Jó olvasást! Üdv.:Hope.
20. ÉGÉS
Damus!- motyogtam folyamatosan, miközben még mindig a földre rogyva sírtam. Olyan volt, mintha a szívem kiszakadt volna a helyéről. Elment és magával vitte a lelkemet is.
Hatalmas mennydörgés rázta meg az égboltot és pár pillanat múlva, éreztem, ahogy a hideg eső eláztatja a hajamat és a ruháimat. Már sötét volt kint. Az eget eltakarták a felhők, csak a nagy sötétség és a néha felvillanó villámok látszódtak a horizonton.
Az égre néztem. Próbáltam megtalálni a választ arra, miért tette ezt velem az istennő. Mi célja volt neki azzal, hogy elválasszon az egyetlen olyan személytől, aki eddig az életet jelentette számomra.
- Miért?- kérdeztem zokogó hangon, de nem jött válasz. A maradék erőm is elhagyott. Elterültem a hideg, sáros talajon. Magzatpózba húztam össze magam, és csak szerelmem nevét ismételgettem. A testem kezdett teljesen érzéketlen lenni. Éreztem, hogy a meleg fokozatosan elmúlik, és helyét a hideg veszi át. Becsuktam a szemem. Fáradt voltam.
- Hozzatok pokrócokat! Gyorsan!- ismerős hangokat hallottam, de nagyon messziről jöttek.- Hope! Nézz rám, kérlek! Nyisd ki a szemed!- egy hang most egészen közelről jött és egy kis melegséget is hozott magával. Éreztem, ahogy végigsimít az arcomon, és csuromvizes hajamat elveszi az arcomból. Kinyitottam a szemem, de nem nagyon láttam semmit sem. Nem volt erőm fókuszálni, így inkább visszacsuktam. Az előbbi súlytalan állapot sokkal egyszerűbbnek tűnt, mint, hogy körbe nézegessek.- Hope, ne merészelj itt hagyni! Térj magadhoz!- a hang ismét eltávolodott, de a meleg érintést éreztem. A hideg talaj helyett most valami puhát éreztem, jeges bőrömön. Valaki felemelt. Kinyitottam a szemem.
- Damus?- ennyit bírtam csak kinyögni. Két rémült szempár szegeződött rám, majd ismét felemelte a tekintetét. Biztos csak álom volt az iménti történet és véletlenül elaludtam. Tudom, hogy most Damus bevisz az ágyamba és reggel, majd meleg mosolyával fogad.
- Azt hiszi te vagy.- szólalt meg egy idegen hang. Zavart, nem akartam hallani. Damussal akartam lenni, kettesben.
- Miért tette? Hiszen egyszer már elhagyta, és akkor is majdnem belehalt?- szólalt meg kedvesem kicsit más hangon, mint amit megszoktam tőle. Biztos csak a fáradtságtól hallom másnak.
- Miattad.- szólalt meg ismét a zavaró hang. Ekkor megint valami szilárdat éreztem magam alatt. Ez is puha volt, gondoltam az ágyam. Jól van, most már minden rendben van. Most már békésen aludhatok.
- Hope! Gyere vissza! Nem hagyhatsz itt! Megígérted, hogy vigyázol rám!- mondta egy másik, távoli, kétségbeesett hang, de túl messziről jött. Mintha egy üvegfal választott volna el tőle. Valahogy nem is akaródzott visszamenni hozzá. Most minden olyan békés volt. Nem éreztem semmit, csak a végtelen nyugalmat.
Gina szemszöge
- Na, hogy van?- kérdeztem meg Dr. Cullent, de csak a fejét csóválta.
- Még mindig változatlan.- látszott rajta, hogy mindent megtesz fogadott nővéremért, de ha ő nem akar küzdeni, a doki sem tehet semmit.
Lassan három nap telt el azóta a borzalmas este óta. Hallottam, ahogy Damus kimondja azokat a szavakat Hopenak. Titkon örültem neki, hogy végre ő is megérzi azt a fájdalmat, amit én érzek, Seth elvesztése miatt. De álmomban sem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége. Amikor Logan a karjaiban hozta kihűlt testét, teljesen ledermedtem. Még élt, de már alig. Teljesen át volt fagyva, a bőre szürkés volt. Ha nem emelkedett volna alig láthatóan a mellkasa, azt gondolta volna az ember, hogy már halott. Könyörögtem neki, hogy ne menjen el. Kértem, hogy ne adja fel, de mintha egy másik világban lenne. A doki szerint azon kívül, hogy kicsit kihűlt, és megfázott, már semmi baja. Fizikailag. A lelke azonban meghalt.
- Kösz, doki.- mondtam hálásan, majd bemenve közös szobánkba, az ágy mellé ültem. Alig mozdultam el mellőle, pedig most még jobban haragudtam rá. Csak úgy képes és se szó, se beszéd itt hagy. Mégis mit képzel magáról? Ha felébred, úgy beolvasok neki, hogy azt nem teszi zsebre. Csak ébredne már fel.
- Pihenned kellene.- az ajtó irányába néztem. Logan támaszkodott neki az ajtófélfának. A szeme alatt sötét karikák húzódtak, arca beesett volt. Kétségkívül fáradt volt, és inni is régen ihatott. Kettőnk közül neki több szüksége volt a pihenésre.
- Csak utánad.- próbáltam odabökni viccesen. Halványan elmosolyodott, de aztán megint azt a savanyú képet vágta, amit az elmúlt három napban.
- Az én hibám.- szólalt meg egy kis szünet után. Kíváncsian néztem rá, remélve kifejti az előbbi kijelentését.- Nem kellett volna összezavarnom.- Hát igen. Ezt elcseszte. Talán, ha nem pont Damus szeme láttára csókolja meg a menyasszonyát, amihez igazándiból minden joga megvan, hiszen ők ketten egy „pár”, na, talán akkor tényleg nem történik ez meg. Milyen ironikus.
- Te, hogy bírod ki?- igencsak fúrta az oldalamat, hogy mi a titka. Miért nem omlott úgy össze, mikor Holly csak úgy faképnél hagyva, elviharzott innen.
- Holly elvesztését?- aprót bólintottam.
- Nem tudom. Valahogy mélyen érzem, hogy itt van velem. Mintha igazán nem is ment volna el. A másik ok pedig, a kötelesség. Nekem az a feladatom, hogy Hope mellett legyek, és neki kell örömöt szereznem. Már elég korán megtanultam lemondani a saját vágyaimról, ez már nem oszt vagy szoroz.
Én azért nem egészen így gondoltam ezt. Biztos voltam benne, hogy Logan is keservesen szenved, csak nagyon jól leplezi. Nem lehet, hogy az, akit a Végzet jelölt ki számunkra, és egyszerűen visszadobja nekünk a labdát, mi csak úgy beletörődünk. Ott van Hope. Azt hittem, ő is bele fog törődni, de ehelyett feladta. Mindent feladott, engem meg itt hagyott árván. Nekem legalább itt volt ő, de most…
Hope szemszöge
Egy folyosón sétálgattam. Nem tudom, hol voltam, de nem akartam elmenni. Mindenütt képek és vetítések voltak. Rólam, meg róla. Az első találkozás, amikor megmentett a vérszopóktól. Amikor először megcsókolt. És ott, Lucas házában, mikor tűzben égő borostyán szemeivel nézett le rám. Itt volt minden élményem vele. Ez volt az a hely, ahol még vele lehettem, ahol közel érezhettem magamhoz. Ha innen kisétálok, ez a képtelen világ is összetörik. Eltűnnek a képek, minden gyönyörű szép emlék.
- El kell menned!- megpördültem. Ott állt velem szemben. Teljes életnagyságban. Szemei megint olyan tüzesen ragyogtak, mint az első találkozásunkkor.
- Damus!- kiáltottam, és nem törődve a földig érő, hófehér selyemruhával- ami, isten tudja miért, de rajtam volt- egyenesen felé futottam. Azonban, épp mikor odaértem, eltűnt. Hová lett?
- Menned kell!- hallottam meg közvetlenül a hátam mögül selymes hangját. Megpördültem, és könnyes szemekkel néztem a kavargó méz íriszekbe.
- Nem hagylak itt. Én hozzád tartozom.- szája jellegzetes félmosolyra húzódott és egyik kezével letörölte az arcomon épp legördülő könnycseppet.
- Mindig veled leszek. Indulnod kell! Már várnak rád.- megráztam a fejem. Én nem akartam, hogy csak emlékként legyen velem. Azt akartam, hogy mellettem legyen. Reggelente érezni akartam, ahogy az illata beleivódik a sejtjeimbe. El akartam veszni a mézörvényben, érezni akartam hideg érintését, melyben mégis oly sok melegség volt.
Alakja halványulni kezdett én, pedig kétségbeesésembe utána kaptam, de már csak egy hűs szellő maradt belőle. Elhagyott, megint.
- Miért kínzol?- kiáltottam a végtelennek tűnő folyosóba, de tudtam, hogy senki sem fog válaszolni. Csak én voltam egyes egyedül, az emlékeimmel.
- A te hibád!- hallottam meg egy hangot a hátam mögül. Megpördültem, de senki sem volt ott.
- Becsaptad őt!- most a másik irányból hallottam. Odakaptam a fejem, de megint semmi.
- Elárultad!- ki szórakozik itt velem?
- Elég!- kiáltottam, de hiába. A hangok ismétlődtek. Úgy éreztem, elnyomnak. A fejemhez szorítottam a kezem, hogy eltompítsam a hangokat, de ahelyett, hogy elhalkultak volna, csak hangosabbak lettek. Minden porcikámat szurkálták. Megbillentem és hirtelen eltűnt alólam a padló és a semmibe zuhantam. Sikítottam, ahogy a torkomból kifért. Fel akartam ébredni ebből a rémálomból.
- Hope! Semmi baj! Nyisd ki a szemed!- a szemeim kipattantak, és ekkor véget ért. Ismét a szobámban voltam. Valaki hangosan zokogott. Ginára néztem, majd Loganra, aki az ágy végében ült, de egyikük sem sírt. Ekkor jöttem rá, hogy a hang forrása én magam vagyok. Igyekeztem magam lenyugtatni, hiszen ez csak egy álom volt.
- Hála, az égnek! Azt hittem, már örökre itt hagytál!- mondta fáradt hangon, fogadott húgom. Értetlenül néztem rá, már éppen hogy csak szipogva.
- Nem emlékszel, Hope?- kérdezte óvatosan Logan. Zavartan pislogtam. Próbáltam emlékek után kutatni, de nem sikerült.
- Én…- próbáltam visszapörgetni az eseményeket. Futok. Damus ott áll a mi kis kertünkben, nekem háttal. Beszélgetünk. Azt mondja „viszlát.” Megráztam a fejem. Ez még mindig az álom. Az nem lehet.
- Hope, nyugodj meg!- nem hatott rám Logan nyugtatása. Mégis hogyan nyugodjak meg? Elvesztem. Elhagyott engem.
A levegő felkavarodott körülöttem, és minden vöröses színt öltött. Mi történik?
- Gina! Fuss! Menj innen!- kiáltotta Logan. Gina rémülten pattant fel a mellettem lévő székről, majd még egyszer visszapillantva eltűnt a szobából.
Pár pillanat múlva, megjelentek az első lángnyelvek. Nem éreztem, hogy engem égetnének. Viszont rájöttem, hogy Logan veszélyben van. Rá nem úgy hat a tűz, mint rám. Felpattantam és az ablak felé futottam. Elrugaszkodtam és egy jól irányzott rúgással, kirúgtam az ablak üvegét.
- Neee!- kiáltotta, de nem érdekelt. Kisebb puffanással értem földet, miután kivetettem magam a szobám ablakán, de hála az égnek nem lett bajom. Most mit tegyek? Körülöttem a sárguló fű lángra kapott.
- A francba!- motyogtam, mert nem tudtam abbahagyni. A tűz tovább terjedt, most már egy fa is lángra kapott mellettem.
- Hozzatok vizet!- kiabálták többen is kórusban. Nem tudtam, mi tévő legyek. Elfussak, vagy itt maradjak, mindkét esetben baja eshet másoknak. Végül úgy döntöttem elfutok, mert akkor több esély van arra, hogy nem fog porig égni mellettem az Akadémia. Az erdő felé vettem az irányt, de csak mellette futottam. Még mindig lángok nyaldosták a testemet, de én teljesen jól voltam. Szerencsére olyan gyorsan futottam, hogy a növényzet nem kapott lángra. Észak felé, a hegyekbe futottam. Errefelé még nem jártam, de reménykedtem, hogy jó irányba megyek, és nem lakott területen fogok kikötni.
Eközben folyamatosan próbáltam ismét uralni a képességemet, nem sok sikerrel. Nem tudom merre voltam, mikor megálltam, de egyre több helyen volt havas a táj, így nem kapott körülöttem lángra semmi. Egy szikla kiszögellésnél álltam, így messziről csak az emberek valami fénylőt láttak, nem azt, hogy valaki elevenen ég.
Leültem egy sziklára és vártam. Úgy éreztem, hogy már nyugodt vagyok. Nem voltam sem ideges, sem pedig zaklatott. Inkább csak szomorú. Ahogy az izgalom elmúlt a mellkasomban lévő hatalmas lyuk megint szétnyílt és ordított a fájdalomtól. A hűvös szellő keresztül fújt lyukas lelkemen és mindent megfagyasztott bennem. Az érzéseket, a reményt és a vágyat, hogy valaha újra látom Őt.
Térdeimet felhúztam és átkaroltam, majd néma zokogásba kezdtem. Fejemet a térdeimre hajtottam és csak a természet hangjait hallgattam. Mikor már a könnycsatornáim teljesen kiszáradtak, felnéztem. Hajnalodott. A napfelkelte utáni első óra a legmagányosabb. Ez annak az ideje, amikor egyedül lehetünk, és élvezhetjük a csöndet. Nem is vettem észre, hogy így eltelt az idő. Egy egész éjszakán át idekint voltam és meg sem éreztem. Ekkor jöttem rá, hogy valószínűleg a lángoktól. Azonban meglepetésemre ezek a lángok már nem narancssárgák voltak, hanem jég kékek. Ilyet eddig még nem láttam.
Mélyen beszívtam a friss hajnali szellőt és koncentráltam. Azt akartam, hogy ez az izé elmúljon. Normális akartam lenni. Ismét.
Vártam egy pár pillanatig, majd kinyitottam a szemem. A szél most csontig hatolóan hozta a hideget. Sikerült. Bár fog vacogtató hideget éreztem, végre sikerült elmulasztanom az öngyulladásos állapotomat.
Elindultam abba az irányba amerről jöhettem, közben kezemben egy tűzlabdát idéztem elő, amely melegített. Most már én irányítottam az erőmet, nem, pedig ő engem. Furcsa volt, hiszen egy ideje, szinte nem is használtam. Talán ennek is köze van a hamarosan történő átváltozásomhoz? A gondolattól még jobban kirázott a hideg. Az átváltozás egyet jelentett az esküvővel. Az esküvő, pedig egy új, boldogtalan életet jelentett számomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése