A Sorsod nem a Végzeted - 36. fejezet

Sziasztok!

Ahogy ígértem, itt is van a következő fejezet. Lassan jön a végkifejlett, így egyre több titokra derül fény, no de nem árulok el semmit előre, olvass és meglátod!:)

Üdv. Hope.

36. AZ ÁTOK

Hope teste teljesen elernyedt. Amint megéreztem, hogy veszélyben van, már rohantam is. A testőr, akivel elhagyta a szobát, zavartan járkált a nyitott szobából ki-be. Nem kellett megkérdeznem, tudtam, hogy kedvesem ígéretével ellentétben használta különleges adottságait, így önmagát sodorta egy számára végzetesnek ígérkező folyamatba. Csak pillanatokon múlt, hogy Damus előttem ért oda. Az őrület határán volt. Habár tudtam, hogy az ő köteléke Hopeval csupán egyoldalú volt, mégis teljesen tönkre tette annak megszakítása. Először én magam sem értettem. Lehetséges, hogy valóban Hope lenne az, akire oly sok éven át vártam? De akkor mit éreztem Holly iránt? Miért hittem azt, hogy ő a világom? Miért csak most? Kutakodtam régi feljegyzések, mondák és legendák között. És akkor megtaláltam. Létezik ilyen kapcsolat, két fél között. Azonban csak igen ritka esetekben fordul elő. Ez a megtörhetetlen kapcsolat, lassan, sok idő alatt köttetik meg, amikor azonban a két fél felismeri és át engedi magát a vonzásnak a kötelék kialakul. Olyan erős és megtörhetetlen kapcsolat lesz belőle, melynek csak a halál vethet véget.

Sosem gondoltam, hogy tényleg létezik a kötelék, de most már biztos voltam benne, hogy igen. Most azonban kissé elbizonytalanodtam. Csak párjukat vesztett vámpírok viselkednek úgy, mint Damus. Amikor azonban, maga elé rántotta haldokló kedvesemet, nem érdekelt, milyen kínokat él át. Egy dolog számított. Hopeot magam mellett tudni.

- Mi a farnc! Hope?!- Damus elengedte őt, én pedig abban a pillanatban kaptam el jegyesem ernyedt testét, mielőtt az a földre zuhant volna.

- Ha igazán szereted őt, elengeded.- mondtam komoran a tanácstalan mora felé. Szemében őszinte szerelem csillogott, és a tudat, hogy esetleg elveszíti, kitisztította elborult elméjét.

- A kötelék.- mondta döbbent arccal. Némán bólintottam, de még mindig óvón tartottam karjaimban a mozdulatlan testet.

- Damus. Jól figyelj most rám! Hope haldoklik. Ha nem kap sürgősen segítséget, perceken belül elveszíted te is, én is. Hogy döntesz hát? Hagyod, hogy az érzelmeid miatt mindketten a Fényben kössünk ki, vagy elfogadod a döntését, és elengeded őt?- bár kemény szavak voltak, valahogyan le kellett ezt a szerelmi háromszöget zárnunk.

- Mentsd meg őt! Én elvesztem. De ha megtudom, hogy bántottad, esküszöm, én magam öllek meg.- Végig simított Hope arcán, még utoljára homlokon csókolta, amiért legszívesebben a fejét letéptem volna, majd ahogy jött, úgy el is illant.

Tudtam, hogy számára az élet itt véget ért. Láttam már párjukat vesztett vámpírokat. Ők az elveszettek. Csak a vér ad majd számára vigaszt, létezésének értelmet. Egyszer meg kell őt ölnöm, de most fontosabb dolgom volt. Bevittem Hopeot az épületbe, egyenesen a szobánkba. Talán még nem késő. Lefektettem az ágyra, majd csuklómon felhasítva a bőrt, a szemerkélő vért egyenesen a szájába csepegtettem, és kényszerítettem, hogy lenyelje. Nem reagált.

- Gyerünk Hope. Gyere vissza hozzám.- súgtam a bíztató szavakat a fülébe. Egyszer csak megmozdult és száját a csuklómra tapasztotta. Megnyugodtam. Most már jól lesz.

Úsztam. Erősen csapkodtam, de csak süllyedtem a mélybe. Már kezdtem fáradni, talán fel kellene adnom. Furcsa hangok szűrődtek át a sötétségen. Kellemes, meleg hangok. Új erőre kaptam, és még erősebben úsztam. Kitörtem. A vér simogatta a torkomat, minden egyes szívásnál egyre csak erősödtem, míg teljesen vissza nem tértem.

- Hála az égnek!- sóhajtott fel Hercegem, miközben csuklóján lezárta a szivárgó sebhelyet.

- Sajnálom.- motyogtam az orrom alatt. Lelkiismeret furdalásom volt, amiért a saját butaságom miatt őt is veszélybe sodortam.

- Meggondolatlan voltál, csak az nem értem miért?- Logan csalódott. Bennem. Válaszokat akart, amikkel nem szolgálhattam. Féltem, ha elárulom a titkaimat, őt és a testvéreit is veszélybe sodrom.

- Adj egy kis időt, és minden kérdésedre választ adok.- ülő helyzetbe tornásztam magam, hatalmas kezét arcomhoz emeltem és egy apró csókot leheltem tenyerébe. Tekintete fürkésző volt, de némaságom megértette vele, ez itt nem a titkok ideje.

- Bízom benne, hogy jó okod van rá, amiért ennyi titkot rejtesz el előlem.- csalódott hangszíne belém hasított, de nem tehettem mást. Néha fájdalmat kell okoznunk a másiknak, ahhoz, hogy megvédhessük a közelgő rossztól. A tudatlanság áldás. Logannek a lehető legkevesebbet kellett tudnia Gináról, Dariusékról és Holly terveiről. Luna rájönne azokra az apróságokra, amelyek összerakhatják számára a teljes képet, így esélyünk sem lenne ellene.

- Csak a te érdekedben teszem. Hidd el nagyobb biztonságban vagy, ha nem tudsz semmiről.- Logan arca elfelhősödött. Nem tudtam, mivel sérthettem meg, de szinte teljesen megváltozott. Íriszei teljesen elsötétültek, örvénylő tenger hullámai csaptak föl szemében.

- Sokkal többet tudok, mint hinnéd. Sosem furcsálltad, hogy Eric évszázadokkal fiatalabb nálam és a fivéremnél?- szavai vészjóslóak voltak.- Megátkozták. Luna elvette férfi mivoltát, és örökre egy gyenge, átváltozás előtti fiú testébe zárta. Eric nem volt hajlandó betartani az egyezséget. Szerelmes lett egy halandóba. A nőt megölték. Eric számára pedig ez volt a büntetés.- döbbenten hallgattam a szavait. Furcsálltam a nagy korkülönbséget, de sosem foglalkoztatott komolyabban. Így viszont világossá vált számomra miért is volt annyira féltékeny Eric, és miért volt kicsit talán erőszakosabb is Ginával.

- Hogyan szabadulhat meg?- kérdeztem már a megoldáson törve a fejem.

- Ha Luna minden parancsát teljesíti, legfőképpen az egyezség rá eső részét. Nemzzen utódot a Stone lánynak, miután feleségül vette. Képtelen szembeszegülni. Noha önálló akarata van, mégsem képes Luna parancsaival szembe szegülni.- Ekkor vált minden világossá.

- Ő az áruló.- Luna azért tudott mindent, mert Eric követett és az összes lépésemről beszámolt.

- Kicsoda? Eric?- megráztam a fejem, Logan számonkérésén.

- Időre van szükségem. Még nem tiszta minden, de azt hiszem, a dolgok kezdenek összeállni.- magyaráztam, és a szekrényemhez siettem. A mobiltelefont kerestem. Ginának sürgősen vissza kellett térnie. Ha Eric megtudja…

- Hol van?- tépte fel az ajtót haragos tekintettel az előbb említett.

- Hé, mi a baj testvérem?- állította le öccsét Logan.

- Te.- mutatott rám vádlón Eric.- Mondd meg, hol van!- lefagytam. A telefont a kezemben szorongatva meredtem, már más szemmel az előttem állóra. Most nem a fiatal fiút láttam benne, hanem egy érett férfit, aki az egész világot felforgatná az egyetlen személyért, aki megszabadíthatja ettől a súlyos tehertől.

- Nem tudom.- hebegtem.- Talán csak pár lánnyal bulizik valamelyik szobában.

- Ne hazudj nekem, Hope. Pontosan tudod, mit csinál Gina, és el fogod nekem mondani!- Loganre pillantottam, aki még mindig elzárta az utat köztem és fivére között, de tekintetében ismét csalódottság tükröződött. Megint megbántottam. Nem volt más választásom. Amilyen gyorsan csak tudtam berohantam a fürdőszobába, és magamra zártam azt. Csak Eric üvöltése hallatszott odakintről, és esztelen dörömbölése az ajtón.

Tárcsáztam, amilyen gyorsan csak lehetett. A telefon kicsöngött, majd ismerős hang szólalt meg a vonal túlsó végén.

- Szervusz Hope. Ne aggódj, időben visszavisszük. Betartjuk az egyezségünket.- Jacob szavai megnyugtatóak voltak, de nem várhattam.

- Vissza kell hoznotok! Tudom, hogy Napfelkeltét ígértem, de Eric rájött, és pillanatokon belül mindenki megtudhatja, hogy Gina nincs az Akadémián.

- A francba.- Jacob hangja idegessé vált, és a vonal pár pillanatra el is némult, csak a háttérben hallatszó szóváltás, majd zokogás és kiabálás hangjai halattszottak.- Indulunk.- jött a tömör válasz, majd egy sípoló hang jelezte a hívás megszakítását.

Mély levegőt vettem és kinyitottam az ajtót.

- Itt lesz. Egy órán belül.- mondtam fel sem nézve a szobában tartózkodókra. A szekrényemhez mentem és elrejtettem a telefont egy titkos zugba.

- Hol van?- jött az ideges kérdés Erictől.

- Megemlékezik.- böktem ki. Más nem jutott az eszembe.- Sok mindent veszített el a közelmúltban, és a holnapi nappal új élet kezdődik számára is. Én engedtem el őt, mert tudom, hogy állja a szavát, és nem szökik meg.- A legifjabb testvér felhorkantott.

- Azzal a mocskos döggel volt, ugye? Meg kellett volna ölnöd. No, de majd teszek róla, hogy többet még csak gondolni se merjen arra a mocsokra. Megtanítom annak a kis szajhának, hogyan kell Első Kiválasztotthoz méltóan viselkednie.- Ő volt. Miatta volt sebes Gina szája. Elöntött a düh és a harag. Logan riadt tekintete sejtette velem, hogy szemeim ezüstös csillogásba váltottak.

- No, ide figyelj Eric Whitesun. Ha még egyszer, akár csak egy ujjal is hozzá mersz érni ahhoz a lányhoz, esküszöm az istennőre, hogy soha többé nem élvezheted vámpírságod múltbéli előnyeit.

- Elég.- állt közénk Logan.- fejezzétek be. Eric, Gina vissza fog jönni, nem kell aggódnod. Most menj, és ne keresd a bajt.- bár öccse ellenkezni akart, de Hercegem hajthatatlan volt. Vészjósló arccal ugyan, de köddé vált.- Nem kellett volna, megfenyegetned.- fordult felém megrovó arccal.

- Talán, ha nem dörgölte volna az orrom alá, hogy barbár módszerekkel akarja azt a szerencsétlen lányt maga mellett tudni, nem kellett volna ehhez a folyamodnom.- válaszoltam dühösen, miközben elkezdtem lefekvéshez készülődni.

- Meg kell őt értened. Retteg, hogy valami rosszul sül el, és még rosszabb helyzetbe kerül, a jelenleginél.- Hercegem nyugodtabb hangnemre váltott, miközben mögém lépett és lehúzta a ruhám cipzárját.

- Gina sosem tenne vele ilyet. De az, hogy esetleg bántaná, azt nem hagyhatom. Ezt viszont neked kell megértened. Nem vezetheti le szegény lányon a dühét, a múltbéli hibái miatt.- magyaráztam, de félúton elakadtam, Logan ajkai végig súrolták a nyakamat, majd a vállaimat.

Megfordultam, elveszve ragyogó smaragd zöld szemeiben, hagytam, hogy magával ragadjon és minden gondomat elfeledtetve, kényeztessen.

A Sorsod nem a Végzeted - 35. fejezet

Sziasztok! 

Remélem, mindenkinek kellemesen telt a karácsonya. Nekem mindenképp!:)

Íme a következő fejezet. Jó olvasást! Üdv.: Hope.

35. ELVARRATLAN SZÁLAK

Hosszú percek óta bámultam a szekrényemre felakasztott ruhát. Emlékek százai özönlöttek a szemem előtt, ahogy visszaemlékeztem, az Akadémiára érkezésem napjától eltelt időre, és sorra vettem az eseményeket. Úgy tűnt, a dolgok kezdenek szétcsúszni, mégsem éreztem, hogy a holnapi nappal elérkezne el a vég. Luna előtt természetesen titok maradt, hogy Logan és én… nos történtek bizonyos változások. Nem értem, minden olyan zavaros. Hercegem nem hajlandó elárulni milyen felfedezést tett, és Sorcha kötelék históriája sem volt teljesen világos. Egy dologban azonban biztos voltam. Már nem tudok Damusra szerelemmel gondolni. Hogy miért? Mert most először nem fáj rá gondolnom. Nem élem át a kínok kínját, miközben a vele töltött csodálatos emlékekre és érzésekre gondolok. Igazán szerettem őt, és ez most sincs másként, de valami megváltozott. Bűntudatom volt emiatt. Úgy éreztem minden csak hazugság volt. Minden mondat, minden érzés.

Az ajtó nyitódása zökkentett ki gondolataim forgatagából. Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam ki lépett be a szobába. Riadt kismadárként verdeső szívemnek megálljt parancsolva nem mozdultam. Ahogy az egyre erősödő fűszeres illat betöltötte az orromat, annál erősebben kellet markolnom az ágytámlát.

- Indulhatunk?- lépett mellém Logan, miközben lehámozta görcsösen kapaszkodó kezemet. Mély levegőt vettem.

- Azt hiszem.- bár mosolyom erőltetett volt, nem Hercegemnek szólt, hanem az elkövetkezendő estének.

Luna egy hatalmas bált rendezett az esküvő előestéjének örömére, amire minden arisztokratát meghívott, a világ minden tájáról. Mondanom sem kell, hogy nem rajongtam az ötletéért, főleg az elmúlt napok eseményei után. Egyre gyengültem, és féltem, hogy esetleg az elitnek is feltűnik, ami megannyi pletykára adhat okot. Nem akartam, hogy azt gondolják, nem vagyok elég erős, pedig készen álltam, csak nehezen viseltem a termékenységi időszakot.

Kisimítottam a ruhámat, majd felálltam. Kissé megszédültem, de Logan gyorsan elkapta a derekamat, így képes voltam függőleges helyzetben maradni.

- Minden rendben?- kérdezte aggódó tekintettel.

- Fáradt vagyok.- sóhajtottam, majd belé karolva, indulásra késztettem. A folyosók kihaltak voltak, csak a virágfüzérek és fehér szalagok jelezték, itt valami készülődik. Testőrök gyűrűjében érkeztünk meg a nagyterem bejáratához. Elfojtva egy újabb rosszullétet, Hercegembe kapaszkodva léptünk be a hatalmas csarnokba.

Mintha megfagyott volna a levegőt, minden szempár ránk szegeződött, majd egy pillanat múlva az egész csarnok egyszerre köszöntött minket, miközben szívükre helyezett ököllel meghajoltak.

- Örök Holdfényt! – válaszoltuk, és hála az égnek, mindenki folytatta az adott tevékenységet.

- Kérsz valmamit?- invitált Logan a svédasztalhoz, de megráztam a fejem, az egyre csak növekvő hányingerrel vívódva.

- Inkább egy ágyat.- válaszoltam vágyakozó tekintettel sóvárogva, a szabadulást jelentő ajtók után.

- Le akarsz ülni? – bólintottam. Azonban, amint elindultunk a túlélést jelentő asztalokhoz, Luna állta az utunkat, pár arisztokrata kíséretében.

- Áá, az ifjú pár. Mondanom sem kell, hogy tökéletes párt alkottok, ti ketten.- szemeim résnyire szűkültek, és villámokat szórtak Luna felé, de Logan apró szorítása a karomon visszarántott a valóságba. Mosolyt erőltettem magamra és visszafogtam az indulataimat.

- Köszönjük a kedves szavakat Luna.- válaszolt kimérten drága Hercegem.

- Szeretnék bemutatni pár jó barátot, akik remek kapcsolatokat tudnak számotokra kialakítani a halandókkal. Jártasak a magas rangú emberek körében, így politikai szemszögből kedvező feltételekhez juthat a Királyság az emberek ügyeivel kapcsolatban.- Nem igazán értettem, miről is van szó, de nem is tűnt úgy, hogy Luna nekem szánja e szavakat. Miközben Logan társalgott az arisztokratákkal, én kedvesen mosolyogtam mellette, néha nevetve egy viccen, máskor pedig egyetértően bólogatva, amint közös nevezőre sikerült jutni valamilyen kérdésben.

De közben néma csatát vívtam Lunával. Ő engem fürkészett, én pedig őt figyeltem a szemem sarkából. Bár jól színészkedtem, őt nem vertem át. Tudta nagyon jól, hogy most vagyok a leggyengébb, és könnyűszerrel elbánhatna velem. De ő nem játszott nyíltan. Mindig a háttérből irányított, kisded játékai mögé bújva.

Megakadt a szemem valamin. Pontosabban valakin. Tőlünk kicsit távolabb Ginát és Ericet láttam társalogni pár fiatal arisztokratával. Bár az ő esetükben is inkább Eric kommunikált, menyasszonya csak állt és engedelmesen bólogatott, mosolygott. Valami azonban zavart. Mereven állt jegyese mellett, szemei vörösen csillogtak, mintha nemrég sírt volna. Ami azonban még furcsább volt, hogy a szája széle, még magam sem hittem el, mintha sebes lenne. Nem afféle ajakharapdálós seb, hanem ütés okozta sérülésnek tűnt. Egy kósza gondolat fogant meg a fejemben, de Ericet elnézve, el is űztem ezt az elméletet. Gina elnézést kért, otthagyta Ericet, aki bosszúsan nézett utána, majd kedélyesen folytatta a társalgást. A lány körülkémlelve osont végig a termen, majd árnyként hagyta el a helyiséget. Utána kellett mennem, beszélni akartam vele.

- Elnézést, ki kell mennem egy pillanatra!- szakítottam félbe a társalgást.- Logan kérdőn nézett rám, Luna inkább gyanakvón. A rossz feltételezések elejét véve, magamhoz intettem egy testőrt, hogy kísérjen el. Alibinek jó, a következményekkel, majd később számolok. Amint, megbizonyosodtam, hogy Luna öntelt mosolya, nem színjáték, a nagydarab fickóval az oldalamon elhagytam a báltermet.

Szerencsére ez a Dimur nem volt éppen bőbeszédű, annál kevésbé barátságos. Hatalmas méretű fizimiskával rendelkezett, de Loganhez képest csak egy gyenge kis facsemetének látszott. Tekintete azonban aggodalomra adott okot. Komor arca, két mélyen ülő, veszélyt ejtető sötét szempár jelezte, ez a férfi az életét adná védencéért. Persze rám sem nézett másképp. Előbb a szobám felé indultam, ám amikor odaértünk megálljt parancsoltam.

- Várj, itt.- mondtam határozottan. A harcos szeme meg sem rebbent, a fal mellett vigyázba állt, jelezvén el sem mozdul.

- Remek. – gondoltam. Ha fizikailag nem is, de megbűvölni könnyűszerrel képes leszek, nem éppen egy önálló akaratát érvényesíteni vágyó testőrrel volt dolgom. A szobámban gyorsan magamra kaptam egy kabátot. A tőrömet annak oldalzsebébe rejtettem, ha esetleg szükségem lenne rá.

Volt egy sanda gyanúm, miszerint Gina nem csak a mosdóba szaladt ki, éppen ezért minden eshetőségre fel kellett készülnöm. Az ő szemével látva a dolgokat, az utolsó esély a szökésre a mai este volt, így más körülmények között támogattam volna ezt az eleve veszett ügyet, de most meg kellett állítanom. Összeszedve minden maradék energiámat, és megszegve Logannek tett ígéretemet, behívtam a testőrt.

- Oké, most jól figyelj rám.- kényszerítettem, hogy egyenesen a szemembe nézzen. Szinte teljesen fekete íriszeiben láttam, ezüstössé váló szemeim fényét, így tudtam most már nincs vissza út, meg kell tennem.- Visszamész az ajtó elé, és addig nem mozdulsz, amíg vissza nem térek. Ha valaki kérdezi, a Hercegnőt vigyázod, amíg ő a szobájában tartózkodik. – sikeremet üveges tekintete nyugtázta, mellyel egy bólintás kíséretében ott is hagyott.

Vártam a véget, de nem jött el. A doki tévedett. Sietnem kellett, nehogy elkéssek. Kisurrantam az épületből, és dél felé haladtam, az erdő irányába. Nem kellett nagyon sietnem, ugyanis Gina elmosódó alakja, csak pillanatokkal előttem haladt. Nem fedtem fel magam, kíváncsi voltam hova, vagy mire készül. Egyszer csak megállt. Egy fa mögé rejtőztem, kifulladt testemet némaságra kényszerítve. Alig telt el pár pillanat, Jacob és egy másik farkas, Seth nővére jelent meg. Nem igazán értettem, mit mondanak, de meg kellett őket állítanom.

- Állj!- botladoztam elő a fa mögül, épp, mikor indultak. Mindenki megmerevedet, Leah még egy szitkozódást is megengedett magának.- Gina, nem mehetsz el. Sajnálom. Most nem engedhetem.- indultam el felé, de a Clearwater lány elállta az utamat.

- Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam, vámpír.- Leah még mindig haragudott rám, sőt egyenesen gyűlölt, amiért testvérét száműztem, de mi mást tehettem volna akkor? Vagy ez, vagy pedig a kivégzés. Azt pedig, sosem tettem volna meg.

- Leah, kérlek. Ha Gina most elmegy, alig pár óra és egy hadseregnyi testőr lesz a nyomotokban.- próbáltam észérvekkel hatni rá.

- Elbánok velük. Rám küldheted a világ összes vérszopóját, Gina akkor is velünk fog jönni.- kezdett gyanússá válni Leah túlzott védelme a Stone lány iránt. Bár Gina a testvére bevésődése volt, ő különösebben nem rajongott érte, származása miatt.

- Hagyd Leah.- lépett elő könnyáztatta arccal Gina. Rám sem nézve, elindult vissza, az Akadémia épülete felé. Nem bírtam követni az eseményeket. Hol Leah tomboló haragjának előszelét láttam végigvonulni arcán, hol Gina reményvesztett kullogását figyeltem.

- Oké, mi a fene folyik itt?- tört ki belőlem a kérdés. Magyarázatra volt szükségem, ahhoz, hogy tisztán láthassak.

- Haldolik.- szólalt meg most először Jacob.

- Ki?- kérdeztem vissza, de már tudtam a választ. – Seth.- ésszerű volt a magyarázat, hiszen elszakítottam létezésének egyetlen értelmétől, örökre. A farkasok vezére bólintott. Bár arckifejezése csalódottságot, és szomorúságot üzent, ő képes volt az én szemszögemből is végiggondolni a jelen helyzetet. Most mégis mihez kezdjek? Ha elengedem Ginát, rájönnek, de ha itt tartom, Seth holnapra már csak emlék marad, ami egyet jelent Gina elvesztésével is.

- A francba! Gina, várj.- fordultam felé. Ő megtorpant és reményteli pillantással termett előttem. – egy feltétellel. Napfelkelte. Ha addig nem térsz vissza, utánad küldök egy csapatot.- mondtam szigorúan. Gina szemei tágra nyíltak, talán az örömtől, vagy a megkönnyebbüléstől, de oly sok idő után, most először ölelt meg úgy igazán.

- köszönöm.- motyogta, majd amilyen erővel szorított, olyan gyorsan eresztett is el, és indult el szerelmének tárgya felé. Mielőtt még eltűntek az erdő sűrűjében, figyelmeztetőleg utánuk kiáltottam. – Napfelkelte!

Fáradtan, és enyhe szúrással a fejemben battyogtam vissza az épület felé. Mielőtt kiértem volna az erdőből, motoszkálás hangjára lettem figyelmes. Megtorpantam, és kabátom alatt lapuló Athamémhoz nyúltam. Körbe kémleletem, de alig láttam bármit is, olyan korom sötét volt.

Egy számomra olya kedves illatot sodort felém a szél.

- Damus.- mondtam ki, halkan. A név tulajdonosa megjelent előttem. Tekintete elkínzott volt. Ruhái cafatokban lógtak rajta, mintha egy hajótörött állna velem szemben. Szemeiből harag és csalódottság elegye áradt felém.

- Mit tettél?- súgta vérfagyasztó hangon.

- Én…nem értelek. Damus, mi a fene történt veled?- kérdeztem, miközben arcához akartam nyúlni, de elkapta a kezem. Felszisszentem. Egy pillanatig megbabonázva nézte a csuklómon kidomborodó eret, majd rám szegezte a tekintetét.

- Mit tett veled?- kezdtem elveszíteni a fonalat. A fejem egyre jobban hasogatott, a lábaim kezdték felmondani a szolgálatot. Talán mégis csak lesznek következményei annak az apró megigézésnek.

- Mégis miről beszélsz?- válasza igen egyértelmű volt. Maga elé rántott. Jéghideg kezét a torkomra szorította.

- Engedd el őt!- Logan állt nem sokkal messzebb tőlünk.- a kötelékünkön keresztül éreztem a haragját Damus iránt, és az aggodalmat irántam.

- Elvetted őt! Megbabonáztad, hogy a játékszereddé tehesd.- ekkor megértettem. Damus fizikailag szenvedte el a kötődésemet, Hercegem iránt. De vajon lehetséges az ilyen?

- Nem ő tehet róla.- préseltem ki magamból a mondatot, kőkemény szorításában.- Damus kérlek, ez fáj.- hangom kezdett fátyolossá válni, mintha valamiféle köd ereszkedne a tudatomra. Éreztem, hogy a testemből kifut az erő.

- Mi a franc? Hope!- hallottam Damus kiáltásának és Logan vérfagyasztó morgásának összefolyását. Bár a szorítás megszűnt, valami más, furcsa fájdalom érzett jött a helyébe. Húzott, teljesen magával ragadott, képtelen voltam ellenkezni, egyszerűen megszűntem létezni.

A Sorsod nem a Végzeted - 34. fejezet

Íme, a másik fejezet. Ez kicsit hosszabb lett, de annál tartalmasabb is.:) 

Jó olvasást!

Üdv.: Hope

34. KÖTELÉK

Egy szempillantás alatt pördült meg, és közben védelmezően a háta mögé rántott. Egy nagydarab vérszopó termett előtte. Farkasszemet néztek, egyikük sem mozdult. Logan vicsorogva nézte őt. Aztán összecsaptak. Meredten bámultam a jelenetet. Olyan volt, mint egy vérszomjas fenevad, aki nem kíméli meg senki életét. Olyan gyorsan mozogtak, hogy teljesen elmosódtak előttem. Hercegem védelmező morgása azonban kihallatszott a csata zajából. Értem harcolt. Egy másik mora jelent meg. Figyelmen kívül hagyva verekedő társát, egyenesen felém tartott. Hátráltam, amennyire csak lehetett, de az öreg tölgybe ütközvén, nem volt több menekülési útvonalam.

- Nocsak, nocsak. A Hercegnő nem is olyan mindenható, mint hittük.- nevetett fel a mocskos gazember. Alkata szikár volt ugyan, de izmos és nem éppen eszeveszett tekintetű. Ritka az ilyen vérszopó, sokukat annyira megszállta a vér utáni vágyódás, hogy képtelenek gondolkodni. Csak a vadász ösztön hajtja őket. De ez más volt. Ő volt a vezető.

- Ó, nem tudod, mire vagyok képes.- fenyegetőztem, de hangom így is remegett.

- Igazán?- húzta fel kíváncsian a szemöldökét.

Kezemmel felé suhintottam, de reményeimmel ellentétben, épphogy csak apró melegséget éreztem a tenyeremben. Ellenfelem azonban arrébb szökellt, ám látván sikertelen támadásomat, két újabb vérszopó jelent meg a fák rejtekéből.

- Látjátok, nincs itt semmi félni való! Mondtam, hogy gyenge.- nevettek fel mindannyian.

Lopva Loganre sandítottam. Épp támadója halálos agyarait próbálta tisztes távolba tartani. Tekintetünk találkozott, szemében kétségbeesés csillant, majd állatias üvöltéssel felrúgta ellenfelét, de a mora feje éles reccsenéssel elvált a testétől és élettelenül hullott a földre.

A „vezér” csettintett és újabb két mora vetette magát, drága Hercegemre. Pillanatok alatt lefegyverezték, és térdre kényszerítették.

- Lám, lám. A legidősebb Whitesun kötődik.- fordult Logan felé a vérszopó.

- Ne merj hozzá érni, te mocsok.- szűrte a fogai között drága Hercegem.

- Ugyan már, hát ilyennek ismered Adrian barátodat?- barát? Mégis honnan ismerhetik egymást?

- Ó, szóval nem tud a titkodról?- simított végig mocskos kezével az arcomon.

- Úgy sem hiszem el, egy szavadat sem. – köptem rá egyet. Olyan erővel csapott arcon, hogy a földre zuhantam. A fejem zúgni kezdett. Két hideg kéz rántott fel. Erősen kellett koncentrálnom, hogy meg tudjam a fejem tartani.

- Hol is tartottunk. Ja, igen. Szóval, te mondod el, vagy én?- mutatott rám önelégült tekintettel ez az eszelős.

- Őt, hagyd ki ebből. Nem ártott neked.- Logan hangja kimért volt, sikerült az indulatait kordában tartania.

- Ó, dehogyis nem. Amíg ez a nő él, addig nekünk nincs nyugtunk.- megvetéssel és gyűlölettel nézett rám, majd intett a fejével.

- A tiétek, de aztán nehogy megint elveszítsétek a fejeteket. Van idő, élvezzétek a lehetőséget, amit elétek tártam.- a két fogva tartom meghajolt Adrian előtt, majd minden kapálózásom ellenére vonszolni kezdtek, be az erdő sűrűjébe.

Gyengeség volt, tudom, de sírtam. Gyenge voltam és nem tudtam magunkat megvédeni. Alig pár perc múlva Logan fájdalmas üvöltése zavarta meg az erdő csendjét, pillanatokkal később pedig sikítva rándult görcsbe a testem a kötelékünkön keresztül érkezett fájdalomtól. Lehet, hogy Adrian okos volt, de erre nem gondolt. Ha a kötelék egyik tagját megölöd, a másik is vele hal. Mikor magamhoz tértem, a földön feküdtem. Még kint voltam a szabadban, és éreztem a másik két mora jelenlétét is. Azonban a végtagjaim ólom nehezek voltak, mintha egy focicsapat gázolt volna rajtam keresztül.

- Életben van, nézd.- szólalt meg az egyik. - Fogd le a kezeit.- jéghideg kezek fonódtak a karjaimra és félig ülőhelyzetbe rántottak. A másik fölém hajolt és egy pillanat alatt, kettéhasította a vékony pamut anyagot, ami rajtam volt. Az agyam ebben a pillanatban kitisztult és foggal-körömmel küzdöttem az elkerülhetetlen ellen, de mind hiába. A melltartómtól is könnyűszerrel megfosztott és mocskos ajkait a melleimre tapasztotta. Üvöltöttem, sikítottam, ahogy a torkom bírta, de ők csak röhögtek rajtam.

- Hé, John, vigyázz, nehogy megharapd, akkor oda kis játékszerünk.- figyelmeztette a testemet fogva tartó a másikat.

- Nézzük csak, mi mindent rejtegetsz ez  alatt a sok ruha alatt.- könyörögtem nekik, hogy ne tegyék, de a nadrágot is leszaggatták rólam.

- Hmm. Csodálatos.- falta meztelen testem látványát a két szemétláda.

- Gyerünk már, mire vársz.- sürgette Johnt a másik. Nem kellett kétszer mondani, a vérszopó szétfeszítette a lábaimat, majd nemes egyszerűséggel a feje porba hullt. A szorítás is lazult rajtam, és egy pillanat múlva két ismerős szempár nézett le rám. Pislogtam párat, hogy megbizonyosodjak róla, valóban őt látom magam előtt. Remegő kézzel nyúltam fel az arcához.

- Hát itt vagy. Megmentettél.- suttogtam. Kezemet hatalmas tenyerébe vette, és bólintott.

- Sss. Ne beszélj, most már minden rendben lesz.- hátra fordult, majd egy pillanat múlva, puha meleg anyagot terített rám és felemelt. Forró mellkasához bújtam, most már tudtam, pihenhetek, így hagytam, hogy a semmi magával ragadjon.

_____

                                                                      

Majdnem elkéstem. Csak egy pillanaton múlt. Nikó és a testőrök épp időben értek oda. Bár csúnyán megsérültem, mégis egy cél vezérelt. Megmenteni Hope-ot. Láttam, mit tesznek vele, be akarták mocskolni őt, de nem hagyhattam. Amint kiszabadultam, máris utána eredtem, de Nikó elkapott.

- Hé testvér, hová mész?

- Hope. Megölik. – nem volt időm magyarázkodni. Egy földön heverő karddal a kezemben követtem a nyomokat. Amikor láttam, mit művelnek a kedvesemmel, valami megváltozott. Csak kívülről szemléltem az eseményeket, ahogy lekaszaboltam azt a két szörnyeteget, akik meg akarták őt gyalázni. Féltem, hogy elkéstem. Lehet, hogy nem volt elég erős? De, mikor rám nézett, a tekintete hálás volt. A többiek is odaértek. Kértem egy takarót, amit óvatosan Hopera terítettem, közben próbáltam megnyugtatni, elhitetni vele, hogy most már minden rendben lesz. Óvatosan a teste alá nyúltam, majd felemeltem. A vállamat ért mély vágás piszkosul fájt, de most nem érdekelt. Kizártam az égető fájdalmat és csak a jövendőbelimre koncentráltam.

Mivel igencsak messze voltunk, ezért Erik vissza teleportált minket az Akadémiára, ahol a doki már várt ránk.

- Vigyük a szobájába.- Carlisle ellenkezni akart, de elindultam és nem foglalkoztam vele. Óvatosan lefektettem az ágyra, de el sem engedtem a kezét, amíg a doki el nem látta a sérüléseit, és meg nem vizsgálta. Különös volt, hogy bár, Hope eszméletlenül feküdt, kezének szorítása olyan erős volt, hogy apró ujjai teljesen elfehéredtek.

- Nos?- fordultam Carlislehoz, amikor végzett. Intett, hogy menjünk ki. Bár vonakodva, de lefejtettem kedvesem ujjait, az enyémekről és idegesen hagytam ott még erre a rövid időre is.

A folyosón két testőr állt az ajtó mellett.

- Úgy vigyázzatok a Hercegnőre, mint a saját életetekre. Ha egy haja szála is meggörbül, az istennő legyen irgalmas hozzátok. Mert én nem leszek.- fenyegettem meg a két fiatalt, akik vélhetően komolyan is vettek, mert csak bólogatni tudtak.

Az irodámba mentünk. Mivel az adrenalin kiment a szervezetemből, az égető érzés ismét visszatért. Remegő kézzel nyúltam egy üveg Jack Danielshez, és töltöttem egy pohárral. Miután lehúztam, egy fokkal jobb lett.

Leültem egy fotelba és úgy vártam a doki híreit.

- Először is. El kell látnom a sérüléseidet.- nyitotta ki az orvosi táskáját, majd kezelésbe vett. Közben folytatta a mondandóját.

- Még mindig érintetlen. Nem vették el az ártatlanságát.- ez kicsit megnyugtatott, noha tudtam így is mély lelki sebeket ejtett Hopeon az elmúlt pár óra.

- De rendbe fog jönni, ugye?- bólintott.

- Viszont teljesen kimerült. Alig egy hét van az esküvőig. Amíg át nem változik, nagyon gyenge lesz. Emberi mivoltja kezd meghalni, a teste már nem tud megbirkózni az erejével. Nem gyógyíthat, és az elemeket sem hívhatja magához vámpírrá válásáig. Ha megpróbálná, belehalna.

- A francba!- csaptam a fotel karfájára. Tudtam, ezt nehezen fogja viselni. Csak az ereje tudta elviselhetőbbé tenni számára az ittlétet. Csak remélni mertem, hogy meg fogja érteni a helyzetet.

- Kösz doki.- fogtam kezet Carlisle-val, miután az én sebeimet is ellátta. Visszasiettem Hopehoz, de nem találtam az ágyban. Felkaptam kedvesem tőrét, és a fürdő felé vettem az irányt. A látvány letaglózott. Hope ült szétcsúszott lábakkal a zuhany alatt. Zokogott, arcát tenyerébe temette. Amikor meghallott, felkapta könnyáztatta arcát.

- Ne, ne gyere ide.- nyöszörgött.- Nem akarom, hogy így láss.

Nem hallgattam rá. A tőrt félre rakva, odasétáltam hozzá és leültem mellé. Bár a víz pillanatok alatt átáztatta a kötésem, mégis ez tűnt helyes döntésnek. Az ölembe vettem, tiltakozása ellenére, magamhoz szorítottam, és a feje búbját simogattam. Arcát a vállgödrömbe fúrta, karjával átkarolta a nyakamat. Zokogott, és továbbra is elutasító szavakat motyogott, de tudat alatt ő is érezte, hogy szüksége van rám.

- Ne félj. Nem megyek el. Gyönyörű vagy, és amíg ezt el nem fogadod, addig itt maradunk. Csak mi ketten.- súgtam neki.

- Köszönöm.- szipogta. Majd szép lassan álomba sírta magát. Támaszkodó kezemmel felnyúltam és elzártam a vizet, de ígéretemhez híven nem vittem az ágyába. Időközben Sorcha benézett, és hozott töröközőt nekünk, majd ismét magunkra hagyott.

Két nap telt el. Kimerült voltam. Az elmúlt negyvennyolc órában jegyesem többszöri kirohanása, és összeomlása teljesen leszívott. Emellett a vállamnál lévő seb is erősen sajgott. Valamiért nem tudott gyógyulni. Fejemet a csempének támasztottam, és behunytam a szemem. Reméltem, hogy tudok egy kicsit pihenni, a következő rohamig. Bár Hope most tényleg halandó, de önkívületi állapotában így is hatalmas ereje van.

_____

Fél lábbal álomföldön, kezdtem visszatérni a valóságba. Nem sok mindenre emlékszem, de egy dologban biztos voltam. Logannel vagyok, biztonságban. Kezemmel végig simítottam földöntúli izomzatán, először mellkasán pihentetve a tenyerem, érezvén ütemes szívdobogását, majd fel a vállán. Valami nedveset és ragacsosat éreztem. Kinyitottam a szemem, és pár pislogás után, hogy a szemem megszokja a nappali fényt, szemügyre vettem Hercegem vállát. Egy mély vágás volt, melyet bár elláttak, nem gyógyult. Ha ezüst pengével ejtették volna a vágást, már halott lenne. Mégsem volt jó bőrben. Arca verejtékben úszott, teste csak úgy árasztotta magából a hőt.  

Fel akartam kelni, de Logan felébredt és visszahúzott.

- Sss. Semmi baj. Már vége van.- motyogta gépiesen, mintha mostanában túl sokat kellet volna ezeket a szavakat használnia. Lehámoztam magamról, majd kisiettem a fürdőből, és gyorsan magamra kaptam egy lila görög stílusú ruhát, meg egy balerinát.

Visszamentem Loganhez. Egyre rosszabbul nézett ki, úgyhogy igyekeznem kellett. A karja alá nyúltam és nagy nehezen rávettem, hogy felkeljen a hideg kőről. Csodával határos módon el tudtam az ágyig vonszolni. Ott a hátára fektettem, és kibújtattam az ingjéből. A sebből gennyes vér szivárgott, noha a széle szépen nézett ki. A kezem a sérülés fölé helyeztem és koncentráltam. Hirtelen melegséget éreztem a kezemben, így megkezdtem a gyógyítást. Alig telt el pár pillanat, Hercegem felugrott és elkapta a kezeimet a sebtől, így a folyamat is megszakadt. Nem értettem a reakcióját, hiszen nem most csináltam először, tudtam, hogyan kell végrehajtani egy harci sérülés eltűntetését.

- Ezt nem csinálhatod.- mondta szigorúan.

- Nincs semmi baj, csak begyógyítom a sérülésed.- póbáltam megnyugtatni, de a tekintete vészjósló volt.

- Nem. Nem használhatod az erőd, amíg át nem változtál.- hitetlenkedve néztem rá. Hisz semmi rosszat nem tettem. Senkit sem bántottam, mégis megbüntet?

- Miért?- kérdeztem halkan, miközben a ruhám anyagát gyűrögettem.

- Carlisle szerint a tested haldoklik. Azért vagy ilyen gyenge, mert emberi mivoltod tovaszáll.

- Beszélnem kell Lunával.- álltam fel.- Kell neked egy gyógyító, mert különben nem lesz kihez hozzámennem.

- Nem is haragszol?- meglepett a kérdése.

- Miért kellene haragudnom?

- Mert nem használhatod, az erődet.- elmosolyodtam. Kezdtem megérteni, hogy mint jelent az, ha valaki fontosabb saját magadnál. Logan elfogadott, úgy, ahogy vagyok. A támadás után is kitartott mellettem, és átsegített a gyötrelmeken. Ha az a legkevesebb, hogy pár napig nem használhatom a képességeimet, akkor legyen, ezt az apróságot meg tudom tenni.

Visszaültem az ágyra, és felé fordultam. Tekintete fürkésző volt, várta az indoklásomat.

- Megmentettél. Virrasztottál velem, akkor is hittél bennem, amikor én nem. Visszarántottál a mélyből, és ezért nem lehetek eléggé hálás. Bár magam sem tudom, mi ez az érzés, de biztos vagyok benne, hogy nem képzelgés. Minden, ami fáj neked, megsebez engem is. Ha mosolyt csalok az arcodra, vidám leszek én is. Aggódom érted, éppen úgy, ahogy te féltesz engem.- Logan eltöprengett.

- Megtörténhet?- talán nem is tőlem kérdezte, hanem önagától.

- Micsoda?- kérdeztem tőle, hogy visszarántsam az elmélkedéséből.

Fel akart kelni, de visszanyomtam.

- Nem kellhetsz ki, amíg rendbe nem jön a…- elakadt a szavam. Végig simítottam a vállát kettészelő világos hegre. Mintha évek óta ott lenne a vékony fehér csík. Zavartan néztem rá, de ő már tudta a választ.

- Meg kell néznem valamit, hogy megbizonyosodjak.- felpattant és az ingét magára kapva az ajtóhoz rohant.- Talán mégis van értelme Luna tervének.- teljesen összezavarodtam. Hogy értelme, Luna tervének? De hát ő tönkre akar minket tenni!

- Csak az ajtónyílás felöl jött hőbörgés rántott vissza a valóságba. Hercegem kis híján felborította Sorchát.

- Mi ez a rohanás?- kérdezte kissé morcosan új barátnőm, miközben egy ruhával a kezében bejött a szobába.

- Nem tudom, egyszer csak bekattant és halaszthatatlan dolga támadt. – nevettem. Sorcha megrökönyödve nézett rám.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire jó hatással van rád.

- Nagyon odaadó volt, amíg összeszedtem magam, és megértette velem, hogy amíg mi itt vagyunk egymásnak, addig semmi rossz nem állhat az utunkba.

- Félre ne érts, Királynőm, de pontosan úgy beszélsz róla, mintha kötődnél hozzá.

- Hogy mit csinálnék?

- Kötődés. A legősibb kötelék férfi és nő között. Sokszor érezzük úgy, hogy megtaláltuk a párunkat, de a valódi köteléknek idő kell, hogy megerősödjék, aztán van egy pillanat, mikor minden megváltozik. Onnantól kezdve ő lesz a másik feled, nélküle nem leszel egész.

- Most Nikóról beszélsz?

- Többek között. Ne haragudj, kissé elragadtattam magam, mostanában elég sokszor megesik.- kezével végig simított gömbölyödő pocakján. Eddig észre sem vettem, hogy gyermeket hord a szíve alatt.

- Oké, erről én miért nem tudtam?- mutattam a kis pocaklakóra. Barátnőm bűnbánó tekintettel meredt rám.

- Tudom, hogy törvényellenes, de mi sem számítottunk a kis jövevényre. Véletlen volt, esküszöm.- védekezőn felemeltem a kezem.

- Jól, jól van. Csak ha tudom, akkor már valami ajándékkal is készülök.- mosolyogtam.

- Köszönöm, Hope. Igazán jóságos Királynő leszel.- kezdtem kicsit kényelmetlenül érezni magam, ideje volt témát váltani.

- No, és mit hoztál nekem?- böktem a keze ügyében lévő csomagra.

- Ó, majd elfelejtettem. A ruhád a szertartásra, elkészült. Tudom, hogy nincs ínyedre ez az egész, de ezen túl kell esnünk.

- Nézzük meg azt a ruhát.- mondtam mosolyogva, hogy megnyugtassam, nincs felé semmilyen negatív érzésem.

A ruha gyönyörű volt. Görög stílusú, hófehér selyemből készült. Tökéletesen állt rajtam, és most először tetszett is a gondolat, hogy Logan felesége leszek. A próba után visszacsomagoltuk a ruhát és a szekrényembe tettük. Készítettem teát, amit a kanapén ülve fogyasztottunk el, miközben az esküvőről beszélgettünk.

- Kicsit félek.- Sorcha kérdőn nézett rám.- A nászéjszakától.

- Nem tudom Logan milyen típusú férfi, de ha egy kicsit is hasonlóak az öccsével, akkor élvezni fogod minden pillanatát.

- Nem is igazán Logantől félek, bár azért tartok tőle, mennyire tud majd koncentrálni.- sokat olvastam a termékenységi időszak csúcspontjáról. A férfiak legtöbbször eszüket vesztik,- bár ez inkább a Dimurokra jellemzőbb-, és a szeretett nővel is keményebbek, agresszívabbak. De ez volt a kisebbik aggodalmam.

- A jövevény aggaszt. Elvárják, hogy gyermeket nemzünk, noha ez nagy felelősség. És bele sem merek gondolni mennyi veszély és ellenség fog leselkedni a gyermekre. Nem akarok, minden nap azzal a tudattal lefeküdni, hogy valami bántódás érheti a lányomat.

- Lányodat?

- Kislány lesz. Érzem.

A Sorsod nem a Végzeted - 33. fejezet

Sok idő telt el, azóta, hogy utoljára találkoztunk. hát, eljött az idő egy kis Mikulás és elő-karácsonyi ajándéknak. Hogy miért most? Valaki, egy kedves barát ismét felébresztette bennem a szikrát, illetve a Trónok harca sorozat is dobbot a dolgokon egy keveset. No, de nem szaporítom tovább a szót. Logan rajongóknak és minden kedves ide tévedő kóbor léleknek jó olvasást kívánok!

Üdv.: Hope

33. A PILLANAT

Már jó fél rája álltam a zuhany alatt. A gőz már teljesen belepte a fürdőszobát, sűrű ködöt képezve. Még mindig zsongott a fejem az elmúlt éjszaka történtek miatt.

„… Logan valahogyan rájött, hogy kiszöktem, pedig tökéletesen hajtottam végre az igézést a két lányon, mégsem sikerült őt átvernem. Talán megérezte rajtam Damus illatát. A bosszúja alattomos volt. A lehető legaljasabb módot választotta, hogy visszavágjon.  Addig játszadozott velem, amíg elvesztettem a fejem és ösztöneimet szabadjára engedve, beléharaptam. Még most is beleborzongtam, ahogy a vérének édes ízére visszaemlékeztem. Ő sem fogta vissza magát, és hamar rátapadt a nyakamra, hogy minden egyes szívással egyre csak tüzeljen, amíg teljesen elvesztem az irányítást. Az utolsó pillanatban elszakított magától, és a véremtől vöröslő ajkait az enyémekre nyomta Ez a csók más volt. Vad és tüzes. Az egész testem beleremegett, de közben képek, események jelentek meg Hercegem eddigi életéből. Éreztem, amit ő érzett, láttam, amit ő látott. Félt, és csalódott, mikor rájött nem én vagyok vele egy szobában. Düh és kétségbeesés uralta az érzéseit, melyek minden pillanatban egyre jobban és jobban belém égtek. Könnyek folytak végig az arcomon. Eleresztett, és pedig összetörten roskadtam rá az ágyra. Mereven nézett rám, arca akár egy kőszoboré.

- Miért?-kértem, valami épeszű magyarázatot erre a borzalmas tettére.

- Mert az enyém vagy!- mondta komoran. Hangja jéghideg volt, de látva megrettent arckifejezésemet, arcáról lehullott a fekete maszk. – A fenébe is Hope. Hát nem érted? Már csak te maradtál nekem! Téged nem veszíthetlek el!- Remegő kézzel töröltem le a könnyeimet, és közelebb húzódtam hozzá. Mélyen a szemébe néztem.

- Sosem hagynálak cserben. Betartom az ígéretemet, és ehhez nem kell magadhoz láncolnod, mint valami rabszolgát.- azzal felálltam és bár kicsit szédelegve, de eljutottam a fürdőszobába és magamra zártam azt. Mocskosnak éreztem magam. Mint, akinek elvették a becsületét, és most nem több, holmi tárgynál, amit bárki kedvére felhasználhat, ha úgy tartja kedve…”

Hangos kopogás térített magamhoz.

- Hope! Odabent vagy?

- Mit keres itt Sorcha?- zsörtölődtem magamban, de gyorsan elzártam a vizet és magamra kaptam a köntösömet, majd az ajtóhoz csoszogtam.

- Mond, mi az a halaszthatatlan ügy, ami miatt még zuhanyozni sem tudok egy kis nyugalomban?- mondtam sóhajtva, miközben kinyitottam a fürdő ajtaját. Aztán azzal a lendülettel be is csaptam, miután Nikót felfedeztem a párja mögött.

- Ne már, Hope! Hamarosan úgyis egy család leszünk! Csak csinálj úgy, mintha itt sem lennék!- mondta nevetve, de kissé durcás hangnemben Nikó, miközben Sorcha próbálta a szobából kitenni a szűrét. Miután bevágódott utánuk az ajtó, még vártam pár pillanatot, majd szusszanva egyet, kisétáltam a szobámba és magamra kaptam pár göncöt, a hajamat pedig egy gyors szárítást követően kontyba fogtam. Épp időben kézültem el, mert végszóra kezdtek kopogtatni az ajtómon.

- Bújj be!- kiáltottam, miközben a fésűmet visszaraktam a helyére.

- Hope! Baj van!- tépte fel az ajtót Niko. Arcán rémülett tükröződött. Nagy baj lehetett, ha még ő is ilyen zaklatott volt.

- Mi történt?

- Logan. Elment. Nagy baj van Hope. Mi történt köztetek?

- Vá..várj egy picit. Mi az, hogy elment? Hova?

- Vadászni.- meglepett arcot vágtam, hiszen az ilyesmiben semmi különös nincs a magunk fajták között.

- És ebben mi a…?

- Emberre.- vágott a szavamba. Több sem kellett. Magamra kaptam egy köpenyhez hasonlító kabátot és csizmát húztam, illetve a tőrömet a bokámra erősített tokba dugtam, biztos, ami biztos. Két perccel később már indulásra kész voltam.

- Merre ment?

- Talán a hegyekbe, fel északnak.- tudtam, merre menjek, jártam már arra. Mielőtt nekiiramodhattam volna, Nikó elkapta a karomat.

- Mond el. Mi történt?- Tekintete olyan átható volt, hogy képtelen voltam tartani vele a szemkontaktust.

- Megbélyegzett.- mondtam alig hallhatóan, majd kihasználva a pillanatnyi sokkot, amit válaszommal okoztam, kiszabadulva egyenest az erdő felé vettem az irányt. Amint kiértem a szabadba, füttyszóval magamhoz hívtam Lunet és hátára pattanva egyenest az erdőbe vetettem magam. Nem kellett sok idő, hogy Logan nyomára bukkanjak. A friss emberi vér szaga elég egyértelműen mutatta nekem az utat. Úgy száz méterre leszálltam a lovamról, majd útnak eresztettem és óvatosan lopakodtam Hercegem közelébe.

A látvány számomra is megdöbbentő volt. Mintha nem azt a férfit látnám, aki egy nappal ezelőtt. Ez a lény inkább hasonlított valamiféle vadállatra. Vérszopó. Több sem kellett. Előre vetettem magam, de mintha tudta volna, hogy mire készülök. Megpördült és karjával egy fának vágott. A levegő az ütés hatására kiszorult a tüdőmből és a világ is a feje tetejére állt, de legalább magamra vontam a figyelmét. Feltápászkodtam, és támadóállásba helyezkedtem. Engem figyelt, de nem igazán volt tudatánál.

Le kellett valamilyen módon fegyvereznem, de a kettőnk közötti különbségeket elnézve, alig ha volt esélyem. Tudtam, gyorsan kell cselekednem, mert most gyenge vagyok, és hamar felül kerekedhet rajtam. Nem volt időm tovább gondolkodni, mert ismét rám vetette magát. Hozzá képest, apró termetemnek köszönhetően gyorsan a földre vetettem magam és épp mikor fölém ért a lábaimmal átrepítettem a testem felett. Egy fának csapódott, majd mint egy zsák krumpli, a földre zuhant. Felugrottam és egy tűzkört készítettem köré, hogy ott tarthassam, amíg ellátom az embert. Odaszaladtam és begyógyítottam a nő sebeit, ezzel Logant megmentve a vérszopóvá válástól. Amint megbizonyosodtam róla, hogy a halandó már teljesen jól van, levettem a taláromat és ráterítettem, nehogy megfázzon. Elaludt, így jó esély van rá, hogy a saját ágyában ébredvén, csak egy rossz álomnak fogja betudni a vele történteket.

Visszasétáltam Hercegemhez, aki addigra már magához tért, és összeroskadva bámult maga elé mereven. Úgy nézett ki, mint egy fogságba esett oroszlán, aki feladván vad és szabad énjét, beletörődik az örök fogság gondolatába. A szívem majd megszakadt a gondolatoktól és érzésektől, amik benne kavarogtak. Megszakítva tűz vonalát, beléptem a körbe és odasétáltam hozzá. Letérdeltem vele szemben és óvatosan végigsimítottam kővé dermedt arcán. Megrázkódott, és elhúzódott az érintésemtől.

- Logan.- szólítottam meg szelíd hangon.

- Menj innen.- morogta felém. Eszem ágában sem volt itt hagyni, ki tudja, mit művelne önmagával ebben az állapotban.

- Nem.- válaszoltam határozottan.

Halálos morgás tört fel belőle, miközben talpra ugrott és felém magasodott. Ruhái cafatokban lógtak rajta, minden izma megfeszült, szemei földöntúli haragot üzentek. Megragadta a karomat és felrántott térdelő helyzetemből. Kimerült voltam, így képtelen voltam erejének megálljt parancsolni.

- Azt mondtam, menj el! Nem akarlak látni! Hagyj békén! – zengte ellentmondást nem tűrő hangján. Szavai olyan mélyen hasítottak a lelkembe, hogy azt hittem mentem megszakad a szívem. Nem azért, ahogyan velem viselkedett, hanem azért, mert eddig nem is foglalkoztam igazán az ő érzéseivel. Azzal, hogy micsoda csatát vív meg önmagával nap, nap után. Mennyire elkeseredett és magányos. Szégyelltem magam. Folyton csak saját magammal foglalkoztam és észre sem vettem, hogy a körülöttem lévők min mennek keresztül, miattam.

- Nem! – rántottam ki a karom vasmarkának szorításából. A hirtelen lendülettől hátra tántorodtam, de gyorsan összeszedtem magam és mielőtt még ismét elkapott volna folytattam.- Nem Logan Whitesun! Nem foglak itt hagyni, erről ne is álmodj. A feleséged leszek, és kitartok melletted a végsőkig.- a szavak automatikusan hagyták el a számat, képtelen voltam őket kontrollálni, de mégis szívből mondtam, ami elhangzott.

Mire egyet pislantottam, már meg is ragadt a vállamnál fogva és egy fához szegezett. Arca olyan közel került az enyémhez, hogy fűszeres illata minden betöltött körülöttem. Máskor világoszöld szemei, most olyan sötéten csillogtak, akár a halál. Olyan tekintettel meredt rám, mint egy vadállat a frissen lejtett zsákmányára. A düh és a harag csak úgy szikrázott márvány kemény arcáról.

- Nem érted. – hangja halk volt, de a hideg végig futkosott tőle a hátamon. – én nem az a kis finom úriember vagyok, mint az a mora. – Damusra gondolt. – a népem évszázadokon át harcolt. Barbár nép vagyunk, vadak, akár az állatok. – Szorítása egyre erősödött, azt hittem menten összeroppant. – Én nem tudom magam féken tartani. És ha elkap a hév, nem vagyok finom modorú. – az elmúlt éjszaka pillanatai rémlettek fel előttem. A viselkedése, minden, amit akkor tett, az volt az igazi valója. – Az ösztöneim erősebbek, és ez alól te sem vagy kivétel. Nem biztonságos mellettem maradnod, ezért kell elmenned.- meg voltam rettenve. Valóban, ennyire kegyetlen férfi lenne valójában? Képes lenne bántani is?

Kezeimben megpróbáltam a remegést elfojtani, miközben óvatosan közéjük vettem az arcát. Egyik karjával elengedett és egy hatalmasan öklözött az öreg tölgybe. A fa panaszosan reccsent, ahogy a korhadt kéreg darabok a földre hullottak.

Bár tekintetét elkapta, de kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.

- Most már hozzád tartozom, és nem érdekel, mit gondolsz, vagy mit teszel, tudom, hogy te vagy a legjóságosabb vámpír, akit valaha ismertem. Melletted leszek, történjék bármi.- szemöldökét összehúzta, homloka mély ráncokba szaladt össze. Tekintetében hitetlenkedést, és némi zavartságot láttam. Kezeim az arcáról a nyakára vándoroltak, melyeket hátul átkulcsoltam. Így kényszerítettem, hogy még közelebb hajoljon hozzám. Szuszogása csiklandozta bőrömet, s ajkaival végig simított az enyémeken.

- Az enyém vagy.- lehelte

- A tiéd vagyok.- válaszoltam, majd számat az övére tapasztottam. Kezeimmel a hajába túrtam, testem sóvárogva tapadt az övéhez. A csók közben karjait védelmezőn körém fonta és tudtam ez a pillanat mindent megváltoztat. Talán sikerülhet, nekünk kettőnknek. Ugyan megrémített a tudat, mikre képes, ha dühbe jön, de valahol mélyen, pontosan ez volt az, ami vonzott benne. Olyan volt, akár egy vadember, aki nem ismer könyörületet, mégis az életemet is rábíztam volna.

Hirtelen elszakadt tőlem, és oldalra kapta a tekintetét. Figyelt. Próbáltam én is koncentrálni a körülöttünk lévő környezetre, de még igen csak a hatása alatt voltam. Füst szag csapta meg az orromat. A tűz kialudt. Ez rossz előjel volt. Az erőm elhagyott, nem tudtam fenntartani a tűzkört. Hercegem szorosabban ölelt magához, most már én is tudtam miért. Morák. Itt voltak. A fák között. Ez volt az első olyan alkalom, amikor nem tudtam magam megvédeni. Én, a világ leghatalmasabb vámpírjának tartott személy, most egyben a leggyengébb is. Elfogott a rettegés. Bár az életem csöppet sem nevezhető könnyűnek, de végre kezdtem ismét visszatalálni önmagamhoz, így nem akartam most meghalni. Apró, meleg könnycseppek kezdtek végigfolyni az arcomon. Fejemet izmos mellkasának döntöttem és úgy bújtam hozzá, mint egy ijedt őzike.

- Félek.- szipogtam. Ő is tudta, hogy kevés az esélyünk, mégis szilárdan állt és kémlelete az erdőt.

- Semmi baj, szerelmem. Nem bánthat senki, nem fogom hagyni.- mondta melegen, és még utoljára homlokon csókolt.