A Sorsod nem a Végzeted- 24. fejezet

Sziasztok!
Ahogy ígértem itt a kövi feji. Még a nyers változat, remélhetőleg holnapra már meglesz a javított változat is, ha az istenek is úgy akarják és az én drága Bétám vissza kapja a netjét.:(
Addig is jó olvasást és várom a vissza jelzéseket!
üdv.:Hope.

24. ISTENI SUGALLAT

Egész éjszaka forgolódtam az ágyamban. Az agyam folyamatosan kattogott. Ki kellett találnom valamit, méghozzá igencsak gyorsan, hogy a barátaimat biztonságban tudhassam. Emellett még valahogy el is kell jutnom Gaby esküvőjére. Valamikor pirkadatkor úgy döntöttem ahelyett, hogy a szobámban szenvedek az álmatlanságtól, inkább sétálok egyet. Bár odakint igencsak hűvös volt az idő, mégis a nap sugarai lassacskán kezdtek előbújni a horizonton, rózsaszínbe burkolva az eget, akár a vattacukrot.

Gyorsan felöltöztem, próbáltam olyan ruhákat összeválogatni, amik inkább az előző életemben jellemeztek, így a korai kelők kevésbé ismerhettek fel és kaphattam néhány magányos órát.

Lebandukoltam a könyvtárba és régi krónikákat olvasgattam, de most kicsit unalmasnak tűnt ez az elfoglaltság, így hamar befejeztem. Még mindig korán volt, így visszasétáltam arra a folyosóra, ahol a szobám volt. Csak kicsit tovább mentem, végül azon kaptam magam, hogy olyan helyen járok, ahol eddig még soha. Itt nem égtek lámpák, régi fáklyatartók voltak a falakra függesztve, amik, ki tudja, mikor láttak utoljára fényesen lobogó tüzet. Kivettem egyet a tartójából és meggyújtottam. A folyosókon most árnyak suhantak keresztül, ahogy a ledér fény megvilágította előttem az utat. A falakon régi festmények lógtak, híres harcosokról és nemesekről. A végig sétáltam a folyosón, ami egyszer csak balra kanyarodott, és így elém tárultak újabb ismeretlen zugai az Akadémiának. Itt nem festmények lógtak a falakon, hanem ajtók álltak. Mindegyik ajtó valamit rejtett. Én találomra benyitottam egybe, ami szerencsémre nem volt bezárva. Óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót és körbe kémleltem. Szerencsére találtam még pár fáklya tartót, így azokat is meggyújtottam, és a kezemben lévőt is elhelyeztem egy tartóba. Most, hogy már jóval világosabb volt ebben az eldugott szobában, körül nézhettem.

Mindenütt por és pókháló volt, a tárgyak letakarva fehér lepedővel, a gyönyörű rózsaablak, ami az egyedüli fényforrást jelentette a szobában, koszos volt, így a fény nem jutott át a gyönyörű színes üveglapokon. Az ablak alatt egy kis emelvény volt, és ha jól tippeltem egy zongora állt rajta. Odasétáltam és lehúztam róla a fehér anyagot. Egy gyönyörű fekete versenyzongora látványa tárult elém. Úgy tűnt a lepedő megvédte az idő múlásától, mert úgy nézett ki, akár egy vadonatúj hangszer.

A zongora előtti kis széket leporoltam és leültem. A zongora fedelét felnyitottam. Bár nem igazán konyítottam a zongorázáshoz, úgy gondoltam egy próbát megér a dolog. Lenyomtam egy billentyűt. Egy gyönyörű, és tiszta hang szólalt meg. Elkaptam a kezem, kicsit megijedtem. Ekkor vettem észre valamit. A billentyűk fölött valami bele volt vésve a fába. Kicsit már kopott volt az arannyal vésett szöveg, de azért még olvasható. Régi stílusú kacifántos betűkkel írták. Ez állt rajta.

Sok szeretettel az én drága egyetlen Skyomnak.

Nem kellett sok idő, elég volt pár pillanat, míg rájöttem valamire. Ez a zongora, ahol éppen ültem, az anyámé volt. Életemben talán először, amire emlékszem is, érintettem olyan dolgot, ami az édesanyámé volt. Könnyek gyűltek a szemembe. Hirtelen olyan üresnek éreztem magam. Egyedülinek és elhagyatottnak. Dühös voltam, amiért nem volt mellettem, és elhagyott. Miért ő? Miért neki kellett meghalnia? Miért kellett a hős mártírt játszania?

Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, mikor ismét megszólalt a zongora. Meglepetten néztem a billentyűkre, amelyek maguktól játszottak egy gyönyörű és valahonnan oly ismerős dallamot. Aztán abbamaradt. Arcomat kellemesen hűvös szellő csapta meg, friss óceán illatot hozva magával. Elmosolyodtam. Ő volt az, itt volt velem.

- Mindig itt voltam, csak te nem figyeltél a jelekre.- halk sikkantás hagyta el a számat, ahogy ijedtemben ugrottam egyet, aminek következtében a szék, amin ültem megbillent és hátra estem. Halk kuncogást hallottam. Hajamat kifújva az arcomból láttam csak meg. Egy haloványan világító női alakot. Egy gyönyörű női alakot. Olyan volt, akár egy tündér, vagy egy angyal, igen, az angyal sokkal jobb szó volt erre.

- Ki vagy te?- tettem fel az ostoba kérdést. Tudtam én jól, ki ő, csak féltem el is hinni, amit látok. A nő közelebb siklott hozzám, szemöldökét összeráncolta, mégis huncut mosoly ült a szája sarkában.

- Most meg kellene, hogy sértődjek.- válaszolt kis éllel a hangjában, majd leguggolt velem szemben, aggódó pillantást vetve rám.- Komolyan nem ismersz meg, kicsi Hopeihém?- hát ilyen becenevet sem kaptam még senkitől, de valahogy mégis olyan ismerős volt. Mintha hallottam már volna valakitől, csak nagyon régen volt. A nő szemébe néztem. És ekkor megláttam. Egy kisbabát ringat, miközben egy altatót dúdol neki. Egy férfi lép be a szoba ajtaján és odasétál hozzájuk. A kisbaba homlokára apró puszit nyom, a nőt szerelmes csókkal ajándékozza meg, majd mindketten egyenesen rám néznek. A férfi Lucas volt, az apám, de akkor a nő…

- Anya?- tettem fel a badar kérdést, de ő aprót bólintott és szeméből apró könnycsepp szaladt végig az arcán.

- Igen, én vagyok.- hangja most halk volt, még suttogásnak is kevés. Az arcát fürkésztem. Szemei tengerzöldek voltak, arca kissé sápadt, de azért volt színe. Haja világosabb volt, mint az enyém. Mégis a tekintete, mintha az én tükörképem lenne. Tényleg ő volt az.

Szemeimet elöntötték a könnyek és a nyakába vetettem magam. Bár nem volt szilárd alakja, hogy is lett volna, hiszen már halott, mégsem zuhantam keresztül rajta. Éreztem a bőrének melegét, annak friss óceán illatát, amire már nem is emlékeztem. Szorosan hozzábújtam, ő pedig megint azt az altatót dúdolta, miközben a hajamat simogatta és ringatott, akár egy kisbabát. Lassan kezdtem megnyugodni.

Felnéztem rá, és most már kezdtem kíváncsi lenni, miért is jött el csak most, miért nem láthattam eddig?

- Tudtam, hogy a kíváncsiság egyszer felülkerekedik rajtad.- mosolyodott, majd abbahagyta a hajam cirógatását. Felültem és szembe fordultam vele. Már furdalta az oldalamat, hogy mi az oka, a látogatásának.

- Nos, nem halogathatom tovább a dolgot, az én időm is véges.- arcáról most eltűnt a vidámság és az öröm. Komoly volt, talán olyan, mint amilyennek az ellenségei láthatták, mielőtt szörnyű haragjával lesújtott, mikor még a vérszopók ellen, és értünk harcolt.

- Figyelmeztetni jöttem. Hope, nagy veszély leselkedik rátok, ki kell tartanotok, főleg neked. Ne engedd, hogy egy apró félreértés mindent tönkre tegyen. Tudom, hogy most össze leszel zavarodva, de a Végzeted olyan közel van, csak küzdened kell érte.- nem igazán értettem. Most azt akarja mondani, hogy küzdjek Damusért? De hát ő akarta, hogy Loganhaz menjek.

- Az a hajó már elment. Damus már nem szeret, ott van az a másik lány, elég hamar túl tette magát rajtam.- anyám elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.

- Biztos vagy te ebben?- bólintottam szilárd elhatározottságtól vezérelve. A kezét kinyújtotta és a rózsaablak felé mutatott. Ott most homályos foltok jelentek meg és eltűnt az ablak. Egy kert képe jelent meg. Tavasszal gyönyörű lehetett, most azonban már csak az elszáradt virágok és sárguló levelű fák jelezték az elmúlt évszakok gyönyöreit. Egy sötét alak ült az egyik tölgyfa tövében. Nem láttam jól ki az. Az alak a távolba meredt, vonásaiban a világ összes fájdalma jelen volt.

A kép élesedni kezdett, az ismeretlen arca világosodott, éles, markáns arcának vonalai egyre jobban kivehetőbbek lettek. A szemeiben halvány parázsló tűz jelezte az életet.

- Damus.- kaptam a számhoz. Nem gondoltam volna, hogy ilyen állapotban van. Anyámra kaptam a tekintetemet.- De az a lány, Ania, én láttam őket.

- Nézd meg jobban! Biztosan azt láttad, ami valójában történt?- válaszolt sejtelemes hangon és ismét az előttünk játszódó jelenet felé fordította a fejét.

Ismét az ablak felé néztem. Most felemelte a fejét. Egy női alak jelent meg. Ania. Arcán aggodalom tükröződött. Leült Damus mellé, és kezét Damuséba kulcsolta. A szívem összeszorult a látványtól. Az előtörni készülő könnyeimet próbáltam elnyomni.

- Nézd meg jobban! – kaptam a bátorító utasítást anyámtól. Kinyitottam a szemem és próbáltam mást látni, nem azt, amit jelenleg gondoltam.

- Hiányzik, ugye?- szólalt meg a lány, kutató pillantással nézve, drága Damusomra.

- El sem tudod képzelni mennyire. Azt hiszem, mikor otthagytam, nemcsak az ő szívét törtem össze, hanem az enyémet is porrá zúztam. Ani, én nem tudom, hogy ki fogom-e bírni.- válaszolt Damus, miközben fájdalmas tekintete találkozott a lányéval.

- Akkor mégis mire vársz? Menj vissza és mond meg neki, hogy még mindig szereted!- pattant fel a lány, hangja kissé ingerülté változott.

- Nem lehet Ania. Hope a Dimur herceghez megy hozzá. Ez a törvény.

- És téged mikor állított meg a törvény? Damus, nem is ismerek rád. Te a törvényen kívüli, most képes lennél hagyni, hogy a „párod” másé legyen, egy hülye egyezség miatt?- hitetlenkedve bámultam a jelenetet. A lány nem az új barátnője volt. Ez a lány épp arra akarta rávenni, hogy jöjjön vissza. Félreismertem. Sőt félreértettem mindent. Nincs köztük semmi, puszta barátságon kívül, én meg azt hittem, hogy már nem is számítok Damusnak.

- Nem megyek vissza. Nem zavarhatom össze megint. Sosem fogom elfelejteni, azokat a csodás pillanatokat, amiket okozott nekem, de valljuk be, a mi kapcsolatunknak nem volt jövője. Én mora vagyok, ő pedig minden vámpírok leendő Királynője. Az ő helye ott van, nekem pedig itt. És ez a beszélgetést lezártunk Ania. Nem akarok erről többet beszélni.- pattant fel Damus, és szemei szikrákat szórtak a lányra, majd elviharzott. Ania megcsóválta a fejét és utána ment.

A kép halványulni kezdett és ismét csak a kosztól és portól belepett ablaküveget láttam.

- Nos? Még mindig ugyanaz a véleményed?- kérdezte anyám sejtelmes mosollyal az arcán.

- Nem. De Damusnak igaza van. Sosem lehettünk volna egy pár.- megcsóválta a fejét.

- Hope, drágám. Jól gondold meg, amit teszel, a döntéseinknek következménye van, amiket már nem csinálhatunk vissza. Néha talán éppen azzal hozol jó döntést, ha nem szabályok szerint cselekszel. Ezt jól vésd az eszedbe.- közelebb hajolt és szorosan magához ölelt. Tudtam, hogy itt a búcsú ideje. Szorosan hozzá bújtam, és még egyszer beszívtam a bőrének illatát, hogy mindig emlékezhessek rá.

- Szertelek, kicsi Hopeihe.- súgta a fülembe.

- Én is szeretlek anya.- válaszoltam, miközben egy könnycsepp csorgott le az arcomon.

Kibújtam az öleléséből. Felállt, majd alakja kezdett egyre halványodni, míg végül ismét csak az a hűs szellő maradt utána. Felálltam és megtöröltem a szemeimet.

Leporoltam a ruhámat és úgy döntöttem ezt a szobát rendbe fogom tenni. Nem tudom mennyi időt töltöttem bent, de sok mindenre bukkantam a takarítás közepette. Találtam egy festményt, ami anyámról készült. Még fiatal volt, talán annyi idő, mint most én. Gyönyörű fehér ruha volt rajta, nyakában az a nyaklánc, amit most én hordok és fején ott volt a rangját jelző tiara is. Mellette olyan törpének és senkinek éreztem magam. Ő olyan fenséges volt. Ezt a festményt a zongorával szembeni falra tettem, hogy amikor játszom, az ő arca nézhessen vissza rám. Már csak meg kellett tanulnom zongorázni, de ez mellékes.

Találtam még pár régi bútort is, amelyek szintén fehér leplek alatt voltak és semmi bajuk nem volt hála az anyagnak, amit rájuk terítettek. Amikor elkészültem, nagy örömmel konstatáltam, hogy ez a szoba valaha egy afféle szalonként vagy nappaliként üzemelt. Volt egy olyan érzésem, hogy előttem anyám használta ezt a szobát. Vajon mások tudták, hogy ez a szoba egyáltalán létezik?

Nem voltam benne biztos. Amikor végeztem, úgy döntöttem visszamegyek az Akadémia élettel teli részére, mert biztos már hiányoltak. Óvatosan visszaosontam a lakott részhez az épületben és elvegyültem a diákok között. Már ha a jelenlétem nem keltett volna feltűnést.

Gyorsan végigszáguldottam a folyosókon, majd mikor a szobámhoz értem árnyként surrantam be. Ledőltem az ágyamra és kifújtam a bent tartott levegőt.

- Csak, hogy előkerültél.- szólalt meg Gina jéghideg hangon, amitől kis híján szívrohamot kaptam. Felültem és értetlen arccal bámultam rá.

- Logan égen-földön keres téged. Jelenésetek van Lunánál.- mondta félvállról, majd az eddig kezében tartott könyvbe temetkezett ismét. Most vettem csak észre, hogy egy új karkötő van a kezén. Valószínűleg Erictől kaphatta, bár számomra kicsit furcsa volt, hogy Gina ezt az ajándékot elfogadta tőle.

Gyorsan lefürödtem és kerestem valami olyan ruhát, ami rangomhoz illő volt. Mégsem mehetek farmerban egy ilyen megbeszélésre.

Végül egy hosszú fehér, félvállas ruha mellett döntöttem, aminek a derekán fehér selyem szalag futott végig, hozzá egy szintén ilyen színű magas sarkú cipő mellett döntöttem, és csak reménykedni tudtam, hogy nem esek majd el út közben, ékszer gyanánt pedig egy fülbevalós nyaklánc együttes mellett döntöttem, fehér gyöngyökkel. Hajamat hagytam kiengedve, nem akartam vele bajlódni. Talán így is éppen elég megfelelően nézek majd ki, mert volt egy olyan érzésem, hogy Lunán kívül a tanács tagjai is ott lesznek. És ha a külsőmmel jelzem irányukba, hogy igenis nemes vagyok, talán jobban meg lehet nyerni őket.

Ahogy ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, és a tükörképemet bámultam a tükörben, elborzadtam magamtól. Máris olyanná váltam, mint a többi nemes. Miért is jár az én fejem más felfuvalkodott hólyagok megnyerésén? És miért akarok úgy kinézni, ahogy neki megfelelő lenne. A válasz adott volt. Mert ez a dolgom. Ez a magamfajták élete. Másoknak megfelelni és úgy keverni a lapokat, hogy a vizet a magunk malmára hajtsuk.

Kopogtak. Logan kukucskált be az ajtón. Megpördültem és bűntudatosan lesütöttem a szemem.

- Ó, hát megkerültél. Már azt hittem, világgá mentél.- mondta enyhén dorgáló hangnemben, de mégis érezni lehetett egy kis mosolyt is az arcán. Felnéztem, és én is apró mosolyt küldtem felé.

- Bocsánat. Kicsit elszaladt az idő.- Hercegem megcsóválta a fejét, majd a kezét nyújtotta. Mély levegőt vettem, és próbáltam a nemrég Damusról megtudott információkat az agyam leghátsó zugába kotorni. Nekem Logan a társam! Őt kell szeretnem. Elfogadtam a kezét, ő pedig magához húzott és puszit nyomott az arcomra. Nem ellenkeztem, igyekeztem az új helyzethez alkalmazkodni. Kisétáltunk a szobából és egyenest Luna irodája felé mentünk.

Logan magyarázott valamit arról, hogy mi miatt van jelenésünk, de nem nagyon figyeltem. Testőrök kísértek végig a folyosókon, a diákok pedig utat engedtek nekünk, miközben az illem által megkövetelt tiszteletteljes meghajlással fejezték ki hűségüket irántunk. Elszorult a torkom. Nem kezdhettem el mindenki szeme láttára bőgni, az egyenlő lett volna azzal, ha kikürtölöm a világnak, hogy boldogtalan vagyok. Nem. Ehelyett kedves mosollyal biccentettem valamennyiük felé, egészen, amíg oda nem értünk Luna irodájához.

Most nem kopogtunk, benyitottunk, mire nem nagy meglepetésemre a bentlévő tanácstagok és Luna is felállt és meghajolt előttünk. Egy afféle kerek asztal volt most a helyiségben, amelynek két asztalfőjén mi foglaltunk helyet. Amint leültünk a többiek is követték a példánkat. Ekkor Luna vette magához a szót.

- Köszönöm, hogy mind eljöttetek erre a megbeszélésre. A mai téma leginkább az esküvő lesz. Mint mindannyian tudjuk a Hercegnő már a termékeny időszakában van, ami azt jelenti hamarosan, pontosabban pár hét múlva, ami a következő teliholdkor lesz. Készen áll majd a termékenységi szertartásra.- Megkövülten hallgattam a Főpapnő szavait. Pillantásom Loganre vándorolt. Ő rezzenéstelen arccal nézett maga elé, de szemeiben mélységes bűntudat tükröződött.

Olvastam erről a szertartásról, és meg kell hagyni elég barbárnak tartottam. Nagyon reménykedtem, hogy ez velem nem fog megtörténni, ugyanis ebbe nem vagyok hajlandó belemenni. Sok mindent feláldozok, ha kell, de a becsületem nem adom. Ez a szertartás megalázó, ha a nők szemszögéből nézzük. Kiterítve, mint egy állat, arra várva, hogy férfi, akit csak az ösztön vezérel, erőszakosan magáévá tegye, nekem brutálisnak tűnt. És mindenképp a női nem lealacsonyítását jelentette.

- Nos, bár a szertartás azt kívánná, hogy az ősi példát kövessük, hosszas megbeszélések után a Herceg úgy döntött nem az ősi rituálé szerint fog zajlani a szertartás.- egy kő esett le a szívemről. Hálásan megszorítottam Logan kezét, mire egy kis mosollyal válaszolt.- természetesen a szertartásra az esküvő utáni éjszakán kerül sor, pontosan éjfélkor, mert akkor a legnanagyobb az esélye annak, hogy a Hercegnő teherbe is esik.- Egy pillanatra megszűnt körülöttem a világ. Most Logantől érkezett egy kézszorítás, de inkább afféle „nyugodj meg” gesztus volt tőle. Könnyű azt mondani, épp, hogy férjhez megyek már gyerekem is lesz. Mondhatni remek.

- Remélem ezzel mindenki egyet ért, és nincs senkinek sem ellenvetése.- mivel senki sem szólalt meg, Logan pedig figyelmeztető pillantást vetett rám, én is hallgattam, így Luna ezt beleegyezésnek vette.

- Az esküvőt a nagyteremben fogjuk tartani, a meghívók már ki lettek küldve a nemesi családoknak. Ezen alkalommal a médiát kizárjuk az eseményből, mivel ez egy ősi szertartás lesz, és az embereknek nem kell tudni róla.- beleegyező morajlás futott végig az egybegyűlteken. Ezzel kivételesen én is egyet értettem. A továbbiakban már csak jelentéktelen témák jöttek elő, mint a dekoráció, az esküvő menete és egyebek. Mint megtudtam az átváltozásom is az esküvői szertartás alatt fog végbemenni, amin már meg sem lepődtem. Már alkonyodott, mire végeztünk. Nagyon örültem neki, mert már kezdtem kényelmetlenül érezni magam.

Illendően elköszöntünk a tanács tagjaitól, majd Logan, ahelyett, hogy a szobámba kísért volna, az ő lakosztálya felé vettük az irányt. Nem ellenkeztem, hiszen a mai után már csak egy marionett bábunak éreztem magam, de nem is nagyon akartam más lenni. Belefáradtam az állandó ellenkezésbe. Luna megkapja, amit akar, és akkor talán végre mindenki megnyugodhat, és boldog lehet.