Holdfény Akadémia- 3. fejezet

3.HARC A HALÁLÉRT


- Hope kérlek, nyisd ki a szemed!- ismerős volt a hang. Hanio-éra emlékeztetett, aki elárult engem. De hát én meghaltam. Meg akartam halni. Még ebben sem segítettek nekem. Teljesen egyedül maradtam.

- Hope, tudom, hogy haragszol rám, de nem tehettem mást. Meghaltál volna, ezt meg senki sem akarta. Nem adhatod fel ennyi küzdelem után!- könyörgött Nio.

Érzetem, hogy dühös vagyok, és a meleg szétárad a testemben. Mindenkit bántani akartam magam körül, mert meg akartam halni. Tudtam, hogy ők ezt úgysem hagynák.

- Hope, kérlek, nyugodj meg. Ezzel csak magadnak ártasz.- Aztán megértettem. Az erőm visszacsapott rám. Nem tudom hogyan de iszonyatosan fájt, ahogy a villám és a fájdalom belém csapott. Felsikoltottam. Erre nem számítottam. Kinyitottam a szemem és megdöbbentem.

Be voltam zárva. Egy üvegfal választott el a többiektől. Ott álltak mind: Darius, Luna, Hanio és a nagyi is.

- Hope, jól vagy? Nem akarunk bántani.- mondta Luna. Ekkor megpillantottam az üvegben a tükörképemet. A homlokomon egy színes félhold volt, kiválasztott lettem. Ilyen gyorsan történt volna?

- Nem vagy még vámpír. -Hallottam meg a nagyi meleg hangját. Még. Ettől kirázott a hideg. De hát, hogy lehet ez? A kiválasztottaknak nincs fekete telihold a homlokukon, csak később színeződik be, addig egy vékony csík látható, mint az újhold.

- Te különleges vagy Hope, ezért más a jeled is.- A nagyi rám mosolygott de elég bizonytalannak látszott. Tudtam, hogy lelki ismeret furdalása van.
- Miért?- kérdeztem. Közben pedig éreztem, hogy mindjárt megint kitör belőlem egy fénysugár.

- Mert így a legjobb neked. A vámpírok génjét hordozod, és mivel nem kaptad meg időben a jelet, ezért a tested már nem bírta azt a mentális és fizikai terhelést, amit ez az erő megkívánt. Én csak próbáltam késleltetni a kiválasztásodat, hátha nem lesz rá szükség.

- Micsoda? De hát alig használtam az erőmet. Nem is terhelt túl csak mikor az a hülye nyomkövető megtalált.

-Ha nem használod az erődet akkor, az ellenségeid nem tudják meg, hogy élsz és Dariusnak nem kellett, volna megkeresni. Miután Darius megjelent az erdőben kénytelen voltál sokkal több erőt használni, ezért a tested elkezdte hiányolni a jelet, és ezért lettél olyan rosszul.- teljesen le voltam döbbenve. Ha hallgatok anyámra, most az átlagos kamaszlányok életét élhetném.

De én így nem élhetek. Nem lehetek vámpír. Az nem lehet. És akkor rájöttem. Ha feléjük küldöm az össze erőmet, akkor visszapattan rám, ami azt eredményezi, hogy meghalok.

- Sajnálom, de én ezt nem vállalom.
- Mire készülsz Hope?- nézett rám meglepődtem Darius. Elmosolyodtam, csak ennyit mondtam:

- Csak figyelj és tanulj!- Összeszedtem minden erőmet, az összes dühömet, és Dariusra irányítottam. Kitört belőlem a tűz, víz, levegő, föld, és a szellemek együttes ereje. Mondhatni csodálatos volt, de már készültem rá, hogy ez nekem jön és elnevettem magam, mikor láttam az üvegfal mögötti riadt arcokat.

Hanionak gondolatban küldtem egy sajnálomot, majd lehunytam a szemem és vártam azt az elviselhetetlen fájdalmat, ami rendíthetetlenül jött felém.

Csak pár pillanat volt az elviselhetetlen fájdalom, azután minden békés lett. Egy mezőn voltam. Tavasz lehetett. Egy kis patak volt előttem és valami oknál fogva átmentem rajta. Megpillantottam egy gyönyörű nőt. Ragyogott és csak kedvesen mosolygott rám.

- Gyere közelebb Hope. Nem foglak bántani, csak beszélgessünk.
- Honnan tudja a nevemet?
- Én minden tudok kedvesem. Selene vagyok, a vámpírok holdistennője.- ezen meglepődtem. Nem így képzeltem volna egy vámpír istennőt.

- Hope én nem azért adtam neked ezeket a különleges képességeket, hogy aztán ezt műveld magaddal. Nincs abban semmi rossz, ha valaki különleges. Nem csak rossz oldala van ennek. Csak sok akadályt kell leküzdened, mert semmit nem adnak ingyen.

- De én nem akartam különleges lenni. Én csak azt akartam, hogy a szüleim szeressenek, és az emberek ne nézzenek rám úgy, mint egy szörnyetegre.

- Hope, ez nem ilyen egyszerű. Te vagy a Vámpír Hercegnő és a világ leghatalmasabb vámpírja is te leszel. Ez ellen nem tehetsz. Ez a te végzeted.

- És ha én nem akarok az lenni? Úgyis mindenki utálna. Eddig is utáltak, ha jobb voltam valamiben.

- Nem Hope, a vámpírok tisztelnek, azért aki vagy, de sokan veszélyesnek tartanak és meg akarnak ölni téged is. Ezért vigyáznod kell. Meg kell védened a népünket és az emberekre is vigyáznod, kell. Ne félj, lesznek hű barátaid, ők majd segítenek, és megvédenek a gonosztól.

- Rendben. Akkor nem próbálom magam megint megölni, bár jobban örültem volna ha ez sikerül, de még ez sem megy nekem.- gúnyosan felkacagtam.

- Hope, nem érted mire akarlak rávezetni. Ez nem egy átok, hanem egy ajándék, amit ki kell használnod. Ha nem mész vissza rövides időn belül elszabadul a pokol és megölnek mindenkit, akit szerettél valaha is.

- Szóval így állunk.- Rendben. Visszamegyek. Az én hibámból ne másoknak kelljen szenvednie. Megpróbálom a pozitív oldalát nézni a dolognak.

-De ígérd meg, hogy segíteni fogsz, mert egyedül nem tudom végig csinálni.
- Természetesen ott leszek veled, és segíteni fogok, csak figyeld a jeleket és mentsd meg őket…- Szép lassan kezdett távolodni tőlem Selene, és iszonyatos fájdalmat éreztem.

Hallottam hogy sikítok és ordítok a fájdalomtól. Magam is meglepődtem, hogy képes vagyok ilyen hangokat kiadni. Ekkor rájöttem, hogy nem sikerült. Visszahoztak. Nem tudom, hogyan. De iszonyatos és elviselhetetlen a fájdalom, amit érzek.

- Kérlek Hope hagyd ezt abba, mert meg fogsz halni és minket is, megölsz. Nem értettem miről beszél a hang. Én nem csináltam semmit. Csak fájt.

- Hope, én kérlek Nio. Tudom, hogy hallasz odabent, és tudom, hogy mindenkire haragszol, de nem akarlak elveszíteni.- Ekkor nyitottam csak ki a szemem és láttam, hogy a szobában, amiben vagyok, tombolnak az elemek. Luna és Darius lefognak, a nagyi meg védőburkot vont körém.

- Hope, nézz rám.- egy fiú térdelt mellettem és sírt. Nem tudtam ki az, de a szemeiben ismerős arcot véltem felfedezni. Állig érő barna haj. Gyönyörű étcsokoládé színű szemek. Magas, gyönyörű szálkás izmú, velem egykorú fiatal félvér indán srác.

- Én vagyok az Nio, csak emberi alakban.
- Nem az nem lehet!- ordítottam. Még mindig nem hagytam abba a pusztítást, és bár tudtam, hogy a burok megvéd, belül mégis égtem. Valahogy belülről pusztítottak az elemek.- Hanio nem ember. Az nem lehet. Hazudik!!!!!

- Én vagyok az tényleg. Nézz a szemembe Hope, nem ismersz meg? -Belenéztem abba a két nagy barna szembe és megláttam azt a kutyát, akit négy éve imádok. Abbahagytam. Csak bámultam magam elé, most már csak ordítottam és zokogtam.

Nem értettem, hogy mi történik velem, hiszen már nem akartam másokat bántani, és magamat sem. Belül mégis éreztem, hogy elégek és elviselhetetlen a fájdalom. Könyörgő pillantást vetettem a fiúra, aki ott térdelt a fejemnél és csak sírt.

- Kérlek, segíts! Nagyon fáj! Már nem bírom sokáig. -tudtam, hogy már csak perceim vannak hátra, ha a fájdalom nem múlik el. De a fiú csak értetlenül nézett.

- Ezt nem értem, mi történik vele Emily?
- Nem tudom Nio. Valami miatt nem hagyja abba az önpusztítást.
- De hát már nincs körülöttünk semmi tűz, meg tornádó.
- Belül pusztítja magát, belülről próbálja magát megölni.

- De hát az előbb kérte, hogy segítsek neki!- kiabált kétségbeesetten a fiú.
- Akkor tedd azt!- rivallt rá Darius.

-De hát, hogyan?- Nio még mindig nem értette.
- Szeresd, ahogy mindig is szeretted. Adj neki lelki erőt és űzd el a fájdalmat a lelkéből.- hallottam meg nagyi lágy, bölcs hangját.

- Rendben. -Felém fordult de már nem láttam tisztán. Csak a vér illatát éreztem. Tudtam, hogy vér folyik a szememből és már nem könnyek.
- Semmi baj, mindjárt jobb lesz. Már csak pár pillanat, és nem fog fájni tudom. Az egész az én hibám - krákogtam már hörgő hangon, mert a torkomból is vér jött.

- Nem Hope! Megmentelek! Nem hagyom, hogy így legyen vége! -nem tudtam, miről beszél. Csak éreztem, hogy simogat, és egy gondolatot küld felém.
- SZERETLEK! -Megdöbbentem. Enyhült a fájdalom és szép lassan elmúlt. Kinyitottam a szemem. Már nem voltam bezárva.

Egy szobában voltam, és egy ágyon feküdtem. A fejem be volt kötve és infúzió volt bekötve a karomba. Éreztem, hogy valaki ott van mellettem de, még homályosan láttam.

- Hope, ébren vagy?- Én vagyok az Nio.
- Visszajött! –Hallottam a kiabálást. Hirtelen ott termett mellettem Luna, Darius és Emily nagyi is.

- Épp ideje volt már, azt hittük sosem jössz vissza a kómából.- hallottam Luna hangját. De hát az meg, hogy lehet? Emlékszem, hogy az előbb még ott voltam abban az üvegfalú helységben.

- Jaj kicsikém. Annyira aggódtunk érted.- Ez biztos a nagyi volt.
- Hope, két hétig voltál kómában, és majdnem megölted magad. Emlékszel egyáltalán valamire?- Kérdezte Luna.

Pislogtam egyet, hátha ebből megértik, hogy mindenre emlékszem, és szégyenemben elkezdtem sírni. Hogy bánthattam meg így azokat, akik új életet adtak nekem.

De nem volt sok időm ezen gondolkodni, mert úgy hasított belém megint az a fájdalom, hogy csak sikítani tudtam.

- Mi történik vele, hiszen csak sír?!- kérdezte riadtan Nio.
- Megint kezdi az önpusztítást, úgyhogy gyorsan le kell állítanunk, mert nagyon gyenge.
- De hát miért? Nem csinált semmit csak elkezdett sírni.- nézett értetlenül Hanio.

- Épp ez a baj. Most jött rá, hogy mit csinált és magát vádolja emiatt. -mondta a nagyi.
- Kérlek Hope hagyd ezt abba. Nem bírnám elviselni, ha meghalnál. – súgta a fülembe Nio. Nem értettem miről beszél, de abbamaradt a fájdalom és csak végtelen nyugalmat éreztem.

- Köszönöm.- mondta Hanio.- De hát mit köszön?
- Azt, hogy nem kezdted el megint az önpusztításodat.- ó, hát persze a gondolatátvitel, még így is működik.

- Szerintem hagyjuk egy kicsit pihenni, túl sok volt ez neki egyszerre- hallottam meg egy szigorú férfihangot.-Darius.
- A francba Hope, ezt fejezd be!- nem tudtam, miről beszél csak dühöt, éreztem, és azt, hogy ettől elkezd fájni a fejem. De mikor láttam, hogy Darius épp a meggyulladt nadrágját próbálja eloltani, muszáj volt mosolyognom. Aztán elaludtam.

Kipattantak a szemeim a hirtelen fájdalomtól, ami a fejemben tombolt. Mintha valaki szándékosan csinálná. Sötét volt. Egyből tudtam, hogy most visszakapom azt, amit adtam Dariusnak.
- Na mi van, csak nem fáj Hope?- nézett rám gúnyos kacajjal, de egyből lehervadt a mosoly az arcáról mikor valaki ráugrott és leteperte.

- Mégis mit képzelsz te disznó.- Hanio volt az és nagyon dühös lehetett.
- Csak visszakapta, ami jár neki. -mondta fuldoklás közben Darius.

- Normális vagy? Meg is ölhetted volna.
- Ugyan már ennél nagyobb fájdalmat is kibírt.
- De nem ilyen gyengén. Még csak pár órája jött vissza és te már is meg akarod ölni! Pusztán, mert haragszol rá, amiért megadta azt, ami ját neked?

- Mi folyik itt?- száguldott be a szobába Luna.
- Darius úgy gondolta törleszti Hope délutáni tűzgyújtását azzal, hogy előhozza a fájdalmas emlékeit. Mert ugyebár nem szenvedett eleget. -üvöltötte Nio.

- Darius kérlek, menj ki! -parancsolta Luna. - Sajnálom, ezen túl távol tartom Hope-tól, amíg ilyen gyenge. -nézett bocsánatkérően Niora.

- Köszönöm. -aztán elmentek.
- Jól van, most aludj tovább. Vigyázok rád, ne félj.- mondta Hanio és egy puszit, nyomot a homlokomra. Megint nyugodt voltam. Csak lebegtem a semmiben.