Holdfény Akadémia - 4.fejezet

4. ÉBREDÉS

 Fel kell kelnem, már nem bírom ezt! Ki kell jutnom innen!- gondoltam bosszúsan. Lassan egy hét telt el azóta, hogy visszajöttem a kómából, de még mindig nagyon gyenge voltam.

Ma viszont fel kellett kelnem. Nem tudom miért. Csak egyszerűen ki kellett jutnom a friss levegőre. Szerencsére Hanio elment egy kis kávéért, mert alig aludt, amíg olyan beteg voltam. Egészen megszerettem az emberi alakját. Most, hogy ennyi időt együtt töltöttünk, rájöttem, hogy nagyon helyes srác. Persze soha nem tudnék rá másként nézni, mint a bátyámként. Szerető, védelmező nagytestvér.

 Négy évig kutyaként élt velem. Ez még most is hihetetlenül hangzik számomra. De most dolgom van. Valahogy fel kell állnom. Az infúziót laza lendülettel kitéptem, majd a vérző sebet gyorsan meggyógyítottam.

 A fejemről is levettem a kötést, mert már feleslegesnek éreztem. Gyorsan megfésülködtem és megpróbáltam felállni. Ez már nem volt olyan egyszerű.

A lábaim nem akartak engedelmeskedni, ezért elvesztettem az egyensúlyom és hasra estem. Könnyek csorogtak az arcomon a fejembe belehasított az ismerős fájdalom. Már tudtam, mikor jön. Ha magamat hibáztatom valami miatt. De így volt. Ha nem teszem meg, akkor azt a hülyeséget most nem lenne semmi bajom.

 Megpróbáltam felülni és magam alá húztam a lábaimat. A fejemhez tettem a kezem és próbáltam elmulasztani a fájdalmat. Nagyon kellett koncentrálnom, de végül sikerült.

- Mi a fenét csinálsz Hope? Normális vagy? Azt hittem az önpusztításon már túl vagyunk!-rohant felém dühösen Nio.

- Én csak ki akartam menni, sétálni de a lábaim…- a vállam megrázkódott az ismét feltörő zokogástól.

- De hát hogy gondoltad ezt? Még nem gyógyultál meg. –most már kicsit lágyabb lett a hangja, mert észrevette, hogy sírok. Nem akartam, hogy gyengének lásson, ezért letöröltem a könnyeimet, és amennyire lehetett összeszedtem magam. Megpróbálkoztam az egyedüli felállással, de nem igazán ment.

Mielőtt még Nio elkezdte volna az „én megmondtam” szöveget, felemeltem a kezem, nem kell, hogy ki mondja. Elég, ha csak gondolja. Az is éppen elég nekem.

- Már jól vagyok, csak nem tudok felállni. –megadóan néztem rá, de nem tudtam beismerni, hogy igaza van.

- Na akkor most szépen visszafekszel az ágyba és szólok Lunának, hogy hozzon egy kis fájdalomcsillapítót, meg valamit, amitől elalszol. –egy mínusz pont a cuki bátyónak. Ez már kezd vicces lenni. Elméletileg olyan hatalmas vámpír kiválasztott vagyok, hogy bárkit könnyedén kinyírhatnék. És most még a saját testőröm meggyőzése is problémát okoz arról, hogy nem vagyok porcelánbaba, ami bármikor összetörhet.

- Kérlek ne! Vigyél ki egy kicsit.  Muszáj ki mennem, mert megfulladok itt bent. -könyörögtem, mert a győzködés úgy tűnik, nem segít. Komolyan olyan nagy kérés lenne tőle? Talán ha kicsit rásegítenék, és egy kézlegyintéssel hozzávágnám a falhoz, kiüthetném egy kis időre…

Úristen, miket hordok össze! Azt hiszem kicsit agyamra ment ez a sok új dolog. Még, hogy én Nio ellen forduljak, az ellen, aki az életét is feláldozná értem? Nem! Ezt gyorsan el kell felejtenem. Mi a fene ütött belém?! Olyan volt mintha egy pillanatra nem is én lennék. Mint aki ártani akar másoknak. Hogy gondolhattam ilyeneket? Lehet, mégsem vagyok alkalmas erre a feladatra?

Hirtelen megint visszatért az erős fejfájásom. Azt hiszem, már tudom kezelni, de most kicsit hosszabb időbe telik elmulasztani. –Gyerünk Hope! Gondolj valami pozitívra! Gyerünk, meg tudod csinálni, csak akarnod kell. De a fájdalom nem nagyon akart enyhülni.

- Szó sem lehet róla, így nem mehetsz ki, hisz nagyon erős fájdalmaid vannak. -és már el is tűnt az ajtóban.

- Akkor is kimegyek!- végül már nem tudom hogyan, de felálltam és sikerült elindulnom.

- Szellemek! Kérlek, takarjatok engem, ne vegyen észre egy lélek sem!- kértem a lélek erejét. Sikerült. Nio és Luna úgy ment el mellettem mintha szellem lennék.

A következő pillanatban már hallottam. De nem állhattam meg és gondolhattam meg magam. Vagy ez, vagy a másik lehetőség. Azt viszont nem akartam. Nem akarok azoknak fájdalmat okozni, akik megmentették az életemet. Ehhez viszont erősnek kell lennem, és koncentrálnom kell. Tudom, hogy nem fog sokáig tartani, de nem adhatom fel. Tudom, hogy ha kimegyek jobb lesz. Régen, ha rosszul voltam csak ki mentem és sétáltam az erdőben miközben magamba szívtam az erdő összes illatát és olyan volt utána, mintha teljesen feltöltöttek volna.

- Hope, ne csináld ezt! Vissza kell feküdnöd. Még túl gyenge vagy. –hallottam meg Hanio gondolatát, ott állt tőlem úgy egy méterre és jobbra - balra nézett. Nem válaszoltam. Tudtam, hogy ha bármi történik most velem, azt sosem bocsátja meg magának. Ezért is be kell neki bizonyítanom, hogy képes vagyok rá. Meg egyébként is idegesítő lehet, hogy nem hallja a gondolataimat. Úgy tűnik ez egy oldalúra is átmehet. Lezárhatom előtte az elmém, ha akarom, de én kristály tisztán hallom az ő kétségbe esett és már –már ijesztő gondolatait.

- Hope! Kérlek, válaszolj, ez nem vicces.

- Mi van már megint? -jelent meg hirtelen előttem Darius. Egy pillanatig azt hittem észrevett, de mikor teljesen keresztülnézett rajtam, megnyugodtam, hogy még csak nem is tudja mit csináltam.

- Hope eltűnt. Szó szerint!- tájékoztatta Luna.- Nem tudjuk, hogyan hiszen Nio az előbb látta, hogy még felállni sem tud. Ilyen dolgokra meg csak nagy erejű vámpírok képesek. Ők is csak ha nagyon jó erőben vannak. Hope viszont még a lábán sem tud megállni. Mégis, hogyan csinálja? - nem mondom vicces volt, ahogy Luna magában elkezd tanakodni miközben Darius egyre idegesebben a válaszát, várja.

- De hát hova? És egyáltalán minek? Khmmm. -nézett hitetlenkedve és türelmetlenül Darius.

- Ki akart menni egy kicsit a levegőre, de mondtam neki, hogy még túl gyenge ahhoz.- mondta szomorúan Nio. Személyes kudarcnak élte ezt meg. Darius biztos sokáig fogja ezzel húzni. De ha megmeri tenni, akkor velem gyűlik meg a baja. Nio nem tehet semmiről.

- Keresd meg és hozd vissza! -szólt Luna. Hangja határozott és visszakozás nem tűrő volt.

- Pillanatnyilag nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Tudod, hogy Hope nem rajong annyira Dariusért, sőt egyenesen gyűlöli, amiért úgymond ezt tette vele.- mondta Nio. Igazából emiatt már nem haragudtam a kedvenc nyomkövetőmre. Most inkább szórakoztatni akarom magam, hogy vele szemben én vagyok lépés előnyben. Legutóbb legyőzött de most nem fog.

- Akkor mit tegyünk?- nézett rá kérdőn Darius.

- Várjunk. Hope úgysem fogja szó nélkül hagyni, hogy Darius ott van a közelében. Ha az elemek erejét használja a szellemi ereje gyengülni fog és nem lesz már láthatatlan.- tanácsolta Luna.

- Csak szeretnéd mi? –mosolyodtam el, mikor megpróbáltam Dariust kikerülni, miközben óvatosan a fülébe suttogtam ezeket a szavakat. Igazán szívderítő Darius riadt képét látni.

- Hope ez ugye te voltál? -nézett közvetlenül felém Nio. A francba! Nem figyeltem a mentális falra. Meghallotta a gondolatomat. Igyekeznem kell, különben elmúlik a maradék energiám is és akkor minden tervem, dugába dől.

Le kell zárnom a gondolataimat előtte, különben lebukom. Sikerült, de már nincs sok időm. Ez a mentális fal sok energiát vesz igénybe.

- Hope neeee! –kiáltott már szinte mellettem Nio.

- Sajnálom Nio. Nem tehettem mást. Nem hagytál más utat. – tudom, hogy ezt most nem hallotta de a tudat, hogy nem szándékosan tettem, megnyugtatott.

- Mi történt?- kérdezte Luna.

- Lezárta előttem a gondolatait.- mondta Nio.

Már csak pár lépés és kint vagyok. Viszont egyedül nem tudom kinyitni az ajtót, muszáj használnom a levegő erejét, néztem ki tanácstalanul az üvegajtón. Végül úgy döntöttem ennyit megér. Suhintottam a kezemmel és az ajtó kicsapódott. Csak annyi időm és energiám volt, hogy kilépjek a fűre. Éreztem, ahogy az elemek ereje visszatér hozzám, de a lábam ereje elhagy. Nem érdekelt. Végre kint vagyok, és újból beszívhatom azt a friss természetes illatot, ami feltölt.

- Ott van! -intett a többieknek Darius, és elindult felém. Én csak mosolyogtam. Megint erősnek éreztem magam. Már nem voltam gyenge. Sőt, majd kicsattantam az energiától. És ha energia van, akkor bosszú is. Darius pont kéznél volt. Ha rajta vezetem le a dühömet, az úgy sem visel meg. Felkészültem, de közben vidáman és sokat mondóan mosolyogtam a kedvenc nyomkövetőmre.

- Hope tudom, hogy nem akarod… - nézett rám kissé megrémülve Darius.

- De igen- vigyorogtam. Azzal a lendülettel hozzávágtam az iskola falához. Addigra már Luna és Nio is odaért.

- Na megállj csak. –üvöltött Darius. És már küldte is a pszichés fájdalmat, ha nem állítom meg a kezemmel. Rájöttem, hogy képes az ellenfeleivel hipnózis útján elhitetni, hogy erős fájdalmai vannak.

- Mi a franc… - és már fogta is a fejét. Elengedtem őt. Mintha áram ütött volna belém. Mi a fenét csinálok? Én nem ilyen vagyok! Nem bánthatok senkit, mert szórakoztató számomra, még ha utálom is. Mégis mi ütött belém?

- Mit csinál?- kérdezte meglepően Nio Lunát.

-Energiát gyűjt. Erre volt csak szüksége, hogy kapcsolatba léphessen az elemekkel természetes úton. – mosolygott Luna. Aztán eltűnt a mosoly az arcáról mikor látta mennyire meg vagyok zavarodva.

Végre sikerült felállnom. Nem is tudom hogyan, de olyan energikusnak éreztem magam hirtelen. Lunának igaza volt. Ki kellett mennem, hogy kapcsolatba léphessek az elemekkel. Reméltem, hogy az előbbi jelenetet nem látták, de Lunát nem tudtam becsapni. Ő pontosan tudja mi történt az előbb. Szerencsére Hanio nem sejt semmit, és ahogy látom Luna nem, osztotta meg vele. Erről beszélnem kell majd Lunával, de nem most.

- Sajnálom. –mondta Nio.

- Mit?- néztem rá kérdőn.

- Hogy nem hittem neked. -nézett szomorú szemeivel.

- Nio, én soha nem haragudtam rád, és most sem haragszom. – odasétáltam hozzá és megöleltem. Jól esett. Nio nagyon fontos volt nekem. Olyan mintha a bátyám lenne és nem akartam, hogy miattam, szenvedjen, azok után, amit értem tett.

- Tényleg?- nézett egyenesen a szemembe. Mintha hazugság nyomait keresné. De igaz volt, amit mondtam. Tényleg nem haragudtam rá. Hiszen csak nekem akar jót.

- 

-                     Hát persze. Neked köszönhetem, hogy élek. Nem felejtettem el, amit akkor mondtál.- megdöbbent arcot vágott majd elvörösödött. Aztán csak ennyire gondoltam.- Én is szeretlek. Mindig szerettelek. Olyan vagy mintha a bátyám lennél és ezért sokkal tartozom neked. Te vagy a családom.- Hirtelen mintha egy pillanatra csalódottságot láttam volna a szemében, de ez a pillanat el is foszlott. Rám mosolygott és szorosan magához ölelt.

Kibontakoztam az öleléséből, majd elindultam befelé és magam után húztam. Tudtam, hogy most már csak jobb lehet és ideje elkezdenem az új életemet, mert Selenenek tervei vannak velem, és nem okozhatok neki csalódást.