A Sorsod nem a Végzeted - 41. fejezet

41. A JÓSLAT

Hope elájult. Felemeltem és óvatosan az ágyra tettem. Arca az utóbbi napokban erősen sápadt volt, de most különösen porcelánfehérré vált a bőre. Az előbbi haragom szertefoszlott, helyét erős bűntudat vette át. Megint erőszakosan próbáltam megoldani a helyzetet, ahelyett, hogy higgadtan leültünk volna megbeszélni a problémát. Most már biztos voltam benne, hogy Damusnak semmi köze nem lehet ehhez az állapothoz, valaminek viszont okoznia kellett Hope hirtelen gyengeségét. Mivel Lucas alig pár perce ment el, nem láttam értelmét visszarángatni. Hopenak talán csak egy kis pihenésre van szüksége. Nélkülem. Eddigi térdelő helyzetemből felálltam és óvatosan betakartam őt. Halk léptekkel az ajtóhoz mentem.

- Logan.- Hope hangja erőtlen volt, mégis éreztem, hogy meg van rémülve. Megpördültem és azonnal mellette termettem. Leültem mellé az ágyra, törékeny kezét a tenyerem közé fogtam. Tekintete még kissé homályos volt, de érzékelte a jelenlétemet.

- Segíts!- sikított fel hirtelen. Szemei kipattantak, felugrott, majd ülő helyzetben összegörnyedt és karjait a hasa köré fonta.

- Mi a franc ez?- kérdeztem, talán önmagamtól. Láthatóan erős fájdalmai voltak, akárcsak az imént, a doki mégis azt mondta minden rendben. Talán Lucas sem a régi már. Hope megrázkódott és kimerülten dőlt vissza az ágyra. Haja összekuszálódott, teste úszott a verejtékben. Habár a görcsroham enyhülni látszott, furcsamód az egyik kezét még mindig a hasán tartotta. Óvatosan a lábai alá nyúltam az egyik kezemmel, a másikkal pedig a hátát támasztottam meg és az ölembe vettem. Szüksége volt a támogatásomra, és habár a fájdalmait nem tudtam elvenni, éreztetni akartam vele, hogy itt vagyok és bármi történjék, mindig ő lesz a legfontosabb a számomra. Légzése egyenletesebb lett, fejét a mellkasomra döntötte és hamarosan mély álomba merült. Amikor teljes mértékben megbizonyosodtam róla, hogy nyugodtan alszik, visszatettem az ágyra, betakartam, és hangtalanul távoztam a szobából.

Harapnom kellett valamit, és biztos voltam benne, hogy Niko is szolgál új hírekkel mozgolódásokat illetően.

 A konyhában már zajlott az élet. Sorcha sárga köntösében és papucsában serénykedett a reggelit illetően. Gina, mint mindig, most is a legtávolabbi sarokban ült és csak üres tekintettel kevergette a teáját.

- Jó reggelt!- köszöntöttem őket. Sorcha vidáman rám mosolygott, pocakja egyre inkább egy hatalmas lufira kezdett emlékeztetni. Kezdtem azt hinni, hogy több gyerek is van odabent, mint azt Lucas állítja. Gina reakciója azonban kezdett aggasztani. Megrázkódott, majd szemeit lesütve szinte ki menekült a helységből.

- Ne aggódj, nehéz időszak ez most neki.- próbált kedvenc sógornőm megnyugtatni, de éreztem, hogy itt ennél többről van szó. Habár Eric visszatért közénk, és úgy tűnt ismét önmaga, modora csöppet sem volt éppen kellemes a velünk lakó nőkkel szemben.

- Merre találom az öcsémet?- fordultam Sorcha felé.

- Valószínűleg a gyerekszobában élet-halál harcot vív a kisággyal.- kuncogott.

- Akkor azt hiszem, elkél neki némi segítség.- mosolyodtam el, majd átvillantam Nikoék lakosztályába.

A látvány enyhén szólva is szórakoztató volt, mikor beléptem a babaszobájába. A falak mindenhol nap sárga színűek voltak, néhol kedves kis mintákkal lefestve. Az egész egy hatalmas mezőt juttatott eszembe. Középen Nikolas éppen erőnek erejével próbált két alkatrészt összeilleszteni, közben mindenféle szitok hagyta el a száját.

Nem bírtam megállni nevetés nélkül. A testvérem mindenhez értett, de a barkács munka sosem tartozott ezek közé.

- Majd akkor nevess, amikor ugyanebben a cipőben jársz.- mormogta és a földre dobta a két darabot.

- Nem értem minek ez a nagy felhajtás. Elvégre csak gyerekünk lesz, minek neki külön járóka.- zsörtölődött tovább, miközben az összeszerelési útmutatót lapozta át, feltehetőleg már sokadszorra.

Odasétáltam a járóka darabjaihoz, amíg testvérem próbálta megfejteni ezt a bonyolult használati útmutatót. Próba-szerencse alapon egymásba illesztettem két darabot, ami úgy tűnt összepasszolt, majd egy csavar segítségével rögzítettem. Nem telt bele pár perc, már meg is volt. Niko felpislantott a papírhalom mögül és leesett az álla. Legalábbis úgy nézett rám, mint aki szellemet látott.

- Így gondoltad?- kérdeztem humorosan, hogy kizökkentsem lefagyott állapotból.

- Valld be, hogy hetek óta ezt gyakorlod.- bökte oda enyhe sértődöttséggel, majd az ágyat a helyére húzta.

- Nincs olyan szerencsém.- válaszoltam. Habár Hopenak azt mondtam, jobb ez így, de titkon örültem volna, ha pár hónap múlva egy kis herceg járókáját rakhatom össze. A háborút tekintve viszont így kevésbé voltunk sebezhetőek. Ha kiderülne, hogy a felem terhes, az akár mindannyiunk számára végzetes lehetett volna, hiszen nincs is jobb célpont a várandós Királynőnél.

- Jössz, vagy még összeraksz pár bababútort?- zökkentett ki elmélkedésemből Niko. Felkaptam a fejem és ki siettem a szobából. Átmentünk a lakosztályban elkülönített dolgozó szobába. Niko egy halom papír között matatott, majd egy kézzel írott üzenetet nyújtott át nekem.

- Ez ma reggel érkezett Hollytól.

- Hát előkerült?- kérdeztem döbbenten.

- Csak ezt az üzenetet adta át Lucasnak, és újabb idegeneket hozott a házába, aztán tovább állt.

Gyűlnek a felhők, de még van időd. Amint a hideg tovaszáll, a sötétség alászáll. A kiválasztott és gyermeke lehet a megváltás, de életük halvány, az árny elfújja, mint egy gyertyaláng.

Holly

Az üzenet eléggé kusza, néhol teljesen érthetetlen. Abban biztos voltam, hogy időben a tavasz első napjaira számíthatunk Lunától a támadásra. A kiválasztott egyértelműen Hope volt, de a gyermek feltűnése a jóslatban egyszerűen lehetetlen, hiszen a feleségem nem várandós. A jóslat miatt csak akkor kellene aggódnunk, ha úton lenne a kis trónbitorló, de így a jövendölés teljesen értelmetlennek bizonyult.

Tanácstalanul Nikora pillantottam.

- Rám ne nézz! Én sem értem ezt az egészet Hopeval és a gyermekkel.

- Van még más hír?- adtam vissza a kézzel írott levélpapírost az öcsémnek.

- Csak a szokásos. Az Akadémián szokatlanul nagy a csend. Az egyik kém szerint azonban ismeretlen alakok járnak be az iskolába éjjelente, majd pirkadatkor távoznak.

- Értem. A kémek továbbra is figyeljenek. Darius pedig folytassa az új katonák kiképzését. Szükségünk lesz a jó harcosokra.- adtam ki az utasítást. Nikolas komoly tekintettel bólintott, majd a beszélgetés végét jelezve a telefonján kezdett babrálni. Átvillantam a kastély alaksorába, ahol egy kisebb kiképző központot alakítottunk ki. Átöltöztem tréningruhába, és egy kiadós futással kezdtem az edzésemet. Közben végig a jóslaton járt a fejem. Próbáltam apró jeleket keresni, ami esetleg elkerülte figyelmem és talán mégis igaz lehet, hogy Hope terhes, de valahogy nem rémlett fel semmi erre utaló dolog.

Kissé nyúzottan ébredtem. Még mindig sajgott minden porcikám a délutáni fájdalmaktól. A torkom száraz volt, táplálkoznom kellett. Nyújtózkodtam egyet, majd egy kiadós fürdőt vettem. Ez alkalommal alhasi fájdalomnak, hányingernek, vagy éppen szédülésnek nyoma sem volt. Épp a ruháim között matattam, mikor megakadt a kezem a korábban vásárolt kis rózsaszín babaruhán. Megálltam egy pillanatra. Végig simítottam a puha pamut anyagon, majd mélyen beleszagoltam. Nem volt rossz illata, kifejezetten kellemes levendula illat járta át, akárcsak a többi ruhaneműt. Legördültek az első könnycseppjeim. Egy gondolat fogalmazódott meg bennem. Logant, a családomat nem sodorhatom veszélybe, a gyermekemet pedig végképp nem. Nem volt mit szépíteni, egyértelműnek látszott, hogy a párom érthető okokból hallani sem akart gyermekről.

Előkaptam egy nagyobb kézi táskát. Beledobáltam a legszükségesebb dolgokat, majd a kis ruhát az ágyra helyeztem, és egy üzenetet hagytam, amivel meg tudom magyarázni ezt a csöppet sem átgondolt döntésemet. Árnyékot vontam magam köré és az alaksori parkolóba mentem. Beültem az egyik terepjáróba és gázt adtam. Nem tudtom hova megyek, de egy dologban biztos voltam. Jó messzire, ahol senkinek sem eshet baja, legfőképpen a születendő gyermekemnek.

Furcsa érzés késztetett arra, hogy hirtelen megálljak. Tompa, szúró fájdalom kezdett erősödni a mellkasomban. Tudtam, hogy a kötelék akar jelezni. Hope felébredt és bűntudata van, ugyanakkor erősen aggódik valami miatt. Gyorsan lezuhanyoztam, átöltöztem és a lakosztályunkba villantam. Ekkor döbbentem rá. A szoba üres volt. A nagy ruhásszekrény tárva nyitva, a ruhák egy része hiányzott. A fürdő szobába lépve észrevehető volt, hogy sebtében pár dolgot elvettek a helyéről. Visszasétáltam az ágyhoz. Szépen lassan egy furcsa, homályos köd kezdett leereszkedni a tudatomra. Most vettem csak észre. Az ágyra féltő gondoskodással egy kis rugdalódzó volt fektetve. Rajta egy papíros, melyen Hope kézírása. Csak egy szó állt rajta, mely az egész addigi életemet megváltoztatta.

- Sajnálom.

A földre rogytam. Egyrészt a sokktól, másrészt a fájdalomtól. Minden világossá vált. Hope reggeli rosszulléte. A titkolózása, hasának védelmezése. Terhes volt, és azt hitte, nem akarom a gyermeket, a mi közös gyermekünket.

- Mi történt?- zökkentett ki a sokkból Niko. Meglepődve nézem rá.

- Az egész kastély az üvöltésedtől zengett. Mégis mi a fészkes fene van?- az ágyra böktem a fejemmel. Fel-alá kezdtem járkálni. A jóslat így már nagyon is értelmet nyert. Viszont ez egyet jelent azzal, hogy a felem életveszélyben van. Hope ugyanolyan önfeláldozó típus, mint az anyja volt, így a szökésével, megint mindenki más biztonságával törődik. Egyet nem vett számításba, most már nem csak magát kell megvédenie, hanem a trónörököst is. És volt egy sejtésem, ha Holly már tudott a gyermekről, akkor Luna is, ami egyet jelent egy hajtóvadászattal, aminek a középpontjában a várandós felem állt.