és jelezve nekem, hogy nem akar az utastéren osztozni, az orrom előtt becsapta az ajtót. Tanácstalanul Damusra pillantottam. Tekintete ismét olyan volt, akár egy élőhalotté. Nem értettem a hirtelen változást. Egyszerűen nem tudtam rajta kiigazodni, így megráztam a fejem és beültem az anyós ülésre. Ő is beszállt a kocsiba és gázt adott. Az utunk során, mindenki csöndben volt. Én végig őt figyeltem. Teste végig feszült volt, halántékán az egyik ér olyan erősen ki volt dagadva, mintha arra készülne, kiszakad a helyéről. A kormányt erősen markolta, egy-egy kanyarnál attól féltem, ki is tépi a helyéről. Tekintetét az útra szegezte, de ismertem már ahhoz, hogy tudjam, az esze teljesen máshol jár. Őrlődött, éppen úgy, ahogy én teszem, amióta elváltak útjaink.

Talán én már jobban elfogadtam a helyzetet, mint ő. Benne még mindig ott volt a remény szikrája, hátha meggondolom magam, bárcsak megtehettem volna. De Luna túl erős ellenfél volt számomra. Nem találtam a gyenge pontját. A szálak mind az ő kezébe futottak össze. Bábok voltunk mind az ő egyszemélyes kis színházában.

Érkezésünket, hangos fékcsikorgás jelezte.

- Hol vagyunk? Hope, mi ez a hely?- Gina kíváncsian tapadt az ablaküvegre. Gyanakodva kémlelte a nagy épületet, a feldíszített előkertet és verandát.

- Gyere. Mutatok neked valamit. - kiszálltunk az autóból, és elindultunk a házhoz. Amikor a bejárati ajtóhoz értünk, megálltam egy pillanatra és Gina felé fordultam. Szemében dacosság csillogott, kész volt bármire, nem tudhatta, mi várja az ajtó túloldalán.

- Gina, most jól figyelj rám!- vettem komolyra a szót. - Arra kérlek, hunyd be a szemed, és addig ne nyisd ki, amíg nem szólok.

- Minek?- kérdezte flegmán.

- Mert én, arra kérlek. - idegesen dobogott a lábával, körülöttünk lévő fák közötti sötétséget kémlelte, majd ismét visszatért rám a tekintete.

- Jól van, ha ezt akarod. - bíztam benne, hogy nem fog leskelődni, megfogtam a kezét és kitártam az ajtót. Idegenek látványa fogadott. Mind felénk kapták a pillantásukat. Többen közülük felismerhettek, mert egyből meghajoltak, amit én egy hálás mosoly kíséretében egy biccentéssel megköszöntem. Az emelet felé vettük az irányt. Reméltem, hogy Gaby a kis Arzhel szobájában lesz. Az emeleti folyosón összefutottam Aniával.

- Szervusz Hope. - köszöntött vidáman. Ujjamat a számra helyeztem, jelezve vendégem miatt, most maradjon csöndben. Halkan megkérdeztem.

- Odabent van?- miközben a babaszoba felé böktem a fejemmel. Ő bólintott. A mosolyt, ami lassan természetes tartozék volt nála, nem is akarta elrejteni, ahogy összekapcsolta a dolgokat, és rájött Gina és Gaby testvérek, és hónapok óta most látják egymást először.

Ginát az ajtóhoz irányítottam. Közben Gaby figyelmét is felhívtam.

- Szia Gaby! Megérkeztünk! Bemegyünk!- nem kaptam választ, de szinte éreztem a benne áramló feszültséget.

- Jól van Gina. Kinyithatod a szemed. Szóval, ez az, amit meg akartam neked mutatni. - értetlenül nézett rám, majd az ajtóra mutatott. Bólintottam.

- Nyisd ki. Valaki már nagyon régóta vár rád. Tekintsd utószülinapi ajándéknak. - még be sem fejeztem a mondatot, olyan erővel tépte fel az ajtót, de a mozdulat közben meg is állt. Válla felett elnézve, Gabyt láttam meg. Háttal állt nekünk. Hosszú fekete haja lágyan omlott a vállára, gyönyörű esküvői ruhája pedig, ilyen szögből is tökéletesen állt rajta.

A feszültség szinte tapintható volt a levegőben, ahogy teltek a másodpercek. Gina hol rám, hol pedig nővérére pillantott. Talán felismerte, de még nem hitte el, amit lát. Aztán Gaby megfordult. Szemeiben könnyek csillogtak. Gina hátratántorodott a meglepettség erejétől. Ez természetesen várható reakció volt, hiszen ő azt hitte, Gaby a Volturi támadása során meghalt. Eltemette őt, erre most ismét életben látja. Ilyen trauma engem is ilyen viselkedésre késztetett volna.

- Szia Gina.- szólalt meg alig halhatóan Gaby. - tekintete aggódó, és egyben bocsánatkérő is volt, amiért a húgát magára hagyta.

- Gaby? Te vagy az?- Gina szemét szinte elhomályosították a könnyek a felismeréstől, de még mindig képtelen volt elhinni, hogy valóban az a személy áll-e vele szemben, akit lát, és nem csak egy kósza ábránd lebeg előtte. Gaby száján már nem jöttek ki szavak, így csak bólintott válaszképpen.

Húga két lépésben átszelte a köztük lévő távolságot és a nyakába ugrott, szerencsére ő is észrevette, hogy bizony osztoznia kell Gabyn, a kis jövevénnyel így csak módjával szorította ki belőle a szuszt, miközben zokogva szidta nővérét, amiért hagyta szenvedni. Gaby elnézően mosolygott, és némán egy „köszönömöt” formált nekem a szájával.

Mivel itt már nem volt rám szükség, becsuktam az ajtót, és leballagtam a földszintre, onnan pedig egyenesen a kis kertbe vezetett az utam. Az öreg tölgy, ami annyi esemény szemtanúja volt, szinte magához hívott, kérlelve meséljek neki. Lépteim lelassultak, és különös fájdalom kezdett rám telepedni. A mellkasomat szinte összeroppantotta az érzés. Vívódtam. Ahogy ma az autójának támaszkodva láttam Damust, ismét fellobbant az iránta érzett őszinte szerelem érzése, ami arra késztetett, hogy minden szabályt és esküt felrúgva, karjaiba vessem magam és könyörögjek neki, hogy többé ne engedjen el. Másrészt Logan egyre inkább közel állt hozzám. És a tegnapi nap magam szembesültem vele, hogy valamilyen módon őt is szeretem. Nem tudtam megmagyarázni ezt. Hogyan lehetséges egyszerre két férfit szeretni? Talán az istennő szadista játéka ez?

- Khm.- váratlanul ért a hang, így ijedtemben megpördültem és a hang irányába elhajítottam egy tűzlabdát. Csak későn vettem észre, hogy Damus az. Szerencsére mora mivoltának köszönhetően rendkívüliek a reflexei és ki tudott térni a számára halálos lövés elől. Na, már csak ez hiányzott.

- Elnézést, azt hittem…- mégis mit hittem, hogy valami gonosz mumus rám támad? Itt annyi harcos tartózkodott, hogy csak egy öngyilkos merénylő próbált volna megtámadni. Ez Damus is nagyon jól tudta.

- Mit? Talán, hogy meg akarlak támadni? - Damus hangja gúnyos volt, szemében harag csillogott. Megértettem, hogy a jelenlegi helyzettel nincs kibékülve, de mégis, hogy feltételezhet rólam ilyesmit?

- Miért? Talán, nem állt szándékodban? Ha már tegnap nem sikerült… - válaszoltam félszegen. Az érzelmek olyan intenzitással változtak az arcán, hogy alig bírtam követni őt. Belső harcot folytatott, önmagával. Egy része tudta, hogy el kell engednie, de az ősi ösztön, miszerint képtelen a neki rendelt társ nélkül élni, mást sugallt neki. Végül az utóbbi győzedelmeskedett.

- Nem vethetsz meg a tegnapi tettemért. - megütközve néztem rá. Azt hittem, csak képzelődöm. Ezzel a mondattal szíven döfött. Megölte egy részemet.

- Bizonyára. Végülis csak egy hajszálon múlt, hogy átküldtél a Fénybe! - kiabáltam könnytől ázott arccal. Most az ő arcára ült ki a döbbenet.

- Sajnálom. Én, nem tudtam. Én csak, nem bírtam elviselni a tudatot, hogy valaki más vette át a helyemet. - próbált magyarázkodni, de ezt most nem bírtam elnézni neki, ezt már nem.

- Nem Damus. Ezzel már elkéstél. - könnyeimmel küszködve visszaindultam a ház felé, de elkapta a karomat és magához rántott. Csak centik választottak el minket egymástól. Ahogy jéghidege keze az enyémet szorította, a régi bizsergető érzés ismét mocorogni kezdett bennem.

- Eressz el!- parancsoltam rá, de nem engedett. Elkeseredett és dühös pillantása, szinte égette a bőrömet, de álltam a pillantását.

- Nem!- válaszolta megfeszült állkapoccsal. Szemében furcsa tűz kezdett égni. Ismerős volt már valahonnan, láttam már ilyen tekintetet. De elkéstem.

A következő pillanatban már a hatalmas tölgyfához szorított, olyan erősen, hogy levegőt is alig kaptam.

- Elég. Damus eressz el!- hangom remegett a rémülettől. Tudtam, ha belém mélyeszti a fogát, akkor rám a biztos halál vár.

- Az enyém, csak az enyém!- hörögte teljesen eszét vesztve.

- Kérlek. - nyöszörögtem erőtlenül. Damus kivillantotta hófehér fogsorát és lecsapott, nekem pedig végső kétségbeesésemben csak egy éles sikoly hagyta el a számat.