Kedves Olvasók!
Elnézést a kis kavarásért, a lényegi fejezet valahogy kikerült a szórásból. Most pótlom, tehát itt van Hope kiszabadításának leírás. Jó szórakozást!
44. Hybrid
A folyosó végén kinyílt az ajtó. Itt
volt az idő, mégsem mozdultam. Kihasználtam bénultságom utolsó pillanatait. Egy
hete táplálkoztam utoljára, végtagjaim még sajogtak a legutóbbi küzdelem óta.
Hasam már láthatóan gömbölyödött. Nem volt már olyan sok időm. Talán pár hónap.
Tudtam ezt a gyermeket a születése után, többé nem fogom látni. Belőle is
ugyanolyan fegyvert csinálnak, akárcsak belőlem, a vége pedig az lesz, hogy
megküzdünk egymással, melyből nagy valószínűséggel én fogok vesztesként
kikerülni, de legalább vége lesz a szenvedéseimnek, és nem kell több ártatlant
megölnöm a túlélésem érdekében. Már nem tudtam számon tartani, hány társammal
végeztem, egyszerűen ki kellett kapcsolnom az érzelmeimet, hogy ne veszítsem el
a józan eszem.
- Ébresztő Hybrid!- szólalt meg a
Frankenstein a cellám előtt. A modora megváltozott, miután megpróbáltam végezni
vele pár hete. Azóta csak egy kísérleti alanyként tart számon, személyem
megszűnt létezni. Ahogy a zár kattant, lassan nyújtózkodtam egyet és felálltam.
A két szokásos mamlasz megragadott és szorosan tartva kivezetett a cellámból.
Már nem ellenkeztem, idővel megtanultam, hogy az ellenkezés csak büntetéshez
vezet, ami egyenlő kínokkal, abból pedig párszori alkalom bőven elég volt.
Ahogy haladtunk végig a folyosón, üres tekintettel meredtem előre, hiszen minek
is néztem volna a többi nyomorultra, úgyis csak idő kérdése és végzem velük.
Már félúton jártunk, mikor hirtelen, hatalmas robbanás rázta meg az egész
létesítményt. A detonációtól pár métert sodródtam hátrafelé és a falnak
csapódtam. Egy pillanatra minden levegő kiszorult a tüdőmből, de már talpon is
voltam. Támadó állást vettem fel és az ellenséges csapatot kezdtem felmérni.
- Gyerünk Hybrid! Végezz velük!-szólalt
meg a szőke vámpír az egyik cellának támaszkodva. Vártam pár másodpercet, de
végül arra a következtetésre jutottam, hogy ez is csak valamiféle teszt lehet
és a vége, egy kis finomság lesz számomra, hiszen az alkunk ebből állt. Én
végzek az ellenséggel, cserébe nem hagy kiszáradni.
Érzékeimre hagyatkozva, árnyékot vontam
magam köré. Szemügyre vettem mindegyik betolakodót. Nem lehettek többen 10
főnél, mind állig felfegyverkezve. Nagyrészük vámpír, de egy alakváltót is
érzékeltem, arcukat nem vettem szemügyre. Mögéjük lopóztam és a legutolsóra
támadtam először. Alulról meggyújtottam, majd elégedett mosollyal konstatáltam,
ahogy fülemet simogató halálsikolyok közepette hamuvá ég. A többi harcos
megpördült, arcukon döbbenet ült, azonban a félelem legapróbb jele sem
látszott. Ennek örültem, elegem volt már a beszari, életükért könyörgő
nyápicokból.
Felkaptam a földről az előző nyomorult
fegyverét és újabb két nyavalyást segítettem át a túlvilágra, miközben egy harmadikat,
egy jól irányzott rúgással a szembenálló falig repítettem.
- Most!- kiáltott fel egy női hang.
Oldalra pillantottam és egy szőke alacsony termetű nő egyenesen felém tartott.
Már ugrottam volna, amikor két erős kéz ragadott meg és szempillantás alatt a
földre szegezett. Mozdulni sem bírtam. A vámpírnő fölém hajolt, majd hirtelen
erős fájdalom hasított belém. Üvöltésem keresztül hasította az egész
létesítményt. Vesztettem. Ezzel megpecsételtem a sorsomat.
- Holly, vigyázz!- megéreztem. Vér
csöppent, egyenesen az arcomra. Szemeim tágra nyíltak, ahogy a vérszomj
eluralkodott rajtam. Egy pillanat alatt reagáltam. Karjaimat felforrósítottam,
így a rám nehezedő férfi, káromkodások közepette eleresztett. Több sem kellett.
A vérző nőre vetettem magam. Egy pillanat alatt lecsaptam nyaki vénájára, vére
erőt adott nekem. Különleges vardím volt ez, szántam, amiért erre a sorsra
juttattam, de csak én kerülhetek ki győztesen.
Csak egy pillanatig érezhettem a zamatos
nedű ízét, a nagydarab ugyanis elkapott és lerántott áldozatomról. Az egyik
cellának csapódtam, ajkamról csöpögött a friss vér.
- Vigyétek ki!- hangzott az utasítás,
majd az életben maradtak kivitték az eszméletlen nőt. Csak mi ketten maradtunk.
Körülöttünk holttestek hevertek. Az őrök lefegyverezve, a doktor eltűnt. A
cellákban lévőket kimenekítették. Egy kósza pillanatra körbe kémleletem. Valami
nem stimmelt. Ha ez egy teszt volt, akkor miért likvidálták az őröket, és miért
engedték ki a többi alanyt? Nem számított, nekem egy feladatom volt, minden
ellenséget legyőzni. Talpra álltam. Hajam összekuszálódva ragadt vérrel kevert,
verítékes arcomra.
A férfi kevésbé tűnt ebben a pillanatban
veszélyesnek. Tekintete fürkésző, és óvatos volt. Egy lépést tett felém, de
mint egy furcsa kifordított keringőben, ahogy közeledett én úgy hátráltam.
Arcának minden egyes porcikáját felmértem. Valami, mélyen legbelül, azt
mondatta velem, hogy nem bánthatom. Halovány képek jelentek meg előttem.
Fejemet oldalra fordítottam, ahogy próbáltam felidézni bármiféle közös emléket
a fickóval.
- Hope. Héé. Ennyi volt. Vége van. Nem
kell többet ezt tenned.
- Hope? Ki az a Hope?- ízlelgettem a
nevet. Miért hív így? És miért mondja ezeket a szavakat? Talán ez valami
taktika a részéről? Meg akart zavarni, hogy aztán likvidálhasson. Elhessegettem
a furcsa gondolatokat és támadó állásba álltam. Kezemben tűzlabdát formáltam. A
férfi egy pillanatra megmerevedett, aztán, mint aki számított a reakciómra,
testét meg feszítette és abban a pillanatban, hogy elhajítottam gyilkos
fegyverem, egyenesen a szemembe nézett. A levegő megfagyott, a tűzgolyó megállt
a levegőben, én pedig képtelen voltam megmozdulni. A férfi alig néhány lépésben
átszelte a köztünk lévő távolságot, de nem adta meg a végső kegyelemdöfést.
Mintha várna valamire, mélyen a szemembe nézett. Keresett, kutatott valamit, de
képtelen voltam rájönni, mi lehet az. Szemeiben láttam világító szürke szemeim
ürességét visszatükröződni.
- Mit tettek veled?- suttogta
reményvesztett hangon. Lépések zaja szakította meg ellenfelem reményvesztett
elmélkedését.
- Lucas. Segíts rajta. Nem emlékszik
semmire. Kikapcsolta az emberségét.- magyarázott a fickó, kifinomultabb, minden
bizonnyal mora társának. Az elővett orvosi táskájából egy injekciós tűt. Remek,
egy újabb orvos, de a férfi elkapta a karját.- Ezzel ugye nem ártasz a babának?
- Logan, valahogy el kell vinnünk innen.
Jelen pillanatban ez csak egyféleképpen lehetséges. Ha szerencsénk van, és
vigyáztak a magzatra, akkor nem esik bántódása.
- De, mi van, ha mégis?- a mora, látva,
nincs esélye az érzelmektől túlfűtött bikával szemben, eltette a fecskendőt és
felém fordult.
- Jól van, akkor még egy dolgot
kipróbálunk, de bíznod kell bennem.- a Logan nevű bizonytalanul bólintott.
A mora rám nézett. Tekintete szúrós
volt. Végig mért, majd megszólított.
- Átmentél a teszten Hybrid.- jelentette
ki. Megnyugodtam, hogy mégsem buktam el, és valóban csak egy éles helyzetben
teszteltek.- Azonban, mielőtt éles bevetésen is használunk, elszállítunk egy
másik bázisra.- azzal megfordult és határozott léptekkel elindult kifelé.
A Logan nevű férfi, feloldott
bénaságomból és furcsa mód kevésbé szorosan tartva kivitt az épületből. Egy
terepjáró hátuljába raktak, kezemet hátul megkötözték a biztonság kedvéért. Nem
utaztam egyedül. További fegyveres őrök ültek velem szemben, egy másik fekete
terepjáró pedig nagy valószínűséggel még egy maroknyi katonát rejtett. Az út
nem volt rövid, s bár lesötétített ablakokon keresztül semmit nem láttam,
éreztem magam alatt a talaj változását. Az út első felét földúton tettük meg,
aztán a talaj simává vált, ami egyet jelentett az országúttal. Becsuktam a
szemem, minden pillanatot ki kellett használnom a pihenésre, és volt egy olyan
érzésem, hogy egy időre ez volt az utolsó alkalom, amikor nyugodtan alhattam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése