45. KETRECBE ZÁRT OROSZLÁN
„ A szörnyetegek
valóságosak, ahogyan a szellemek is. E lények bennünk élnek, és időnként ők
győzedelmeskednek.”
/ Gyilkos elmék c. film/
Türelmetlenül doboltam a térdemen. A
társaim némán ültek az autóban. Három harcosunkat vesztettük el, mindüket Hope
ölte meg. Ahogy felelevenedtek előttem azok a pillanatok, a hideg futkosott a
hátamon. Hollynak igaza volt. Hope, olyanná lett, akár egy hidegvérű gyilkos.
Egyszerűen átnézett rajtunk. Még a köteléken keresztül sem értem el. Olyan
volt, mintha egy több méter vastag falat húzott volna maga elé, melyen senki sem
hatolhat át. Tökéletes gyilkoló gépet faragtak belőle. Mozgása már-már művészi
volt, és annak ellenére, hogy mekkora veszélynek volt kitéve, nap, mint nap, a
magzat mégis tudott fejlődni. Ebbe talán kapaszkodhatunk, hiszen egy anya
bármire képes a gyermekéért, talán ennek révén még visszahozható.
Az autó megállt. Felpillantottam, és
láttam, hogy megérkeztünk a kastélyhoz. Darius felém fordult.
- Biztos vagy benne, hogy a terv működni
fog?
- Muszáj működnie. Más különben mind
halálra vagyunk ítélve.- barátom keze ökölbe szorult, ahogy dühét igyekezett
visszafojtani.
Kiszálltunk az autóból, közben a többiek
már kiszedték Hopeot az autó hátsó részéből. Körbe kémlelt, tekintete a birtok
körül pásztázott. Mindent alaposan felmért. Az épületet, az ablakokat, még a hatalmas
kétszárnyú kaput is jól megfigyelte. Elindultunk az alaksor felé. A kiképző
központban kialakítottunk egy üvegfalú, úgynevezett dühöngőt. Egy kicsit átalakítottam,
hogy Hope kényelmesen érezze magát. Az üvegfalú helységet egy kisebb szobának
rendeztük be, hogy az első időkben se érezze magát itt fogolynak.
Amikor megérkeztünk, a felemet
bekísérték új lakosztályába, majd magára hagytuk. A falak szándékosan úgy
lettek kialakítva, hogy belülről, tükörként funkcionáljanak, míg kívülről látni
lehessen a bent zajló eseményeket.
Hope megállt a szoba közepén. Nem nyúlt
semmihez, csak körbe nézett. Aztán kiszúrt egy pontot a falon és várt.
Feszülten várakozott.
- Most meg mire vár?- kérdeztem Lucast.
- Az ellenfelére.- kérdőn néztem rá.-
Minden bázison van egy üvegkalitka. Itt küzdenek egymással az alanyok. Aki
nyer, az életben marad, aki veszít, az meghal.- odasétáltam, ahol a feleségem
állt. Csak figyeltem, ahogy keresztülnéz rajtam és várja a meg nem érkező
ellenfelét. Magamat hibáztattam. Ha jobban figyelek rá, akkor mindez nem
történik meg, és nem veszítem el a felem.
- Logan. Légy türelemmel. Csak egy kis
időre van szüksége.- Holly megnyugtatólag a vállamra tette a kezét. A nyakán
lévő kötés árulkodott Hope borzalmas vérszomjáról. Tekintete fáradtnak
látszott, ahogy a többieké is.
- Menjetek, pihenjetek egy kicsit. Majd
én vigyázok rá.- jelentettem ki. Harcos társaim komoran bólintottak, és
pillanatok alatt magunkra hagytak. Egy kényelmes fotelban helyezkedtem el.
Őszintén szólva, most kezdtem csak érezni az elmúlt hetek koplalásának
eredményét. Minden porcikám sajgott, végtagjaim elnehezültek, de képtelen
voltam pihenni. A percek lassan órákká nyúltak, de Hope még mindig ugyanabban a
testhelyzetben állt. Még mindig várakozott. Aztán egyszer csak megmozdult.
Sétálni kezdett faltól-falig, mint ideges tigris a ketrecében. Felálltam és
odasétáltam hozzá.
El akartam neki mondani mindent. Azt
akartam, hogy megint a régi legyen. Szerettem volna, ha emlékszik rám, ha
megérinthetem, és a karjaimba zárhatom, de tudtam, hogy azzal csak olajat
öntenék a tűzre. Nincs rosszabb egy összezavart vérfüggő vámpírnál.
A kiképző központ ajtaja kinyílt. Lucas
lépett be rajta. Mellém sétált. Nem szóltunk egymáshoz. Pár percig a lányát
figyelte, majd megrázta a fejét.
- Meg kell vizsgálnom a magzatot. Valami
nem stimmel.- a komputerhez sétált, beütött egy kódot, mire a belső tükrök
átlátszóvá váltak. Hope megállt és tekintetét egyenesen ránk szegezte.
- Szervusz Hybrid! Látom kissé
megéheztél.- Hope szeme résnyire szűkült. Pár lépést hátrált, majd vállait
előre görnyesztette, szemfogai megnyúltak és torz vicsorgással jelezte nem
tetszését. Szinte már állatias volt a viselkedése.
- Mégis mi a fenét művelsz Lucas?
- Van kéznél a levett véredből?- fordult
felém kíváncsi tekintettel. Zavartan bólintottam és egy kis hűtőből elővettem
egy tasak tőlem vett vért. Már akkor sem értettem, amikor Lucas megkért, had
vegyen le pár tasakkal, de most végképp zavarossá vált a dolog.
Eközben Hope, egy pillanatra sem vette
le rólunk a tekintetét. Aztán a doki kinyitotta a kalitka ajtaját és belépett.
Egyik kezében a tasak vér, másikban az orvosi táskája. Furcsamód azonban felem
nem foglalkozott vele. Egy pillanatra sem tévesztett szem elől. Éreztem keres
valamit. Egy pontot kettőnk között. A köteléke felismert, épp csak a tudata nem
volt képes azonosítani.
Lucas megérintette a vállát, mire Hope
megrázkódott, zavartan ugrott két lépést hátra, szinte neki ütközött az ágynak.
A pánik apró jelei kezdtek rajta megmutatkozni.
- Kik maguk? Mert, hogy ez nem egy másik
bázis az egyszer biztos.- szeme ide-oda ugrált kettőnk között.
- Valóban. Nem a kísérleti központtól
vagyunk. A Királyi testőrség harcosai támadtak tegnap a központra, ahol fogva
tartottak téged, majdnem két hónapig.
- Királyi Testőrség?- ismét csak engem
figyelt. Szemei hirtelen a szürke és a barna egyes árnyalatai között kezdtek
váltakozni.
- Igen. A nevem Lucas. Én vagyok a
Királyi udvar orvosa. Ott kint pedig, a vámpírok jelenlegi uralkodóját látod.
Logan Whitesunt.
- No, várjunk csak egy pillanatra.- Hope
talpra ugrott és egyenesen nekirontott a minket elválasztó üvegfalnak. Metsző
pillantása szinte felnyársalt, de álltam a tekintetét. Tudtam, önmagának kell a
kirakós darabjait összeraknia.
Hope
A vámpírok uralkodó családjának birtokán
voltam. Torz mosolyra húzódott a szám. Egy kibaszott mentőakció közepébe
csöppentem. A férfi, Logan annyira ismerősnek tűnt. És nem a rengeteg filmből,
amit megnézettek velem róla, hogy a küzdő technikáját tanulmányozzam. Ő volt a
végső célpont. De volt még valami. Egy aprócska hang azt suttogta ismerem őt, azt
mondta nem bánthatom.
- A végső célpont.- böktem ki végül, és
visszasétáltam az orvoshoz. Lehuppantam mellé az ágyra és elégedett mosollyal
nyugtáztam, hogy a mai napon jóllakottan térhetek nyuvogóra.- Mit akar a vérért
cserébe?- böktem oda a kérdést a dokinak. Nem tűnt olyan szörnyűnek az előzőhöz
képest.
- Megvizsgálni téged és természetesen a
magzatot.- bólintottam és hanyattfeküdtem az ágyon. Vért vett tőlem, és mintát
a magzatvízből. Behozott egy hordozható ultrahang készüléket és megvizsgálta a
baba mozgását, és beazonosította nagyjából mikorra várható a szülés.
- Kíváncsi vagy a baba nemére?- megvontam
a vállam. Elvégre sok közöm nem lesz a gyerekhez.- Kislányt hordasz a szíved
alatt.
- Ha maga mondja.- vetettem oda. Az
orvos megrökönyödve nézett rám, de egy pillanattal később megint ura volt az
érzelmeinek.
- És mond csak, ki a gyermek apja.
- Az apja?- reflexszerűen a Királyra
pillantottam, de hirtelen nem tudtam, kinek köszönhetem áldott állapotom.- No,
látja, ez egy nagyon jó kérdés. De ne is próbálkozzon, ha tudnám ki voltam,
mielőtt a bázisra vittek, már rég kitálaltam volna maguknak, de azok ott
annyiszor sokkoltak, hogy örülök, ha az utolsó áldozatom arcát magam elé tudom
képzelni.- Nagy robajjal rázkódott meg luxusbörtönöm fala, ahogy Logan Király
hidegvérét elveszítve többször egymás után a falba vert.
A doki odaadta jussomat, amit inkább
állva fogyasztottam el. Jó műsornak ígérkezett, ahogy a Király teljesen
elveszíti önuralmát, és saját embereinek kell lefegyverezni.
- Ennek meg mi baja?- kérdeztem az
orvost.
- Emlékezteted valakire.- kérdőn
felhúztam a szemöldököm.- A két hónapja eltűnt állapotos felére.- Kiesett a
kezemből a véres tasak. A levegő kiszorult a mellkasomból, mintha egy gát
szakadt volna át a tudatomon, hirtelen olyan erős düh érzése áramlott keresztül
rajtam, ami csak nagyon ritkán éreztem. Hátra tántorodtam. Képek százai
jelentek meg előttem. Logan szemén keresztül láttam a világot. Éreztem, amit ő.
A fájdalmat, a magányt, a reményvesztettséget.
- Mi a fenét adott nekem?- förmedtem rá
a doktorra. Arcán apró mosoly jelent meg.
- Azt, ami visszahoz téged.- mielőtt
elkaphattam volna, kilibbent a cellámból és bezárta maga mögött az üvegajtót.
Remek. Gondoltam. Elpocsékoltam egy
őrült dühkitörése miatt majdnem egy hétre elegendő véradagomat. Zsörtölődve az
ágyba rúgtam és a dohányzó asztal melletti fotelba vetettem magam. Szándékosan
háttal az esetleges néző közönségemnek. Gömbölyödő pocakomra néztem. Remegő
kézzel végig simítottam rajta, melyet a bent lakó kis élősködő apró rúgásokkal
díjazott. Pár napja, már azt hittem vége, akkor kezdődött a mozgolódás. Akkor
elszomorított a tény, hogy a hasamba fejlődő gyermek ennyire szívós, de most
talán van remény a számára. Talán a Király örökbe fogadja, és sajátjaként
neveli fel a gyermeket, hogy fájdalmát enyhítse saját családjának elvesztése.
Kislány lesz. Örültem a hírnek.
Reméltem, hogy ugyanolyan tűzről pattant és kitartó lesz, mint amilyen én magam
is voltam. Talán megengedik, hogy elnevezzem, hogy egy pillanatra a kezemben
tartsam, mielőtt örökre búcsút kell mondanom neki. Egy kósza könnycsepp folyt
végig az arcomon. Gyorsan letöröltem és igyekeztem úrrá lenni előtörő
érzelmeimen.
Lehunytam a szemem és a Királyt
kerestem. Hamar megtaláltam. Egy szobában volt, valószínűleg a saját
lakosztályában. Egy francia ágyon ült, kezével a párnát simogatta. Magányos
volt, végtelenül egyedül érezte magát. Hirtelen úgy éreztem szüksége van rám,
de megráztam a fejem és felugrottam. Valami történt velem, és a szó negatív
értelmében. Lehet valami tudat módosítót adtak nekem, amitől hallucinálni
kezdek? Az ágy melletti könyves polchoz mentem. Egy könyvet emeltem le.
Kinyitottam és nagy meglepetésemre egy fotóalbum képei mutatkoztak meg előttem.
Az orvos volt rajta, feltehetőleg a felével és a gyermekükkel. A képek csak a
gyermek kb. két éves koráig tartanak, azután semmi. Furcsa, lehet történt velük
valami. Becsuktam a fotó albumot és visszatettem a helyére. Pihennem kellett,
de az ágy idegen volt számomra. Luxusbörtönöm legtávolabbi oldalához húzódtam
és a földre feküdtem. Az álom pillanatok alatt elnyomott.
Logan
Idegesen járkáltam a lakosztályomban.
Sikerült elérnem őt, de nem voltam felkészülve arra a rengeteg kínra, melyet
Hopenak el kellett szenvednie. Nem bírtam magam kontrollálni. Tudtam, hogy
érez, hogy figyel, mégsem jöttek vissza az emlékei. Miután Niko segítségével
ismét önmagam bírtam lenni, úgy döntöttem nem megyek vissza hozzá. A hiánya
azonban így még elviselhetetlenebbé vált. Csak ültem az ágyon és odaképzeltem,
ahogy az igazak álmát alussza, bársonyos bőrén végig simítok, persze ő
ösztönösen elmosolyodik.
Hirtelen megérzem őt. Megint engem
figyel, és ha csak egy pillanatra is, de mellettem akart lenni. Aztán kilépett.
Tudtam, nincs sok időnk. A jóslat
szerint a végső ütközet a tavasz első napjára esik, de Lucas a baba születését
is erre a napra tette. Ez nem lehet véletlen. Luna már tudhatta. Ha Hope
emlékei nem térnek vissza, akkor hatalmas a veszély. Tudtam, így nem tudok
harcolni, túl nagy volt a rizikó. És ha valami komplikáció adódik a szülésnél?
Vagy pont a szülés közben rajtaütnek a kastélyon és mindkettejükkel végeznek?
Abba bele sem mertem gondolni. Többször nem veszíthetem a felem és a születendő
kislányomat. Elmosolyodtam, ahogy az apró rózsaszín babaruhát a kezembe vettem.
Hope már akkor érezte, mikor még várandós se volt. Egyszerűen tudta, hogy első
gyermekük egy leánygyermek lesz.
Egy hatalmas sikoly rázta meg az épület
ódon falait. Másodpercek alatt az alagsorba villantam. Hope eszeveszetten
hadonászott, miközben hisztérikusan könyörgött, hogy ne bántsák a gyermekét.
Nem volt időm megvárni Lucast. A felem mellé villantam és óvatosan lefogtam,
miközben igyekeztem megnyugtató szavakat suttogni a fülébe. Alig fél perc múlva
végre felriadt. Kitépte magát a kezeim közül, és az egyik karosszék mögé
rejtőzött. Szaggatott légvételeit, még egy halandó ember is könnyűszerrel
érzékelhette volna.
- Már nem kell félned. Csak egy rossz
álom volt. Senki sem fogja a babát bántani.- halkan beszéltem hozzá, miközben
óvatosan közelítettem felé.
- Jobb már?- kérdeztem, vele szemben
leguggolva. Térdeit felhúzta, szorosan átkulcsolta őket, már amennyire ez
lehetséges volt gömbölyödő pocakjától. Szemem önkéntelenül is odatévedt. Bármit
megadtam volna azért, hogy egy pillanatra megérinthessem, és érezhessem a kis
pocaklakót. Mint aki a gondolataimban olvas, lábait kinyújtotta, és a kezem
után nyúlt. Nem távolodtam el, talán ez lehet az a pont. Kezemet gyengéden a
hasára helyezte, de egy pillanatra sem vette le rólam a pillantását.
Apró kis rúgások adták tudtomra, hogy a
pici kis csöppség nagyon is jól érzi magát odabent. Szinte éreztem őt. Teljesen
belefeledkeztem ebbe az apró csodába. Lucas kiáltása térített magamhoz.
- Logan vigyázz!- Az utolsó pillanatban
ugrottam félre. Hope szemfogai egy milliméterre csattantak tőlem. Felocsúdva a
döbbenettől az üvegfal túloldalára villantam, de így is a földre huppantam.
Hope a falat püfölte, az előbbi meghitt pillanatnak nyoma sem volt. Sőt, nagy
valószínűséggel így próbált a közelébe csalni, hogy friss vérhez jusson.
- Nem lett volna szabad egyedül bemenned
oda.- förmedt rám Lucas.
- Tudom, de rémálma volt. Ösztönösen
cselekedtem.- a doki a fejét csóválta, miközben a tomboló nőt figyelte.
- Teljesen eluralkodott rajta vérszomj.
Addig nem mehetsz a közelébe, amíg meg nem tanulja kontrollálni magát. Minden
tőlem telhetőt megteszek, de bíznod kell bennem.
- Jól van. Csak hozd vissza, kerüljön
bármibe.- azzal otthagytam őket. Szükségem volt egy kis friss levegőre.
Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy Hope így felhasználta ellenem a
gyengeségemet. Féltem, hogy örökre elvesztem őt, de nem adhattam, fel a
reményt. Valahol mélyen ő még ott volt, csak a felszínre kellett csalogatnunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése