Elegem volt, csak el akartam tűnni, nem akartam létezni tovább. A szüleim elárultak és a barátaim is. Tehetek én róla, hogy nem vagyok átlagos? Senki nem kérdezett meg mielőtt ilyenné tett. Ki a franc akarta, hogy csak gondolatra tüzet gyújtson, vagy épp árvizet zúdítson az emberekre. Esetleg egy kis forgószél és földrengés is jöhet. A legszebb mikor ilyen fénycsóvák lesznek körülöttem, és olyan energikusnak érzem magam, mint valami túltöltött villám.
Sajnos ez nem normális egy átlag embertől. Ha még vámpír, akkor rendben. Ugyanis sokan élnek köztünk, vannak különleges képességeik épp ezért tudjuk, hogy vámpírok. Azonban a tévhittel ellentétben nem égnek el a napon, és a szentelt víztől meg a fokhagymától sem lesz semmi bajuk. A nap annyiban árt, hogy nem lesznek olyan erősek és legyengült állapotban olyanok, mint a napallergiások. Az egyetlen ellenségük a titánium meg az ezüst, ja és persze a tűz, de ezt gondolom mindenki, tudja.
A másik tévhit, hogy harapás útján lesz valaki vámpír. A harapástól csupán olyan lesz, mintha sok vért veszített volna, ami igaz is. Ahhoz, hogy valaki belehaljon, csontra ki kell szívni. Viszont az igaz, hogy nagyon erősek és gyorsak, és ellenállhatatlanul jóképűek meg persze tökéletesek. De hogy egy átlag 16 éves lány, mint én miért képes ilyenekre azt nem tudom, csak azt, hogy nem akartam.
- Hope itt vagy? -valaki hozzám szólt. Haló, tudom, hogy ott vagy bent!- még mindig beszélt. Most már igazán kijöhetnél, mert ki kellene takarítani, és mivel nem én kértem a kutyát, ezért nem én fogom ezt megtenni, úgyhogy ki vonszolhatnád a valagadat és megcsinálhatnád végre azt, amire megkérlek.
Anyám volt az, Mrs. Tökéletes. Soha nem volt neki jó semmi, amit én csináltam, mert nem voltam olyan okos és szorgalmas, mint a nővérem Bree és soha nem voltam olyan szép és nyájasan aljas, mint a húgom Jess. Ez volt az én nagy hibám. Hanio volt az egyetlen barátom és ez nem normális mivel ő egy kutya volt. Egy ausztrál Cattle Dog fiú. 4 éve kaptam, mondván talán akkor megkomolyodik a gyerek és többet tanul és talán valami felelősség érzet is ragad rá.
Azt persze nem tudták az én Tökéletes szüleim Jack Stevens és Rose Stevens, hogy Nio maga lesz az én családom és a legjobb barátom, így már nem tudnak bármire rá venni.
Nio nagyon különleges. A neve is az. Imádom az éjszakákat és a Holdat, mert olyan különleges és misztikus. Mindig megigéz. Nio szellemként őriz a nap 24 órájában, az utcán a hímnemű egyedeket nem engedi a közelembe és ezt különböző fajtájú morgásokban, fejezi ki.
Így a neve Hanio azaz szellemharcos indián fordításban.
Ez a másik nagy szenvedélyem. Az indiánok és a varázslatos a hagyományaik. Anyámék szerint pszichológushoz kéne járnom, mert nincsenek barátaim és bulizni, sem járok úgy, mint a velem egykorúak. De miért kéne, ha mind az ami nekem fontos ott van a lábamnál vagy épp az ágyamba és reggelente egy jó nagy puszival ébreszt?
A mai reggel valahogy más volt. Seattle-ben élek már kis korom óta. Nagyon szép hely, mert nagy és állandóan nyüzsög, leginkább a vámpíroktól. Itt sokkal több vámpír él, mint a legtöbb városban, Washington államban. Engem nem zavarnak mivel tudom, hogy embereket nem bántanak…általában. Van külön nekik gyártott speciális vér, amit ők fogyasztanak. Nem jelentenek ránk veszélyt, békében élünk velük.
Persze a legtöbb ember utálja őket. Csak, mert félnek tőlük, én nem félek tőlük, mivel tudom milyen kirekesztettnek lenni. Főleg ha még nem vagy vámpír csak megkaptad a kiválasztottak jelét és bevonulsz a Holdfény Akadémiára.
Hallottam már róla de azért nem járnék oda. Ha valakit megjelölnek, az búcsút mondhat a régi életének. Általában 14-16 éves korig bárki megkaphatja a kiválasztottak jelét ha felkeresi egy nyomkövető vámpír.
- Oké megyek már!- gyorsan letöröltem a könnyeimet és a jól megszokott álarcomat magamra öltve kimásztam a szekrényből. Gyorsan kitakarítottam, majd elvittem az esti sétára Niot.
Szerettem az áprilist, mert gyönyörű a naplemente és megnyugtatóak azok a színek. Általában jó másfél órát szoktunk az erdőben sétálni, ami a házunk mellett elnyúló tisztás közelében van. Most is ugyanezt az utat választottam. Niot nem zavarta, hogy más vagyok. Szerette, ha nyáron csak úgy a semmiből víz spriccelt felé, mert imádja a vizet. Aztán ha már indultunk haza gyorsan megszárítottam, így otthon soha nem derült ki, hogy a tiltás ellenére használtam a képességeimet. Már félúton lehettem mikor Hanio el kezdett felborzolt háttal ugatni vmit. Nem láttam a szürkületben semmit ezért, gyorsan visszahívtam.
- Mi a baj Nio? Kit láttál? -Csak nézett a szemembe, mint aki rémeket lát -És akkor hallottam vmit.
- Fuss, menekülj mert idejön és elvisz -nem értettem, hogy ki beszél, ezért körbe is néztem de nem láttam senkit magamon és a kutyámon kívül. Ekkor megbökött nedves nózijával és megint hallottam.
-Tudom, hogy ez most hihetetlenül hangzik, de tényleg hallod, amit mondok, vagy gondolok.
Én vagyok az Hanio. -egyszerűen nem bírtam felfogni. Értem, amit a saját kutyám mond, vagy gondol. De jó, még egy ok, amiért furcsa vagyok és utálhatnak az emberek!
- De hát ez, hogy lehet?- Eddig nem értettem…
- Mert még nem álltál készen rá. Gyorsan pakolj össze otthon és menekülj, mert megtalál és megjelöl. Én megpróbálom késleltetni vagy megállítani, de nem ígérhetek sokat.
- Egy vámpír?
- Igen, már vártam, hogy mikor fog felkeresni de csak most, hogy előjöttek a különleges képességeid, most érzékelte a jelenléted. Ő egy nyomkövető és megtalál. Az én feladatom, hogy megvédjelek. Igazából a nagymamád küldött, hogy óvjam minden lépésedet.
A nagyim vámpír volt. Ezért is nem féltem a vámpíroktól, mert ő is az és nagyon szeretem. Soha nem bántott és attól függetlenül is szeretett, hogy nem vagyok átlagos. Viszont soha nem akarta, hogy én is olyan legyek, mint ő. A nagyi egy Blackmoon nevű indián törzs tagja volt. Az átlagostól eltérően 35 éves korában lett vámpír.
- Tehát ezért vagy te is más.
-Igen, a nagymamád kért meg még mikor kicsi voltál, hogy ha eljön az idő, akkor menjek el hozzád és az életem árán is védjelek meg a nyomkövetőtől.
-De akkor, az hogy lehet? Nem látszol 17 évesnek, és mégis öregebb vagy, mint én?
-Halhatatlan vagyok. A nagymamád tett azzá miután a szüleimet megölte egy vámpír és engem is megharapott. Bár ezt nem sokan tudják de az állatokra mérgező a vámpírméreg.
A nagyid megmentett azzal, hogy ő maga is vámpír és egy másik mérgét kiszívta. Így a két méreg keveredésével az új anyag halhatatlanná tett.- ez megdöbbentő volt számomra. A mai napig minden olyan átlagos volt körülöttem, és most kiderül, hogy még a kutyám sem az! De legalább most már nem vagyok egyedül még annyira sem.
-Mit tegyek? Hova mehetnék?
-Menj el Emily nagyihoz, ő majd megmondja, mit tegyél. Már késő!!!
- Miért?
-Fordulj meg!
És igen ott állt egy vámpír velünk szemben, mint egy félisten. Hatalmas termetű, izmos és legalább 180 cm magas, de lehet még több volt. Szőke haj, barna bőr és jég kék szemek. Ha nem lenne olyan rémisztő, talán még szexinek is találtam volna.
A tekintete sötét és titokzatos, mintha valaminek örülne, mert kajánul vigyorgott. Fekete kabát volt rajta. Elbűvölő, de mégis rémisztő. Nio vicsorogva elém ugrott. Hirtelen robbanásszerű hangot hallottam és mire kinyitottam a szemem Nio kb. 2 méter magas lett és hatalmas. Gondolom ez is az átváltozással járt.
Hatalmas szemfogaival ott vicsorgott a vámpírra. Vérfarkas-jutott hirtelen eszembe. Az egyetlen természetes ellensége a vámpíroknak. De hát azok félig emberek. De ez lehetetlen, hiszen Hanio csak egy kutya volt, bár az igaz, hogy sokszor emberi kinyilvánulásai voltak. Mindig kimegy a szobámból, mikor öltözöm. De nem volt időm ezen rágódni, mert Hanio hirtelen a vámpírra vetette magát. De a vámpír könnyű szerrel egy fához vágta, ami ketté tört. Egy sikoly hagyta el a torkomat.
-Niooo!
- Nem lesz semmi baja, hiszen vérfarkas, csak nem olyan erős. Ezért pont van annyi időm, hogy kiválasztottá tegyelek.
-Abból nem eszik, én nem leszek olyan, mint maguk.
-Jaj Hope mért nehezíted meg a dolgomat? Tudtad, hogy egyszer eljön az idő, hiszen nem vagy átlagos ember és a családodban úgy tudom, hogy van már egy vámpír. Mit gondolsz, kitől örökölted a képességeidet?
-Az nem lehet hisz a nagyi nem rendelkezett előtte különleges erővel -gondoltam.
-Most biztos azon gondolkodsz, hogy hogyan lehetséges ez mikor a nagymamád nem volt különleges, ahogy ti emberek mondjátok. Akkor elárulok neked valami. Csupán csak annyiban volt más, mint a többi ember, hogy indián, és benned is ez a vér csorog. Ezért vagy különleges, mert a nagymamád szülei is különlegesek voltak. Sámánok.
Az nem lehet. Ezt a nagyi sosem mondta. Azt tudtam, hogy bennem is van indián vér, mert ő is az. Dehogy emiatt vagyok különleges, azt nem. Mért nem árulta ezt el? Hazudott nekem. Ő is elárult, mint mindenki, de már nem volt időm emiatt kiakadni, mert a vámpír már csak pár méterre volt. Hirtelen Nio hátulról rávetette magát és jól beleharapott a vámpír vállába.
- Te rohadt korcs! Ezért most tutira kinyírlak.- és azzal a lendülettel letépte a hátáról és a földhöz vágta. Nio nehezen, de valahogy felállt és védelmezően elém ugrott. A következő pillanatban a vámpír egy szempillantás alatt arrébb rúgta Nio-t, aki egy faágon landolt. Ekkora erőt nem bírt el a faág, így letörött és Nio közel két méter zuhanás után a földbe csapódott. Most már biztosan nem tud megvédeni.
-Használd az erődet! -Hallottam Hanio hangját. Ekkora már szinte előttem állt a nyomkövető és önelégülten rám vigyorgott gyönyörű fehér fogsorával.
Tűzre gondoltam és hirtelen hatalmas lángok lettek a tenyeremben, amitől a nyomkövető kénytelen volt meghátrálni, mivel a tűz is az ellenségük volt. Az sem halálos csak kicsit elvette azt a sok energiájukat meg vámpír képességüket.
- Ugye nem akarod, hogy bántsalak Hope?
-Folytasd Hope, tudom, hogy sikerülni fog- hallottam a hangot ismét a fejemben.
- Csak nem fél egy kis tűztől Nyomkövető úr.
- Darius, hívj csak így.- mondta nyájasan.
- Nos kedves Darius jobban jársz, ha békén hagysz és leteszel arról, hogy kiválassz, mert én nem leszek, olyan mint ti.- Legalábbis ebben reménykedtem miközben tüzelő kezemmel felé indultam.
- Pedig előbb utóbb úgyis megtalálunk, és egy leszel közülünk, még a kiskutyád sem tehet ez ellen semmit. Ez a sorsod Hope és ez ellen nem tehetsz semmit! – ezzel eltűnt, én meg eloltottam a kezemben lévő tüzet és odarohantam Haniohoz, aki már rendes alakjában volt, de vérzett ugyanis Darius elég csúnyán elbánt vele, ezért nem regenerálódott olyan gyorsan, ez neki is időbe telt.
- Hope sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni, pedig nekem lenne ez a feladatom.
- Semmi baj Nio, és most maradj egy kicsit nyugton, meggyógyítalak.- Rátettem a kezem a vérző sebre, fény keletkezett a kezemben, ami hatására a vérzés abba maradt és Nio sebe pár másodperc alatt begyógyult. Ez már kicsit kimerített de még nem voltam annyira fáradt. Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora erőm van.
- Gyere indulnunk, kell mielőtt még többen, jönnek. Hazamegyünk és szólsz a szüleidnek arról, ami történt. Sajnálom de, el fognak küldeni otthonról, mert nem értik ők ezt az egészet és féltik az életüket. Ezen túl kell lépned. Ők már nem a családod. Most már egyedül vagy.
.
Megértettem és így is tettem. Mikor hazaértünk Nio-val, összepakoltam a fontosabb dolgaimat a hátizsákomba és ezután lementem a nappaliba és életem legfájdalmasabb 20 percének néztem elébe, de meg kellett tennem, mert azok az emberek, akikkel együtt élek veszélyben voltak.
- Anya, Apa. Beszélni szeretnék veletek.
- Mond, kicsim.- anyám egy pillanatig olyan volt mintha tényleg érdekelné, amit mondok, de tudtam, hogy ez csak addig tart míg fel nem bukkannak a tesóim, mert akkor már magasról letolják a dolgaimat. Ez mindig így van.
- Hope, mond, mit akartál mondani? -ez már az apám szigorú hangja volt. Amióta kiderültek a képességeim, mintha egy jégcsap lenne. 4 éve egy mosolyt sem kaptam tőle. De hát ők csak átlagos emberek voltak.
- Azt hiszem, el kell mondanom valamit. – elmondtam mindent. Természetesen minden úgy történt, ahogy Hanio mondta. Teljesen kiakadtak és ordítottak velem. A szokásos, már megint csalódnunk kellett benned, nem elég hogy nem vagy teljesen normális még ezeket a vérszopókat is a nyakunkba akasztod szöveg jött.
- Tűnj el ebből a házból!- apám érzéketlenül mondta ezeket a szavakat. Már nem tekintett rám a lányaként.
- De…de…- próbáltam megmagyarázni.
- Kérlek menj el innen, nem akarom, hogy a testvéreidnek baja essen. Vidd a kocsidat és a kutyádat és menjetek el. Többé ne gyere vissza. Szeretlek. - könyörgött az anyám egy pillanatig meleg mosollyal, majd sírva kirohant a konyhába és apám meg követte, de a fogain még azért odasziszegte:
- Takarodj!
- Gyűlöllek titeket! Soha nem is szerettetek…- nem haragudtam rájuk, mégis sírtam, mert mégis csak a családom voltak 17 évig és habár nem egész idő alatt de szerettek. Elvettem a slusszkulcsot és beszálltam a kocsimba, amit még két hónapja kaptam a szülinapomra.
Egy kis Wolksvagen bogár volt, de nem a régi hanem az új modell. Nagyon szerettem ezt a kocsit. Ledobtam a saját és Nio cuccait is a hátsó ülésre. Mivel nem voltam éppen a legszegényebb, mert a 16. szülinapomon elég sok pénzt örököltem valamelyik távoli rokonom halála után.
Nem tudtam miért, de csak én örököltem az egész családban. Így a számlámon kb. 1,5 millió dollár volt. Amit persze nem nagyon használtam, csak mikor az én kis bogaramat kaptam magamtól szülinapomra. Most igazán jól jött, mert nem tudtam, mihez kezdjek ezért elindultam Salembe. Már tudtam hová megyek de, Nionak csak annyit mondtam, hogy menjen a nagyihoz és közölje vele, hogy elbújok valahol Salemben, mert ha hozzá megyek, ott egyből megtalálnak. Miután Hanio elment kerestem egy kis szállodát és kivettem egy szobát, ahova természetesen kutyát is be lehetett vinni. Másnap majd úgyis keresek egy lakást. Gyorsan lepakoltam és lefeküdtem, mert szörnyen hosszú napom volt és nagyon kimerültem és újabban eléggé fájt a fejem.
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés