A Sorsod nem a Végzeted- 25. fejezet

Sziasztok!
És ahogy ígértem itt a friss. Csak, hogy még izgalmasabb legyen a dolog. A végéért bocsi, de így még izgalmasabb lesz a folytatás és lehet találgatni. Na nem is szaporítom a szót tovább. Jó olvasást és bocsi a helyesírási hibákért, ez is a nyers változat, csak, hogy időben megkapjátok a fejit.:)
Üdv.: Hope.

25. A GYŰRŰ

- Gyere, ülj csak le.- invitált Logan a nappaliban lévő szófára. Kicsit aggódtam, hogy mi miatt jöttünk most ide, de ha valami olyasmi miatt, amit erősen sejtettem, akkor sem szabad őt visszautasítanom. Ez a kötelességem! Ez a Sorsom.

- De nem a végzeted…- visszhangzott a fejemben egy hang. Felkaptam a fejem, de nem volt senki a helységben rajtunk kívül.

- Valami baj van?- nézett rám Logan aggódó tekintettel.

- Oh, nem semmi baj.- legyintettem, miközben igyekeztem könnyed hangot megütni és mosolyogni. Mintha az égvilágon semmi gond nem lenne…

- Hope, ha van valami…- de belé fojtottam a szót. Éreztetnem kell vele, hogy már túl tettem magam Damuson, még ha ez nincs is így. Tudnia kell, hogy már csak ő számít, senki más. Boldoggá fogom tenni. Mindenkit boldoggá fogok tenni.

- Nem, tényleg jól vagyok. Nos, miért hoztál ide?- hirtelen megváltozott az arckifejezése. Ha nem ismerném, azt hinném ideges.

- Igazából arra gondoltam… nos, szóval…- erősen kellett magam kontrollálni, hogy ne kezdjek el nevetni, annyira viccesen nézett ki, ahogy ez a hatalmas férfi, előttem elbizonytalanodik. Egy bátorító mosolyt küldtem felé. Mély levegőt vett és beszélni kezdett.

- Tudom, hogy nincs ínyedre ez a házasság velem, és meg is értem. A részemről örülnék neki, ha magam mellett tudhatlak. Éppen ezért arra gondoltam, hogy mivel pár hét múlva itt az idő, talán… Szóval, hajlandó lennél ténylegesen elfogadni ezt a gyűrűt?- letérdelt előttem, és a zsebéből azt a gyűrűt vette elő, amit akkor húzott az ujjamra, mikor az eljegyzés volt.

Mondhatni, elakadt a szavam. Először mérges lettem. Mégis, hogyan kérhet tőlem ilyet? Aztán a szemeibe néztem, ami igencsak nagy hiba volt. Láttam a reményt, a reményt, hogy ha Holly már számára nem is létezik, talán én valamennyire pótolhatom őt. Végülis miért ne? Úgy sincs veszteni valóm.

- Igen.- böktem ki nagy nehezen ezt a rövidke kis szót. Úgy tűnt meglepte a válaszom, mert egy pillanatig merev arccal nézett rám. Mintha arról próbálna meggyőződni, hogy igazat mondok-e, vagy csak az idegeit húzom. Aztán, eluralkodott rajta a megkönnyebbülés és őszinte boldogságot sugárzó mosoly jelent meg az arcán.

Tudtam, hogy ez valójában csak olyan, „így mindkettőnknek könnyebb lesz” mosoly volt, de jól esett. Logan nem volt számomra teljesen közömbös, ezt be kellett, hogy valljam magamnak, noha Damus miatt ez a gondolat csak a tudatalattimban létezett, mélyen elrejtve. Most azonban, hogy a körülmények megváltoztak, rá kellett jönnöm, hogy Hercegem többet jelent számomra, pusztán barátnál, vagy egy védelmező bátynál. Valamiféle vonzalmat éreztem iránta, amit ha erősen táplálok az elkövetkezendő időkben talán még boldog is lehetek vele.

- Köszönöm.- válaszolta odaadó melegséggel. Hogyan haragudhatnék rá, hiszen annyira kedves és megértő velem szemben. Bűntudat töltött el, amiért állandóan azt kellett hallgatnia, hogy mennyire rossz nekem ez az egész, pedig neki is legalább annyira szörnyű volt ez a helyzet, ő még is elfogadta.

Megfogta a kezemet, és az aranyszínű karikagyűrűt az ujjamra húzta.

Pár pillanatig csak néztem a kezemet, az ujjamon a gyűrűvel. Kicsit furcsa érzés volt. Mintha egy bélyeg lenne rajtam. Aztán erőt vettem magamon, és lenyeltem az aggályaimat.

Percekig tartó kínos csönd állt be közénk. Egyikünk sem tudta, mi legyen most, végül én törtem meg a csendet, ami kezdett már kissé fojtogató lenni számomra.

- Azt hiszem, most megyek. Beszélnem kellene Ginával pár dologról.- elég átlátszó kifogásnak látszott az érvem, de jobb nem jutott eszembe. Azt mégsem mondhattam, hogy ez így egyszerre túl sok volt nekem, és nem akarok Logan közelében lenni. Ő azonban megértően bólintott, és segítő kezet nyújtva talpra állított. Azonban, mikor elindultam volna, ettől a fránya magas sarkútól kibicsaklott a bokám, és ha Hercegem nem kap el, biztosan nagy esés lett volna a vége. Azonban a nagy lendülettől, így mindketten a szófára estünk.

- Jól vagy?- kérdezte, aggódó arccal, de nekem csak egy bólintásra futotta. Arca, és hívogatóan telt ajkai vészesen közel kerültek hozzám. Elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem abba a búskomor, de mégis reménykedő szempárba. És ezek után képtelen voltam az eszem azon részére hallgatni, amely sikítva próbálta tudtomra adni, hogy amire készülök, életem egyik legnagyobb baklövése lesz. Azonban nem bírtam ellenállni. Annyira magával ragadott az érzés, hogy önkéntelenül is karjaimat Logan nyaka köré fontam és közelebb húztam magamhoz. Hercegem szaporábban kezdte venni a levegőt és szemében apró szikrája gyulladt annak a tűznek, ami régebben mindig ott volt jádezöld szemeiben.

A hideg ajkak súrolták az enyémeket. Mintha áram csapott volna belém. A szívem ki akart ugrani a helyéről, mert valami ismeretlen új érzés kerített hatalmába. Hercegem kicsit visszahúzódott, de abban a pillanatban utánakaptam és megcsókoltam. Először meglepődött, de aztán bele ment a játékba. Visszacsókolt. Megragadta a derekam és a szófához szegezett. Morgásszerű hang hagyta el a torkát, majd ajkaival ismét lecsapott az enyémekre.

Ha belegondolok, nem volt olyan rossz, sőt nagyon is jó volt. Nem tudom, mi volt az, ami hatalmába kerített és ilyesmire vett rá, de határozottan feledtette velem a problémáimat, hacsak pillanatnyi időre is, de úgy éreztem, hogy megállt az idő és most csak mi ketten vagyunk. Be kellett, hogy valljam magamnak valami képpen mégis vonzódtam Loganhez, csak eddig elnyomtam magamban ezt az érzést. Most azonban nem volt akadálya annak, hogy nyíltan felvállaljam, többé már nincs mi miatt közömbösséget mutatnom iránta. Hagytam, hogy nyelvével behatoljon a számba, és kényeztessen.

Levegő után kapkodva váltunk szét. Mindketten kipirult arccal néztünk egymásra. Kicsit bűntudatom volt. Szegényt teljesen összezavarhattam. Hiszen eddig annyira elutasító voltam vele, és most egyszer csak én támadom le.

- Sajnálom.- suttogtam, miközben próbáltam a ruhámat kisimítani, hogy ne legyen annyira feltűnő, épp most „hancúroztam” a vőlegényemmel.

- Ne, kérlek.- visszakozott. Óvatos pillantást vetettem rá. Legnagyobb meglepetésemre, nem volt dühös, még csak nem is volt szomorú, kivéve azt, ami mindig ott volt a szemében Holly elvesztése miatt.- Én köszönöm.- suttogta most ő a szavakat. Elpirultam és el kellett kapnom róla a fejem. 

- Azt hiszem, most már tényleg indulnom kell.

- Rendben. Nekem is még van pár elintézni valóm.- öltötte magára ismét arisztokratikus arckifejezését. Ezt szerettem benne. Mindig tudta, mikor kell témát váltani.

Egy búcsúcsók kíséretében visszaballagtam a szobámba és kibújva a cipőmből, az ágyamra vetettem magam. Kicsit összezavarodtam. Egyik pillanatról a másikra óriási bűntudat lett úrrá rajtam. Olyan volt, mintha, nem is tudom. Olyan érzésem volt, mintha megcsalnám Damust.

De mégis mit tehettem volna. Ő már a múlt. Nem siránkozhatok állandóan őmiatta. Ő is azt gondolja, hogy mi már sosem lehetünk együtt, akkor miért ne tehetném azt, amit? Mégis szörnyen éreztem magam. Ki kellett szellőztetnem a fejem. Muszáj volt elmennem egy kicsit. Most egyedül kellett lennem.

Gyorsan átöltöztem, majd az irataimat magamhoz véve, lementem az Akadémia alagsorába és bepattantam az autómba.

Pár perccel később már az országúton száguldottam, jóval többel a megengedett sebességnél. Nem érdekelt. Semmi sem érdekelt. A szemeimet már elhomályosították a könnyek, amik időközben előtörtek és megállíthatatlanul folytak végig az arcomon, benedvesítve a ruhámat.

Nem tudtam merre, vagy hová megyek egyáltalán, csak el akartam tűnni, egy kis időre. Nem menekülni akartam, pedig nagyon úgy tűnt, hogy azt teszem, inkább menedéket keresni. Egy helyet, ahol csak magam lehetek, ahol végre megszabadulhatok a fájdalomtól, amit az élet fura fintora okozott nekem.

Valaki követett. Nem rég vettem észre, hogy egy fekete terepjáró valahogy mindig mögém kerül, tartva a távolságot, de számomra éppen elég érthetően sugározva, hogy nem akarja, hogy lerázzam. Már csak ez hiányzott. Nagyon reméltem, hogy nem valami vérszopó kíván épp most eltenni láb alól, mert baromira nem volt kedvem hozzá. Gyorsítottam, majd amint lehetett lehajtottam egy mellékútra. Rejtélyes rajongóm követett. Hiába próbáltam Forma1-es pilótákat megszégyenítő trükkökkel lerázni, elég jó vezetőnek bizonyult. Feladtam. Végülis mi rossz történhet? Esetleg egy vérszopóval hoz össze a sors és megpróbál kinyírni. Félreálltam és vártam, mi következik.

Ahogy gondoltam követőm is így tett. Kezemben tűzlabdát idéztem és kiszálltam az autóból. Vártam. Jobbnak láttam, ha verekedésre kerül sor, akkor nem az autómnak kell majd a csata borzalmait elszenvednie, hiszen az egyetlen dolog volt, amit Damustól kaptam.

Pár pillanat múlva egy sötét alak szállt ki az autóból. Magas, kigyúrt alakja volt. Nem ember volt, erre egyből rájöttem. Viszont, morának kicsit lassú, így maradt a nem ellenség, csak valami kíváncsi némber, aki bajba akar keveredni. Nem láttam az arcát, mert baseballsapkát húzott a fejére és még a kapucnit is magára húzta. Nem rossz húzás. Azt biztosan tudta, hogyan rejtse el a kilétét. Idegesen kezdtem toporogni.

- Na, jó ez kezd kicsit unalmas lenni. Ki maga és mit akar tőlem.- mondtam, kicsit ingerülten. Nem válaszolt, de elindult felém. Fejét a lehajtotta. Remek. Úgy tűnik, egy önkéntes öngyilkos jelölttel van dolgom. Támadóállásba helyezkedtem, és tűzlabdát idéztem elő.

- Hé, haver, ha nem akarsz ropogósra sülni, akkor fogod magad és elhúzol.- mélyről jövő nevetés volt a válasz. Hát, ha ennyire viccesnek találja ezt, nekem mindegy. Elhajítottam a labdát, de legnagyobb meglepetésemre, simán kikerülte. Még csak különösebb erősfeszítésébe sem került, hárítania a támadásomat. Kezdtem bepöccenni. Valami ismeretlen, aki elrontotta a szökésemet, még jót is szórakozik rajtam, és könnyű szerrel kivédi a támadásaimat. Lehet ennél, szörnyűbb napom? Miért ver engem a sors, de komolyan? Ennyire rossz ember lennék? Ezeket, a kérdéseket, egyenesen Selenenek címeztem. Nem hittem el, hogy ezt komolyan velem csinálja. Annyi gonosz ember van a Földön. Szívassa inkább őket, ahelyett, hogy nekem kreál ilyen programokat.

Vártam, hogy esetleg visszatámad Mr. Sötétúr, de csak továbbra is lassan, súlyos léptekkel közelített felém. Ismét elhajítottam egy tűz labdát, de meg se kottyant neki kikerülni. Na jó, most mégis mi a fenéhez kezdjek? Túl fáradt voltam és kimerült az ilyen játékokhoz.

- Jól van, feladom. Mondja meg, mit akar, és essünk túl rajta.- még pislogni sem volt időm, máris előttem termett. Hatalmas alakja teljesen beborított. Ijedtemben teljesen az autóm ajtajára lapultam. Arcát még mindig nem mutatta meg. Éppen arra készültem, hogy leleplezem, mikor még közelebb húzódott hozzám. Oké, most már kezdtem félni. Egyszerűen mozdulni sem bírtam, mintha láthatatlan bilincsek tartanának mozdulatlanul. Támadóm hűvös lehelete a fülemet csiklandozta, és fura bizsergést okozott bennem. Oké, azt hiszem, a testem kezd megbolondulni. Nem szokásom izgalomba jönni, titokzatos, ismeretlen perverz állatoktól.

Nem mertem mozdulni. Ha valami pszichopata állat karmai közé kerültem, jobbnak láttam elkerülni a hirtelen mozdulatokat, és nem próbálkozni a szökéssel, mert még a végén meg talál gyilkolászni ez a titokzatos idegen. Hűvös ajkak érintették a nyakamat. Az érzéstől lábaim remegni kezdtek, és ha „támadóm” nem tart meg, nagy valószínűséggel összecsuklom.

- Kérem…- nyöszörögtem, mert testemnek nem tudtam parancsolni. A válasz egy elégedett morgás volt. Nagyszerű. Remélem legalább, ha megerőszakol ez a perverz állat, nem itt helyben fogja meg tenni. Ajkaival ismét végig súrolta a nyakamat. Megremegtem.

- Elég…- szakadt fel belőlem egy sóhaj, miközben önkéntelenül is hozzádörgölőztem az izmos férfi testhez. Elhúzódott, amit testem csalódottsággal fogadott, de a következő pillanatban ismét közel hajolt hozzám, és végre megszólalt.

- Csak ha megígéred, hogy nem hagysz el.- agyam azonnal kapcsolt, amint felismerte az őrült szexi hangot. Valahogy kiszabadítottam az egyik karomat és lerántottam támadómról az arcát rejtő kapucnit.

Első reakciómban nem tudtam eldönteni, hogy mérges legyek, vagy inkább örüljek, végül egy huncut mosoly kíséretében ennyit mondtam.

- Logan Whitesun, ez nagyon gonosz húzás volt.- csibészes félmosolyt eresztett, majd fölém hajolt és lágyan megcsókolt. Beletúrtam tüsi hajába és hagytam, hogy a vágy átvegye felettem az irányítást. Ő sem fogta vissza magát. Meleg keze, hamarosam már felhevült testemen vándorolt egyre feljebb. Kissé megemelt, én pedig kihasználva az alkalmat, lábaimmal átkulcsoltam a derekát. Éreztem egyre keményedő férfiasságát, ami igencsak izgatólag hatott rám. Kicsit kibújt belőlem a kisördög, és őt ingerelve többször is hozzádörgölőztem.

A közelből zajt hallottam, Logan meg sem rezdült, úgy tűnt neki nem tűnt föl. Egy pillanatra, elszakadtam tőle, amin egy kicsit meglepődött. Elnéztem a válla felett, de már csak a dühtől tajtékzó fekete szempárt láttam, ami egyenesen felénk közelített…