A Sorsod nem a Végzeted - 7. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a kövi fejezetet, nem fűzök hozzá semmit, csak jó olvasást kívánok. Nagyon boldog lennék, ha több komit is kapnék.
puszi.Hope


7. MORAVÉR

A hőség nem lankadt. A fejemben egyre több hang szólalt meg. Teljesen megbolondultam, mert hallottam, hogy Logan és Damus felváltva duruzsolnak a fülembe, miközben Luna Cullenékkel próbál rájönni a bajomra. Valaki sírt. Gina. Igen, ez az ő zokogása volt. Még a fejemben is csak a sírását hallom. Legalább valami szép jutna róla eszembe. Mondjuk a nevetése. Imádtam a nevetését. Mintha sok ezer apró kis csengettyű szólalt volna meg.

Vakító fényességet láttam, mikor pislogtam egyet. Nem, az nem lehet. Az agyam teljesen megkattant. Pislogtam még párat és most már homályos foltok lettek, végül egy arc jelent meg előttem. Kicsit tompulni éreztem a bennem tomboló tüzet, és mintha a légkör is nyugodtabb lett volna körülöttem. Egy kíváncsi szempár nézett vissza rám. Felemeltem a kezem és…Láttam. Istenem, hát mégis? Láttam a saját kezem, ahogy az arc felé közelít.

Könnyek gyűltek a szemembe, ismét elhomályosítva a látásom. Ezek szerint nem az agyam játszott őrült játékot velem, hanem elmúlt a vakságom és a siketségem.

Megérintettem az arcot. Meleg volt, így rájöttem, hogy Logan az. Elmosolyodtam, mert bár legszívesebben Damus arcát simogattam volna, Luna előtt veszélyes lett volna ez a játék.

- Hope? Látsz engem?- hangja rekedtes volt, mintha ő sem hinné el, amit kérdezett. Aprót bólintottam. Túlságosan is kimerültnek éreztem magam.- Hála istennek.- mondta, miközben mély sóhaj szakadt ki a tüdejéből. Éreztem, hogy a többi jelenlévő is megkönnyebbül. Ekkor két kar fonódott a nyakam köré. Oldalra fordítottam a fejem és rájöttem, hogy Gina borult rám. A teste rázkódott a sírástól, miközben engem ölelt. Szabad kezemmel a hátát kezdtem simogatni, ezzel jelezve, hogy jól vagyok és most már nem lesz semmi baj.

- Jaj, Hope!- szipogta a fülembe.- Azt hittem téged is örökre elveszítelek. Ugye nem hagysz te is magamra? Ígérd meg, hogy nem hagysz el!- nyöszörögte, mire csak ismételtem bólintottam. Azonban arra nem gondoltam, hogy a következő pillanatban mi fog történni.

Egész testemben tomboló tűz száguldott végig, irtózatos fájdalmat hozva magával. A mellkasomból kiindulva, szétágazott a végtagjaimba, hogy elöntse minden egyes porcikámat és idegvégződésemet. Gina rémülten ugrott egyet. Nem értettem, mi történt. Testem fényárban úszott, pedig sehol sem szűrődött be napfény.

Talán, itt az idő. Éreztem, hogy valami felsőbb rendű hív magához. Nem bírtam ellenállni, de agyam egy része ragaszkodott az élethez. Újabb fájdalomhullám söpört végig rajtam. Görcsösen rángatózott a testem az égető érzéstől.

- Mi történik vele? Carlisle, csinálj már valamit!!!- kiabált Gina kétségbeesetten. Pillantásom a dokira vándorolt és arcán láttam, hogy tehetetlen. Ő is tudta, mi következik. Azt hiszem, én itt már befejeztem. Remélem sikerült valamit azért hagynom magam után, bár magam sem értem, most miért kell mégis elmennem.

- Gina!- nyöszörögtem alig hallhatóan. A lány lerogyott mellém, könnyei vízesésként zúdultak le arcáról.- Légy jó és vigyázz magadra!- elbúcsúztam. Én legalább megtehettem. Nem tudom, azáltal, hogy meghalok, mi lesz most Gabyékkal, de mindent meg fogok tenni, hogy odaátról vigyázzak rájuk. Ennyivel tartozom nekik.

- Nem! Hope! Megígérted, hogy nem hagysz itt! Ne menj el, kérlek!- hangja többször is elcsuklott. Szívem összeszorult attól, hogy cserbenhagytam.

- Szeretlek Gina.- elfordultam tőle, és tekintetemmel Damust kerestem. Látásom már kezdett homályosodni, mert éreztem, hogy az élet szép lassan távozik a testemből. Mikor találkozott a pillantásunk, arcáról végtelen fájdalmat olvastam le. Tudtam, hogy mit fog tenni miután meghalok. Utánam jön. Ez nem is volt igazi elköszönés, hiszen csak időleges volt. Mélyen a szemébe néztem és számmal az egyetlen szót formáltam, amit iránta éreztem.

- SZERETLEK!- azzal egy utolsó, de mégis a legelsöprőbb erejű fájdalom hullám tizedelte meg utolsó erejével küzdő testemet. Egy villanás és minden megszűnt. A fájdalom, a fényesség és az élet. Vége.

Egy mezőn álltam. Tudtam, hol vagyok. Felismertem. Itt találkoztam utoljára Selene istennővel. Most is láttam. Aurája fényesen izzott körülötte. Gyönyörű türkizkék ruha volt rajta és éreztem, hogy magához hív. Elindultam a dombra, ahol állt. A zöld fű csiklandozta a lábam, ahogy haladtam felfelé. Fájdalom helyett, amiért itt kötöttem ki, elveszítve azokat, akiket szerettem, öröm töltött el. Furcsa érzés volt. Mintha békesség szállt volna meg.

Mikor felértem és szembe álltam vele, meghajoltam előtte, tiszteletemet kifejezve. Meleg mosollyal viszonozta üdvözlésemet.

- Üdvözöllek Hope Blackmoon! Lucas és Sky leánya!- valami nem stimmelt. Nem úgy üdvözölt, ahogy egy eltávozott lelket szokás. Legalábbis nem úgy tűnt.- Ne aggódj, rövidesen vissza fogsz térni a földre. Neked még feladatod van odaát a való világban. Új erő birtokába jutottál, ezért a testednek most alkalmazkodnia kell. A tested, nem bírta elviselni a lelked erejét, ezért egy kis időre visszahívtalak magamhoz. Hamarosan átváltozol, teljes erőd birtokába jutsz, azonban most szükséged lesz ennek egy részére, mert sötét felhők gyülekeznek.

- Nem értem. Milyen erő? És milyen felhők?- kicsit sok volt elsőre, ez a pár információ. Így is alig bírtam a képességeimet kordában tartani, nem kellenek még ezek a plusz dolgok is.

- Ne aggódj gyermekem! Mindennek el fog jönni az ideje. Ne feledd, semmi sem történik ok nélkül. Hallgass az ösztöneidre, és bízz magadban! A barátaid különlegesek és hűségesek hozzád. Légy hálás nekik, ezért.

- Micsoda? Én nem…- de megállított.

- Hope! Te különleges vagy számomra, épp ezért számítok rád. Segítek neked, amiben tudok, de magadnak kell megtalálnod az utadat.- mielőtt még szólhattam volna, az alakja kezdett halványodni.- És ne feledd! Te jó vagy, jobb, mint sokan, kik engem szolgálnak, éppen ezért az erődet használd bölcsen és érdd el, hogy a végzet beteljesítse önmagát!- eltűnt, csak a hűs szellő maradt meg utána, amely kellemesen cirógatta az arcomat.

Oké, ez kicsit furcsa volt. Most mi fog történni? Vártam. Semmi. Már vissza kellett volna térnem. Lehet, ez csak valami vicc? Nem. Az istennő csak nem játszana velem ilyen gonosz játékot. Visszasétáltam a mezőre, ahova érkeztem. A szélén egy kisebb tó volt. A fény sugarai apró gyémántokként csillogtak a tükörsima vízen. Odasétáltam és letérdeltem a víz mellé. Belenéztem, a saját tükörképemet láttam meg. Meg akartam érinteni, de hirtelen zavaros lett a víz és más alakok jelentek meg rajta.

Magamat láttam az ágyon, ahol az imént feküdtem. Pontosabban a testemet, mely már nem úszott fényárban, de még mindig kissé világított. Gina térdelt az ágy mellett, és mintha teljesen begubózott volna. A többiek ott álltak körülöttünk, de körülbelül másfél méteres távolságban. Érdekes. Csak nem féltek tőlem? Ekkor Seth előre lépett egy picit, de még mindig elég nagy távolság volt köztük.

- Gina. Ő már nem jön vissza. El kell engedned. Hagyd, hogy békében eltemessük!- nem értem. Miért nem mennek még mindig közelebb hozzá?

- Jól van! Látom, a szép szó nem használ.- Luna arca kicsit ingerült volt. Ez nem az a nő volt, akit én ismertem meg. Furcsa, mintha direkt azt akarná, hogy eltemessenek.

A főpapnő kezében fény gyúlt és egyenesen Ginára szegezte. Én már megtapasztaltam ezt az erőt és mondhatni, nem túl kellemes érzés. Gina meg még mindig eléggé le van gyengülve, nem tenne most jót neki egy ilyen támadás. Luna rátámadt a fény lökettel, és én ekkor a képbe nyúltam. Pontosabban a vízbe. Meg akartam védeni Ginát. Nem eshet baja miattam. Arra koncentráltam, hogy a fénysugár megsemmisüljön, mire a lány közelébe ér. Azonban, ehelyett valami láthatatlan falnak ütközött a fény és visszapattant egyenesen Lunára.

Megértettem. De mégis hogyan képes Gina ilyesmire? Tudtommal ez Gaby képessége volt. Legalábbis hasonló. Most láttam csak meg, hogy egy burokszerű láthatatlan pajzs vett körül minket, ezzel megakadályozva, hogy bárki ártson nekünk. Azonban már nem tartott sokáig. Láttam, hogy Gina arcán verejtékcseppek jelentek meg. Vissza kell jutnom valahogy! De hogyan? Luna nem adta fel. Ismét támadott a szegény lányra. Belenyúltam a vízbe, hogy megakadályozzam, de megbillentem és belezuhantam a vízbe. Kapálózni kezdtem, de valami lehúzott a mélybe. Ismét szúró, égető fájdalmat éreztem a testemben.

Aztán fényesség gyúlt körülöttem és a szemeim kipattantak. Minden olyan fényes volt és éles. Mintha egy óriási mikroszkóp alá került volna a világ körülöttem. Mély levegőt vettem. Sikerült. Megint a testemben vagyok. Körbe pillantottam. A szobában voltam, amit az imént láttam. Egyből oldalra fordultam, nem törődve a többiekkel. Gina ájultan borult az ágyra. Egyből leugrottam az ágyról. Azta. Húú. Ez gyors volt. Felkaptam és az ágyra tettem. Mintha semmi súlya nem lett volna. Szó szerint, pihe könnyű volt.

Gyógyító képességemet elővéve kezemet fölé helyeztem és a gyógyítására koncentráltam. Végletekig ki volt merülve. Pár pillanat múlva megmozdult és pislogni kezdett. Egy kósza tincset a füle mögé helyeztem, és puszit nyomtam a homlokára. Könnyek jelentek meg a szemében. Letöröltem őket.

- Visszajöttem Gina. Nem hagylak magadra.- suttogtam, mire egyből a nyakamba vetette magát és már egész testében rázkódott a sírástól. Túl sok rossznak volt mostanság kitéve. Ideje már, hogy jó dolgok is történjenek vele. Igen, azt hiszem itt az idő. Beszélnem kell Damussal, hamarosan. Most azonban a fő, hogy Gina jobban legyen.

Felkaptam a még mindig zokogó lányt és egyenesen a szobánk felé vettem az irányt. Nem állított meg senki, amit kissé furcsálltam, de jelenleg nem nagyon érdekelt. Futottam amennyire csak tudtam és nagy meglepetésemre pillanatok alatt a szobánkban voltunk. Oké, ez tényleg kezd kicsit furcsa lenni. Az addig rendben van, hogy Gina súlyát meg sem éreztem, de, hogy ennyire fel is gyorsultam volna?

Letettem Gaby ágyára, mire egyből összegömbölyödött és nővére takaróját szorította magához. Illatát mélyen magába szívta, így nyugodott meg. Csak ültem az ágy mellett és vártam, mikor nyugszik meg eléggé ahhoz, hogy kicsit magára hagyjam, amíg beszélek Damussal és Lunához is lesz egy-két keresetlen szavam.

Fél óra múlva már egyenletessé vált a légzése. Lenyugodott és most már aludt is. Adtam neki egy puszit, majd hangtalanul kisosontam a szobából. Lépteket és susmorgást hallottam, de nem a közelből. Felismertem a hangokat. A hang irányába indultam. Mikor az orvosihoz értem, megpillantottam Sethet, amint Damussal és Edwarddal hosszasan diskurál valamiről. A két mora meghallotta nesztelen lépteimet, persze ilyen hallással nekem sem lenne gond, végül Seth is felfigyelt. Olyan furcsán néztek rám, mintha kísértet lennék.

Megköszörültem a torkom, mert kissé kényelmetlenül éreztem magam, majd nagy levegőt vettem és odasétáltam hozzájuk, most már normál emberi tempóban.

- Sziasztok.- köszöntem félénken.- Öhm, Seth. Ginát a szobánkban hagytam, egyedül. Megtennéd, hogy…- nem kellett többet mondanom, mert a fiú már futott is. Oké, ez meg volt. Edward felöl elfojtott kuncogás hangját hallottam, Damus meg bosszúsan horkantott.

Most jön a dolog nehezebbik része. Rá kell vennem Damust a tervemre, csak épp a kivitelezéssel lesznek problémák, de mindegy. Megoldjuk ezt is.

- Edward, elrabolhatom Damust egy kis időre?- tettem fel a kérdést ártatlanul. Edward arca ismét komoly lett és arcomat fürkészve nagyon koncentrált valamire. Végül meglepődve megrázta a fejét és elment.

Azt hiszem, kezdek kissé aggódni. Az rendben van, ahogy a jelenlétemre reagálnak, de miért nem szólnak hozzám egy szót sem? Nem néztem rá Damusra, csak a kertünk felé futottam. Tudtam, hogy utánam jön. Kinyitottam az ajtót, talán kicsit erősebben a kelleténél, mert az a kezemben maradt. Miután felocsúdtam a váratlan meglepetésből, az épület falának támasztottam az üvegajtót, és a szokásos helyünkre sétáltam. A fák között most napfény szűrődött be, kellemes melegséget hozva magával. Leültem a fűbe és vártam, hogy szerelmem odasétáljon hozzám.

Megállt a kitépett ajtó mellett, majd végig nézett rajtam. Arcára hitetlenkedő arckifejezés ült ki. Oké, feladom. Mit műveltem, ami ennyire sokkoló hatással volt mindenkire?

Vártam. Percekig csak vártam, hogy legalább megszólaljon, vagy bármi jelét mutassa annak, hogy figyel rám. Nem történt semmi. A fűvel kezdtem babrálni, miközben könnyek gyűltek a szemeimben. Hirtelen hideg kezek fogták közre az arcomat, kényszerítve, hogy a két sötét aranyméz íriszbe nézzek.

- Ne sírj!- búgta bársonyos hangján.- Ne haragudj rám Hope, csak még mindig nem tértem magamhoz ettől az új dologtól.- értetlenül néztem rá. Milyen új dologtól? Észrevette, hogy nem tudom, miről beszél. Leült mellém, és gyengéden simogatni kezdte a karomat. Kellemes érzés töltött el, hozzá akartam bújni, de mikor ránéztem a karomra, ijedtemben egyből felugrottam és egy közeli fa árnyékába bújtam. Nem, az nem lehet. Én nem. Az én bőröm, nem csillog a napfénytől.

- Jól van, semmi baj Hope. Még mi sem értjük, hogyan lehetséges ez, de nem kell félned.- jött óvatosan közelebb hozzám Damus.

- Én nem értem. Ez nem én vagyok. Én nem vagyok mora.- nyögtem ki az igazságot. Miért nem esett le hamarabb? Hiszen erős lettem, gyors és csillog a bőröm a napfényben. Nem beszélve az infralátásról és a szuperhallásról. Lábaim összecsuklottak alattam, és a földre rogytam. Arcomat a kezembe temettem és rázkódtam a sírástól, mely ismét előtört belőlem.

Két hideg kar fonódott körém. Damus az ölébe vont és egy altatót dúdolva nekem, szépen lassan megnyugtatott. Oly annyira, hogy mikor kinyitottam a szemem a saját ágyamban találtam magam. Talán, elaludtam volna? Mindenesetre nagyon fáradtnak éreztem magam. Mintha a maratont futottam volna le, egymás után háromszor.

Felültem az ágyban. Sötét volt odakint, de már kezdett világosodni. Ezek szerint jó sokat aludhattam. A másik ágyra pillantottam, ahol Ginát láttam békésen szuszogni, mellette pedig ott volt Seth, mint egy hatalmas fal, úgy tornyosult fölé védelmezőn. Még álmában is. Igazi védelmezője az én drága Ginámnak.

Kikászálódtam az ágyból, és magamra kaptam egy melegítő együttest. Valaki ugyanis átöltöztetett tegnap. Nagyon remélem, hogy senki olyan nem látott meztelenül, akinek nem kellett volna. Kicsit lassabban mentek a dolgok, de végül húsz perc készülődés után elkészültem. Lovagló csizmát kaptam magamra és a széldzsekimet. Augusztusban reggelente már kissé hideg volt.

Kilopakodtam a szobából és a konyhába mentem. Bekaptam egy szendvicset, majd zsebre tettem egy almát. Az istállóhoz mentem, egyenesen Clair de Lunehoz. Régen láttam már, mostanság kevesebb időm jutott rá. Ideje ezért kicsit kárpótolni.

Megálltam a boksza előtt és megcsodáltam gyönyörű lovamat. Lune vidám horkantással üdvözölt. Odaadtam neki az almát, majd lecsutakoltam. Miután szőrét letisztítottam, kivezettem az istállóból. Felpattantam a hátára és már neki is iramodtunk az erdőnek, egyenesen a kedvenc tisztásunk felé. A hajnali nap sugarai áthatoltak a fák sűrű lombjai között, kellemes melegséggel elárasztva a testemet. Mélyen beszívtam az erdő üde illatát, miközben szárnyaltunk a szabadban, majd hirtelen furcsa illat ütötte meg az orrom. Aztán valami fémes szagot éreztem. Mikor kiértünk a mezőre, ez a két illat erősödött. Aztán egy alakot láttam meg a mező túloldaláról, amint épp az egyik fa árnyékából vánszorog ki.

A számhoz kaptam, mikor felismertem az alakot. Teste tele sérülésekkel és több sebből is vérzett. Leugrottam Lune-ról, miközben a könnyek égetni kezdték a szemem. Odarohantam és még időben értem oda, mert épp akkor mondták fel lábai a teljes szolgálatot. Óvatosan lefektettem a fűbe, és elborzadva láttam összeroncsolt testét. Rám emelte mogyoróbarna szemeit, melyben ott volt a fájdalom.

- Hope?- nyöszörögte erőtlenül.

- Igen, én vagyok az. Nyugodj meg Hanio! Mindjárt jobb lesz.- mondtam remegő hangon. Nem tudom, mi történhetett vele, de nem veszíthetem el. Most nem, mikor már minden jobbra fordult, számára. Végre megtalálta a lenyomatát. És Orion? Ő is annyi mindenen ment keresztül. Nem bocsátanám meg magamnak, ha most elveszítené Niot.