29. VÉR ÉS CSÓK
Most kijött belőlem minden, ami miatt haragudtam Damusra. Legfőképp az, hogy nem bízott bennem. Nem bízott abban, hogy nem bántanám Oriont. Bármennyire is utálom. Nem bízott bennem, hiába bizonygattam, hogy jól vagyok. Most pedig azt hitte, elborult az agyam és meg akarom ölni Logant.
Miközben ezeken gondolkodtam, ami az utamba került összetörtem, és minden felé tűzlabdákat dobáltam. Amikor hátrapillantottam, Damus állt lefagyottan az ajtóban. Felé összpontosítottam a haragomat és már emeltem a kezem, mikor Gabrielle lefogott. Bárhogy próbáltam szabadulni nem tudtam. Hallottam, amint nyugtatni próbál, de a harag erősebb volt. Pár perc múlva Carlisle jelent meg. Rájöttem, mi történik. Ugyanaz, ami tegnap Gabyval. Nem lehet, hogy engem is benyugtatózzanak. Nem akarom látni, hogy Alec és Jane miként öli meg a szüleimet. Pedig a doki vészesen közeledett az injekciós tűvel. Nem hagytam magam. Sikerült Gaby karjaiból kiszabadulnom és félre löknöm. Nem gondolkodtam tisztán, de azt az egyet tudtam, hogy ha én most eszméletlen állapotba kerülök, azt nem teszem zsebre.
Kétségbeesetten kerestem a kiutat, de bekerítettek. Balról Gaby jött, miközben halkan suttogott, jobbról Darius és ő is magyarázott valamit. Előttem meg Carlisle és Damus. Hősiesen feltéve mindent egy lapra, rohanni kezdtem, persze esélytelen volt. Elkaptak és az ágyamhoz vonszoltak. Darius vasmarkaiból nem volt menekvés. Még utoljára odasúgtam valamit Gabynak mielőtt Carlisle letaszított volna a mélybe.
- Gaby! Kérlek, segíts!- nyüszítettem a lánynak, miközben szabadulni próbáltam.
- Semmi baj, csak segítünk megnyugodni.- válaszolta kedvesen.
- Te sem kívánnád, hogy lássam őket ugye? Nem akarhatod, hogy végignézzem.- Tűszúrást éreztem, és szép lassan kezdtek a hangok elhalkulni. Azonban még valamennyire magamnál voltam.
- Kicsodát Hope? Mit kell végignézned?- kérdezte riadtan Gaby. Utolsó erőmet összeszedve csak ennyit bírtam magamból kipréselni.
- Jane és Alec megölik őket és én…-de a mondatot már nem tudtam befejezni. A sötétség magával ragadott a semmibe. Hamarosan fényeket láttam, majd hirtelen egy szobába csöppentem. Megpillantottam a szüleimet, amint egy sereg nomáddal küzdenek. A következő pillanatban Megjelent a lány és mosolyogva nézett az apámra. Lucas térdre rogyott és felordított fájdalmában. Alec az anyámnál termett egy pillanat alatt és a karját ragadta meg. Anyám tekintete zavarodottá változott.
- Ne! Csak a lányomat ne! Hagyd békén! Alec! Kérlek, ne tedd ezt!- kiabálta az anyám könnyek között.
- Akkor áruljátok el, hogy hova rejtettétek el a babát.- mondta teljes lelki nyugalommal Jane, miközben egyre jobban kínozta az apámat.
- Sosem, fogjuk elmondani! Ő nem lesz olyan, mint ti!- a két mora egy pillanatra mintha a szívére vette volna ezt a kijelentést, aztán áldozataik felé fordultak.
- Hát, akkor nincs más választásunk.- Mindketten elővettek egy ezüst bevonatú kardot és pontosan a szüleim szívébe szúrták.
- Neee!- kiabáltam, de nem hallották.- Kérlek, ne bántsátok őket! Alec, Jane itt vagyok!- azonban nem láttak. Elmentek és én végignéztem, ahogy a szüleim belehalnak az ezüst okozta fájdalmakba.
Aztán megint kezdődött elölről. Mintha szándékosan folytonosan visszatekerték volna. Újra és újra végig néztem a szüleim lemészárlását és közben folyton csak kiabáltam, hogy ne öljék meg őket.
Az utolsó alkalommal azonban, a nevemet hallottam. Valaki nekem kiabált. Elindultam a hang felé, és végül Damus hangját véltem felfedezni. Végre egy kis öröm is van az életben. Megnyugodtam és hallgattam azt a dallamos bársonyos hangot, ami a fejemben szólt. Az utolsó kép azonban felriasztott. Tisztán láttam, ahogy Jane jelenik meg előttem, és azt mondja:
- Téged is megtalálunk Hope. A szüleid megölése csöppet sem volt olyan élvezetes, mint amilyen a tied lesz.
- Jane!- kiabáltam és kipattantak a szemeim. Gabrielle ült az ágyam szélén és aggódó tekintettel nézett rám. Aztán egy hideg kéz érintését éreztem az arcomon. Felnéztem és Damus nézett le rám. Most jöttem csak rá, hogy sírok. Odabújtam hozzá és szép lassan megnyugodtam a suttogásától. Még mindig ott volt a szemem előtt a szüleim élettelen teste. Gabrielle zavarta meg a rémképet.
- Hope! Most már minden rendben lesz.- ránéztem, de láttam rajta, hogy ő is átélte ugyanazt a borzalmat, amit én az imént.
- Te is láttad igaz? Láttad, hogyan öli meg Dimitri a szüleidet.- bólintott.- Szörnyű volt! Egyszerűen keresztül döfték a szívüket.- idéztem fel a látottakat.
- Könyörtelenek!- szólalt meg Damus.
- Mielőtt felébredtem volna, furcsa dolog történt.- mondtam.
- Ugye nem jelent meg előtted Jane?- kérdezte riadtan Gaby.
- De igen! Azt mondta, engem megölni sokkal szórakoztatóbb lesz, mint a szüleimet.- ismételtem el a szavakat, amiket a mora mondott.
- Az nem lehet! Ugyanezeket mondta Dimitri is nekem, mielőtt magamhoz tértem.- összenéztünk, majd mindketten Damus felé fordultunk. Nem mondott semmit, csak nagyon elgondolkodva nézett ki az ablakon. Mivel választ nem kaptunk, ezért nem is erősködtem tovább. Kibújtam Damus karjaiból és arra készültem, hogy elindulok a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak, de épp mikor felálltam éles fájdalom hasított a lábamba és visszahuppantam az ágyra.
- Aúú! Mi a fenéért fáj ennyire a bokám?- néztem értetlenül a lábamon lévő kötésre, amit a vér kezdett vörösre festeni.
- Eltörted. Emlékszel? Az egyik csuklóddal együtt és a vállad sincs éppen jó állapotban.- magyarázta Damus, miközben visszatuszkolt az ágyba, és leszedte az átvérzett kötést a bokámról.
- Logan. Remélem, ő is hasonló cipőben jár. Megérdemli. Nem volt kifejezetten sportszerű.
- Ami azt illeti igen. Bár lehettél volna kicsit kíméletesebb. Ő nem képes öngyógyításra.- dorgált meg Damus, miközben tiszta ködszert tett le az ágyamra.
- Arra nem hiszem, hogy szükség lesz.- és már készültem is, hogy meggyógyítom magam.
- Szerintem meg nagyon is.- először nem értettem miért mondja, de mikor már vagy harmadszorra próbálkoztam meggyógyítani a törött bokámat, mérgesen kifújtam a levegőt és hagytam, hogy bekötözze.
- Most miért nem megy?
- Carlisle beadott valamit, amitől nem tudsz önállóan regenerálódni.- dühös pillantást vetettem a fiúra.
- Ehhez nem volt jogotok! Meg ne szólalj! Kitalálom. Az én érdekemben tettétek.- Bólintott majd, odaült, ahol az imént Gabrielle volt. Csak most vettem észre, hogy kiment. Direkt nem szóltam hozzá. Inkább az ablakhoz fordultam, és meglepődve tapasztaltam, hogy valami sötét fémmel van letakarva. Egy rés azonban kimaradt, így tisztán ki lehetett venni, hogy hétágra süt odakint a nap. Csak ki kellene jutnom és akkor… Várjunk csak.
- Miért van lesötétítve itt minden ablak?- fordultam mérgesen a fiú felé.
- Óvintézkedés. Meg a két testőr is a szoba előtt.- jelentette ki, érzelemmentes hangon Damus.
- Nem tarthattok itt akaratom ellenére!
- Ó, dehogyis nem. Most is itt vagy.- szemében láttam, hogy megingathatatlan ezen a téren.
- Rab vagyok a saját otthonomban. Ezt nem tehetitek velem!- kiabáltam.
- De igen! Mivel ennyire megnehezítetted a helyzetünket, kénytelenek voltunk ilyen megoldáshoz folyamodni. Most szólok a dokinak, hogy hozzon neked valamit, amitől kicsit megnyugszol.- Kiment, én meg hirtelen törni kezdtem a fejem a megoldáson. Keresnem kell valami erőset. Láss csodát. A tőröm, letisztítva az éjjeli szekrényemre volt téve. Felkaptam és megpróbáltam lefeszíteni a sötétítő valamit az ablakról. Az utolsó pillanatban meglazult és így már könnyű szerrel lerántottam. Kinyitottam az ablakot és aggódva vettem észre, hogy legalább 4 méter magasan vagyok. Nem baj. Akkor sem leszek rab! Elrugaszkodtam, és már csak Damus káromkodását hallottam. Mikor földet értem, sikeresen eltörtem a másik lábam. Kimásztam a legnaposabb részre és minél gyorsabban próbáltam feltöltődni. Miközben egyre frissebbnek és energikusabbnak éreztem magam, próbáltam annál gyorsabban gyógyítani a sérüléseimet.
Mire elkészültem, már le is értek. Alig telt el két perc. Felpattantam és fel voltam készülve mindenre, csak arra nem, hogy orvul hátba támadnak. És főleg nem azt, hogy Nio.
- Ezzel, most rohadtul nem segítesz rajtam!- mondtam, miközben próbáltam a szorításából szabadulni. Sajnos nem jött be, így visszavittek a szobámba és rám zárták az ajtót. Őrjöngtem, és tajtékzottam a dühtől, de nem segített rajtam. Az ablakra ez idő alatt ezüst rácsokat és sötétítő lapokat raktak fel. Végül bemásztam az ágyamba és csak sírtam.
Ez az állapot több napig tartott. Gabyék nem jöttek, gondolom, direkt nem engedték, hogy itt legyenek, nehogy újabb szökési tervet eszeljünk ki. Ami azonban a legfurcsább volt az, hogy enni, inni sem kaptam. Időközben rájöttem miért. Egy pohár volt bekészítve az éjjeli szekrényemre. Mikor megszagoltam, jöttem csak rá, hogy vér. Arra akartak rá kényszeríteni, hogy igyak belőle. Ha megteszem, akkor átváltozom. De még nem kellene. Hiszen még a tizennyolcat sem töltöttem be.
Végül kezdtem begolyózni. Bekuporodtam az egyik sarokba, és azon tanakodtam, hogy meg kéne inni azt a vért, különben meghalok az éhségtől és a szomjúságtól. Végül sosem bírtam rá venni magam. Körülbelül egy hét telt el, mikor váratlanul az ajtó kinyílt. Arra gondoltam, hogy a szokásos pohár vért cserélik ki frissre, de Damus csak ránézett majd csóválni kezdte a fejét. Aztán elindult felém. Szó nélkül megragadta a karomat és kifelé vonszolt. Az egész épületben minden sötétbe burkolódzott. Végül beértünk a tornaterembe. A terem közepén elengedett, és én a legyengültségtől a földre rogytam. Nem értettem mi történik. Körbenéztem és akkor vettem észre Hollyt, Gabyékat és nagy meglepetésemre Oriont. Mindegyikük ott volt, ugyanilyen állapotban, mint én. Kezükön erős bilincs, ami a falhoz volt rögzítve. Mégis mi a fene folyik itt? Mikor visszafordultam, ijedten tapasztaltam, ahogy Carlisle guggol előttem kezében egy bögre vérrel, figyel. Na nem! Erre nem vesztek rá!
- Idd meg!- parancsolt rám a férfi. Sosem láttam még ilyennek. Hangja, ellentmondást nem tűrő volt és félelmetes. Azonban nem ijedtem meg tőle. Nem akartam átváltozni. Még nem.
- Soha!- kilöktem a bögrét a kezéből, az meg a földre ömlött. Valamit motyogott magában, majd rám nézett.
- Hát így állunk! Nem hagysz más megoldást Hope!- nem értettem mire céloz. Loganék léptek be a terembe teljes harci díszben. Jasper és Darius kiszabadította a Stone testvéreket, azonban nagy meglepetésemre nem bántak velük túl kedvesen. Odavonszolták őket mellém, majd kezüket hátra csavarták. Logan és az idősebbik srác ugyanezt tette Hollyval és Orionnal.
Riadtan néztem végig a barátaimon, de most azonban Oriont is féltettem. Elvégre ő nem tehet róla.
- Mégis mire készültök? Mi folyik itt?- egyre jobban féltem ezektől a lényektől. Ezek nem azok a vámpírok voltak, akiket eddig ismertem. Ezek könyörtelen gyilkosok.
- Megöljük őket, ha nem teszed, amit mondunk.- jelentette ki Darius könnyedén, miközben szerelme nyakához ezüst bevonatú tört szorított. A többiek is így tettek.
- Nem ijesztesz meg! Tudom, hogy nem teszitek meg, hiszen ők nem tehetnek semmiről.
- De igen, megtesszük. Ők úgy is értéktelenek, hiszen a Volturi számra te vagy a főnyeremény, ha őket elkapják, úgyis megölnék. Akkor miért ne tennénk meg mi?
Döbbenetemre, a lányok nyakán vér kezdett szivárogni. Tényleg komolyan gondolják. Nem hagyhatom, hogy miattam haljanak meg.
- Jól van! Megteszem, csak hagyjátok abba!- kiabáltam rémülten, könnyek között.
- Hope, ne merészelj inni abból a vérből!- hörögte Gaby.
- Meg kell tennem. Értetek.- lenéztem és a földre egy újabb bögre volt téve. Felemeltem és remegő kézzel a számhoz emeltem.
- Neee!- hallottam a lányok sikolyát, de próbáltam nem figyelni rájuk. Megdöntöttem a bögrét és éreztem, hogy a ragacsos meleg folyadék az ajkaimhoz ér. Azonban nem voltam képes lenyelni. Nem lehet ez a vége. Elhajítottam a vérrel teli bögrét és a pólóba töröltem a számat.
- Akkor sem változom át!- jelentettem ki és a következő pillanatban talpra ugrottam.- Ha kell, inkább most meghalok, de erre úgysem vesztek rá!- sziszegtem, azokra, akik most árultak el.
A következő pillanatok teljesen összemosódtak. Nagy lett a zűrzavar. Valami olyasmi történt, amire nem számítottam. Hatalmas lángcsóvák csaptak fel az épületben. Minden szem riadtan rám szegeződött.
- Fussatok!- kiabáltam, majd örömmel nyugtáztam, hogy mindenki kijutott. Én magam leültem és vártam, hogy a tűz elérjen és annak martalékává válljak.
Hirtelen egy kéz ragadott meg. Riadtan nyitottam ki a szemem. Az ágyamban voltam. Ennyire elszenderedtem volna? Felültem és szomorúan tapasztaltam, hogy nem gyógyítottam meg magam, és még csak ki sem ugrottam az ablakon.
- Jól vagy?- kérdezte a bársonyos hang. Damus felé fordultam és felidéztem a gonosz arcot, ami az álomban volt.
- Miért nézel ilyen rémülten?- még csak nem is sejti mit éltem át az imént.
- Semmi. Csak rosszat álmodtam. Azt hiszem. Hol van Gabrielle? Ugye életben vannak?
- Persze. Már miért lenne bajuk? Épp órán vannak. Hope áruld már el, hogy mit álmodtál!- megráztam a fejem. Jobb, ha nem tud róla.
- Mikor mehetek ki? Kérlek! Szeretnék végre egy kis friss levegőt szívni.- könyörögve néztem a fiúra.
- Nem is tudom. Nem hiszem, hogy most ez annyira jó ötlet. Jobb lenne, ha most inkább hagynánk a sebeidet természetes módon begyógyulni.- ettől bedühödtem.
- Tudni akarod, mit álmodtam? Azt, hogy rá akartatok venni a vérivásra. Egy hétig éheztettetek, majd a barátaim megölésével akartatok rávenni, de nem jött be. Inkább égtem volna el elevenen!- Damus tekintete elsötétült. Nem szólt semmit, csak felkapott és pár pillanat múlva már kint is voltunk a kertünkben. Leült a fűbe és az ölébe vont. Szemeiben bűntudat csillogott. Én is ezt éreztem. Az utóbbi időben szörnyen viselkedtem vele. Nem szóltunk egymáshoz, amíg nem végeztem. Aztán én törtem meg a csendet.
- Sajnálom. Nem akartalak megbántani. Szörnyű dolgokat mondtam neked.- Rám nézett és csak ennyit mondott:
- Én is, amiért nem bíztam meg benned.
A következő pillanatban a földre tepert és felém hajolt. Ajkait az enyémre tapasztotta és vadul, erőszakosan megcsókolt. Először meglepett, de aztán viszonoztam. Az egész testemben mintha áram futott volna végig. Vadul faltuk egymás ajkait, míg végül levegő után kapkodva mászott le rólam. Én is alig kaptam levegőt, de ez tőle kifejezetten furcsa volt. A mellkasára feküdtem és mosolyogtam. Az egyik hajtincsemmel kezdett játszani, majd fölém hajolt és ismét egy forró csókot nyomott a számra, majd a nyakamon haladt le egészen a kulcscsontomig. Kínomban felnyögtem. Sosem éreztem még ilyet ezelőtt. Boldog voltam, hiszen Damussal lehetek és egy kis ideig megint minden annyira csodásnak tűnt. Végül nem bírtam tovább és a világ elsötétült előttem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése