A Sorsod nem a Végzeted - 34. fejezet

Íme, a másik fejezet. Ez kicsit hosszabb lett, de annál tartalmasabb is.:) 

Jó olvasást!

Üdv.: Hope

34. KÖTELÉK

Egy szempillantás alatt pördült meg, és közben védelmezően a háta mögé rántott. Egy nagydarab vérszopó termett előtte. Farkasszemet néztek, egyikük sem mozdult. Logan vicsorogva nézte őt. Aztán összecsaptak. Meredten bámultam a jelenetet. Olyan volt, mint egy vérszomjas fenevad, aki nem kíméli meg senki életét. Olyan gyorsan mozogtak, hogy teljesen elmosódtak előttem. Hercegem védelmező morgása azonban kihallatszott a csata zajából. Értem harcolt. Egy másik mora jelent meg. Figyelmen kívül hagyva verekedő társát, egyenesen felém tartott. Hátráltam, amennyire csak lehetett, de az öreg tölgybe ütközvén, nem volt több menekülési útvonalam.

- Nocsak, nocsak. A Hercegnő nem is olyan mindenható, mint hittük.- nevetett fel a mocskos gazember. Alkata szikár volt ugyan, de izmos és nem éppen eszeveszett tekintetű. Ritka az ilyen vérszopó, sokukat annyira megszállta a vér utáni vágyódás, hogy képtelenek gondolkodni. Csak a vadász ösztön hajtja őket. De ez más volt. Ő volt a vezető.

- Ó, nem tudod, mire vagyok képes.- fenyegetőztem, de hangom így is remegett.

- Igazán?- húzta fel kíváncsian a szemöldökét.

Kezemmel felé suhintottam, de reményeimmel ellentétben, épphogy csak apró melegséget éreztem a tenyeremben. Ellenfelem azonban arrébb szökellt, ám látván sikertelen támadásomat, két újabb vérszopó jelent meg a fák rejtekéből.

- Látjátok, nincs itt semmi félni való! Mondtam, hogy gyenge.- nevettek fel mindannyian.

Lopva Loganre sandítottam. Épp támadója halálos agyarait próbálta tisztes távolba tartani. Tekintetünk találkozott, szemében kétségbeesés csillant, majd állatias üvöltéssel felrúgta ellenfelét, de a mora feje éles reccsenéssel elvált a testétől és élettelenül hullott a földre.

A „vezér” csettintett és újabb két mora vetette magát, drága Hercegemre. Pillanatok alatt lefegyverezték, és térdre kényszerítették.

- Lám, lám. A legidősebb Whitesun kötődik.- fordult Logan felé a vérszopó.

- Ne merj hozzá érni, te mocsok.- szűrte a fogai között drága Hercegem.

- Ugyan már, hát ilyennek ismered Adrian barátodat?- barát? Mégis honnan ismerhetik egymást?

- Ó, szóval nem tud a titkodról?- simított végig mocskos kezével az arcomon.

- Úgy sem hiszem el, egy szavadat sem. – köptem rá egyet. Olyan erővel csapott arcon, hogy a földre zuhantam. A fejem zúgni kezdett. Két hideg kéz rántott fel. Erősen kellett koncentrálnom, hogy meg tudjam a fejem tartani.

- Hol is tartottunk. Ja, igen. Szóval, te mondod el, vagy én?- mutatott rám önelégült tekintettel ez az eszelős.

- Őt, hagyd ki ebből. Nem ártott neked.- Logan hangja kimért volt, sikerült az indulatait kordában tartania.

- Ó, dehogyis nem. Amíg ez a nő él, addig nekünk nincs nyugtunk.- megvetéssel és gyűlölettel nézett rám, majd intett a fejével.

- A tiétek, de aztán nehogy megint elveszítsétek a fejeteket. Van idő, élvezzétek a lehetőséget, amit elétek tártam.- a két fogva tartom meghajolt Adrian előtt, majd minden kapálózásom ellenére vonszolni kezdtek, be az erdő sűrűjébe.

Gyengeség volt, tudom, de sírtam. Gyenge voltam és nem tudtam magunkat megvédeni. Alig pár perc múlva Logan fájdalmas üvöltése zavarta meg az erdő csendjét, pillanatokkal később pedig sikítva rándult görcsbe a testem a kötelékünkön keresztül érkezett fájdalomtól. Lehet, hogy Adrian okos volt, de erre nem gondolt. Ha a kötelék egyik tagját megölöd, a másik is vele hal. Mikor magamhoz tértem, a földön feküdtem. Még kint voltam a szabadban, és éreztem a másik két mora jelenlétét is. Azonban a végtagjaim ólom nehezek voltak, mintha egy focicsapat gázolt volna rajtam keresztül.

- Életben van, nézd.- szólalt meg az egyik. - Fogd le a kezeit.- jéghideg kezek fonódtak a karjaimra és félig ülőhelyzetbe rántottak. A másik fölém hajolt és egy pillanat alatt, kettéhasította a vékony pamut anyagot, ami rajtam volt. Az agyam ebben a pillanatban kitisztult és foggal-körömmel küzdöttem az elkerülhetetlen ellen, de mind hiába. A melltartómtól is könnyűszerrel megfosztott és mocskos ajkait a melleimre tapasztotta. Üvöltöttem, sikítottam, ahogy a torkom bírta, de ők csak röhögtek rajtam.

- Hé, John, vigyázz, nehogy megharapd, akkor oda kis játékszerünk.- figyelmeztette a testemet fogva tartó a másikat.

- Nézzük csak, mi mindent rejtegetsz ez  alatt a sok ruha alatt.- könyörögtem nekik, hogy ne tegyék, de a nadrágot is leszaggatták rólam.

- Hmm. Csodálatos.- falta meztelen testem látványát a két szemétláda.

- Gyerünk már, mire vársz.- sürgette Johnt a másik. Nem kellett kétszer mondani, a vérszopó szétfeszítette a lábaimat, majd nemes egyszerűséggel a feje porba hullt. A szorítás is lazult rajtam, és egy pillanat múlva két ismerős szempár nézett le rám. Pislogtam párat, hogy megbizonyosodjak róla, valóban őt látom magam előtt. Remegő kézzel nyúltam fel az arcához.

- Hát itt vagy. Megmentettél.- suttogtam. Kezemet hatalmas tenyerébe vette, és bólintott.

- Sss. Ne beszélj, most már minden rendben lesz.- hátra fordult, majd egy pillanat múlva, puha meleg anyagot terített rám és felemelt. Forró mellkasához bújtam, most már tudtam, pihenhetek, így hagytam, hogy a semmi magával ragadjon.

_____

                                                                      

Majdnem elkéstem. Csak egy pillanaton múlt. Nikó és a testőrök épp időben értek oda. Bár csúnyán megsérültem, mégis egy cél vezérelt. Megmenteni Hope-ot. Láttam, mit tesznek vele, be akarták mocskolni őt, de nem hagyhattam. Amint kiszabadultam, máris utána eredtem, de Nikó elkapott.

- Hé testvér, hová mész?

- Hope. Megölik. – nem volt időm magyarázkodni. Egy földön heverő karddal a kezemben követtem a nyomokat. Amikor láttam, mit művelnek a kedvesemmel, valami megváltozott. Csak kívülről szemléltem az eseményeket, ahogy lekaszaboltam azt a két szörnyeteget, akik meg akarták őt gyalázni. Féltem, hogy elkéstem. Lehet, hogy nem volt elég erős? De, mikor rám nézett, a tekintete hálás volt. A többiek is odaértek. Kértem egy takarót, amit óvatosan Hopera terítettem, közben próbáltam megnyugtatni, elhitetni vele, hogy most már minden rendben lesz. Óvatosan a teste alá nyúltam, majd felemeltem. A vállamat ért mély vágás piszkosul fájt, de most nem érdekelt. Kizártam az égető fájdalmat és csak a jövendőbelimre koncentráltam.

Mivel igencsak messze voltunk, ezért Erik vissza teleportált minket az Akadémiára, ahol a doki már várt ránk.

- Vigyük a szobájába.- Carlisle ellenkezni akart, de elindultam és nem foglalkoztam vele. Óvatosan lefektettem az ágyra, de el sem engedtem a kezét, amíg a doki el nem látta a sérüléseit, és meg nem vizsgálta. Különös volt, hogy bár, Hope eszméletlenül feküdt, kezének szorítása olyan erős volt, hogy apró ujjai teljesen elfehéredtek.

- Nos?- fordultam Carlislehoz, amikor végzett. Intett, hogy menjünk ki. Bár vonakodva, de lefejtettem kedvesem ujjait, az enyémekről és idegesen hagytam ott még erre a rövid időre is.

A folyosón két testőr állt az ajtó mellett.

- Úgy vigyázzatok a Hercegnőre, mint a saját életetekre. Ha egy haja szála is meggörbül, az istennő legyen irgalmas hozzátok. Mert én nem leszek.- fenyegettem meg a két fiatalt, akik vélhetően komolyan is vettek, mert csak bólogatni tudtak.

Az irodámba mentünk. Mivel az adrenalin kiment a szervezetemből, az égető érzés ismét visszatért. Remegő kézzel nyúltam egy üveg Jack Danielshez, és töltöttem egy pohárral. Miután lehúztam, egy fokkal jobb lett.

Leültem egy fotelba és úgy vártam a doki híreit.

- Először is. El kell látnom a sérüléseidet.- nyitotta ki az orvosi táskáját, majd kezelésbe vett. Közben folytatta a mondandóját.

- Még mindig érintetlen. Nem vették el az ártatlanságát.- ez kicsit megnyugtatott, noha tudtam így is mély lelki sebeket ejtett Hopeon az elmúlt pár óra.

- De rendbe fog jönni, ugye?- bólintott.

- Viszont teljesen kimerült. Alig egy hét van az esküvőig. Amíg át nem változik, nagyon gyenge lesz. Emberi mivoltja kezd meghalni, a teste már nem tud megbirkózni az erejével. Nem gyógyíthat, és az elemeket sem hívhatja magához vámpírrá válásáig. Ha megpróbálná, belehalna.

- A francba!- csaptam a fotel karfájára. Tudtam, ezt nehezen fogja viselni. Csak az ereje tudta elviselhetőbbé tenni számára az ittlétet. Csak remélni mertem, hogy meg fogja érteni a helyzetet.

- Kösz doki.- fogtam kezet Carlisle-val, miután az én sebeimet is ellátta. Visszasiettem Hopehoz, de nem találtam az ágyban. Felkaptam kedvesem tőrét, és a fürdő felé vettem az irányt. A látvány letaglózott. Hope ült szétcsúszott lábakkal a zuhany alatt. Zokogott, arcát tenyerébe temette. Amikor meghallott, felkapta könnyáztatta arcát.

- Ne, ne gyere ide.- nyöszörgött.- Nem akarom, hogy így láss.

Nem hallgattam rá. A tőrt félre rakva, odasétáltam hozzá és leültem mellé. Bár a víz pillanatok alatt átáztatta a kötésem, mégis ez tűnt helyes döntésnek. Az ölembe vettem, tiltakozása ellenére, magamhoz szorítottam, és a feje búbját simogattam. Arcát a vállgödrömbe fúrta, karjával átkarolta a nyakamat. Zokogott, és továbbra is elutasító szavakat motyogott, de tudat alatt ő is érezte, hogy szüksége van rám.

- Ne félj. Nem megyek el. Gyönyörű vagy, és amíg ezt el nem fogadod, addig itt maradunk. Csak mi ketten.- súgtam neki.

- Köszönöm.- szipogta. Majd szép lassan álomba sírta magát. Támaszkodó kezemmel felnyúltam és elzártam a vizet, de ígéretemhez híven nem vittem az ágyába. Időközben Sorcha benézett, és hozott töröközőt nekünk, majd ismét magunkra hagyott.

Két nap telt el. Kimerült voltam. Az elmúlt negyvennyolc órában jegyesem többszöri kirohanása, és összeomlása teljesen leszívott. Emellett a vállamnál lévő seb is erősen sajgott. Valamiért nem tudott gyógyulni. Fejemet a csempének támasztottam, és behunytam a szemem. Reméltem, hogy tudok egy kicsit pihenni, a következő rohamig. Bár Hope most tényleg halandó, de önkívületi állapotában így is hatalmas ereje van.

_____

Fél lábbal álomföldön, kezdtem visszatérni a valóságba. Nem sok mindenre emlékszem, de egy dologban biztos voltam. Logannel vagyok, biztonságban. Kezemmel végig simítottam földöntúli izomzatán, először mellkasán pihentetve a tenyerem, érezvén ütemes szívdobogását, majd fel a vállán. Valami nedveset és ragacsosat éreztem. Kinyitottam a szemem, és pár pislogás után, hogy a szemem megszokja a nappali fényt, szemügyre vettem Hercegem vállát. Egy mély vágás volt, melyet bár elláttak, nem gyógyult. Ha ezüst pengével ejtették volna a vágást, már halott lenne. Mégsem volt jó bőrben. Arca verejtékben úszott, teste csak úgy árasztotta magából a hőt.  

Fel akartam kelni, de Logan felébredt és visszahúzott.

- Sss. Semmi baj. Már vége van.- motyogta gépiesen, mintha mostanában túl sokat kellet volna ezeket a szavakat használnia. Lehámoztam magamról, majd kisiettem a fürdőből, és gyorsan magamra kaptam egy lila görög stílusú ruhát, meg egy balerinát.

Visszamentem Loganhez. Egyre rosszabbul nézett ki, úgyhogy igyekeznem kellett. A karja alá nyúltam és nagy nehezen rávettem, hogy felkeljen a hideg kőről. Csodával határos módon el tudtam az ágyig vonszolni. Ott a hátára fektettem, és kibújtattam az ingjéből. A sebből gennyes vér szivárgott, noha a széle szépen nézett ki. A kezem a sérülés fölé helyeztem és koncentráltam. Hirtelen melegséget éreztem a kezemben, így megkezdtem a gyógyítást. Alig telt el pár pillanat, Hercegem felugrott és elkapta a kezeimet a sebtől, így a folyamat is megszakadt. Nem értettem a reakcióját, hiszen nem most csináltam először, tudtam, hogyan kell végrehajtani egy harci sérülés eltűntetését.

- Ezt nem csinálhatod.- mondta szigorúan.

- Nincs semmi baj, csak begyógyítom a sérülésed.- póbáltam megnyugtatni, de a tekintete vészjósló volt.

- Nem. Nem használhatod az erőd, amíg át nem változtál.- hitetlenkedve néztem rá. Hisz semmi rosszat nem tettem. Senkit sem bántottam, mégis megbüntet?

- Miért?- kérdeztem halkan, miközben a ruhám anyagát gyűrögettem.

- Carlisle szerint a tested haldoklik. Azért vagy ilyen gyenge, mert emberi mivoltod tovaszáll.

- Beszélnem kell Lunával.- álltam fel.- Kell neked egy gyógyító, mert különben nem lesz kihez hozzámennem.

- Nem is haragszol?- meglepett a kérdése.

- Miért kellene haragudnom?

- Mert nem használhatod, az erődet.- elmosolyodtam. Kezdtem megérteni, hogy mint jelent az, ha valaki fontosabb saját magadnál. Logan elfogadott, úgy, ahogy vagyok. A támadás után is kitartott mellettem, és átsegített a gyötrelmeken. Ha az a legkevesebb, hogy pár napig nem használhatom a képességeimet, akkor legyen, ezt az apróságot meg tudom tenni.

Visszaültem az ágyra, és felé fordultam. Tekintete fürkésző volt, várta az indoklásomat.

- Megmentettél. Virrasztottál velem, akkor is hittél bennem, amikor én nem. Visszarántottál a mélyből, és ezért nem lehetek eléggé hálás. Bár magam sem tudom, mi ez az érzés, de biztos vagyok benne, hogy nem képzelgés. Minden, ami fáj neked, megsebez engem is. Ha mosolyt csalok az arcodra, vidám leszek én is. Aggódom érted, éppen úgy, ahogy te féltesz engem.- Logan eltöprengett.

- Megtörténhet?- talán nem is tőlem kérdezte, hanem önagától.

- Micsoda?- kérdeztem tőle, hogy visszarántsam az elmélkedéséből.

Fel akart kelni, de visszanyomtam.

- Nem kellhetsz ki, amíg rendbe nem jön a…- elakadt a szavam. Végig simítottam a vállát kettészelő világos hegre. Mintha évek óta ott lenne a vékony fehér csík. Zavartan néztem rá, de ő már tudta a választ.

- Meg kell néznem valamit, hogy megbizonyosodjak.- felpattant és az ingét magára kapva az ajtóhoz rohant.- Talán mégis van értelme Luna tervének.- teljesen összezavarodtam. Hogy értelme, Luna tervének? De hát ő tönkre akar minket tenni!

- Csak az ajtónyílás felöl jött hőbörgés rántott vissza a valóságba. Hercegem kis híján felborította Sorchát.

- Mi ez a rohanás?- kérdezte kissé morcosan új barátnőm, miközben egy ruhával a kezében bejött a szobába.

- Nem tudom, egyszer csak bekattant és halaszthatatlan dolga támadt. – nevettem. Sorcha megrökönyödve nézett rám.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire jó hatással van rád.

- Nagyon odaadó volt, amíg összeszedtem magam, és megértette velem, hogy amíg mi itt vagyunk egymásnak, addig semmi rossz nem állhat az utunkba.

- Félre ne érts, Királynőm, de pontosan úgy beszélsz róla, mintha kötődnél hozzá.

- Hogy mit csinálnék?

- Kötődés. A legősibb kötelék férfi és nő között. Sokszor érezzük úgy, hogy megtaláltuk a párunkat, de a valódi köteléknek idő kell, hogy megerősödjék, aztán van egy pillanat, mikor minden megváltozik. Onnantól kezdve ő lesz a másik feled, nélküle nem leszel egész.

- Most Nikóról beszélsz?

- Többek között. Ne haragudj, kissé elragadtattam magam, mostanában elég sokszor megesik.- kezével végig simított gömbölyödő pocakján. Eddig észre sem vettem, hogy gyermeket hord a szíve alatt.

- Oké, erről én miért nem tudtam?- mutattam a kis pocaklakóra. Barátnőm bűnbánó tekintettel meredt rám.

- Tudom, hogy törvényellenes, de mi sem számítottunk a kis jövevényre. Véletlen volt, esküszöm.- védekezőn felemeltem a kezem.

- Jól, jól van. Csak ha tudom, akkor már valami ajándékkal is készülök.- mosolyogtam.

- Köszönöm, Hope. Igazán jóságos Királynő leszel.- kezdtem kicsit kényelmetlenül érezni magam, ideje volt témát váltani.

- No, és mit hoztál nekem?- böktem a keze ügyében lévő csomagra.

- Ó, majd elfelejtettem. A ruhád a szertartásra, elkészült. Tudom, hogy nincs ínyedre ez az egész, de ezen túl kell esnünk.

- Nézzük meg azt a ruhát.- mondtam mosolyogva, hogy megnyugtassam, nincs felé semmilyen negatív érzésem.

A ruha gyönyörű volt. Görög stílusú, hófehér selyemből készült. Tökéletesen állt rajtam, és most először tetszett is a gondolat, hogy Logan felesége leszek. A próba után visszacsomagoltuk a ruhát és a szekrényembe tettük. Készítettem teát, amit a kanapén ülve fogyasztottunk el, miközben az esküvőről beszélgettünk.

- Kicsit félek.- Sorcha kérdőn nézett rám.- A nászéjszakától.

- Nem tudom Logan milyen típusú férfi, de ha egy kicsit is hasonlóak az öccsével, akkor élvezni fogod minden pillanatát.

- Nem is igazán Logantől félek, bár azért tartok tőle, mennyire tud majd koncentrálni.- sokat olvastam a termékenységi időszak csúcspontjáról. A férfiak legtöbbször eszüket vesztik,- bár ez inkább a Dimurokra jellemzőbb-, és a szeretett nővel is keményebbek, agresszívabbak. De ez volt a kisebbik aggodalmam.

- A jövevény aggaszt. Elvárják, hogy gyermeket nemzünk, noha ez nagy felelősség. És bele sem merek gondolni mennyi veszély és ellenség fog leselkedni a gyermekre. Nem akarok, minden nap azzal a tudattal lefeküdni, hogy valami bántódás érheti a lányomat.

- Lányodat?

- Kislány lesz. Érzem.