A Sorsod nem a Végzeted - 5. fejezet

Sziasztok! Teljesen bele lendültem a dolgokba. Itt van az 5. fejezet, ami elég izgalmasra sikerült. Hozzáteszem az egyik kedvencem ez a fejezet ebben a részben, és ezzel nem árulok el nagy titkot, már majdnem az egész könyv elkészült, már csak néhány fejezet hiányzik, azonban addig még hosszú út áll Hope és a mi életünkben is. Jó szórakozást és örülök a komiknak, tényleg.:)

Hope.

5. HANGOK

Nem tudtam, hova megyek, csak ráérzésre nyitottam be az egyik szobába. Sötétszínű falak. A szobában mindenhol könyvek sorakoztak, még a padlón is. Az egyik távoli sarokban hatalmas mahagóni színű tölgyfa íróasztal állt. Besétáltam, egyenesen az íróasztalhoz. Tele volt ez is mindenféle könyvvel, és papírokkal. Aztán megpillantottam egy képet. Egy fiatal nő és egy férfi, karjukban egy kisbabával. Mi voltunk azok, még régen, mikor minden rendben volt. Mikor még anyu is élt, és nekem nem kellett harcolni a fajunkért. Mikor apa még szeretett engem, és komolyan érdekeltem. Most már nem érzem ezt. Tudom, hogy minden megváltozott, de akkor is igazságtalan, hogy én nem lehetek azzal, akit szeretek.

Végigsimítottam a képen erősen koncentrálva, hogy visszatartsam a könnyeimet. Olyan jó lett volna, ha csak egy kis időre is, de visszakaphatnám az édesanyámat. Ő biztosan tudna segíteni ebben a helyzetben.

- Ugye milyen gyönyörű volt?- hirtelen megpördültem. Fel sem tűnt, hogy nem vagyok egyedül.

- De igen. Nagyon.- motyogtam zavaromban.- Én nem akartam kutakodni, csak betévedtem ide.- magyarázkodtam, mert most nagyon zavarban éreztem magam.

- Semmi baj, Hope! Odamész, ahova akarsz.- még mindig nem néztem föl az apámra. Túlságosan haragudtam rá a múltkori miatt.

Kikerültem, majd az ajtó felé indultam. Lehet, mégsem ez a legjobb alakalom a beszélgetésre, és különben is vissza kell már mennem az Akadémiára, mert fel fog tűnni valakinek, hogy nem vagyok ott. Már épp az ajtóban voltam, mikor Lucas utánam szólt.

- Hope, várj!- megálltam. Csak egy pillanat kell, hogy összeszedjem magam. Tudom, hogy képes vagyok faképnél hagyni az apámat. Gyerünk Hope! Indulj már el!!!- Én, nagyon sajnálom a múltkorit. Tudom, hogy kissé elragadtattam magam, de meg kellett akadályoznom, hogy az a fiú olyat tegyen veled, aminek következményei lehetnek.- megakadályozni. Persze. Egész eddigi életemben le sem szart az apám, most meg hirtelen, mennyire aggódik értem.

- Persze. Gondolod, hogy ezt el is hiszem? Legalább ne tegyél úgy, mintha érdekelnélek, jó?- Förmedtem rá hirtelen támadt dühömben.

- Kérlek, hadd magyarázzam meg!

- Nem kell itt semmit sem magyarázni. Értem én. Ha már te nem lehetsz boldog, akkor én sem.

- Ez nem igaz. Csak nem engedhetem, hogy amiatt a fiú miatt megbomoljon az egyezség. Hope, neked be kell teljesítened a sorsod!

- Ebből elég! És ha én nem akarom? Engem nem kellett volna esetleg megkérdezni erről, mielőtt döntötök az egész hátralévő életemről?- üvöltöttem teli torokból az apám képébe.

- Hidd el, ezt csak a te érdekedben tettük.- itt vesztettem el a maradék türelmemet is. Még, hogy az én érdekemben! Mióta csapott fel az apám jövőlátónak, aki megmondja ki lesz a jövendőbelim?!

Kezeimmel tűzgolyót formáltam és elhajítottam Lucas felé. Hárította. Nem adtam fel. Újabb labdákat vágtam hozzá, de egyik sem találta el. Ekkor eszembe jutott, hogy nálam van az Athamém és a Berettám is. Kirántottam a fegyvert és rászegeztem, majd többször egymás után meghúztam a ravaszt. Hátra tántorodott a lövésektől, de még csak nem is vérzett. Ez meg hogy lehetséges?

Nem érdekelt. El akartam tűntetni. Nem akartam, hogy létezzen. Azt akartam, hogy megint halott legyen. Könnyebb volt úgy haragudni rá, hogy abban a hitben éltem, az apám már régen meghalt.

- Gyűlöllek! Érted? Gyűlöllek!- ordítottam, miközben a könnyeim elhomályosították a szemem. A kezemmel felé suhintottam egyet, mire ő a könyveket lesöpörve az asztalról, átbucskázott azon és a hatalmas tölgyfa íróasztal mögött kötött ki. Felszökkentem az íróasztalra és ekkor megdöbbentem.

- Mi vagy te?- kérdeztem. Ugyanaz a márványkemény bőr, mely hófehéren világított. Szemei borostyán színűek. Mora. Állapítottam meg. De ez nem lehetséges. Mármint… hogyan?

- Hope, kérlek, hadd magyarázzam meg!- mászott fel ülő helyzetbe Lucas. Megráztam a fejem, és éreztem, hogy a bennem lakozó szörnyeteg pillanatokon belül kiszabadul.

- Hazudtál nekem. Az egész életem hazugság volt.- most már nem tartottam magam vissza. Hagytam, hogy előtörjön a sötét énem. Gonosz mosoly ült ki az arcomra, mikor elővettem az Athamémat és Lucasnak szegeztem.

- A szemed.- hebegte döbbent arckifejezéssel.

- Meglepő, mi? Csak nem megijedtél tőlem?- nevettem rajta.- Hát igen, ilyen is tudok ám lenni. Gonosz vagyok Lucas. Ez vagyok én. Ez az igazi valóm.- hirtelen felpattant és felborította velem együtt a hatalmas asztalt.- A francba!- nyögtem, miközben próbáltam kimászni a nehéz súly alól. Mikor sikerült, egyből felpattantam. Őt kerestem a szememmel. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy el kell pusztítanom. A morákat meg kell ölni, mindet.

- Öld meg! Mindet! Az összes mora vérszopó. Meg kell őket ölnöd!- kiabálta egy hang a fejemben. Ekkor megpillantottam az egyik könyvespolc mellett. Egy szekrényben kutakodott valami után. A kezemben lévő tőrt egyenesen felé hajítottam. Pontos találat, egyenesen a jobb vállába. Megpördült, valamit motyogott, de örömmel töltött el bosszús arckifejezése. Mosolyfakasztó, mikor egy vérszopó bosszankodik.

- Na mi lesz, mora? Küzdj meg velem! Így elég uncsi lesz kinyírnom téged.- mondtam gúnyosan. Azt akartam, hogy harcoljon, így annyira könnyűnek tűnt a dolog.

- Hope, kérlek, figyelj rám! Én vagyok, az apád! Én nem vagyok vérszopó!

- Nagyon vicces vagy tudod-e? Ilyen szöveget még nem hallottam, miközben egy vérszopó előlem próbált menekülni. Sajnos el kell, hogy szomorítsalak mora. Engem nem hat meg, hogy kinek vagy az apja. Én most megöllek!- összpontosítottam minden energiámat és összegyűjtöttem az erőmet, majd elrugaszkodtam.

 Ekkor tompa ütést éreztem a tarkómon. Valaki leütött hátulról. Úgy rogytam a földre, mint egy zsák krumpli. Nem értettem, mi történt. Megráztam a fejem és felpattantam, azonban a hirtelen mozdulattól megszédültem és valamiben meg kellett kapaszkodnom, hogy ne essek el ismét. 

Az egyik kabátzsebembe nyúltam. Tudtam, hogy van még nálam fegyver. Mindig volt nálam plusz egy pisztoly. Meg is volt a Glock. Előrántottam és magam elé szegeztem, bár a látásom kissé homályos volt és csak két elmosódó alakot láttam.

- Hope! Tedd le azt a fegyvert! Most már vége.- ismerős volt a hang, de nem tudtam beazonosítani. A francba! Teljesen eluralkodott rajtam a szörnyeteg. Már nem tudtam, hogy ki is vagyok valójában, csak az járt a fejemben, hogy a támadóimat meg kell ölnöm.

Megpróbáltam a két alakra fókuszálni, majd a nagyobb darabra céloztam és elsütöttem a fegyvert.

- A francba Hope! Térj már észhez!- úgy tűnik, nem tetszett a fickónak. Ez legalább már kicsit belevalóbb, mint a másik volt.- Lucas! Menj, hívd fel Damust! Most csak ő tudja leállítani.- utasította a nagydarab a másikat. Egy pillanat alatt eltűnt. Nem baj, így legalább egyszerre csak egyre kell figyelnem. Mire ezzel végzek, úgyis jön majd még erősítés.

- Hé, Hope! Figyelj rám! Beszéljük meg jó? Én vagyok az, Darius.- Darius? Ismerős a név.- Biztos csak átverés, ne foglalkozz vele! Öld meg.- súgta a hang a fejemben.

- Nagyon vicces, mondhatom. Csak nem hiszed, hogy beveszem? Nyugi, nem leszek kegyetlen, nem fog sokáig fájni. Kicsit égetni fog, de egy pillanat alatt elhamvadsz majd.- nevettem fel a mondat végén. Milyen rendes vagyok, még meg is nyugtatom ezt az átkozott vérszopót, mielőtt kinyírom.

Bal kezembe tűzlabdát idéztem elő, és már kissé élesebb látásommal a hatalmas vámpírt vettem célba.

- Hé, kislány, térj már észhez! Tényleg én vagyok, az a fenébe is! Ha engem nem is ismersz fel, de ott van Gaby a földszinten, és nem örülnék neki, ha bántanád. Tudod, Gabrielle, a legjobb barátnőd.- ez a szemét elrabolta Gabyt. Uramisten! Hát ezeknek nincs szívük?

- Ha bántottad, esküszöm, hogy könyörögni fogsz a halálodért.- sziszegtem, miközben golyózáport zúdítottam ellenfelemre.

- Ne!- hallottam meg egy női sikítást, mikor a vámpír a földre rogyott. Az ajtóban állt, és az áldozatomhoz rohant, majd lerogyott mellé és zokogva simogatni kezdte az arcát. A férfi haldoklott.

- Mit tettél? Te szörnyeteg!- sziszegte felém a nő. Mit tettem volna? Kinyírtam egy vérszopót. Az csak nem baj.

- Nem kellene ennyire sajnálni azt a vérszopót. Csak azt kapta, amit megérdemelt.- mondtam unottan, miközben próbáltam összeszedni magam, hogy a látásom végre normális legyen.

- De ő nem vérszopó Hope! Ő Darius volt, az isten szerelmére. És éppen most lőtted le.- dörrent rám a nő. Persze. Darius. Csak felismerném, ennyire nem vagyok hülye.

- Hagyd Gaby. Most úgysem ismer fel minket. Most nem önmaga.- nyögte a vérszopó haláltusája közepette.

Várjunk csak. Gabyt mondott? Nem az nem lehet. Ez a fránya látás. Gyerünk már! Megütögettem a fejemet, majd pislogtam néhányat, és megint odanéztem, ahol a nő és a vámpír volt. A fenébe! Igaz volt. Tényleg Gaby és Darius. Mit tettem?- Nem igaz. Ne figyelj rájuk! Ez csak átverés! Öld meg őket! Minden vérszopót meg kell ölni!

- Nem!- kiabáltam a hangnak.- De igen. Öld meg őket! Most.- Tűnés! Mássz ki a fejemből!- üvöltöttem miközben a földre rogytam a szúró fájdalomtól. A kezeimet a fejemhez szorítottam, de semmi értelme nem volt, mert a hang ott üvöltött és megint kezdte az elmém felett átvenni az irányítást. Ekkor ismerős hang ütötte meg a fülem.

- Gyerünk Hope! Meg tudod csinálni! Küzdj ellene! Te nem vagy rossz.- felpillantottam és Gaby könyörgő szemeit láttam, amint alig pár méterre térdelt előttem.- megráztam a fejem. A hang túl erős volt, és nem bírtam legyűrni.

- Nem megy! Túl erős! Nem tudok…- nyögtem, mert hang nem engedett. Fogva tartott az elmém börtönében és a sötétség felé taszított. Börtönbe akart zárni, hogy aztán a szörnyeteg, mindenkit elpusztítson.

- Hope! Édesem, figyelj rám! Itt vagyok, most már minden jobb lesz.- Damus? Tényleg ő lenne az?

Felpillantottam és csakugyan ő volt. Oda akartam bújni hozzá, hogy megvédjen önmagamtól, de tudtam, hogy a szörnyeteg csak erre a pillanatra vár és akkor végez vele.

- Menj innen! Nem akarlak bántani!- hadonásztam a kezemmel. Azonban rosszul tettem. Erőm átvette felettem az irányítást és meggyújtottam magam körül a szétszóródott könyveket.  - Istenem! Mit tettem! A francba!- Látod, te is ezt akarod! Ne küzdj az ellen, ami igazából vagy. Gyilkos. Egy kegyetlen, hidegvérű gyilkos, akit nem érdekelnek mások érzelmei. Öld meg mindet! Most.- kezemet a fejemhez szorítottam, és kétségbeesetten próbáltam visszatartani a dühöt, amely már dörömbölve ki akart törni belőlem.

- Nem értem… Mi történik? Eddig mindig sikerült megnyugtatnom, most meg elzárta magát tőlem! Mi történik vele Lucas?- hallottam meg a távolból Damus riadt hangját.

- Nem tudom Damus. Tényleg, nem tudom. De veszélyes. Valamit tennünk kell, mert így bármelyik pillanatban porrá égethet itt mindent, és ámokfutásba kezdhet.- megvan. Talán, ha kiütnének. Kellene valami nyugtató, igen ez az. A francba! Ez a fejfájás. Elég már!

- Nyugtató!- nyögtem.- Nyugtató kell!- mindketten felém pillantottak, majd Lucas eltűnt és egy perc múlva egy vödör vízzel eloltotta a tűzet és mellettem termett. Testem önkéntelenül is reagált, de nem elég gyorsan. Szúrást éreztem a nyakamban és pár pillanat múlva már az édes semmiségben lebegtem, megmentve mindenkit a szörnytől, amivé váltam.

Nem tudom mennyi idő telt el, miután kiütöttek, de iszonyatos fejfájásra ébredtem. Örültem neki, mert ez a fejfájás néma volt. Semmi düh, vagy idegesítő hang a fejemben. Ismét csak én voltam.

Óvatosan felültem az ágyon, amiben eddig voltam. A szoba barátságosnak tűnt, bár teljesen átlagos volt. Ágy, világos falak, könyvespolcok és ruhás szekrények. Balra hatalmas ablak, melyen át jól láttam, hogy még mindig sötét az ég. Ezek szerint még éjszaka van. Akkor talán ideje lenne vissza mennem az Akadémiára, mert nem hiányzik most egy leszidás, amiért éjszaka kijöttem, testőr nélkül.

- Szia!- szólalt meg az ajtó irányából a bársonyos hang.

- Szia!- motyogtam. Mikor ilyen történt, mindig olyan bűntudatom volt a történtek után. Valakinek mindig baja esik a közelemben. Veszélyes vagyok másokra. Hirtelen könnyek árasztották el a szememet és zokogni kezdtem.

- Jól van. Semmi baj. Már vége van.- termett mellettem Damus, és ölelt szorosan magához.

- Egy szörnyeteg vagyok.- hüppögtem, miközben hozzábújtam hideg, márvány mellkasához.

- Nem vagy az. Legyőzted. Erős vagy, és sikerülni fog, az a lényeg.- emelte fel az állam, hogy szemembe nézhessen. Nem akartam, hogy lássa a szemem, de hiába küzdöttem ellene, pár pillanat múlva már a sötét kavargó borostyán áradat fogságába estem.

Ujjával letörölte a könnyeimet, majd lágyan megcsókolt. Megnyugodtam. Tudtam, hogy mellette önmagam maradok, és csak ez számított. Szeretem őt, éppen ezért erős leszek, és nem hagyom, hogy a bennem lakozó gonoszság eluralkodjon rajtam.