A Sorsod nem a Végzeted - 33. fejezet

Sok idő telt el, azóta, hogy utoljára találkoztunk. hát, eljött az idő egy kis Mikulás és elő-karácsonyi ajándéknak. Hogy miért most? Valaki, egy kedves barát ismét felébresztette bennem a szikrát, illetve a Trónok harca sorozat is dobbot a dolgokon egy keveset. No, de nem szaporítom tovább a szót. Logan rajongóknak és minden kedves ide tévedő kóbor léleknek jó olvasást kívánok!

Üdv.: Hope

33. A PILLANAT

Már jó fél rája álltam a zuhany alatt. A gőz már teljesen belepte a fürdőszobát, sűrű ködöt képezve. Még mindig zsongott a fejem az elmúlt éjszaka történtek miatt.

„… Logan valahogyan rájött, hogy kiszöktem, pedig tökéletesen hajtottam végre az igézést a két lányon, mégsem sikerült őt átvernem. Talán megérezte rajtam Damus illatát. A bosszúja alattomos volt. A lehető legaljasabb módot választotta, hogy visszavágjon.  Addig játszadozott velem, amíg elvesztettem a fejem és ösztöneimet szabadjára engedve, beléharaptam. Még most is beleborzongtam, ahogy a vérének édes ízére visszaemlékeztem. Ő sem fogta vissza magát, és hamar rátapadt a nyakamra, hogy minden egyes szívással egyre csak tüzeljen, amíg teljesen elvesztem az irányítást. Az utolsó pillanatban elszakított magától, és a véremtől vöröslő ajkait az enyémekre nyomta Ez a csók más volt. Vad és tüzes. Az egész testem beleremegett, de közben képek, események jelentek meg Hercegem eddigi életéből. Éreztem, amit ő érzett, láttam, amit ő látott. Félt, és csalódott, mikor rájött nem én vagyok vele egy szobában. Düh és kétségbeesés uralta az érzéseit, melyek minden pillanatban egyre jobban és jobban belém égtek. Könnyek folytak végig az arcomon. Eleresztett, és pedig összetörten roskadtam rá az ágyra. Mereven nézett rám, arca akár egy kőszoboré.

- Miért?-kértem, valami épeszű magyarázatot erre a borzalmas tettére.

- Mert az enyém vagy!- mondta komoran. Hangja jéghideg volt, de látva megrettent arckifejezésemet, arcáról lehullott a fekete maszk. – A fenébe is Hope. Hát nem érted? Már csak te maradtál nekem! Téged nem veszíthetlek el!- Remegő kézzel töröltem le a könnyeimet, és közelebb húzódtam hozzá. Mélyen a szemébe néztem.

- Sosem hagynálak cserben. Betartom az ígéretemet, és ehhez nem kell magadhoz láncolnod, mint valami rabszolgát.- azzal felálltam és bár kicsit szédelegve, de eljutottam a fürdőszobába és magamra zártam azt. Mocskosnak éreztem magam. Mint, akinek elvették a becsületét, és most nem több, holmi tárgynál, amit bárki kedvére felhasználhat, ha úgy tartja kedve…”

Hangos kopogás térített magamhoz.

- Hope! Odabent vagy?

- Mit keres itt Sorcha?- zsörtölődtem magamban, de gyorsan elzártam a vizet és magamra kaptam a köntösömet, majd az ajtóhoz csoszogtam.

- Mond, mi az a halaszthatatlan ügy, ami miatt még zuhanyozni sem tudok egy kis nyugalomban?- mondtam sóhajtva, miközben kinyitottam a fürdő ajtaját. Aztán azzal a lendülettel be is csaptam, miután Nikót felfedeztem a párja mögött.

- Ne már, Hope! Hamarosan úgyis egy család leszünk! Csak csinálj úgy, mintha itt sem lennék!- mondta nevetve, de kissé durcás hangnemben Nikó, miközben Sorcha próbálta a szobából kitenni a szűrét. Miután bevágódott utánuk az ajtó, még vártam pár pillanatot, majd szusszanva egyet, kisétáltam a szobámba és magamra kaptam pár göncöt, a hajamat pedig egy gyors szárítást követően kontyba fogtam. Épp időben kézültem el, mert végszóra kezdtek kopogtatni az ajtómon.

- Bújj be!- kiáltottam, miközben a fésűmet visszaraktam a helyére.

- Hope! Baj van!- tépte fel az ajtót Niko. Arcán rémülett tükröződött. Nagy baj lehetett, ha még ő is ilyen zaklatott volt.

- Mi történt?

- Logan. Elment. Nagy baj van Hope. Mi történt köztetek?

- Vá..várj egy picit. Mi az, hogy elment? Hova?

- Vadászni.- meglepett arcot vágtam, hiszen az ilyesmiben semmi különös nincs a magunk fajták között.

- És ebben mi a…?

- Emberre.- vágott a szavamba. Több sem kellett. Magamra kaptam egy köpenyhez hasonlító kabátot és csizmát húztam, illetve a tőrömet a bokámra erősített tokba dugtam, biztos, ami biztos. Két perccel később már indulásra kész voltam.

- Merre ment?

- Talán a hegyekbe, fel északnak.- tudtam, merre menjek, jártam már arra. Mielőtt nekiiramodhattam volna, Nikó elkapta a karomat.

- Mond el. Mi történt?- Tekintete olyan átható volt, hogy képtelen voltam tartani vele a szemkontaktust.

- Megbélyegzett.- mondtam alig hallhatóan, majd kihasználva a pillanatnyi sokkot, amit válaszommal okoztam, kiszabadulva egyenest az erdő felé vettem az irányt. Amint kiértem a szabadba, füttyszóval magamhoz hívtam Lunet és hátára pattanva egyenest az erdőbe vetettem magam. Nem kellett sok idő, hogy Logan nyomára bukkanjak. A friss emberi vér szaga elég egyértelműen mutatta nekem az utat. Úgy száz méterre leszálltam a lovamról, majd útnak eresztettem és óvatosan lopakodtam Hercegem közelébe.

A látvány számomra is megdöbbentő volt. Mintha nem azt a férfit látnám, aki egy nappal ezelőtt. Ez a lény inkább hasonlított valamiféle vadállatra. Vérszopó. Több sem kellett. Előre vetettem magam, de mintha tudta volna, hogy mire készülök. Megpördült és karjával egy fának vágott. A levegő az ütés hatására kiszorult a tüdőmből és a világ is a feje tetejére állt, de legalább magamra vontam a figyelmét. Feltápászkodtam, és támadóállásba helyezkedtem. Engem figyelt, de nem igazán volt tudatánál.

Le kellett valamilyen módon fegyvereznem, de a kettőnk közötti különbségeket elnézve, alig ha volt esélyem. Tudtam, gyorsan kell cselekednem, mert most gyenge vagyok, és hamar felül kerekedhet rajtam. Nem volt időm tovább gondolkodni, mert ismét rám vetette magát. Hozzá képest, apró termetemnek köszönhetően gyorsan a földre vetettem magam és épp mikor fölém ért a lábaimmal átrepítettem a testem felett. Egy fának csapódott, majd mint egy zsák krumpli, a földre zuhant. Felugrottam és egy tűzkört készítettem köré, hogy ott tarthassam, amíg ellátom az embert. Odaszaladtam és begyógyítottam a nő sebeit, ezzel Logant megmentve a vérszopóvá válástól. Amint megbizonyosodtam róla, hogy a halandó már teljesen jól van, levettem a taláromat és ráterítettem, nehogy megfázzon. Elaludt, így jó esély van rá, hogy a saját ágyában ébredvén, csak egy rossz álomnak fogja betudni a vele történteket.

Visszasétáltam Hercegemhez, aki addigra már magához tért, és összeroskadva bámult maga elé mereven. Úgy nézett ki, mint egy fogságba esett oroszlán, aki feladván vad és szabad énjét, beletörődik az örök fogság gondolatába. A szívem majd megszakadt a gondolatoktól és érzésektől, amik benne kavarogtak. Megszakítva tűz vonalát, beléptem a körbe és odasétáltam hozzá. Letérdeltem vele szemben és óvatosan végigsimítottam kővé dermedt arcán. Megrázkódott, és elhúzódott az érintésemtől.

- Logan.- szólítottam meg szelíd hangon.

- Menj innen.- morogta felém. Eszem ágában sem volt itt hagyni, ki tudja, mit művelne önmagával ebben az állapotban.

- Nem.- válaszoltam határozottan.

Halálos morgás tört fel belőle, miközben talpra ugrott és felém magasodott. Ruhái cafatokban lógtak rajta, minden izma megfeszült, szemei földöntúli haragot üzentek. Megragadta a karomat és felrántott térdelő helyzetemből. Kimerült voltam, így képtelen voltam erejének megálljt parancsolni.

- Azt mondtam, menj el! Nem akarlak látni! Hagyj békén! – zengte ellentmondást nem tűrő hangján. Szavai olyan mélyen hasítottak a lelkembe, hogy azt hittem mentem megszakad a szívem. Nem azért, ahogyan velem viselkedett, hanem azért, mert eddig nem is foglalkoztam igazán az ő érzéseivel. Azzal, hogy micsoda csatát vív meg önmagával nap, nap után. Mennyire elkeseredett és magányos. Szégyelltem magam. Folyton csak saját magammal foglalkoztam és észre sem vettem, hogy a körülöttem lévők min mennek keresztül, miattam.

- Nem! – rántottam ki a karom vasmarkának szorításából. A hirtelen lendülettől hátra tántorodtam, de gyorsan összeszedtem magam és mielőtt még ismét elkapott volna folytattam.- Nem Logan Whitesun! Nem foglak itt hagyni, erről ne is álmodj. A feleséged leszek, és kitartok melletted a végsőkig.- a szavak automatikusan hagyták el a számat, képtelen voltam őket kontrollálni, de mégis szívből mondtam, ami elhangzott.

Mire egyet pislantottam, már meg is ragadt a vállamnál fogva és egy fához szegezett. Arca olyan közel került az enyémhez, hogy fűszeres illata minden betöltött körülöttem. Máskor világoszöld szemei, most olyan sötéten csillogtak, akár a halál. Olyan tekintettel meredt rám, mint egy vadállat a frissen lejtett zsákmányára. A düh és a harag csak úgy szikrázott márvány kemény arcáról.

- Nem érted. – hangja halk volt, de a hideg végig futkosott tőle a hátamon. – én nem az a kis finom úriember vagyok, mint az a mora. – Damusra gondolt. – a népem évszázadokon át harcolt. Barbár nép vagyunk, vadak, akár az állatok. – Szorítása egyre erősödött, azt hittem menten összeroppant. – Én nem tudom magam féken tartani. És ha elkap a hév, nem vagyok finom modorú. – az elmúlt éjszaka pillanatai rémlettek fel előttem. A viselkedése, minden, amit akkor tett, az volt az igazi valója. – Az ösztöneim erősebbek, és ez alól te sem vagy kivétel. Nem biztonságos mellettem maradnod, ezért kell elmenned.- meg voltam rettenve. Valóban, ennyire kegyetlen férfi lenne valójában? Képes lenne bántani is?

Kezeimben megpróbáltam a remegést elfojtani, miközben óvatosan közéjük vettem az arcát. Egyik karjával elengedett és egy hatalmasan öklözött az öreg tölgybe. A fa panaszosan reccsent, ahogy a korhadt kéreg darabok a földre hullottak.

Bár tekintetét elkapta, de kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.

- Most már hozzád tartozom, és nem érdekel, mit gondolsz, vagy mit teszel, tudom, hogy te vagy a legjóságosabb vámpír, akit valaha ismertem. Melletted leszek, történjék bármi.- szemöldökét összehúzta, homloka mély ráncokba szaladt össze. Tekintetében hitetlenkedést, és némi zavartságot láttam. Kezeim az arcáról a nyakára vándoroltak, melyeket hátul átkulcsoltam. Így kényszerítettem, hogy még közelebb hajoljon hozzám. Szuszogása csiklandozta bőrömet, s ajkaival végig simított az enyémeken.

- Az enyém vagy.- lehelte

- A tiéd vagyok.- válaszoltam, majd számat az övére tapasztottam. Kezeimmel a hajába túrtam, testem sóvárogva tapadt az övéhez. A csók közben karjait védelmezőn körém fonta és tudtam ez a pillanat mindent megváltoztat. Talán sikerülhet, nekünk kettőnknek. Ugyan megrémített a tudat, mikre képes, ha dühbe jön, de valahol mélyen, pontosan ez volt az, ami vonzott benne. Olyan volt, akár egy vadember, aki nem ismer könyörületet, mégis az életemet is rábíztam volna.

Hirtelen elszakadt tőlem, és oldalra kapta a tekintetét. Figyelt. Próbáltam én is koncentrálni a körülöttünk lévő környezetre, de még igen csak a hatása alatt voltam. Füst szag csapta meg az orromat. A tűz kialudt. Ez rossz előjel volt. Az erőm elhagyott, nem tudtam fenntartani a tűzkört. Hercegem szorosabban ölelt magához, most már én is tudtam miért. Morák. Itt voltak. A fák között. Ez volt az első olyan alkalom, amikor nem tudtam magam megvédeni. Én, a világ leghatalmasabb vámpírjának tartott személy, most egyben a leggyengébb is. Elfogott a rettegés. Bár az életem csöppet sem nevezhető könnyűnek, de végre kezdtem ismét visszatalálni önmagamhoz, így nem akartam most meghalni. Apró, meleg könnycseppek kezdtek végigfolyni az arcomon. Fejemet izmos mellkasának döntöttem és úgy bújtam hozzá, mint egy ijedt őzike.

- Félek.- szipogtam. Ő is tudta, hogy kevés az esélyünk, mégis szilárdan állt és kémlelete az erdőt.

- Semmi baj, szerelmem. Nem bánthat senki, nem fogom hagyni.- mondta melegen, és még utoljára homlokon csókolt.