A Sorsod nem a Végzeted - 35. fejezet

Sziasztok! 

Remélem, mindenkinek kellemesen telt a karácsonya. Nekem mindenképp!:)

Íme a következő fejezet. Jó olvasást! Üdv.: Hope.

35. ELVARRATLAN SZÁLAK

Hosszú percek óta bámultam a szekrényemre felakasztott ruhát. Emlékek százai özönlöttek a szemem előtt, ahogy visszaemlékeztem, az Akadémiára érkezésem napjától eltelt időre, és sorra vettem az eseményeket. Úgy tűnt, a dolgok kezdenek szétcsúszni, mégsem éreztem, hogy a holnapi nappal elérkezne el a vég. Luna előtt természetesen titok maradt, hogy Logan és én… nos történtek bizonyos változások. Nem értem, minden olyan zavaros. Hercegem nem hajlandó elárulni milyen felfedezést tett, és Sorcha kötelék históriája sem volt teljesen világos. Egy dologban azonban biztos voltam. Már nem tudok Damusra szerelemmel gondolni. Hogy miért? Mert most először nem fáj rá gondolnom. Nem élem át a kínok kínját, miközben a vele töltött csodálatos emlékekre és érzésekre gondolok. Igazán szerettem őt, és ez most sincs másként, de valami megváltozott. Bűntudatom volt emiatt. Úgy éreztem minden csak hazugság volt. Minden mondat, minden érzés.

Az ajtó nyitódása zökkentett ki gondolataim forgatagából. Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam ki lépett be a szobába. Riadt kismadárként verdeső szívemnek megálljt parancsolva nem mozdultam. Ahogy az egyre erősödő fűszeres illat betöltötte az orromat, annál erősebben kellet markolnom az ágytámlát.

- Indulhatunk?- lépett mellém Logan, miközben lehámozta görcsösen kapaszkodó kezemet. Mély levegőt vettem.

- Azt hiszem.- bár mosolyom erőltetett volt, nem Hercegemnek szólt, hanem az elkövetkezendő estének.

Luna egy hatalmas bált rendezett az esküvő előestéjének örömére, amire minden arisztokratát meghívott, a világ minden tájáról. Mondanom sem kell, hogy nem rajongtam az ötletéért, főleg az elmúlt napok eseményei után. Egyre gyengültem, és féltem, hogy esetleg az elitnek is feltűnik, ami megannyi pletykára adhat okot. Nem akartam, hogy azt gondolják, nem vagyok elég erős, pedig készen álltam, csak nehezen viseltem a termékenységi időszakot.

Kisimítottam a ruhámat, majd felálltam. Kissé megszédültem, de Logan gyorsan elkapta a derekamat, így képes voltam függőleges helyzetben maradni.

- Minden rendben?- kérdezte aggódó tekintettel.

- Fáradt vagyok.- sóhajtottam, majd belé karolva, indulásra késztettem. A folyosók kihaltak voltak, csak a virágfüzérek és fehér szalagok jelezték, itt valami készülődik. Testőrök gyűrűjében érkeztünk meg a nagyterem bejáratához. Elfojtva egy újabb rosszullétet, Hercegembe kapaszkodva léptünk be a hatalmas csarnokba.

Mintha megfagyott volna a levegőt, minden szempár ránk szegeződött, majd egy pillanat múlva az egész csarnok egyszerre köszöntött minket, miközben szívükre helyezett ököllel meghajoltak.

- Örök Holdfényt! – válaszoltuk, és hála az égnek, mindenki folytatta az adott tevékenységet.

- Kérsz valmamit?- invitált Logan a svédasztalhoz, de megráztam a fejem, az egyre csak növekvő hányingerrel vívódva.

- Inkább egy ágyat.- válaszoltam vágyakozó tekintettel sóvárogva, a szabadulást jelentő ajtók után.

- Le akarsz ülni? – bólintottam. Azonban, amint elindultunk a túlélést jelentő asztalokhoz, Luna állta az utunkat, pár arisztokrata kíséretében.

- Áá, az ifjú pár. Mondanom sem kell, hogy tökéletes párt alkottok, ti ketten.- szemeim résnyire szűkültek, és villámokat szórtak Luna felé, de Logan apró szorítása a karomon visszarántott a valóságba. Mosolyt erőltettem magamra és visszafogtam az indulataimat.

- Köszönjük a kedves szavakat Luna.- válaszolt kimérten drága Hercegem.

- Szeretnék bemutatni pár jó barátot, akik remek kapcsolatokat tudnak számotokra kialakítani a halandókkal. Jártasak a magas rangú emberek körében, így politikai szemszögből kedvező feltételekhez juthat a Királyság az emberek ügyeivel kapcsolatban.- Nem igazán értettem, miről is van szó, de nem is tűnt úgy, hogy Luna nekem szánja e szavakat. Miközben Logan társalgott az arisztokratákkal, én kedvesen mosolyogtam mellette, néha nevetve egy viccen, máskor pedig egyetértően bólogatva, amint közös nevezőre sikerült jutni valamilyen kérdésben.

De közben néma csatát vívtam Lunával. Ő engem fürkészett, én pedig őt figyeltem a szemem sarkából. Bár jól színészkedtem, őt nem vertem át. Tudta nagyon jól, hogy most vagyok a leggyengébb, és könnyűszerrel elbánhatna velem. De ő nem játszott nyíltan. Mindig a háttérből irányított, kisded játékai mögé bújva.

Megakadt a szemem valamin. Pontosabban valakin. Tőlünk kicsit távolabb Ginát és Ericet láttam társalogni pár fiatal arisztokratával. Bár az ő esetükben is inkább Eric kommunikált, menyasszonya csak állt és engedelmesen bólogatott, mosolygott. Valami azonban zavart. Mereven állt jegyese mellett, szemei vörösen csillogtak, mintha nemrég sírt volna. Ami azonban még furcsább volt, hogy a szája széle, még magam sem hittem el, mintha sebes lenne. Nem afféle ajakharapdálós seb, hanem ütés okozta sérülésnek tűnt. Egy kósza gondolat fogant meg a fejemben, de Ericet elnézve, el is űztem ezt az elméletet. Gina elnézést kért, otthagyta Ericet, aki bosszúsan nézett utána, majd kedélyesen folytatta a társalgást. A lány körülkémlelve osont végig a termen, majd árnyként hagyta el a helyiséget. Utána kellett mennem, beszélni akartam vele.

- Elnézést, ki kell mennem egy pillanatra!- szakítottam félbe a társalgást.- Logan kérdőn nézett rám, Luna inkább gyanakvón. A rossz feltételezések elejét véve, magamhoz intettem egy testőrt, hogy kísérjen el. Alibinek jó, a következményekkel, majd később számolok. Amint, megbizonyosodtam, hogy Luna öntelt mosolya, nem színjáték, a nagydarab fickóval az oldalamon elhagytam a báltermet.

Szerencsére ez a Dimur nem volt éppen bőbeszédű, annál kevésbé barátságos. Hatalmas méretű fizimiskával rendelkezett, de Loganhez képest csak egy gyenge kis facsemetének látszott. Tekintete azonban aggodalomra adott okot. Komor arca, két mélyen ülő, veszélyt ejtető sötét szempár jelezte, ez a férfi az életét adná védencéért. Persze rám sem nézett másképp. Előbb a szobám felé indultam, ám amikor odaértünk megálljt parancsoltam.

- Várj, itt.- mondtam határozottan. A harcos szeme meg sem rebbent, a fal mellett vigyázba állt, jelezvén el sem mozdul.

- Remek. – gondoltam. Ha fizikailag nem is, de megbűvölni könnyűszerrel képes leszek, nem éppen egy önálló akaratát érvényesíteni vágyó testőrrel volt dolgom. A szobámban gyorsan magamra kaptam egy kabátot. A tőrömet annak oldalzsebébe rejtettem, ha esetleg szükségem lenne rá.

Volt egy sanda gyanúm, miszerint Gina nem csak a mosdóba szaladt ki, éppen ezért minden eshetőségre fel kellett készülnöm. Az ő szemével látva a dolgokat, az utolsó esély a szökésre a mai este volt, így más körülmények között támogattam volna ezt az eleve veszett ügyet, de most meg kellett állítanom. Összeszedve minden maradék energiámat, és megszegve Logannek tett ígéretemet, behívtam a testőrt.

- Oké, most jól figyelj rám.- kényszerítettem, hogy egyenesen a szemembe nézzen. Szinte teljesen fekete íriszeiben láttam, ezüstössé váló szemeim fényét, így tudtam most már nincs vissza út, meg kell tennem.- Visszamész az ajtó elé, és addig nem mozdulsz, amíg vissza nem térek. Ha valaki kérdezi, a Hercegnőt vigyázod, amíg ő a szobájában tartózkodik. – sikeremet üveges tekintete nyugtázta, mellyel egy bólintás kíséretében ott is hagyott.

Vártam a véget, de nem jött el. A doki tévedett. Sietnem kellett, nehogy elkéssek. Kisurrantam az épületből, és dél felé haladtam, az erdő irányába. Nem kellett nagyon sietnem, ugyanis Gina elmosódó alakja, csak pillanatokkal előttem haladt. Nem fedtem fel magam, kíváncsi voltam hova, vagy mire készül. Egyszer csak megállt. Egy fa mögé rejtőztem, kifulladt testemet némaságra kényszerítve. Alig telt el pár pillanat, Jacob és egy másik farkas, Seth nővére jelent meg. Nem igazán értettem, mit mondanak, de meg kellett őket állítanom.

- Állj!- botladoztam elő a fa mögül, épp, mikor indultak. Mindenki megmerevedet, Leah még egy szitkozódást is megengedett magának.- Gina, nem mehetsz el. Sajnálom. Most nem engedhetem.- indultam el felé, de a Clearwater lány elállta az utamat.

- Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam, vámpír.- Leah még mindig haragudott rám, sőt egyenesen gyűlölt, amiért testvérét száműztem, de mi mást tehettem volna akkor? Vagy ez, vagy pedig a kivégzés. Azt pedig, sosem tettem volna meg.

- Leah, kérlek. Ha Gina most elmegy, alig pár óra és egy hadseregnyi testőr lesz a nyomotokban.- próbáltam észérvekkel hatni rá.

- Elbánok velük. Rám küldheted a világ összes vérszopóját, Gina akkor is velünk fog jönni.- kezdett gyanússá válni Leah túlzott védelme a Stone lány iránt. Bár Gina a testvére bevésődése volt, ő különösebben nem rajongott érte, származása miatt.

- Hagyd Leah.- lépett elő könnyáztatta arccal Gina. Rám sem nézve, elindult vissza, az Akadémia épülete felé. Nem bírtam követni az eseményeket. Hol Leah tomboló haragjának előszelét láttam végigvonulni arcán, hol Gina reményvesztett kullogását figyeltem.

- Oké, mi a fene folyik itt?- tört ki belőlem a kérdés. Magyarázatra volt szükségem, ahhoz, hogy tisztán láthassak.

- Haldolik.- szólalt meg most először Jacob.

- Ki?- kérdeztem vissza, de már tudtam a választ. – Seth.- ésszerű volt a magyarázat, hiszen elszakítottam létezésének egyetlen értelmétől, örökre. A farkasok vezére bólintott. Bár arckifejezése csalódottságot, és szomorúságot üzent, ő képes volt az én szemszögemből is végiggondolni a jelen helyzetet. Most mégis mihez kezdjek? Ha elengedem Ginát, rájönnek, de ha itt tartom, Seth holnapra már csak emlék marad, ami egyet jelent Gina elvesztésével is.

- A francba! Gina, várj.- fordultam felé. Ő megtorpant és reményteli pillantással termett előttem. – egy feltétellel. Napfelkelte. Ha addig nem térsz vissza, utánad küldök egy csapatot.- mondtam szigorúan. Gina szemei tágra nyíltak, talán az örömtől, vagy a megkönnyebbüléstől, de oly sok idő után, most először ölelt meg úgy igazán.

- köszönöm.- motyogta, majd amilyen erővel szorított, olyan gyorsan eresztett is el, és indult el szerelmének tárgya felé. Mielőtt még eltűntek az erdő sűrűjében, figyelmeztetőleg utánuk kiáltottam. – Napfelkelte!

Fáradtan, és enyhe szúrással a fejemben battyogtam vissza az épület felé. Mielőtt kiértem volna az erdőből, motoszkálás hangjára lettem figyelmes. Megtorpantam, és kabátom alatt lapuló Athamémhoz nyúltam. Körbe kémleletem, de alig láttam bármit is, olyan korom sötét volt.

Egy számomra olya kedves illatot sodort felém a szél.

- Damus.- mondtam ki, halkan. A név tulajdonosa megjelent előttem. Tekintete elkínzott volt. Ruhái cafatokban lógtak rajta, mintha egy hajótörött állna velem szemben. Szemeiből harag és csalódottság elegye áradt felém.

- Mit tettél?- súgta vérfagyasztó hangon.

- Én…nem értelek. Damus, mi a fene történt veled?- kérdeztem, miközben arcához akartam nyúlni, de elkapta a kezem. Felszisszentem. Egy pillanatig megbabonázva nézte a csuklómon kidomborodó eret, majd rám szegezte a tekintetét.

- Mit tett veled?- kezdtem elveszíteni a fonalat. A fejem egyre jobban hasogatott, a lábaim kezdték felmondani a szolgálatot. Talán mégis csak lesznek következményei annak az apró megigézésnek.

- Mégis miről beszélsz?- válasza igen egyértelmű volt. Maga elé rántott. Jéghideg kezét a torkomra szorította.

- Engedd el őt!- Logan állt nem sokkal messzebb tőlünk.- a kötelékünkön keresztül éreztem a haragját Damus iránt, és az aggodalmat irántam.

- Elvetted őt! Megbabonáztad, hogy a játékszereddé tehesd.- ekkor megértettem. Damus fizikailag szenvedte el a kötődésemet, Hercegem iránt. De vajon lehetséges az ilyen?

- Nem ő tehet róla.- préseltem ki magamból a mondatot, kőkemény szorításában.- Damus kérlek, ez fáj.- hangom kezdett fátyolossá válni, mintha valamiféle köd ereszkedne a tudatomra. Éreztem, hogy a testemből kifut az erő.

- Mi a franc? Hope!- hallottam Damus kiáltásának és Logan vérfagyasztó morgásának összefolyását. Bár a szorítás megszűnt, valami más, furcsa fájdalom érzett jött a helyébe. Húzott, teljesen magával ragadott, képtelen voltam ellenkezni, egyszerűen megszűntem létezni.