A Sorsod nem a Végzeted - 6. fejezet

Nos, itt is van. Remélem tetszeni fog nektek, erre a fejire különösen büszke vagyok, és ezután még több megdöbbentő és érdekes fordulat lesz majd a történésekben. Jó olvasást!
Hope

6. ÉRZÉKEK NÉLKÜL

- Darius? Hol van Darius?- jutott hirtelen eszembe, miután kibontakoztunk a csókból. Minden emlékem egyszerre zúdult rám. Meglőttem őt, a szörnyeteg énem bántotta őt. Meg kell gyógyítanom. Muszáj.

- Jól van. Nyugodj meg Hope! Darius jól van, mármint egyben van még.- tudtam, hogy Damus csak azért mondja így, mert nem akarja, hogy még jobban lelkiismeret fulladásom legyen, pedig így is az van.

- Meg kell gyógyítanom!- kimásztam az ágyból és felálltam, de azzal a lendülettel vissza is huppantam a puha matracra. A francba! A lábaimnak is ilyenkor kell szabadságra menni.

- Hope, drágám! Ilyen állapotban, nem tudsz rajta segíteni.- akadályozott meg újbóli próbálkozásomból Damus.

- De igen. Menni fog, csak kell egy kis idő, amíg összeszedem magam.

- Várj, legalább hadd segítsek.- felkapott és úgy vitt Dariushoz. Hálás mosollyal jeleztem, hogy köszönöm a segítséget.

Mikor beléptünk a szobába, a látványtól összeszorult a mellkasom. Darius hatalmas teste vergődött az ágyon, amelyen feküdt. Az ezüst okozta fájdalmak, és görcsök kínozták a testét. Gaby ott ült mellette és próbálta nyugtatni, miközben Lucas, valamit beadott a férfinak.

- Tegyél le! Innen már menni fog.- utasítottam Damusnak. Nem volt ínyére a dolog, mégis megtette, amit kértem. Szerencsémre nem engedett el egyből, így nem csuklottam össze mikor a súlyom a lábaimra nehezedett. Összeszedtem minden erőmet, így talpon maradtam, bár a távolság az ajtótól az ágyig most végtelen hosszúnak tűnt, pedig kicsit volt csak több három méternél. Szédelegve odabotorkáltam az ágyhoz és pont, mire lábaim ismét feladták a küzdelmet, lerogytam az ágy melletti székre.

Darius elkínzott arccal pillantott felém. Nem késlekedhettem, hiszen a férfi már alig bírta ki a sérülés okozta szenvedéseket. Az én hibámból történt a baleset, hát helyre is hozom.

- Mindjárt jobb lesz.- lihegtem, mert eléggé kimerültem, amíg idejutottam az ágyhoz. Próbáltam mosolyt erőltetni magamra, de én is legalább annyira rosszul voltam, mint Darius, azzal a különbséggel, hogy én nem haldoklottam, az ezüsttől, ami a szervezetembe került.

- Biztos, hogy képes vagy rá Hope? Elég kimerültnek látszol.- mondta aggódva Gaby, aki közben Darius homlokát törölgette egy nedves törölközővel, mivel a férfi úszott a verejtékben.

- Igen. Csak egy pillanat és máris jobb lesz.- mély levegőt vettem és Darius jobb vállára tettem a kezeimet. A sebre koncentráltam és a szervezetében szétterjedt ezüstre. Kezeim világítani kezdtek, ahogy megkezdődött a gyógyítási folyamat. Darius felüvöltött fájdalmában, ahogy a mérgező anyag szép lassan elhagyta a szervezetét és a seb is gyógyulni kezdett. Azonban most váratlanul nem kellemes bizsergést éreztem gyógyítás közben, hanem égető fájdalmat. Éreztem, hogy ég a kezem és a testemen áramütésszerű érzések futnak keresztül.

Hangtalanul tűrtem a fájdalmat, csak legbelül sikítoztam jajveszékelve. Pár perc múlva sikerült teljesen begyógyítanom az általam okozott sérülést. Darius mély levegőt vett majd kifújta. A vonásai kisimultak és a légzése is egyenletes lett. Én ugyanezt nem mondhattam el magamról. Valami csöpögött. A kezeimre néztem, és vörös pettyek keletkeztek rajta. Valami rácsöppent. A szemeim égni kezdtek és odakaptam a kezem, hogy az égető érzést elmulasszam. Mikor elvettem a kezem a szememtől riadtan tapasztaltam, hogy ami beborítja az nem más, mint vér. A szememből vér folyt. Ez meg, hogy történhetett? Mi történik velem?

Riadtan néztem fel a többi szobában tartózkodóra. Mind rémült arcot vágtak.

- Mi történik?- kérdeztem zihálva, mert a levegő is ritkult körülöttem, mintha most futnék le egy maratont, olyan nehezen kaptam levegőt.

- Ó, az istenit.- szitkozódott Damus. Tudtam, hogy egyrészt, mert nem mer közelebb jönni a vér miatt, másrészt meg elég ramatyul festhettem, persze úgy is éreztem magam.

- Hope, nyugodj meg! Mindjárt kitalálunk valamit, jó? Csak bírd ki egy kis ideig még!- nyugtatott Gaby, aminek örültem, de nem nagyon értettem. Olyan volt a hangja, mintha csak minden második szót hallottam volna meg. Bólintottam, bár már csöppet sem voltam abban, biztos, hogy egykettőre minden a régi lesz. Becsuktam a szemem és próbáltam magam gyógyítani, de az enyhülés helyett csak szúró, és perszelő fájdalmat éreztem az egész testemben. Most már nem bírtam vissza tartani. Felordítottam és leestem a székről, de szerencsémre valaki elkapott.

Kinyitottam a szeme, vagy mégsem? Sötétség. Mindenütt sötétség. Pislogtam még néhányat, de semmi. Kapálózni kezdtem, mert megrémültem, közben újabb égető fájdalom hullámok söpörtek végig a testemen.

- Hope! Nyugodj meg! Csak én vagyok az!- felismertem drága Damusom hangját. Ezek szerint komoly lehet a baj, mert még a vérem sem tartotta vissza. Hadonászni kezdtem, hogy megtapogathassam az arcát, vajon tényleg ő az, mikor hideg kezek fonódtak az enyémekbe.

- Mi baj?- hangja szinte már csak suttogás volt számomra, de így is éreztem, hogy rémült és ideges.

- Én nem…-olyan volt a hangom, mint aki most evett meg három kiló jeget. Rekedtes és alig érthető. Minden egyes szót úgy kellett magamból kipréselnem.- …nem látlak.- sikerült.

- De hiszen itt vagyok. Itt foglak a karjaimban.- hangja egyre halkabb volt, még suttogásnak sem nevezhető. Mi történik velem? Istenem, nem akarom, hogy ez valóság legyen. Mond, hogy csak képzelődöm.

- Sötét. Minden olyan sötét.- formáltam a szavakat, de nem hallottam, hogy bármit is mondtam volna. Ezek után végleg elnémult körülöttem minden. Ha bárki, bármit is mondott én nem hallottam. Sötét és néma volt minden körülöttem. Csak a hideg kezeket éreztem az arcomon, melyek selymesen cirógattak. Kicsit olyan volt, mintha most élőben átélhetném a tudatlanság teljes egészét. Valósággal lebegtem a néma sötétségben, csak épp éreztem az érintést, és a többiek jelenlétét. Valaki felemelt. Nem kellett volna. Megint éles fájdalom hasított a testembe. Ordítottam, sikítottam, de tudom, hogy senki nem hallotta. Ez volt az én néma sikolyom. Valamit rám terítettek. Hirtelen hideg levegő csapta meg az arcomat, majd éreztem a füvet a bőrömön, ahogy csiklandozta, miközben óvatosan letettek a földre.

Több perc is eltelhetett, de az is lehet, hogy csak pár pillanat, de semmi sem történt. Még mindig minden olyan néma és sötét volt körülöttem és az égető fájdalom, sem szűnt meg. Ekkor megint felemeltek, majd a hideg szél az arcomat csípte. Gyorsan haladtam előre valaki karjai között. Damus. Ez biztosan ő lesz. Bár az illatát nem éreztem, ami furcsa volt, hiszen émelyítően fűszeres illatát bárhol felismerném. Megálltunk. Aztán ismét elindultunk, de itt már nem volt hideg. Valahova bevittek, majd puha anyagot éreztem a testem alatt. Ez egy ágy lesz. Biztosan ágy. Valaki más ért hozzám. Hadonászni kezdtem, mert égetett az érintése, de kezemet lefogták. Olyan volt mintha a tapintást beleégették volna a bőrömbe. Rázkódtam, görcsösen rángatóztam, a fájdalomtól, de még mindig semmit sem hallottam, láttam, vagy éppen éreztem. Mikor lesz már vége? Sírni akartam és éreztem is, hogy valami nedves folyik le az arcomról.

Aztán a szorítás enyhült, majd semmi. Senki sem ért hozzám többet. A fájdalom is kezdett tompulni, de érzékeim nem tértek vissza. Türelmetlenül vártam, mikor szólal meg az első hang mellettem, vagy legalább egy fénysugarat látnék. Meg akartam mozdulni, de mintha lebénultam volna, nem éreztem, hogy a karjaim, vagy lábaim megmozdultak volna. Élek még egyáltalán? Hol vagyok? Mi történt velem?

Sok idő telt el, mert szép lassan kezdett visszatérni a tompa égető fájdalom és éreztem, hogy a gyomrom ételért kíván. Megmozdultam. Sikerült. Oké, akkor most fel fogok ülni. Kitapogattam magam körül, hogy hol is vagyok. Ágy. Oké akkor, most felülök. Miután bravúrosan végrehajtottam a feladatot, szédülni kezdtem és zúgni kezdett a fejem. Fel kell állnom, mert majd kilyukad a gyomrom. Meg kerestem az ágy szélét, majd oldalra fordultam, így a lábaim lelógtak az ágyról. Kicsit előrébb csúsztam, és már éreztem is a szilárd talajt a talpam alatt. Ez most elég vicces lesz. Megpróbálok, valami vadidegen helyen elindulni, úgy, hogy semmit sem hallok és teljes sötétségbe burkolódzott előttem a világ. Legalább az illatok alapján be tudnám azonosítani a helyet, ahol vagyok, de még ezt a képességemet is elvesztettem. Mi a fészkes fene történt velem, amitől ilyen lettem?

Felálltam, és örömmel vettem észre, hogy lábaim olyan megbízhatóak, mint régen. Oké. Akkor most el kellene indulni, na de merre? Tapogatózni kezdtem, és valamit levertem, mert éreztem, hogy billen. Hallani nem hallottam semmit, de sejtettem, hogy összetörtem valamit. Kicsit tovább tapogatóztam, mire valami keményhez értem. Végig tapogattam és örömmel vettem, hogy valószínűleg fal lehet, mert végi sima és egyenletes volt a felülete. Végig haladtam a fal mentén, majd egyszer csak valami kidomborodott és aztán semmi. Jaj. Ajtónyílás lenne?

Remek, már meg is találtam. Kiléptem, de egyből fel is kenődtem a falra, mert nem akartam sehonnan sem kiesni, és semminek sem neki menni. 

Szépen haladtam az egyenletes felület mellett, majd hirtelen valami megragadott hátulról. Számat sikításra nyitottam. Nem tudtam, hogy tényleg sikítottam-e vagy sem, mert nem hallottam.

Lábaim már nem érintették a szilárd talajt. Pillanatok múlva ismét a puha ágyban lehettem. Nem tudtam beazonosítani ki volt az, mert nem volt hideg az érintése. Talán kicsit kellemetlen, de csöppet sem olyan hideg, mint mondjuk egy moráé. Persze ez nem segített abban, hogy élelemhez jussak, pedig a gyomrom már könyörögve üvöltött valami táplálékért.

Valahogy kapcsolatba kell lépnem a külvilággal, de hogyan? Szerencsére nem akadályozott semmi abban, hogy felüljek. Elkezdtem tapogatózni, majd hirtelen valami puha, bár kissé hideg dologhoz értem hozzá. Végig simítottam a felületen és szép lassan egy kéz formáját fedeztem fel. Oké. Akkor van itt valaki. Nem lenne túl kellemes, ha úgy mutogatnék, ha senki sem látja. Biztosan magamra vontam a figyelmét, legalábbis reméltem. A hasamra mutattam, majd megpróbáltam elmutogatni, hogy „eszem” valamit. Ekkor, az ágy megemelkedett kicsit. Felálltak róla. Oké, rendben. Megértették. Vártam egy kicsit, mikor valaki megfogta a kezem és az ujjaimat hozzáérintette egy kicsit érdes anyaghoz. A kezembe vettem, miután meggyőződtem róla, hogy egy szendvics az. Szerencsére gond nélkül a számhoz emeltem, bár biztos murisan festettem volna, ha a szemembe nyomom a szendvicset. Vagy éppen szánalmasan. De most komolyan.

Állítólag az egyik legerősebb teremtmény vagyok ebben a furcsa világban, mégis a legalapvetőbb dolgokat képtelen vagyok végrehajtani. Ezek után például, hogy fogok harcolni? Ha ez tartósan így marad, akkor a vérszopók inkább közlik, hogy- bocs, most nem. Ez így nem lenne fair veled szemben.- legalább hallanék, vagy éreznék valamit. Ha, csak az egyik érzékemet is, de visszakaphatnám, tényleg nagyon hálás lennék.

Miután befejeztem az evést, ledőltem az ágyra és oldalra fordultam. Nagyon lehangolt lettem. Nagyon úgy festett a dolog, hogy a közeljövőben így maradok. Akkor viszont meg fogok bolondulni. Be lettem zárva ebbe a testbe, bár minden cselekedetemnek ura voltam. Mégis, senki sem tudta, mit szeretnék, vagy gondolok. Hát persze. Talán, Edward hallaná, mire gondolok, és akkor lehet, mindenkinek könnyebb lenne. Nekik biztosan.

Utálok másokra utalva lenni. Mindig ez van. Történik valami, és engem kell istápolni. Komolyan néha azt kívánom, bárcsak még kisbabaként eltettek volna láb alól. Lehet, jobb lenne. Valami nedves csurgott le az arcomon. Biztosan könnyek. Pedig fel sem tűnt, hogy sírok. Mindegy. Most már az sem érdekel, ha itt mindenki előtt bömbölök, mivel én úgysem láttam az arcokat. Egyedül ezt az idegesítő néma sötétséget. Nem is volt igazán néma. Hangos, fülsüketítően hangos némaság. Istenem. Én ebbe bele fogok őrülni.

- Engedj szabadjára Hope. Akkor minden vissza fog térni.- Na nem, már megint. Ez a hülye hang. Komolyan ennek a rossz énemnek, komolyan, miért kellett hangot adni? Én beszélni akartam, nem pedig azt, hogy a fejemben hangok, mindenféle marhaságot hordjanak össze. Még hogy engedjem ki. Persze, hogy aztán itt vakon tömegmészárlásba kezdjek.

- Tudod, hogy ez a megoldás. Miért nem ismered már be, hogy én is a részed vagyok. Hozzád tartozom.- Persze. És újabban skizofrén is vagyok. Nagyszerű. Ha ez a hülye nem fejezi be a hülyeségét, komolyan inkább magamat nyírom ki, csak hallgasson el. Ennél még a csend is jobb volt. – Hope, tudom, hogy szeretnéd. Lécci. Csak egy kicsit.- na nézd már, még könyörög is. Eddig még egyszer sem kért meg. Mindig csak úgy előjött, se szó, se beszéd. Fejlődik, azt azért meg kell hagyni.

- El kell, hogy szomorítsalak, te idegesítő hang a fejemben, amit csak én képzelek be magamnak, ugyebár. Nem, nem engedem a dühömet szabadjára, és nem is fogom.

- Akkor, azért hadonászol égő kezekkel, miközben hóvihar tombol a szobában, amiben épp vagyunk?- Ácsi. Nem vagyunk. Csak én vagyok. Te nem is létezel, csak én képzellek be. Most pedig kussolj, mert nem is ég itt sem…A francba, de meleg lett is hirtelen.

Jaj, mi történik? Ám nem én irányítom a testem? Én dühös vagyok, de csak is kizárólag magamra, és nem akarom a környezetemre kivetíteni. Elég legyen.

- Hope! Hagyd abba. Tudom, hogy nem hallasz, de kérlek, hagyd abba. Még kárt teszel magadban.- oké. Megbolondultam. Most már Logan hangját is beképzelem. Nagyszerű.