A Sorsod nem a Végzeted- 22. fejezet

Sziasztok! 
Meghoztam a friss fejezetet. Nincs lebétázva, de mivel erre a hétre ígértem új fejit ezért gondoltam felteszem most így. Remélem, azért élvezhető lesz és adtok némi visszajelzést.:)
Jó olvasást!
Hope

22. LÉLEKERŐ

Két nappal később gazdagabb lettem egy Luna általi életveszélyes fenyegetéssel, amiért majdnem kinyírtam a pincsikutyáját, illetve szereztem néhány rossz pontot Logannél. Utóbbi annyira nem érdekelt.

Az viszont annál inkább, hogy Logan közreműködésével, szó szerint, most rab lettem a saját otthonomban. Már ha ezt a helyet annak lehet nevezni. A szobámban voltam. Az ablakon néztem ki már jó ideje. A távolt kémleltem. Mintha vártam volna valamire. Mégis mire? Talán arra, hogy egyszer csak felébredek ebből a szörnyűséges rémálomból, és örömmel konstatálom, hogy Ő ott van velem és nem hagyott el. Szép is lenne.

Kopogtak.

- Szabad.- szóltam, de pillantásomat nem fordítottam el az ablaktól, melyen keresztül láttam, a szabadságot jelentő tájat.

Beléptek az ajtón, majd az halkan becsukódott. Az illető ott állt tőlem alig pár méterre. Aztán a halk léptek elindultak és pontosan mellettem álltak meg. Engem figyelt. Nem szólalt meg.

- Gyönyörű a naplemente.- mondtam talán magamnak, talán mindkettőnknek.

- Igen.- válaszolt tétován. Elszakítottam a pillantásom a hívogató hegyektől és felé fordultam.

- Induljunk. Ezt még ma le kell rendeznem.- Shadow határozott bólintással válaszolt, majd előre ment és elindult kifele. Találkoznom kellett Gabyval, de szigorított fogságom miatt ki kellett valamit találnom, hogy egyedül mehessek. Shadow volt az egyetlen, akiben még bíztam. Ezért ő volt az egyetlen olyan személy, aki nem gyanakodott, mikor felvetettem egy kis vásárlás ötletét. Persze nem kell neki azt tudni, hogy jómagam egyedül megyek, őt majd kicsit eltérítem.

Seattle felé haladtunk, szándékosan nem az országúton mentem, hanem kerülő utakon. Amikor kellő távolságra voltunk az Akadémiától de még elég messze a várostól félreálltam.

Shadow meglepetten, és kissé zavartan pillantott rám.

- Mi az Hope, valami baj van?- mély levegőt vettem és a kezemet a zsebembe dugtam. Ott volt, azaz injekciós tű, amit a doki szobájából csentem el.

- Remélem egyszer, majd megbocsátasz.- suttogtam magam elé.

- Mi? Tessék?- arcán végi futott a felismerés, rájött, hogy ez csapda, de már késő volt. Lesújtottam és a nyakába szúrtam azt a jó nagy adag nyugtatót.

- De, hát miért Hope?- nyögte csalódott arccal, majd a következő pillanatban ellazult. Elaludt. Átpakoltam nagy nehezen a hátsó ülésre, és amilyen gyorsan csak lehetett, Lucas házához hajtottam.

Volt legalább két-három órám, amíg Shadow ki van ütve, így nem siettem. Itt volt az idő. Tudtam, hogy itt van ő, éreztem a jelenlétét. A mellkasomban lévő hatalmas lyuk nyomni kezdett és erősen kellett koncentrálnom, hogy megnyugodjak. Nem láthatja, mennyire fáj, az hogy elhagyott. Erősnek kell tűnnöm, nem akarok ezzel örömöt okozni neki. Úgyis már valami másik nővel van, hiszen ha így eldobott, már másodszor, nem is lehettem neki olyan fontos, és a pillanatnyi gyengeségem Logannel még jól is jött neki.

Kiszálltam az autóból, de előtte még megbizonyosodtam arról, hogy Shadow jól van. Ezután elsétáltam a bejárati ajtóig és óvatosan benyitottam. Nem láttam senkit, sőt kifejezetten kihalt volt a ház. Furcsa.

Halkan becsuktam magam után az ajtót, majd besétáltam a nappaliba. Sehol senki. Érdekes, pedig Gabyval a mai napot beszéltük meg. Felmentem az emeletre, de a babaszoba is üres volt. Végül, úgy döntöttem megnézem a könyvtárszobát, aztán, ha ott sem találok senkit, hagyok egy cetlit, arról, hogy itt jártam. Mikor beléptem, megnyugodva tapasztaltam, hogy legjobb barátnőm odabent van, és épp jegyzetel valami ősrégi könyvből. Nem vett észre, de nem akartam zavarni, azonban pont mikor becsuktam volna az ajtót felnézett.

- Ki az?- hangjában volt némi bizonytalanság, így nem akartam ráijeszteni és bedugtam a fejem, miközben egy mosolyt próbáltam erőltetni az arcomra.

- Ne aggódj, csak én jöttem meg.- megkönnyebbülés futott végig az arcvonásain, majd tétovázva egy kicsit, megszólalt.

- Úgy örülök, hogy itt vagy. Felállnék, de a kis harcos eléggé aktív így…- nem hagytam, hogy befejezze.

- Maradj csak.- odasétáltam és leültem a vele szembeni székre, és belekukkantottam a jegyzeteibe.

Nem sok mindent tudtam meg. A Vardímok ősi kultúrájával kapcsolatban volt valami meg a különleges képességek eredetéről. Barátnőm, látva a gondolkodó arckifejezésemet elnevette magát.

- Mi az?- húztam össze a szemöldököm tettetett sértődöttséggel.

- Semmi, csak olyan aranyos vagy, mikor koncentrálsz.- elmosolyodtam, hogy ezt mulatságosnak tartja.

- Oké, most, hogy kinevetted magad. Mivel foglalatoskodsz éppen?- vonásai komollyá váltak és egyből a jegyzeteire meredt.

- Csak próbálok a múltban kutatni. Kíváncsi vagyok honnan erednek a különleges képességeink. Ez a könyv azt írja, hogy nagyon régen mi is harcoltunk Dimur társainkkal.- gyanakodva figyeltem, amint lelkesen magyaráz ősi háborúkról a morákkal és közben karba font kezekkel, hátradőltem a székemen. Amint befejezte, ő is kicsit ellazult és mély levegővételekkel nyugtatta magát.

- Szóval, a lényege a dolognak, hogy úgy gondolod, harcolni akarsz az erőddel. Most!- az utolsó szót erősen megnyomtam, miközben a hatalmas pocakjára biccentettem.

- Nem, dehogy!- vágta rá azonnal, mintha ez képtelenség volna.- Darius így is teljesen idegbeteg miattam. Majd ha a baba megszületett. Utána már szeretnék edzeni, és megtanulni harcolni. Nem akarom, hogy Darius egyszer miattam haljon meg, amikor engem védelmez. Vele akarok harcolni!- szemében elszántság csillogott, ez volt az a nézés, amikor tudtam, hogy nem lehet a céljáról lebeszélni.

- És ő mit szól az ötletedhez?

- Még nem tudja. Úgy gondoltam elég majd akkor beszélni neki róla, ha Arzhel megszületik. Így is elég bajunk van, nem kell, hogy még ezen is agyaljon.- megértettem az álláspontját, ugyanakkor elleneztem is. Ahogy végignéztem a barátnőmön, olyan törékenynek látszott. Egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy véres küzdelmekben vegyen részt morák elleni csatákban. Én nem voltam teljesen Vardím. Bennem ott volt a morák sebezhetetlensége, így teljesen egyértelmű volt számomra, hogy harcolnom nem olyan veszélyes, de Gaby, ő annyira sebezhető.

Mégsem mondtam neki ezt el. Végre kicsit boldognak tűnt. Ahogy kezei a pocakjára csúsztak és simogatta édes terhét, irigység lett úrrá rajtam, a szó pozitív értelmében. Ő gyermeket vár, valaki olyantól, akit a világon legjobban szeret. Szabad, és ő rendelkezhet az életében mindenről. És én? Nekem sosem lesz meg ez a szabadság és boldogság. Az én utamat már kitaposták előttem, nekem csak végig kell rajta menni.

- Menjünk át a babaszobába. Ott van pár jegyzetem, ami segíthet a szervezésben.- felcsillant a szemem. Végre az én asztalom. Az esküvő szervezés.

- Jól van. Indulás!- felpattantam, és Gaby is felkecmergett. Azt hittem, segíteni kell majd neki a járásban, de úgy járt, mintha nem egy hordót kellene magán cipelnie.

Előre engedtem, majd hamar megunva az ő tevékenykedését, mely abból állt, hogy elrakosgatta a szépen összehajtogatott babaruhákat, de előtte mindegyikről mesél a babának. Én kinyitottam az erkély ajtaját. Enyhe őszi szellő csapott meg. Behajtottam magam mögött az ajtót, mert nem akartam, hogy Gaby megfázzon. Nekidőltem a korlátnak, és a tájban gyönyörködtem. Innen elég messze, a hegyekbe is el lehetett látni, a közelebbi tájat nem néztem meg. Tudtam, hogy közvetlenül mire láthatnék rá. A kis kertre ahol Vele voltam aznap, mikor

kiderült, hogy Gabynak kisfia lesz.

- Hope, gyere, kész vagyok!- szólt ki nekem. Bementem és becsuktam az üvegajtót.

- Na, lássuk mivel állunk szemben!- csaptam össze tenyerem, miközben szemügyre vettem Gaby vázlatos terveit.

- Hmmm. Ez jónak tűnik. Azt hiszem, ezeket még a héten el tudom intézni. A papírokat el tudjátok ti intézni?- pillantottam egy pillanatra rá a papírhalmok közül.

- Persze. Lucas segít megoldani a hivatalos papírokat. Ő fog összeadni minket.- mondta szégyellősen.

- Értem. Akkor nincs más hátra, mint a vendégek listája…- tartottam egy pillanatnyi szünetet. Nem hiszem, hogy olyan hosszú lesz. Nincs élő rokonuk és épp meghaltak a köznép számára.

- Van, egy-két illető. Beszéltem Hollyval.- megálltam levegővétel közben.

- De hát, hogyan? Elment! Eljön? Ő is itt lesz?- zúdítottam rá a kérdéseimet.

- Ő keresett fel. Pontosabban ránk talált. Volt vele valaki, egy furcsa lány.- szinte láttam, amint felidézi az ismeretlent maga előtt. Elég vicces grimaszt vágott, de aztán elhessegette a képet.- Elmeséltük egymásnak, mi történt. Elmesélte, hogy Luna majdnem kicsinálta, mert valahogy ellened uszította. Aztán rá akart téged venni, hogy öld meg a törvény értelmében, te pedig nem tetted, csak részben.- bólogattam. Kicsit kezdtem aggódni. Szerencsére arra már nem tért ki, ami Ginát illeti. Talán Holly is érezte, hogy Gabynak épp elég baja van, és a húga helyzete csak rontana az állapotán, ami bármelyik pillanatban életveszélyessé válhat.

- Végül elment, mert az istennő küldetést adott neki. Azt mondja, fel kell keresnie őket.- kérdőn néztem rá.

- Kiket?- vállat vont.

- Nem tudom. Olyanokat, mint a kísérője. Különlegesek, akik a szövetségeseink lesznek. Nem a mi fajtánk, de nem is emberek, vagy csak részben.

- Érdekes. Csak azt nem értem, mire kell sereget toborozni. A Volturi jelenleg nem fenyeget.

- Én sem tudom. Holly tudja, mit kell tennie és ez a lényeg. Szóval ő itt lesz és hozza magával azt a pár embert, akit addig sikerül összeszednie. Akkor ott lesznek még Darius közeli barátai. Látod ott azokat az idegen neveket? Ők azok.- én közben ellenőriztem az összes számomra ismeretlen nevet.

- És biztos, hogy ezek az emberek nem fognak titeket elárulni?

- Ne aggódj, Darius azt mondta, hogy ha bárkinek eljár a szája, akkor te leszel az utolsó, akit meglátnak, mielőtt az örök tűzben égeted el őket.- mondta vigyorogva. Nincs annál jobb, mintha a Királynődet, valami véres zsarnoknak írják le.

- Azért ennyire nem vagyok brutális.

- Persze, de ezt ők nem tudják.- mondta széles vigyorral.

- Jó, akkor ez letudva. A menü? Darius barátai, milyen ételeket esznek? Mármint véresen szeretik a dolgokat?- ez igencsak furán hangzott, mint kérdés.

- Nyugi, jó lesz az, amit kitalálsz.

- Oké, akkor szerintem, legyen valami olaszos dolog. Tudom, hogy az a kedvenced.- ezt nem kis büszkeséggel mondtam.

- Látod, erre nem is gondoltam.- bólogatott egyetértve. Felírtam magamnak, hogy utána kell néznem pár dolognak a menüvel kapcsolatban, mert én viszont nem mozogtam otthonosan az olaszkonyhában.

- Jól van, akkor már csak a dekoráció van hátra. Milyen virágok legyenek? Én fehér liliomra gondoltam.

- Fején találtad a szöget, drága barátnőm. És talán még egy-két macis dekoráció…-Felcsillant a szemem.-… az már túlzás lenne.

Még az apró részleteket átbeszéltük, majd az órámra pillantottam. Ideje volt mennem. Ha minden igaz Shadow hamarosan ébredezni fog, és nem lenne okos dolog, ha épp a házat, amiben Gabyék rejtőznek, látná meg.

- Azt hiszem, ideje mennem.- Indultam el az ajtó felé.

- Ki kísérlek.- kecmergett fel a hintaszékből Gaby, bár láttam, hogy már erősen táskás szemei jelezték, mennyire kimerült és fáradt.

- Nem muszáj. Látom, hogy mindjárt leragadnak a szemeid, inkább feküdj le!- de hiába is próbálkoztam, ha valamit a fejébe vett, nem lehetett eltántorítani.

- Ne butáskodj! Ha már alig látlak, legalább, mikor elmész, had kísérjelek el az ajtóig.- megforgattam a szemeimet, de a továbbiakban nem ellenkeztem.

A lépcsőhöz értünk. Gaby arca kicsit szomorkássá változott. Tudtam, mit érez. Magányos volt, legalább annyira, mit én. A különbség csak annyi volt, hogy amíg, neki a társaság hiánya okozta a szomorúságot, nekem a tudat, hogy oda kell visszamennem, ahol a magányt csak azok tudják legyőzni, akik el tudják viselni az egyedüllétet. És engem erre a sorsa szántak. Amíg Gaby ott volt, nem féltem, nem aggódtam semmi miatt. Addig ott volt a remény, hogy majd megoldjuk. Szükségünk volt egymásra, hogy túléljünk. De most. Ő révbe ért, én pedig kudarcot vallottam.

- Hiányozni fogsz.- hangja halk volt. Talán azért, mert félt, ha hangosabban beszélne, elkezdene sírni.

- Hamar eltelik ez a kis idő, észre sem fogod venni.- próbáltam megnyugtatni, míg a lépcsőfokok vészesen fogytak a lábaink alatt.

- Hé, Damus! Add vissza a könyvet Hallod? Ez nem vicces!

- Gyerünk, Ania, szerezd meg, ha tudod. Héé!

- Megvan! Na, most kötözködj velem drágaságom!- azt hittem káprázik a szemem. Egy gyönyörű fiatal lány volt Vele. Épp a szemem előtt csókolóztak majdnem.

Mégis mit vártam? Egy ilyen szépség, mint ez a lány, sosem vettem fel vele a versenyt. Magas, gyönyörű és eszméletlenül karcsú alakja teljesen összhangban volt mozgásával, amely olyan könnyed volt, akár egy balerináé. Hosszú aranyszőke haja libegett, ahogy ide-oda kapkodott, szemei mézaranyszínben csillogtak. Mora volt. Mégis, az fájt a legjobban, hogy Ő és én már csak egy emlék vagyunk. A valóság most Ő és egy másik lány.

Ökölbe szorítottam a kezem és leléptem az utolsó lépcsőfokról is. Gaby aggódva a vállamra tette a kezét.

- Hope… Az én hibám. Szólnom kellett volna.- mondta fojtott hangon, miközben az arcomat fürkészte. Ránéztem, és nem is tudom miért, de vidáman csak annyit feleltem.

- Semmi gond. Jól vagyok. Vigyázz magadra!- öleltem meg legjobb barátnőmet, de igazából, ebből merítettem erőt, hogy úgy jussak el az autómig, hogy nem török össze teljesen.

- Te is vigyázz! Hiányozni fogsz!- motyogta a fülembe, majd szétváltunk.

- Hope…- Damus hangja tüzes nyársként hatolt el összetört szívemig. Arcára döbbenet és bűntudat keveréke ült ki. A mellette álló lány inkább zavart és kíváncsi arcot vágott.

- Szia.- mondta és kezet nyújtott.- Ania vagyok.- ránéztem a lányra. Tényleg azt hiszi, hogy majd még kedvesen is fogok vele bájcsevegni? Aztán, úgy gondoltam, ha most nem tisztelném meg azzal, hogy kezet rázok vele, azzal a gyengeségemet mutatnám ki Damusnak és nem is lenne méltó viselkedés hozzám.

- Szervusz. Hope.- nyújtottam viszont kezet. Arcomra higgadtság ült ki. Szinte láttam önmagamat, amint olyan pókerarcot vágok, hogy képtelenség levenni a valódi érzelmeimet.

- Örülök, hogy megismerkedtünk. Damus már sokat mesélt rólad!- meglepetten fordultam Damus felé. Könyörgő tekintettel nézett rám, de nem hagytam magam. Erős vagyok, és legyőzöm ezt a fullasztó érzést.

- Igazán? Nos, remélem, csak csupa jót hallottál rólam.- még egy mosolyt is sikerült kipréselnem magamból.- Most viszont ha nem haragszotok, indulnom kell. Örültem a találkozásnak. Ania. Damus.

- Szia Hope.- köszönt a lány vidáman. Gaby csak biccentett, miközben mereven állt, bármire készen.

A kezem a kilincsre csúszott. Egy pillanat kellett, hogy kilépjek. Végül megtettem. Kiléptem, és ezzel végleg lezártam a Damussal való kapcsolatomat. Ha eddig azt hittem, még van esélyem arra, hogy mi valaha is újra kezdhessük, csak kislányos képzelgés volt. Mégis mit vártam? Nem fog örökké rám várni, továbblépett és most boldog. Nekem is ezt kell tennem. Tovább kell lépnem és Logannal kell boldognak lennem. Beültem az autómba és örültem, hogy Shadow még nem igazán tért magához. Már mocorgott, de még nem volt ébren.

Egy utolsó pillantást vetettem a házra, és az ajtóban álló szerelmemre, majd az utolsó miatta ejtett könnycseppet letörölve, elindultam vissza az Akadémiára. Oda ahova valójában tartozom.