Meghoztam a következő fejezetet, bár még nem lett lebétázva. Bizonytalan ideig ezek után nem lesz friss, legalábbis, amíg az írásbeli érettségi le nem zajlik, utána ismét jelentkezem a megígért Gaby-Darius külön résszel és Bobbynak is hozok egy kis Logant:D Jó olvasást! Hope.
21. KÖZÖNY
A nap már magasan járt az égen, mikor visszaértem a jól ismert erdő szélére. A visszafele úton teljesen elengedtem magam, csak a természet zajaira, illatára figyeltem. Nem akartam most mással foglalkozni. Lassítottam, míg végül könnyed sétatempóban sétáltam vissza az Akadémia hátsó bejáratához. Nem volt másra szükségem, mint egy jókora forró fürdőre és egy váltás ruhára.
Persze miért is lenne könnyű az élet. Amint beléptem az épületbe, minden szem rám szegeződött, majd egy alak indult meg felém, kiválva a csodálkozó nézőközönségből. Felmértem a lehetséges menekülési lehetőségeket. Jobbra tőlem volt egy folyosó, ami ha minden igaz pontosan a szobámhoz vezetett. Nem vacakoltam, egyből nekilódultam és szinte futva tettem meg az utat, egészen a szobámig. Amint beértem becsaptam az ajtót és nekidőltem. Legkevésbé hiányzott most nekem Logan és a hegyi beszéde a felelőtlen viselkedésről, meg annak következményeiről. Pár pillanat múlva már kopogtak is. A levegőt is visszatartottam, hogy azt a látszatot keltsem, senki sincs a szobában, de éreztem, hogy ilyen könnyen nem szabadulok meg tőle.
- Hope. Kérlek, nyisd ki az ajtót! Beszélni szeretnék veled.- nekem viszont semmi kedvem nem volt hozzá. Igazából senkivel sem volt kedvem beszélni. Egyedül akartam lenni, csak én és a fájdalmam.- Hope, kérlek. Én sajnálom, ami történt…tényleg, de beszélnünk kell! Legalább annyit mondj, jól vagy-e?- éreztem, hogy Logan őszintén mondta a szavakat, mégsem éreztem úgy, hogy elég erős lennék ahhoz, hogy most társalogjunk.
- Élek.- nyögtem ki nagy nehezen, bár ez a rövidke kis szó is égette a torkomat. Mégis, hogyan élhetek én így, kitépett szívvel?
- Értem. Később visszajövök!- hallottam, amint a súlyos, nehéz léptek egyre halkulnak. Kifújtam az eddig magamba fojtott levegőt és hagytam, hogy lábaim kicsússzanak alólam. Ott ültem nekidőlve az ajtónak és csak bámultam ki a fejemből. Sírni már nem tudtam, mert a könnycsatornáim csontszárazak voltak. Most maradt az üresség, a semmi. A végtelen fájdalom, amit az ember idővel vagy megszok, vagy hagyja, hogy az feleméssze és elpusztítsa.
„Az ő halálát nem a teste szenvedte el, hanem a lelke. Látszólag viszonylag jó egészségi állapotban volt továbbra is, belül azonban meghalt.” / J. R. Ward/- jutott eszembe egy idézet az egyik kedvenc írónőmtől. Ez illet most az érzéseimhez. Pontosan ugyanezt éreztem én is.
Még legalább negyed órát gubbasztottam az ajtónak dőlve, hagyva sodródni magamat a fájdalmammal, majd erőt vettem magamon és úgy döntöttem, egy forró fürdő kifejezetten jót fog most nekem tenni. Amint elmerültem a tűzforró vízben, egyből ellazultam. Becsuktam a szemem és relaxáltam. Jó egy órát töltöttem bent a fürdőben, mikor hangos kopogás riasztott fel öntudatlan állapotomból.
- Hope, ha már belefojtottad magad a vízbe, legalább nyitva hagyhattad volna az ajtót!- hallottam meg Gina bosszús mondatát, ahogy most már a kilincset rángatja a másik oldalról. Más esetben mosolyognék ezen a kijelentésen, de ebben a helyzetben ez teljesen helyén valónak tűnt. Hogy ez miért nem jutott nekem eszembe?
- Egy pillanat és jöhetsz.- mondtam vontatottan, majd kimásztam a most már kissé langyos vízből és belebújtam a köntösömbe. A hajamat felcsavartam és egy csattal fogtam össze. Mikor kinyitottam az ajtót, Gina bosszúsan topogott a lábával.
- Na végre!- kis híján fellökve trappolt be a fürdőbe, majd hangos robajjal be is csapta maga után az ajtót, ami majdnem ki szakadt a helyéről. Erő az van benne, meg kell hagyni.
A szekrényemhez sétáltam, majd megnéztem, mi az, amit most magamra kaphatnék. Végül egy sötétkék kötött rövid ujjú pulcsit választottam, egy szürke, koptatott répaszabású farmernadrággal. Cipő gyanánt egy türkizkékes árnyalatú, lapos talpú bokacsizmára esett a választásom. Végül egy zöldeskék selyemsálat raktam a nyakamba, mert odakint már igencsak őszi idő volt. Indulás előtt még visszamentem egy szürke szövet kabátért, mert estefele már igencsak hűvösre fordult az időjárás . A tervem az volt, hogy kocsikázni megyek és rám fért már egy kis vásárlás is.
Magamhoz vettem az irataimat, a biztonság kedvéért a Berettámat is a táskámba tettem, biztos, ami biztos alapon. Amikor azonban a kocsim slusszkulcsát a kezembe vettem, összeszorult a már amúgy is halott szívem. Tőle kaptam. Nekem vette ajándékba. A képek peregni kezdtek előttem, amint Gabyékkal együtt a kedvenc plázámba megyünk és megnézünk egy csöpögős romantikus filmet, majd Ő elvisz egy BMW márkakereskedésbe és megajándékoz álmaim autójával. Most meg itt vagyok egyedül. Lenyeltem az épp feltörni készülő könnyeimet és összeszorítottam a markom, amiben a kulcsok voltak.
Egyenesen az alaksorba mentem, ahol az autókat tárolták. Hamar megtaláltam az én kis fekete csodajárgányomat. Behuppantam a vezető ülésbe, majd pár pillanatig, csak meredtem ki a szélvédőn át a halvány fényben megvilágított mélygarázsban. Végül egy hangos sóhaj kíséretében beindítottam az autót és elindultam Seattle felé. Jót fog nekem tenni egy kis nagyvárosi nyüzsgés. Vagy épp ellenkezőleg, de kit érdekel az most? Úgy egy óra alatt értem Seattle nyüzsgő késő délutáni forgatagába. Leparkoltam egy nyilvános fedett parkolóban. Ezután gyalog folytattam az utamat. Bementem egy Starbucksba és vettem egy jó meleg kávét, és egy csoki darabokkal megszórt sütit. Nem ültem le a kávézóban, hanem mentem egyenesen a kedvenc bevásárlóközpontomba. Először úgy döntöttem, megnézek valami csöpögősen romantikus filmdrámát, majd jöhet a bevásárló tortúra.
Nagy szerencsétlenségemre, csak vígjátékokat, -amik szerelmes happyenddel végződtek-, illetve szanaszét lövöldözős akciófilmeket adtak ezen a napon. Csalódottan ültem le egy padra, miközben a sütit majszolgattam, és néha ittam egy kortyot a kávémból. Figyeltem az embereket. A legtöbbjük boldogan, sétált a szerelmével, olyan pillantásokat vetve a másikra, hogy néha elgondolkodtam azon, hogy a következő ilyen párt agyonlövöm, de végül a feltűnés elkerülése végett elvetettem ezt az ötletet. A másik típus volt a gondterhes, munkából hazamenős típus, mégis legtöbbjük arcán volt egy kis csillogás. Ezeket is utáltam, fáradt volt, rosszkedvű, de tudta, hogy otthon várja valaki, akit mindennél jobban szeret.
És én? Én már nem sétálhatok karöltve azzal, akit szeretek és otthon sem vár olyan, akit odaadóan szeretek. Elhagyott lettem, aki nem tudja, most hol a helye. Talán törődjek bele a Sorsba, amit elrendeltek nekem? Miért is ne? Hiszen az egyetlen, akit szerettem, elhagyott.
Letöröltem, az épp legördülő könnycseppet az arcomról, majd összegyűrtem a süti zacskóját, és egy kukához sétáltam, ahova kidobtam a kávés poharat meg a zacskót. Körbenéztem és végül úgy döntöttem, itt az ideje vásárlásba fojtanom a bánatom. Vettem jó pár őszi, téli ruhát, hogy frissítsem a ruhatáramat, majd nem bírva az ellenállásnak, bementem, kedvenc babaüzletembe. Nem is tudtam, igazából miért jöttem be. Most valahogy nem a kis Arzhelnek kerestem ruhát. Olyan érzésem volt, hogy keresek valamit, amit itt biztosan megtalálok, de mégis mi a fenét keresnék magamnak ezen a helyen? Aztán megakadt a szemem valamin. Egy pár apró kis rózsaszínű cipőcske. Remegő kézzel vettem a tenyerembe az apró lábbeliket, miközben úgy éreztem a torkomban hatalmas gombóc nő. De vajon miért? Minek van nekem ilyenekre szükségem? Nem volt éppen elég az a kis rugdalódzó? Most meg ezek a cipők. Mérgesen visszaraktam a cipőket és a kijárat felé indultam, de egyszerűen nem bírtam otthagyni őket. Végül visszamentem és megvettem a kis cipőket. A táskám mélyére dugtam őket, nehogy valaki észrevegye.
Mivel már sötét volt odakint, kimentem a parkolóba és beraktam minden cuccot a kocsiba. Egy darabig csak ültem és ujjaimmal a kormányos doboltam. Most hova? Az apámhoz nem mehettem, mert tudtam, hogy Damus ott van. Most az hiányzott a legkevésbé, hogy odamenjek és lássam őt, amint boldogan éli a mindennapjait engem elfeledve. A kormányra hajtottam a fejem és a könnyeim csorogni kezdtek az arcomon.
Egy zizegő hang térített magamhoz. A kabátom zsebébe kezdtem kotorászni, mire megtaláltam a telefonom. A kijelzőjén Gaby száma volt. A szívemhez kaptam. Tudtam, hogy csak akkor hív a mobilomon, ha nagy gáz van. Megnyomtam a hívásindító gombot, és a fülemhez nyomtam a telefont. Lélegzet visszafojtva vártam, ki szól bele, és mit fogok hallani.
- Haló? Hope te vagy az?- Gaby kellemes bár kissé izgatott hangja csendült fel a vonal másik végén. Nagy kő esett le a szívemről, mert úgy tűnt nem történt semmi szörnyűség.
- Igen Gaby, én vagyok.- próbáltam vidám hangon válaszolni, bár elég bénán sikerült.
- Hallottam mi történt. Én… annyira sajnálom.- mondta együtt érzően, amin egy picit elmosolyodtam. Legalább ő velem van és megért.
- Jól vagyok.- hazudtam könnyedén.- Nem kell aggódnod miattam. Túl leszek rajta.- a vonal másik végén egy pillanatig hallgatás volt a válasz, majd Gaby röviden válaszolt.
- Értem.- ezt szerettem benne. Mindig tudta, hogy mikor van az a pillanat, mikor a másik jobbszereti, ha nem zaklatják.
- Egyébként miért hívtál? Tudod, hogy veszélyes, ha a mobilomon hívsz?- tereltem a témát a tényleges dologra, ami miatt hívott.
- Ő, ja igen. Képzeld Dariussal összeházasodunk.- egy pillanatra megmerevedtem. A szemem előtt villogott az én „nagy napom” dátuma. Egy hónap és itt a vég.
- Gratulálok.- nyögtem ki nagy nehezen.
- Köszönjük. Át tudsz jönni, mondjuk ezen a héten valamikor?
- Persze.- vágtam rá, mielőtt végiggondoltam volna. Azonban nem akartam őt megbántani, így nem vontam vissza a szavam. Majd kibírom valahogy, hogy Ő is ott lesz.
- Rendben, akkor várunk. Jó légy és puszilom Ginát.- csilingelte, de mielőtt válaszolhattam volna egy pityegés hallatszott és a beszélgetés megszakadt.
- Neked is, szia.- motyogtam, majd eltettem a telefont.
Csak meredtem a telefon kijelzőjére. Kellett pár perc, amíg felfogtam az előbb hallottakat, aztán a telefonomat zsebre tettem. Megmarkoltam a kormány és mély levegőt vettem majd kifújtam. Indulás. Épp mikor elfordítottam volna a kulcsot, dörömböltek az ablakomon. Hatalmasat ugrottam, úgy megijedtem. Az anyósülés felöli ablakon kinéztem, és meglepetésemre Logan állt ott. De hogyan? Aztán megláttam mellette az öccsét, amint kajánul vigyorog rám. Hát persze Eric. Miért is lepődöm meg?
A kis herceg a teleportálás képességével bír, így könnyen rám találhattak. Na, ezek után már nehezebb lesz kereket oldanom, minden feltűnés nélkül. Bosszúsan kinyitottam a zárat és hagytam, hogy a vőlegényem feltépje az ajtót. Ugyanebben a pillanatban Eric kuncogva beült a hátsó ülésre.
- Hope! Te teljesen megőrültél? Csak úgy szó nélkül eltűnsz az Akadémiáról, mindenki tudta nélkül és még kíséretet sem hozol? Bajod eshetett volna. Hát nem érted? Veszélyben vagy és az ellenségeink az ilyen alkalmakat szeretik a legjobban kihasználni! Meg is ölhettek volna.- szó nélkül hallgattam Logan kiabálást. Előre szegezett fejjel, markoltam a kormányt és mélyen, a lelkem egy rejtett zugában a harag egyre jobban fortyogott bennem.
De ő csak folytatta és nem akaródzott abbahagyni. Végül Eric már hangos röhögése kicsapta nálam a biztosítékot. Ideje móresre tanítani. A visszapillantóban néztem és egyenesen felnyársaltam a pillantásommal, miközben a kormány markoltam, egyre keményebben. Összpontosítottam és mikor a fiú a nyakához kapott, örömmel konstatáltam, hogy ügyes voltam.
- Hope? Figyelsz rám egyáltalán?- kérdezett vissza Logan, de figyelmen kívül hagytam. Kinyírom ezt a kis mitugrászt, amiért egyrészt Luna kezére játszik, másrészt keresztbe tesz nekem. Eric feje lassanként lilulni kezdett és az ülést karmolászta, miközben hörgő hangokat hallatott. Logan most vette csak észre.
- Eric!- hangjában rémület volt, majd rám nézett.- Hagyd abba!- üvöltötte. Engedelmeskedtem, majd ártatlanul ránéztem.- Meg akartad ölni az öcsémet.- nem kérdezte. Elmosolyodtam.
- Hát, nagyon úgy tűnik.- reménykedtem, hogy ettől megharagszik rám és ő is kidob, valamint ezt az egész eljegyzés dolgot felrúgja, de pechemre ő túlságosan lojális volt velem szemben.
- Eric menj haza, most!- mondta kimérten a fiúnak, aki engedelmeskedett, de villámokat szórt a tekintete, ahogy rám nézett, azzal köddé vált.
Még mindig nem néztem Loganre. Egyenesen előre!
- Hope! Nézz rám!- nem, nem fogok rá nézni. Nincs szükségem a sajnálatára.- Azzal nem lesz jobb neked, hogy mindenkit bántasz magad körül.- hangja lágyabb tónusú lett. De nem lehetek gyenge.
- Hagyj békén! Nincs szükségem a szent beszédeidre!- mondtam keményen.
- Nem tehetem. Túlságosan meggondolatlan vagy. Az érzelmeid irányítanak és ezzel veszélybe sodrod önmagad.
- Mégis mire akarsz kilyukadni?- pillantottam rá, hirtelen rémülettel.
- Csak arra, hogy…- de felháborodva félbeszakítottam,
- Ó, ne is álmodj róla, hogy én valami rab leszek abban a börtönben. Soha, sem leszek a tiéd és senki másé sem!- ordítottam, majd ködbe burkolva magam, semmivé váltam, Logan szemei előtt. Kiugrottam a kocsiból és becsaptam az ajtót. Pár lépést sétáltam és az egyik betonoszlopnak dőltem.
Első pillanatban még azt gondoltam elfutok, de alapesetben Logan is erre számít. És ahogy gondoltam így is történt.
- Hope!- kiabált az egyébként üres parkolóházba.- A francba!- dörögte, majd beleöklözött egy másik tartóoszlopba, melyből az ütés erejére apró cement darabok töredeztek le. Egy mobilt vett elő, és pár gombnyomást követően a füléhez tartotta a telefont.
- Noah, segítened kell! Igen, eltűnt.- tessék, már Noah is elárult.- Értem. A szokásos helyen találkozunk.- azzal kinyomta a telefont, még egyszer körbenézett, majd futásnak eredt.
Vártam még pár percet, majd, levettem magamról az álcámat és ismét láthatóvá tettem magam a külvilág számára. Túlságosan belefáradtam már a sok hajtóvadászatba, amiért állandóan elszöktem az Akadémiáról. Sosem fognak bízni bennem és a képességeimben, akkor minek küzdjek ellenük. Komótosan beszálltam a kocsimba, majd útnak indultam.
Körülbelül ugyanannyi idő alatt értem vissza, mint amennyi ideig az odafele út tartott. Mikor beálltam a garázsnak kialakított alaksorban, kivettem az új cuccaimat és felballagtam a szobámba. Elpakoltam a ruhákat, és gyorsan lezuhanyoztam. Kifejezetten elfáradtnak éreztem magam, így le is feküdtem aludni. Ráérek majd holnap veszekedni Logannal, amiért a bolondját járattam vele. Meg is érdemli, amiért ennyire gyengének tart, hogy még megvédeni sem tudom magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése